A demokrácia az igazság türelmes keresése

- vallja Gánóczy Sándor, Párizsban élő teológus

A demokrácia az igazság türelmes, a kizárólagosságtól és a kirekesztéstől mentes keresése. Az ember igazságkereső lény - mondja az interjúban Gánóczy Sándor, a Franciaországban élő katolikus teológus, a genfi egyetem és a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktora. A II. Vatikáni Zsinaton tanácsadóként részt vett professzor szerint más és más értelemben igaz az "isten igéje", Newton tétele a nehézségi erőről, vagy a sokszor elhangzó kérdés, hogy ki az "igaz magyar", illetve egy megcáfolhatatlan logikai következetés. A professzor a katolikus-liberális Magyar Pax Romana meghívására töltött néhány napot Budapesten és Mi az igazság? címmel több előadást tartott a Fides et Ratio, (A hit és ész) 1998-as pápai körlevél témaköréről.

Professzor úr, miért időszerű a mintegy tíz éven át készült, és tavaly megjelent pápai körlevél? Netán azért, mert terjed az a nézet, amely szerint az igazság keresése öncélú és semmi reménye, lehetősége nincs annak, hogy az igazságot mint célt elérjük. E nézet szerint a lét semmi egyéb, mint a benyomások és tapasztalatok öszszessége, minden menthetetlenül mulandó és tünékeny, minden érték relatív.

Azért időszerű szerintem az enciklika, mert a párbeszéd módszerét szorgalmazza. Kik között? A pápa az enciklikában felhívja a teológusokat arra, hogy nemcsak a velünk, katolikusokkal rokon nézetekkel és filozófiákkal kell keresni a párbeszédet, hanem azokkal is, amelyek nekünk ellentmondanak. Úgy gondolom, nagyon fontos elem az enciklikában, hogy a különböző tudományok, a teológia és a filozófia, illetve a vallások között dialógusra van szükség, máskülönben tönkre megy a világ. Új Bábel fenyeget, amely rosszabb lehet, mint az első, mert a kommunikáció fontosságáról beszélünk ugyan, de nem értjük egymás nyelvét. Jellemző, hogy a több vonatkozásban is konzervatív pápai körleveléről Budapesten az MTA Filozófiai Intézetében tudományos vitát rendeztek, amelyen nem hívő filozófusok is részt vettek. A pápa azért is foglalkozott ilyen behatóan ezzel a problémával, mert "AZ" igazság, mint olyan nem definiálható, az igazságnak sok megjelenési formája van. Mivel a valóság sokrétű, s az anyagi mellett szellemi, vallási előfeltételei is vannak, ezért a valóságról szóló igazságok is sokfélék.

Tehát nincs abszolút igazság?

Az igazságot nem lehet elvont módon meghatározni. Ésszerűbb konkrétan, főleg jelzőként alkalmazni mindezt, például úgy, hogy egy "igaz" mondatról, egy "igaz" tényállásról, vagy egy "igaz" barátról beszélünk. A magyar "igazság" szó még bonyolultabbá teszi a helyzetet. Egyrészt arra vonatkozik ugyanis, ami igaz, ami bizonyított, hiteles, elvitathatatlanul megfelel a valóságnak, másrészt a jogi és erkölcsi értelemben vett igazságosságot is jelzi. Csak a mondat összefüggéséből következtethetjük ki, hogy vajon egy igazolt fizikai tételről, vagy egy tárgyilagosan ítélő bíróról van-e szó.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a koszovói válságra adott NATO-válasz is arra vall, hogy nincs abszolút igazság. Ezzel szemben inkább igazságok vannak.

A koszovói válság is azt mutatta, hogy minden igazságkeresésnek van gyakorlati oldala és erkölcsi összetevője. Az igazság keresésénél értékekről is szó van, amelyek szerint az ember irányítja a magatartását. A koszovói válság megoldására tett kísérletek is azt jelzik, hogy nem mindig tudjuk "mi az igazság", mi a "helyes erkölcs", melyek azok az értékek, amelyeket ajánlatos követnünk. Ezért mondjuk mi azt, hogy az értékek relativizmusa, a nihilizmus a mai társadalmak rákfenéje. Ezért örültek még a nem hívő filozófusok is a pápa erős szavainak, amelyekkel azt mondta, tarthatatlan az a terjedő vélemény, amely szerint minden mindegy, úgysem lehet megtudni, hogy mi az igazság. A relativizmus olyan terjedő tendencia, amellyel szemben a sokféle világnézetnek állást kell foglalnia.

Az igazság nem könnyű műfaj

Aki azt mondja, hogy "le a relativizmussal", az burkoltan nem azt mondja-e, hogy "csak nekem lehet igazam", "csak én tudom, hogy mi az igazság"?

