Gánóczy Sándor

Mi az IGAZSÁG?

Hézagpótló megjegyzések a Fides et Ratio enciklika körüli vitához

 

1.) A téma körülírása

"Fides et Ratio" sokat és sokféle módon beszél az igazságról. Ennek az a kézenfekvő oka, hogy mind a hitnek, mind pedig az értelemnek az igazság egy sajátos fajtájával van dolga. "Egy fajtájával" mondom, mert minden gondolkodó ember tudja, hogy az igazság fogalma sokrétű, éppen olyan sokrétű, mint maga a világ, az ember és az Isten valósága. Ezért lehetetlen egyértelműen definiálni és kérdéses vállalkozás, elvontan beszélni róla. Ésszerűbb konkrétan, főleg jelzőként alkalmazni, például úgy, hogy egy "igaz" mondatról egy "igazolt" tényállásról, vagy egy "igazi" barátról beszélünk.

A magyar szó "igazság" még bonyolultabbá teszi a helyzetet. Ugyanis egyrészt arra vonatkozik, ami igaz, bizonyított, hiteles, elvitathatatlanul megfelel a valóságnak, másrészt a jogi és erkölcsi értelemben vett igazságosságot jelzi. Csak a mondat összefüggéséből következtethetjük ki, hogy vajon pl. egy igazolt fizikai tétellről, vagy egy tárgyilagosan ítélő bíróról van szó.

A gondolkodó ember számára tehát elengedhetetlen feladat, hogy az igazság fogalmát megkülönböztetett, differenciált módon használja, és az arra vonatkozó jelentések viszonylagosságának tudatában legyen.

Ez a tényállás ugyanakkor egy nagyon is pozitív következménnyel járhat. Az adott sokrétűség alkalom lehet arra, hogy egymástól eltérő értelmezési rendszereket a közösen használt fogalom alapján egymással gondolati összefüggésbe hozzuk. Ilyen módon például úgy beszélhetünk az igaz Istenről, hogy a filozófiák és a természettudományok igazolási törekvése szintén a látókörbe kerüljön. Más szóval az, aki okosan teszi fel a kérdést: "Mi az igazság?", úgyszólván találkozásra készteti mindazokat, akik erre a kérdésre ilyen vagy olyan módon válaszolni kívánnak.

Ezzel szemben hézagos az olyan diskurzus, amely tisztázás nélkül él az igazság fogalmával és nem gondol annak sokféle értelmére. Arra, hogy egészen más és más értelemben igaz, pl. az Isten igéje, Newton tétele a nehézségi erőről, az "igaz magyar", vagy egy megcáfolhatatlan logikai következtetés. Különös mértékben szükséges a megkülönböztetés ott, ahol az értelem és a hit sajátos igazságkeresési útjai képezik a témát és e kettő közötti viszonyt kívánjuk meghatározni.

A pápai körlevél olvasói nem fogják rossz néven venni, ha a magam részéről folytatom az általa elkezdett munkát. Annál is kevésbé helytelen egy hézagpótló átgondolás ezen a téren, mivel "Fides at Ratio" egy lábjegyzetében - nem egy olvasót meglepve - Galileo Galilei felfogását dicséri, amely szerint legalább két igazságról lehet tárgyalni: a hit és a természettudomány igazságáról (29. jegyzet). A körlevél két másik kijelentése is bátorít: "egy és ugyanazon fogalom mögött" sokszor "különböző jelentések rejlenek" (4) és: "az igazságnak különböző formái vannak" (30).

Célom azonban nem akadémikus szőrszálhasogatás. Sokkal inkább az, hogy sokféle igazságkereső számára az eszmecsere és az építő vita útját egyengessem. Hogy korunk számtalan egyirányú kommunikációja és monológusa valahol, valamilyen módon, interaktív alakot öltsön. Ugyanis a harmadik évezred küszöbén fennáll a veszély, hogy a bábeli nyelvzavar eltörpül a mai világ szellemi szétesése mellett.

Kísérletem, egy olyan teológusé, aki számára a krisztusi hit és annak megfogalmazott hitvallása implicite, vagy explicite, az elengedhetetlen kiindulópont. Ez az alap számomra olyan szilárd, hogy nincs okom félénkségre és aggályra, mikor is kijelentem, hogy ezen a téren is sokféleség, többrétűség és komplexitás uralkodik, ami nem teszi egyszerűvé, hogy megmondjuk "mi az igazság". A II. Vatikáni Zsinat forgalomba hozta a különböző hitigazságok rangsorának, hierarchiájának elvét. Nem minden dogma súlya egyenlő. Nem mindegyikkel áll, vagy bukik a krisztusi hit azonossága (Vö. UR 11/3). Ez a tudat bátorít ott, ahol kishitű hitvédők rettegnek a katolikus tan kiárusításától és elidegenítésétől. Az új gettókat építő kishitűség nem tudja, hogy a krisztusi hagyomány élő hagyomány, s ezért új idők, új szavaival lép dialógusba sok másként gondolkodó igazságkeresővel.

Ebben az összefüggésben vetem fel a kérdést, kissé kihívó módon: "Mi minden igazság?" Avagy: "Hol és hogyan, milyen utakon találkozunk igazsággal?"

 

2.) Igazság a közbeszéd és egy klasszikus filozófia tükrében.

Nem csak a filozófia, a teológia és a természettudományok egy iránya teszi fel kérdésünket, hanem már a közbeszédet beszélő ember is. Számára mindenekelőtt igazmondásról van szó. Így kérdezzük pl.: Igazat mond, vagy hazudik ez a politikus? Igaza van-e a szomszédomnak, vagy téved? Szavahihető-e az esti híradás? Továbbá, melyik vallás Istene az igaz Isten? Igaz-e a maga módján minden hit? A vádlónak, vagy a vádlottnak van-e igaza? És így tovább.

A közbeszédi kérdezés, amely egy tényállás helyességére vagy helytelenségére kíváncsi, rendszerint leegyszerűsíti a helyzetet. Nem törődik túlságosan a tényállás bonyolult mivoltával. A finomság, hogy az, ami igaznak vagy hamisnak, tévesnek mutatkozik, milyen mértékben ilyen, nem foglalkoztatja közvetlenül a köznapi kérdezőt.

Mert itt egy nagymértékben leegyszerűsített, igazság-fogalom áll az előtérben és az állítás vagy tagadás olyan világos, hogy talán már nem is igaz, szabad út nyílik még egy definíció számára is. A teória szintjén vállalkozott erre a feladatra az arisztoteleszi filozófia. Kijelentette: "veritas est adaequatio rei et intellectus", azaz "az igazság megfelelési" vagy "alkalmazkodási viszony a dolog és az értelem között".

Eszerint a megismerő alany alkalmazkodik a megismerés tárgyához. Ilyen értelemben emel igényt tárgyilagosságra, objektivitásra. Engedelmeskedni kíván az objektumnak és a lehető legmegfelelőbb szóbeli másolatot keres róla. Eszközei először is az érzékek, főleg a látás és a hallás. Nem hiába vallja: azt hiszem, amit látok. Érzéki az arisztotelészi megismerés, mint ahogy a közbeszéd igazságfogalma is érzéki. Ilyen értelemben érdemli ki mind a kettő a realista nevet. Minden arra utal, hogy számukra a "res", a "realitás" a mérvadó. A tárgy a tanító, az alany a tanuló. A tárgy oldalán jelentkezik a tekintély, az alany annak veti alá magát, azt követi.

Érthető dolog, hogy az a realizmus spontán alkalmazást talált az isteni valóság terén is. A meggyőző erővel jelentkező, érzékelhető igazság utal az önmagát hatalommal kinyilatkoztató, parancsoló istenségre: Ennek a meglátásnak meghosszabbításában került a középkorban Isten egy valóságos igazság-hierarchia csúcspontjára. Belőle lehetett az alárendelt igazságoknak egész sorozatát levezetni. Bár Ágoston és Tamás egyaránt tanították, hogy minden alárendelt, teremtett igazság csak részigazság lehet és hogy ez sokféle, változó és viszonylagos, döntő szerepet játszott náluk a meglátás, hogy minden, ami igaz, felülről jön. Ilyen értelemben lehet egy tekintélyelvű felfogásról beszélnünk. Az isteni tekintély kezeskedik minden valóságért, amely az ő valóságában részesül.

Másrészt azonban az a tény, hogy Aquinói Szent Tamás a legfelsőbb igazságot a háromságban egy Teremtővel azonosította, akinek a lényegét az emberi értelem nem képes felfogni, hozzájárult egy "alázatos" megismeréstan kialakulásához. A gondolatmenet a következő volt: Ha az, aki abszolút igaz, feltétlenül és végtelenül felülmúlja az ember felfogóképességét, akkor logikus, hogy a relatív igaz, amely az abszolútumtól származik, szintén csak részleges megismerés tárgya lehet. A képmás, amelyet az értelem a valóságról alkot, nem lehet maradéktalanul hü másolat. Ezért a másolatoknak egész sorozata és a hasonlóságképzés egy bizonyos technikája szükséges ahhoz, hogy az értelem meg tudja közelíteni megismerésének tárgyát.

Ezt a technikát Tamás analógiának nevezi. Az analógia átvitt értelmű beszédforma. A közbeszéd és a realista filozófia bőségesen használja. Abban áll, hogy a beszélő két vagy több lényegileg különböző dologra ugyanazt a szót vagy mondatot alkalmazza, mert közöttük elégséges hasonlóságot fedez fel. A választott szó vagy mondat a szó szoros értelmében csak az egyik dolog sajátossága, de átvitt értelemben a többi dologra is ráillik. Ilyen analóg módon használjuk pl. az "élő Isten" kifejezést, jóllehet tudjuk, hogy az isteni "élet" lényegesen más, mint egy palánta vagy egy ember élete. Hiszen nincs se kezdete, se vége és nem biológiai valóság.