Nem ezt mondja, hanem azt, hogy keressük mindnyájan az igazságot. Ne törődjünk bele, ha rögtön nem tárul fel az igazság. Ne legyünk restek, ne adjuk fel azonnal. Az igazságkeresés, épp a bonyolult körülmények miatt, ugyanis nem könnyű "műfaj". Ne legyünk rögtön kiábrándultak, hiszen a valóság igen gyakran csak nehezen "adja meg magát". Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden igazságkeresésnek van erkölcsi összetevője.

Ennek semmi köze ahhoz, hogy hívő vagyok vagy sem...

Semmi köze hozzá. Egy hívő sem mondhatja, hogy csak az én igazságkeresésem az egyedül érvényes, és aki nem hívőként keresi az igazságot, az a gonosztól való. Ez nem lenne jó teológia. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy az igazság megtalálása a hívő ember privilégiuma.

Akkor miben segít a hit? Hiszen van, aki úgy vélekedik, hogy a hit és az igazságkereső ellentétei egymásnak.

A hit és az ész nincs ellentétben egymással, nem is független egymástól, hanem kiegészítik egymást. Amikor a vallásos ember hitet említ, implicite Istent említi. Az Istent kereső igazságkereséssel nem áll ellentétben az értelem útján való igazságkeresés. Aquinói Szent Tamás azt mondta, hogy arról a hitről beszélünk, amely megértést keres.

Ha jól látom, ön nem kedveli a vakhitet...

Nemhogy nem kedvelem, hanem tisztelettel utálom. Én persze nem fogom elítélni azt az egyszerű embert, akinek csak vakhite van, de mint teológus ezt csak elvethetem. Méghozzá azért, mert a vakhit vagy babonához, vagy fundamentalizmushoz, inkvizícióhoz, illetve diktatúrához vezet.

A világ több részén a vallási és/vagy politikai fundamentalizmusnak mintha reneszánsza lenne.

Méghozzá nemcsak az iszlám világban, hanem a "szent" Amerikában is.

Ezért is szólalt meg a pápa ebben a kérdésben?

Igen, de szerintem az említett témában a pápa nyugodtan mondhatott volna többet. Ne értsen félre, én a pápához hű teológus vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy a pápai nyilatkozatot kellő tisztelettel nem kritizálhatom. Mint tudományos alapon dolgozó teológusnak kötelességem rámutatni a körlevél említett hiányosságára. A II. Vatikáni Zsinat tanácsadója, ha úgy teszik, a kelet-francia püspökök egyik "súgója" voltam.

Maradjunk még a fundamentalizmusnál. Európában látja-e az ilyen áramlatok térhódításának a veszélyét?

A fundamentalizmus alapja a már említett vakhit. A fundamentalisták szerint a Biblia értelmezése szó szerinti interpretáció. Elvonatkoztatnak attól, hogy itt egy történelmi dokumentumról van szó, amely különböző hagyományokat tükröz. A fundamentalisták azt mondják: "Írva van." Mint ahogyan a Korán is "írva van" a mohamedánok számára és az égből lejött könyv minden betűje szent.

Az etnikai fundamentalizmusnak is megvan a veszélye.

Az Ein Reich, ein Volk, ein Führer birodalmi jelszavát ismerjük. Mit jelent az egy? Az összes többi kizárását. Milosevics, finoman szólva, kirekesztette, durvábban: elűzte vagy megsemmisítette azokat, akik nem fogadták el az ő egyedül üdvözítőnek hitt igazságát, a nacionalizmust. Mindenféle fundamentalizmus hajlik az ilyen-olyan mészárlásra, mert azt vallja, hogy aki mást hisz igaznak, azt ki kell küszöbölni. Ezt mi keresztények is csináltuk. Nem szégyellni, hanem bevallani kell az inkvizíciót, amely katasztrófa volt, mert nem egyezethető össze az Evangéliummal. Egyébként talán meglepő, de a körlevélben a pápa dicséri Galileo Galilei felfogását, amely szerint legalább két igazságról lehet tárgyalni: a hit és a természettudomány igazságáról. De a pápa azt is mondja, hogy "egy és ugyanazon fogalom mögött" sokszor "különböző jelentések rejlenek" és "az igazságnak különböző formái vannak".

Vakhit és lelkiismeret

Mennyire függ össze az igazságkeresés a lelkiismerettel?

Nagyon. A lelkiismeret nélküli, feltétlen hit a vakhit egy fajtája. Sem a hívő, sem a nem hívő ember igazságkeresése nem megy lelkiismeret nélkül. A vakhit felületesen keres, mert nem ás mélyre. Az igazságkeresésnek soha nincs vége.