De nemcsak a teológia, hanem a közbeszéd is nagymértékben rá van utalva az átvitt értelemben való beszédre. Metaforák, jelképek, képletek kifejezések tömege jellemzi a különböző nyelveket. Távolról sem csak a költészetet. Még a természettudományos szaknyelvek sem nélkülözhetik az analógiát és a szimbólumot.

Az átvitt értelmű beszéd már önmagában is arra utal, hogy az igazság megfogalmazása minden téren komplex feladat. Ezért a közbeszéd és a realista filozófia végeredményben már maga is ellentmond annak az igénynek, hogy százszázalékosan megfeleljen a valóságnak. Belátja, hogy a kijelentések: ez igaz" és "ez nem igaz" kiegészítésre szorulnak. Arról is tanúságot tesz, hogy egyértelmű és végérvényű mondatok alkotása egyszerűen utópia. Hiszen a valóság bizonyos mértékben mindig más és több, mind az, amit a gondolat és a nyelv eszközével ki lehet róla fejezni.

A teológiára szerintem mindenekelőtt érvényes ez a megállapítás. Neki van a legnyomosabb oka alázatos kifejezésmódra. Vallom és hangsúlyozom ugyan, hogy egy nevére méltó hittan, világos mondatok és logikus érvelés nélkül nem lehetséges. A dogmáknak is elengedhetetlen szerepük van a hivők közösségének szellemi irányításában. Másrészt azonban még egy "ex cathedra" dogma is csak próbálkozás lehet arra, hogy egy kinyilatkoztatott részigazságot a lehető legvilágosabban, megfogalmazzon. A hit tárgya misztérium marad, még akkor is, ha a tanító hivatal egy adott vita folyamán, egy adott kérdésre felelve, egy adott kultúra keretében és egy megfelelő nyelven "tisztázza" is azt. És mert ez a tisztázási folyamat sohasem lehet lezárva, az igazságkeresés útja tovább is nyitva marad. Ezért szükséges például mindig új egyetemes zsinatok összehívása. Egy végleges " adaequatio" a hitigazság terén éppúgy lehetetlen, mint a teremtett valóságok terén. A természettudományok világa sem képez kivételt ez alól.

 

3.) Igazság a természettudományos gondolkodás tükrében.

René Descartes módszeres kételkedése alapjában már eltért a középkori igazság-hierarchia ideáljától. Nála már nem egy felülről alászálló, önmagát kinyilatkoztató, tekintélyével engedelmességre késztető valóság igazsága állt az előtérben. Sokkal inkább a hiteles információt kereső ember. Ez önmagából indul ki és úgy keresi azt a módszert, amely biztos, világos, megkülönböztetett gondolatokhoz és ítéletekhez vezet. A számára ideális metódus minden másoktól átvett információ megkérdőjelezésében állt. Tehát egy nagyon is építő kételyben. Célja ugyanis nem volt más, mint az evidencia. Egy evidencia, amelynek legtisztább alakja a "cogito ergo sum", az önbizonyosság, hogy létezek, hiszen létezésem meggondolása, elemi erővel tör rám. Innen jutok el más bizonyosságokhoz. Arról, hogy az anyagi világ létezik, és hogy van a világnak, Teremtője. Isten létezése Descartes számára már nem kiindulópont, hanem célpont.

Látjuk: ez a filozófia a régi igazság -hierarchiát fejre állítja. A csúcs ezentúl nem más, mint maga a gondolkodó szubjektum. Az pedig értelmével, nem pedig a hitével ragadja magához a kezdeményezést. Descartes hívő katolikus volt és az is maradt. De nem a hitből indult ki, hogy eljusson az igazsághoz, hanem a valóságelemzés autonóm, öntörvényű, racionális formájából. Így születik egy új igazságfogalom, még ha az arisztoteleszi adaequatio -ideál továbbra is szerepet játszik. De az irány fordított. Többé nem az "intellectus" veti alá magát a "res"-nek, hanem a "res" illeszkedik be az "intellectus" szellemi szerkezetébe. Ezentúl a tárgy köteles az alany módszeréhez alkalmazkodni. Amíg a tárgy nem ment át a megismerő értelem szűrőjén, legfeljebb feltételezés, hipotézis rangja illeti meg. Mutatis mutandis érvényes ez a vallásos igazságkeresés vonalára is.

Hasonló módon működik Immanuel Kant kategória-tana is. Galileire és más fizikusokra gondolva írja: a természetkutatók megértették "hogy az értelem csak azt látja be, amit Ő maga termelt ki saját tervei szerint" (KRV B XIII). A tudósok "kényszerítik" a természetet, hogy "kérdéseikre válaszoljon" (uo.). Egyik kezükben kategóriáikat tartják, a másikban a kísérletezés eszközeit. Eme adott rend szerint kérdezik ki a jelenségeket oly módon, mint egy bíró, aki a tanukat saját szempontjait követve hallgatja ki. (Vö.uo.)

A természettudós szempontja az ésszerűségnek egy bizonyos formája. Az ő szemében a természet ésszerű, és csak annyiban ismerhető meg, amennyiben ésszerű. Végeredményben csakis az igaz, ami ésszerű.

Az újkori filozófia családfájának egy másik ágán találkozunk Francis Bacon-nal, aki a gyakorlatiság szempontját, s így a gyakorlati értelmet helyezte az előtérbe. Bacon szerint az igaz, ami hasznos. A leghasznosabb megismerés egyben a legigazabb is. A gyakorlatban beváló ismeretek a lényegesek. (Vö. Novum organum II.4.). A nagy olasz Giambattista Vico talán még radikálisabb módon redukálta az igazságot arra, amit az ember a tudomány és a technika terén létrehoz. Jellemző erre kijelentése: "factum et verum conventuntur": a "csinált és az igaz dolog kicserélhető". Aki alkot, aki teremt, aki létrehoz, az arra az Istenre emlékeztet, sőt annak a helyét foglalja el, aki minden igazság forrása. (Vö. De antiquissima Italorum sapientia 8). Az új igazság-hierarchia csúcsát a kreativ ember képezi.

Érthető módon vezetett a további fejlődés egy pozitivista filozófiához. Ennek központjában az "adott dolog" a "pozitum" áll. Pontosabban - mint Wittgenstein hangsúlyozza - a tudományos eszközökkel igazolt tényállás. Csak ilyen tényekre vonatkozó beszédnek vagy mondatnak van értelme. Arról, ami nem igazolható jobb hallgatni. Igaz, hogy a kései Wittgenstein meglepő módon helyet adott annak is, amit a "misztikus" valóságnak nevezett. Ennek jellege isteni, tehát túl van az adott dolgok világán, vagyis teljes mértékben "túl-világi". Ezért azonban nem mellékes, hanem igenis lényeges. Hiszen nélküle nem képzelhető el az erkölcsi magatartás.

A misztikus valóság igazságát az "igaz ember" tettei fejezik ki, ez megfelel egy teológiai igazság-kritériumnak is.

Más pozitivisták, mint pl. Russel és Carnap mítosznak ítélik a misztikát. A valóság szerintük teljesen az igazolásra képes természettudós kezében van. Ennek a felfogásnak egy következménye napjaink redukcionista áramlata. A tudósnak joga van leredukálnia a valóságot saját szakismeretei területére. Így mondhatja pl. egy fiziológus: az agyvelőben megjelenő gondolat "nem más", mint a központi idegrendszer terméke, az un. szabad akarat, "nem más", mint ösztönök egymásra hatásának eredménye.

Ezzel kapcsolatban érdekes a megfigyelés, hogy századunk természettudományos lángeszei, pl. Einstein és Heisenberg, nem voltak sem a pozitivizmus, sem pedig a redukcionizmus követői. Még kevésbé tettek ateista hitvallást. Einstein kicsinek érezte magát a kozmosz törvényszerűségeivel szemben. Elragadtatással adózott nekik és bennük találkozott az isteni valósággal. Ideáljaként a "kozmikus vallásosságot" jelölte meg, amely egy közös indokra vezeti vissza a kutatás és az imádás magatartását. A hivő és a kutató között analógia áll fenn. Érthető, hogy a fizikai relativitás teoretikusa szerette a zsoltárokat és csodálta Jézust, Szent Ferencet szintúgy, mint a buddhista lelkiséget.

Míg Einstein a természet törvényszerű és determinált mivoltát isteni szintre emelte, Heisenberg a kvantummechanika feltalálója a véletlennek is szinte teremtői hatást tulajdonított. Erre még visszatérek.

Szerintem azonban az igazságkeresés szempontjából különösen az korszakalkotó, amit Heinsenberg "háromszög módszerének" lehetne nevezni. Eszerint a tudományos megfigyelés három egymással csereviszonyban álló tényezővel áll vagy bukik. A megfigyelt tárgy az első, a megfigyelő alany a második, és az alany által kiválasztott mérőeszköz és kérdésfogalmazás a harmadik tényező. Így másként, mint az arisztoteleszi módszer szerint, a tárgy nem követel az alanytól feltétlen engedelmességet. Másrészt, másként mint Kant szerint, a tárgy igazsága nem függvénye az alany elméleti kategóriáinak. Mindhárom mozzanat találkozása és inzerakciója vezet igazolt ismerethez. Ámde az ilyen ismeret nem lehet százszázalékosan tárgyilagos. Csak egy maximális, azaz a lehető legnagyobb objektivitás elérésére képes. Nagymértékű "Wahrscheinlichkeit"-re, valószínűségre. Mindenesetre a megfigyelő ill. kísérletező fizikus egyéni döntése és az a mód, ahogy ő kérdez, kutat, mér, számit, következtet, lényeges összetevője az elért eredménynek. Természetesen az eredmény mindig ideiglenes, a szó szoros értelmében provizórikus. Egy végleges végeredményű fizikai megismerés utópia. A kutató éppúgy útonjáró marad, mint a zsidók a pusztában.