A laikus azt mondhatja, hogy "jó a hívőnek", mert könnyen megtalálja az igazságot.

Ez nem igaz. Miért kellene azt hinni, hogy a hívő ember nem gondolkodik? Az én célom nem az akadémikus szőrszálhasogatás. Sokkal inkább az, hogy a sokféle igazságkereső számára egyengessem az eszmecsere és az építő vita útját. Manapság elég sok az egyirányú kommunikáció, a monológ. Azt szeretném, ha mindez interaktív lenne. A harmadik évezred küszöbén ugyanis fennáll a veszély, hogy a mai világ szellemileg szétesik. Csak a kishitűek rettegnek a katolikus tan kiárusításától, ha párbeszédbe elegyednek. Szerintem viszont a kishitűség új gettókat épít, mert nem tudja, hogy a krisztusi hagyomány élő hagyomány, s ezért új idők, új szavaival lép párbeszédre a sokféleképpen és másként gondolkodó igazságkeresővel.

Az igazságnak különböző szintjei, formái vannak, a mindennapi, a tudományos és a vallási igazságok ilyenek.

A közbeszédben mindenek előtt igazmondásról van szó. Igazat mond vagy hazudik-e a politikus? Igaza van-e a szomszédomnak, vagy téved. Szavahihető-e az esti híradás? Továbbá melyik vallás Istene az igaz Isten? Igaz-e maga módján minden hit? A vádlónak vagy a vádlottnak van-e igaza? A közbeszéd, amely egy tényállás helyességére vagy helytelenségére kíváncsi, rendszerint leegyszerűsíti a helyzetet. Nem törődik a tények meglehetősen bonyolult voltával. A finomság, hogy az, ami igaznak vagy hamisnak, tévesnek mutatkozik, milyen mértékben az - nem foglalkoztatja a köznapi kérdezőt.

Lukács György mondta, hogy lehetséges magunkat keresztülhazudni az igazsághoz. Erről mi a véleménye?

Ezzel vitatkozom. Azt hiszem, hogy itt "a cél szentesíti az eszközt" esetével van dolgunk. Rendszerint kiderül, hogy akik így gondolkodnak, azok egy vélt, utópisztikus igazsághoz jutnak el, aminek rendszerint nagy az emberi ára. A hazugság mint az igazság eléréséhez vezető út vagy eszköz, több mint vitatható. Ugyanis mindenáron, még hazugságok révén is oda akarjuk eljuttatni az embereket, hogy a mi vélt igazságunkat elfogadják. Teológiailag ezt nem lehet helyeselni. Van más gyanúm is. Lukács mint marxista, lehet, hogy itt a dialektikáról beszélt.

Ön említette egyik előadásában: az egyháznak és a teológiának először is azzal a ténnyel kell számolnia, hogy az újkor nagymértékben a természettudományok által használt igazságfogalommal dolgozik. És csak így lehetséges a krisztusi szellemben folytatott teológiai és filozófiai párbeszéd.

Ez szerintem manapság az evangelizáció elsődleges követelménye. Kár, hogy ilyen értelemben elég keveset mond a pápai körlevél. A körlevél több helyen méltatja a természettudományok igazságkeresését és hasznosságát a kutatás terén. Emellett többes számot használ: tudományos igazságokról beszél. Több helyen óv a pápa azoktól a veszélyektől, amelyek a "magasabb értékek" figyelembevétele nélkül dolgozó kutatás részéről fenyegetik az emberiséget. Ez helyes, de szerintem nem kielégítő. Azt is ki kellett volna emelni, hogy Descartes és Kant óta a természettudományos gondolkodás új és sajátos igazságfogalomhoz vezetett. Ennek a fogalomnak köszönhető nagyrészt a nyugati világ technikai haladása és humánus vívmányaink egész sora, ami persze a vissza is üthet. Vagyis: ma áldás és kockázat együtt jellemzik a helyzetet. De azt is kérdezhetjük, hogy nem jellemezte-e hasonló kétértelműség már a középkori igazságfogalmak hatásait is? Nem voltak-e már annak is emberies egyszersmind embertelen következményei? Gondoljunk csak a középkori skolasztikusokra és az általuk képviselt teóriára, amely az inkvizícióhoz vezetett. Nincs olyan emberi vívmány, amelynek ne lenne színe és fonákja, ne lenne kétélű kard. Ezt ki kell mondani. Kantnál csak az igaz, ami ésszerű. Bacon szerint az igaz, ami hasznos. A leghasznosabb megismerés egyben a legigazabb is. A gyakorlatban beváló ismeretek a lényegesek. Az olasz Vico talán még radikálisabb módon redukálta az igazságot arra, amit az ember a tudomány és a technika terén létrehoz. Jellemző, amit ezzel kapcsolatban Vico mondott: a csinált és az igaz dolog kicserélhető. Aki alkot, aki teremt, aki létrehoz, az arra az Istenre emlékeztet, sőt annak a helyét foglalja el, aki minden igazság forrása. Az új igazsághierarchia csúcsát a kreatív ember képezi.