És a véletlen?... Heisenberg felismerte, hogy az atomfizikában érvényes kvantummechanika összeegyeztethetetlen egy olyan általános determinizmussal, mint amilyenben még Einstein hitt. Következőleg az elektronok világában soha sincs minden előre meghatározva, "predestinálva". Sok esetben egy előre nem látható folyamat változtatja meg a szisztéma további sorsát. Itt helyénvaló az improvizáló művész, pl. egy zenész analógiája: egy hasonlat, amely az Isten teremtői szabadságára is utalhat. Heisenberg nyomában mondhatjuk: hála Istennek, hogy van lényeget érintő azt változható, átformáló véletlen. Nélküle nem lenne evolúció.

Láthatjuk: ezek a korszakalkotó fizikusok, akik egyébként nagymértékben filozófusok is voltak, képtelenek voltak a valóságról egy leegyszerűsített képet alkotni. Egyaránt távol álltak a középkori igazság-hierarchiáitól és a descartes-i vagy kant-i szubjektivitástól. Leginkább azonban a redukcionista pozitivistáktól, akik szántszándékkal korlátozzák a keresés távlatát.

A modern fizika két nagy forradalma, a realitiváselmélet és a kvantumteória, szintúgy mint az un. káoszteória kisebb forradalma felfedezett valamit, ami a teológiát is érdekli: a természet mivolta különböző mozzanatok találkozásában igazolja magát. Az ennek megfelelő igazság történik. Nem olyasmi, mint ami egyszer és mindkorra fennáll, ami előre gyártott építőkockákhoz hasonlít, amelyből ezt is azt is lehet építeni egy adott terv szerint. Mint Heinrich Rombach (a Magyarországon valószínűleg kevéssé ismert struktúra-filozófus) tanítja: "es geschieht Konkreativität". Eszerint a természet és az ember valósága szakadatlanul teremtődik és alakítja önmagát, de ez sohasem történik egyoldalú módon. Csak a viszonynak, a relációnak az összedolgozásnak és az együttlétnek van teremtési jellege. Kreativitás csak mint konkreativitás lehetséges. Ebben az összefüggésben az igazság is dinamikus és korrelatív fogalom.

De térjünk egy kicsit vissza az enciklikára. Bár sem Descartes-ot sem Kant-ot nem méltatja említésre, Galileit megnevezi. Így logikus, hogy a tudományos értelem autonómiája mellett tör több ízben lándzsát. (Vö. l6, 45, 75). Bár Einstein nevét is hiába keressük. De találunk egy kijelentést, amelyet Einsteint biztosan helyeselt volna: Isten "kutatónak teremtette az embert" (27), miért is a tudományok haladása az emberi méltóság egy alaptényezője. (Vö. 23.30). Egy korlátolt poztívizmussal és a redukcionizmussal ellentétben hangsúlyozza a pápa, hogy az igazság mindig túlmegy a tényállás puszta megállapításán, illetve megtapasztalásán. (Vö. 83, 96). Ez az elv érvényes a természettudományok terén (Vö. 96,106) éppúgy, mint minden szellemi tevékenység vonalán. Életfogytiglan keressük az igazat. Útonjárók vagyunk. Több amit nem ismerünk, mint amit ismerünk (Vö. 3, 25.) És minden találkozás az igazsággal új igazságkeresésre sarkall (Vö. 13, 28).

Tiszteletteljes hézagpótlásként csak következőket szeretném hozzáfűzni. A körlevél több helyen méltatja a természettudományok igazságkeresését (pl. 106) és hasznosságát a kutatás terén (69). Emellett használja a többes számban a "tudományos igazságok" kifejezést (22, Vö.19, 29, 30). Érdekes ez a többes szám. Több helyen óv azonban a pápa azoktól a veszélyektől, amelyek a magasabb értékek figyelembevétele nélkül dolgozó kutatás részéről fenyegetik az emberiséget. Mindez helyes, de szerintem nem kielégítő. Szükséges lett volna kiemelni, hogy Descartes és Kant óta a természettudományos gondolkozás új és sajátos igazság-fogalom keletkezéséhez vezetett. Ennek a fogalomnak köszönhető nagy részben a nyugati világ technikai haladása és humánus vívmányaink egész sorozata, ami persze szüntelenül az ellenkezőjébe üthet át. Áldás és kockázat együtt jellemezik a helyzetet. De kérdezhetjük: Nem jellemezte-e hasonló kétértelműség már a középkori igazsághierarchia kihatásait is? Nem voltak-e már annak is emberies és embertelen következményei? Gondoljunk csak Szent Tamásra és az általa képviselt teóriára, amely az Inkvizícióhoz vezetett! Nincs az az emberi vívmány, amely ne lenne kétélű kard. Ezt kimondani szükséges. De manapság az Egyháznak és a teológiának először is azzal a ténnyel kell számolnia, hogy az újkor nagymértékben a természettudományok által hozott igazság-fogalommal dolgozik. Csak így lehetséges a vele való egy krisztusi szellemben folytatott teológiai és filozófiai dialógus. Ez szerintem manapság az evangelizáció egy elsődleges követelménye. Kár, hogy ilyen irányban elég keveset mond az enciklika.

Más a helyzet az emberi személy méltóságának vonalán. A pápa erre helyezi a fő hangsúlyt. Nyomatékosan beszél az "ember igazságáról" (Vö. 4,5, 28) és már a körlevél elején idézi a Delfi-i templom felírását: "ismerd meg magadat" (1). Most ehhez szeretnék hozzászólni.

 

4.) Az "ember igazsága".

Általános tapasztalat, hogy nemcsak azt kérdezzük: "mi az igazság?", hanem azt is "ki igazán az ami?" Kíváncsiak vagyunk arra, hogy az adott személy azonos-e önmagával vagy sem, hogy megfelel-e egy ismert ember-ideálnak, vagy sem. Az erkölcs terén érdekel bennünket, hogy ki igazmondó és ki hazudik, ki őszinte és ki csal. Ami pedig a krisztusi hit követelményeit illeti, joggal merül fel a kérdés, miben mutatkozik meg egy "igaz keresztény".

Első helyen az azonosság gondolatát említettem. Mindannyian keressük önmagunkat, igazi énünket. Félünk az illúziókon alapuló öntudattól. Rossznak ítéljük az önámítást. Szintúgy a beteges öngyötrést. Ugyanakkor érezzük, hogy igazi énünk jórészben rejtett valóság és csak hosszú fejlődés, érés útján találkozunk vele. Tapasztaljuk azt is, hogy milyen erős behatása van erre a folyamatra a közösségnek és bizonyos találkozásoknak, más emberekhez fűződő viszonyoknak.

A keresztény teológia embertana ez utóbbi téren fejti ki az emberi kiteljesedés, azaz az üdvösség előfeltételeit. A hit nem individualista módon üdvözít, hanem egész sereg viszony, közösség kommunikáció és communio révén. Együttlét ígéri egy személy igazi létének kibontakozását. Együttlét és csereviszony a megváltást akaró Teremtővel, szintúgy az embertárssal. A pápa ezzel a meggyőződéssel kapcsolatban mondja, hogy az emberi személy végső igazsága akkor valósul meg, amikor ő a feltámadt Krisztussal egyesül. (Vö.2.) Aki benne hisz és hiszi, hogy maga is feltámadásra hivatott, joggal számit önmaga kiteljesedésére még a halál határán túl is. Így érthető a jánosi Jézus szava: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jan. l4,6). Más szóval a Feltámadottól várhatjuk énünk életének maradandóan igaz kiteljesedését.

Van azonban a krisztusi emberideálnak erkölcsi dimenziója is. Erről is szót ejt az enciklika (Vö. 98). Eszerint nem csak a feltámadott, hanem már az evilági Jézus követésére is hivatva vagyunk. A krisztusi hit gyakorlati jellegét különös erővel hangsúlyozzák a Szent Jánosnak tulajdonított írások. Ott olvassuk, hogy az igazságot "tennünk" kell (Jn 3. 21., 1 Jn. l.6.) és hogy az igazságban "járnunk" kell (2 Jn 4,3. , Jn 4). Másrészt a kommunikáció egy bizonyos formájára, ugyanis az igazsággal való "együttműködésre" vagyunk hivatva (3 Jn, 8). Már ezekben a kijelentésekben is érezzük, hogy a jánosi igazság-fogalom nemcsak racionális, viszonyszerű, nem csupán találkozásban nyilatkoztatja ki magát (erre még visszatérek), hanem gyakorlati, erkölcsi követelményekkel is jár. A hit tettek híján nem üdvözít. Főleg a felebaráti szeretet gyakorlásáról van szó. Az igazolja a hit igazságát. Annak hiánya hazudtolja meg a hívő hitelességét. Nem hiába említi már Pál Apostol is az önzetlen és önátadó szeretetet, mint a legfőbb krisztusi értéket (Vö. l Kor 13.). Ebben áll a kritérium, amely igazolja a hit valóságát.

Hasonló módon szolgálnak pl. a fizikus megismételt kísérletei egy adott fizikai tényállás igazolására, verifikálására. Egyszóval az igazságkérdés a keresztény antropológia keretében elsősorban gyakorlati és csak aztán elméleti kérdés.

Az a meglátás, hogy az "ember igazságát" ma sok más vallás és filozófia is képviseli, magától értetődő dolog. A kérdés világszerte ugyanaz, a válaszok különbözőek, részben egymásnak ellent is mondanak. Egy egységes ember-ideál és egy "világerkölcs" (Hans Küng sokat ír erről) ma gyakorlatban utópia. De éppen ezért fontos az eszmecsere a különböző humanizmusok és világnézetek között. Ami néhány évvel ezelőtt, Assisiben történt, mikor is a pápa mellett a nagy világvallások képviselői közösen imádkoztak egy közös célért, jó kezdet volt, amely folytatásra méltó.

Utolsó fejezetemben azt szeretném kimutatni, hogy a kimondottan bibliai igazságfogalom egy módszert rejt magában, amellyel nem csak a világvallásokkal és a másvallású keresztényekkel, hanem a természettudományos gondolkodással is igazságkereső párbeszédet lehet folytatni.