Mítosz és igazság

Wittgenstein egy róla készült filmben pedig már azt mondja, hogy csak a tudományos eszközökkel igazolt tényekre vonatkozó beszédnek vagy mondatnak van értelme.

Ez már a pozitivizmus. Wittgenstein szerint arról, ami nem igazolható, jobb hallgatni. Igaz, hogy a kései Wittgenstein meglepő módon helyet ad annak is, amit "misztikus" valóságnak nevezett. Ennek jellege isteni, tehát túl van az adott dolgok világán, vagyis teljes mértékben "túl-világi". Ezért a misztikus valóság még nem mellékes, hanem igenis lényeges. Hiszen nélküle nem képzelhető el az erkölcsös magatartás. Más pozitivisták, mint Russel és Carnap, mítosznak ítélik a misztikát. A valóság szerintük teljesen az igazolásra képes természettudós kezében van. Ennek a felfogásnak a következménye napjaink redukcionista áramlata. A tudósnak joga van leredukálni a valóságot saját szakismeretei területére. Így mondhatja egy fiziológus: az agyvelőben megjelenő gondolat nem más, mint a központi idegrendszer terméke, az úgynevezett szabad akarat nem más, mint az ösztönök egymásra hatásának eredménye.

Érdekes ilyen szempontból Einstein és Heisenberg.

Egyikük sem volt sem pozitivista, sem pedig redukcionista. Még kevésbé tettek ateista hitvallást. Einstein kicsinek érezte magát a kozmosz törvényszerűségeivel szemben. Elragadtatással adózott nekik és bennük találkozott az isteni valósággal. Ideáljaként a kozmikus vallásosságot jelölte meg, amely egy közös indokra vezeti vissza a kutatás és az imádás magatartását. A hívő és a kutató között analógia áll fenn. Érhető, hogy a fizikai relativitás teoretikusa szerette a zsoltárokat és csodálta Jézust, Szent Ferencet éppúgy, mint a buddhista lelkiséget. Einstein a természet törvényszerű és determinált voltát isteni szintre emelte, Heisenberg a kvantummechanika feltalálója a véletlennek is szinte teremtői hatást tulajdonított. Az igazságkeresés szempontjából ez különösen korszakalkotó. Vagyis az a tétel, hogy a végleges eredményű fizikai megismerés utópia. Heisenberg felismerte, hogy az atomfizikában érvényes kvantummechanika összeegyeztethetetlen egy olyan általános determinizmussal, amilyenben még Einstein hitt. Heisenberggel együtt mondhatjuk, hogy hála Istennek, van a lényeget érintő, azt változtató, átformáló véletlen. Nélküle nem lenne evolúció. Visszatérve a pápai enciklikához, az utal arra, hogy életfogytiglan keressük az igazat. Út közben vagyunk. Több, amit nem ismerünk, mint amit ismerünk. Minden találkozás az igazsággal új igazságkeresésre sarkall. Einstein bizonyára helyeselné, amit a pápa mond: az Isten kutatónak teremtette az embert.

Nem beszéltünk még az "ember igazságáról".

Nemcsak azt kérdezzük, hogy "mi az igazság?", hanem azt is, hogy "ki igazán az, ami?" Kíváncsiak vagyunk arra, hogy az adott személy azonos-e önmagával, vagy sem, megfelel-e egy ismert emberideálnak vagy sem. Az erkölcs terén érdekel bennünket, hogy ki igazmondó és ki hazudik. A legfontosabb az önazonosság. Mindannyian keressük önmagunkat, igazi énünket. Félünk az illúziókon alapuló öntudattól. Rossznak ítéljük az önámítást és a beteges öngyötrést. Ugyanakkor érezzük, hogy igazi énünk jórészt rejtett valóság és csak hosszú fejlődés, érés útján találkozunk vele. Tapasztaljuk, hogy milyen erős befolyása van erre a folyamatra a közösségnek, bizonyos találkozásoknak, más emberekhez fűződő viszonynak. Magától értetődő dolog, hogy az "ember igazságát" ma sok más vallás és filozófia is képviseli. Egy egységes emberideál és "világerkölcs" - ma utópia. Éppen ezért fontos az eszmecsere, a párbeszéd a különböző humanizmusok és világnézetek között. A demokrácia az igazság türelmes, kizárólagosságtól és kirekesztéstől mentes keresése.

Pogonyi Lajos

Szabó Bernadett felvétele