 

5.) Igazság a találkozásban.

Az eddig mondottak fő témája nem volt kimondottan teológiai jellegű, még ha tartalmaztak is teológiai utalásokat. Az egyik legfontosabb utalás az arisztotelészi igazság fogalomra vonatkozott, amennyiben azt a középkori skolasztika, nem utolsó sorban Aquinói Szent Tamás keresztény teológiai tartalommal töltötte fel. De ebben a szemléletben az igazság bibliai értelmezése nem áll előtérben. Az enciklikában talán még kevésbé. Eme tényt anomáliának tekintem, hiszen minden keresztény hittan a szilárd bibliai megalapozottság jelenlétével, ill. hiányával áll vagy bukik.

Részemről két meggyőződés irányadó. Egyrészt az, hogy keresztény teológia lényegileg szentírás-magyarázat, másrészt az, hogy a Szentírás által képviselt igazságfogalom minden ellenkező gyanú ellenére sokat tud mondani korunk embereinek.

Hogy válaszol a Biblia előadásunk kérdésére. Mi az igazság? A feleletet az tudja megadni, aki a különböző fordítások nyomát követve az eredeti héber és görög szövegeket értékeli ki.

Az Ószövetség fogalmunk megjelölésére az "emeth" főnevet használja, amely az "aman" igéből származik. Innen jön a mi "amen" szavunk, amellyel az istentisztelet résztvevői az előimádkozó kijelentéseinek "igazat adnak". Azt mondják, hogy, igen ez "így van", avagy "így legyen". Ugyancsak a héber "amen"-ból származik a hecmin" és az "emuna" főnév. Jelentésük "hit" vagy "hivés", "hívó bizalom" valaki iránt. Mindebben fontos a gyökérige kettős értelme. "Aman" egyrészt, amikor egy tárgyra vonatkozik, annak szilárdságát, állandóságát, tartósságát, megrendíthetetlen mivoltát jelöli. Másrészt, amikor egy személyre alkalmazzák, annak állhatatosságát, megbízhatóságát, szavahihetőségét, más személyekhez való hűségét fejezi ki. Érdekes megfigyelni a zsoltárokat, amelyekben a tárgyi jelentés a személyi jelentésre is átmegy. Egy ilyen metafora pl. a hűséges Isten összehasonlítása egy sziklaszilárd talajjal, amelyre építeni lehet.

Az "emeth" főnevet a magyar bibliafordítások rendszerint "igazság"-gal adják vissza. Ez helyes, hiszen az Ószövetség az isteni megbízhatóság és igazság között nem tesz különbséget. Isten szava igaz. Egyrészt olyan értelemben igaz, hogy teremtő ereje van. Amit mond, az létrejön, az realitás, szilárd valóság. Ter. l. 14-15-ben olvassuk: "Isten szólt, ... és úgy is lett". A "dictum" egyben már "factum" is. Ugyanakkor az Isten igaz-mivolta abban nyilvánul meg, hogy egy maradandó létrejövés folyamatát is hordozza. A Teremtés nem csak egy távoli múlt befejezett történése, nemcsak "a kezdetben" volt, hanem jelenleg is van, folyik. Ezt nevezi Szent Tamás "creatio continuata"- nak, folyamatos teremtésnek.

Ebben a perspektívában értjük meg a szövetség lényegét is. Az Úr alapította azt a választott nép számára és nem szüntette meg még akkor sem, amikor a nép megszegte, hűtlen lett hozzá. Mert az isteni ígéret minden körülmények között igaz, azaz megbízható marad (Vö. 2 Sám 7, 28). Az Úr elpusztíthatatlan hűségét a zsoltárok is gyakran megéneklik (Vö. Zsolt 25, 10; 42, 12; 61,8.)

Látjuk: a bibliai igazság-fogalom már legősibb formájában is viszony-fogalom, két vagy több alany közötti relációt jelez. Nem csupán egy az értelem és egy dolog közötti vonatkozást, amelyben hol a dolog, a tárgy, a "res" uralja az értelmet, így az arisztotelészi hagyomány szerint, hol pedig az értelem diktálja feltételeit a megismert tárgynak. Az "emeth" kölcsönös viszonyt fejez ki, amely mindkét partnernak a megfelelő szabadságot biztosítja. Az Istennek istenit, az embernek emberit. De az egyik sohasem nyomja el a másikat. A végtelen nem tapossa simára a végest. Ezt az egyensúlyt jól jellemzi a bibliai beszédmód, amely a hit és a hívés magatartását nemcsak az embernek, hanem Istennek is tulajdonítja. Isten, Jahve is "hisz" Izraelben. Azaz számit rá, megbízik benne, hü marad hozzá. A hit tehát úgy alapszik az igazságon, hogy kölcsönös viszonyt hoz létre.

Ilyen módon "történik", a szó szoros értelmében, igazság. Mindenhol történik, ahol komoly és mélyreható találkozás jön létre két személy, avagy személyek és dolgok között. Ez magában foglalja a párbeszéd gondolatát is. Tehát egész másról van szó, mint egy elvont adaequatio-ról vagy tisztán racionális megismerésről.

Mármost felmerül a kérdés: Változtatott az Újszövetség ezen a koncepción, amikor a Plátónál és Arisztotelésznél honos görög "alétheia" fogalmat vezette be? Ennek alapvető értelme a lét megnyilatkozása a kereső lélek, ill. szellem előtt. A szó elején álló "a" fosztóképző, a tagadás jele. A jelen esetben a rejtettség, az eltitkoltság tagadásáról van szó.

"Aletheia" annyi, mint "nem-rejtett" jobban körülírva az, ami kilép rejtekhelyéről és nyilvánvaló lesz. Így jelenik meg Plátó szerint a lét a létezők minden fokozatán. Úgyszólván egy megjelenés-hierarchia lép a megismerő szellem elé. Ily módon tehát az igaz, ami nyilvánvaló és ezért megbízható. Az összefüggés egyszerre léttani és ismeretelméleti. (Vgl. R. Bultmann, alethiea, ThWNT 1, 239) Arisztotelésznél ez a kontaktus nem változik meg, azonban több szerep jut az alany racionális tevékenységének az igazság leleplezésében. De nála is az igazság leplezi le magát mindenekelőtt és az készteti az alanyt hozzá való alkalmazkodásra. A tekintélyi jelleg itt már csirájában jelen van. Az objektivitásra való törekvés is. Olyan információ tárgyilagosságáról van szó, amelyet a megismerő alany elvileg egyedül is el tud érni.

Pál Apostol leveleiben, a jánosi és főleg késő-újszövetségi írásokban nyoma van ennek a tárgyilagos információra irányuló igazságelméletnek. De semmiképpen sem nyomja el az ószövetségi "emeth" relacionális és kommunikatív értelmét.

Az elvitathatatlan, hogy az un. "lelkipásztori" levelekben, azaz a Timoteushoz és Tituszhoz intézett írásokban egy információ-jellegű igazság-fogalom értelmében van szó az "igazhitű tanításról", amelyet egyirányú egyházi közvetítés ad tovább. Az így továbbadott hagyományt nem szabad vita tárgyává tenni. (Vö. 1Tim, 6,5: 2 Tim 2, 28, Tit 1,14.)

Miután az Újszövetséget is kiértékeltem, arra a következtetésre jutottam, hogy a szövegek, amelyek aletheia-ról beszélnek ez alatt legtöbbször ugyanazt értik, mint amit a héber "emeth" jelent. Nem egy helyen kialakul egy szintézis a görög fogalom objektív jellege és a héber fogalom interszubjektiv színezete között. Így lesz lehetővé, hogy pl. a tárgyilagos igazság keresése személyek közötti találkozás révén történjék. Más szóval egy párbeszéd-módszer körvonalai mutatkoznak meg, amely szerint egy igazság tartalmi megismerése nem zárja ki a megismerők viselkedésmódjának fontosságát. A megismerés előfeltétele tehát a találkozás, a komoly, kölcsönös tiszteleten alapuló és mélyreható találkozás.

A II. Vatikáni Zsinat ezt a módszert kívánta követni. Ugyanezt kell minden zsinat utáni egyházi nyilatkozatnak is tennie, ha nem akar lemaradni a jelen követelményei mögött. Az egymással vetélkedő filozófiák, társadalmi rendszerek, lelkiségek és teológiák csakis így dolgozhatnak ki minimális közös nevezőket, amelyekre azonban a harmadik évezred emberiségének feltétlenül szüksége van. Tekintélyelvi igazság-közvetítés ma minden bizonnyal korszerűtlen. De ugyanakkor ellenkezik bizonyos mértékben a szentírás igazság-elméletével is.

Befejezésül egy orosz ( vagy talán ukrán?) fogalomra szeretném felhívni kedves hallgatóim figyelmét. A "sobornost" fogalomra, amely egyszerre jelent szeretet-közösséget és zsinati munkát. Alapja az az elgondolás, hogy minden igazság ott jelenik meg a legtisztább alakban, ahol sok kereső egymás iránt tiszteletet, sőt szeretetet tanúsít. Főleg akkor, amikor egy helyi egyház kebelében viták és pártoskodások lépnek fel, amikor szakadás fenyeget, pl. u.n. "haladók" és u.n. "hagyományőrzők" között, szükséges és hasznos egy vízszintes síkon mozgó összejövetel. A pártfeletti hitigazság mindenkit meggyőző ereje tehát ismét a találkozás csere-dinamikájától várható. Amennyiben a "sobornost" szellemét követi a "fides" és a "ratio", a hit és az értelem, annyiban remélhető, hogy egymás között felmerülő, valóságos, vagy látszólagos ellentmondásokat is építő módon felül tudunk kerekedni. Ezért nem lenne elvesztett fáradozás, ha a két fajta igazságkeresés, pl. a természettudományi és a teológiai, önmagukban és egymás felé is, az itt vázolt módszer szerint járna el.