A társadalmi párbeszédben való aktívabb részvételre és közérthetőbb beszédre buzdítja az egyházak képviselőit Horányi Özséb (57 éves), a Janus Pannonius Tudományegyetem kommunikációs tanszékének vezetője, a svájci alapítású katolikus értelmiségi mozgalom, a Pax Romana magyarországi szervezetének az elnöke, aki emellett a Vigilia című folyóirat egyik szerkesztője, továbbá tagja az Országos Rádió és Televízió Testület panaszbizottságának.
HVG: A Magyar Pax Romana Fórum katolikus társadalmi szervezetként határozza meg magát. Mi az oka, hogy mégis rendszeresen foglalkozik ,,világi'' témákkal, s meghívott előadóinak egy részét is azok közül válogatja, akik nem arról ismertek, hogy kötődnének az egyházhoz?
H. Ö.: Sajnálatos jelenség, hogy a magyar értelmiség egy része - benne a magukat katolikusnak vallók is - csak a saját szemléletéhez közelállók véleményére figyel. A neki tetsző nézeteket tükröző sajtótermékeket hajlandó csak kézbe venni, esélyt sem adva ezzel önmagának, hogy a másféle álláspont ismeretében esetleg hatékonyabban képviselhesse a sajátját. Kicsit hasonló a helyzet velünk is: noha a katolikus püspöki kar az emigrációban élő magyar katolikus értelmiségiek által 1991-ben életre hívott Magyar Pax Romana Fórumot katolikusnak ismeri el, egyházi körökben vannak olyanok, akik gyanakvással tekintenek ránk. Talán azért, mert különféle szellemi irányzatok vagy éppen világnézetek képviselőit hívjuk együttgondolkodásra. Szerintünk vannak olyan társadalmi kérdések, amelyeknél ez elkerülhetetlen. Ilyen a zsidó-keresztény párbeszéd mellett például a magyarországi romák helyzete vagy a korrupció kérdése. Ami pedig az előadókat illeti, nem kutatjuk, hogy elkötelezettek-e, viszont megtiszteltetésnek tekintjük, amikor például Kende Péter vagy Lengyel László elfogadják meghívásunkat. A beszélgetések velük igen tanulságosak, és egy értelmiségi fórumnak aligha lehet ennél fontosabb szempontja.
HVG: Milyen válaszokat ad például a korrupció problémájára egy keresztény értelmiségi szervezet?
H. Ö.: Az, hogy magunkat morális lényként határozzuk meg, nem jelenti, hogy a korrupciót ,,erkölcsi magasságokból'' szemléljük. A bajai kongresszusunkon májusban elhangzott etológiai előadás például azt mutatta be, hogy az emberi fajon kívül is találhatók olyan viselkedésformák az élővilágban, amelyek funkciójukat tekintve emlékeztetnek a korrupcióra. A művelődéstörténetből pedig azt is tudjuk, hogy nagy birodalmakat lehetett kormányozni - nem is sikertelenül - a korrupcióra építve. Nyilvánvaló persze, hogy akkor is helyük van morális kérdéseknek, ha a korrupció esetenként sikeres problémamegoldó stratégiának látszik. De egészen másként kerülnek szóba ezek, ha a korrupciót kiküszöbölendő és kiküszöbölhető dolognak tekintjük, mint ha kiküszöbölhetetlennek, bár kanalizálandónak.
HVG: Az egyházban is érvényesülnek azok a törvényszerűségek, amelyek más társadalmi intézményeknél. Ezek szerint ott is csak a korrupció kanalizálása - tehát a társadalmi rendbe illesztése lenne a feladat?
H. Ö.: A ,,kiküszöbölhetetlenség'' nem azt jelenti, hogy keresztényként nincs tennivalónk. E mentalitás lényege ugyanis, hogy nem a másiktól várja el az első vagy a döntő lépést, hanem önmaga teszi ezt meg. Nem a korrupció megszüntetésével kell tehát kezdenünk, hanem azzal, hogy mi magunk ne korrumpáljunk, és minket se korrumpáljanak. S ez bizony nem mindig egyszerű. Tévedés volna azt gondolni, hogy az egyház számára nincs ilyen kísértés, mint ahogy az is, ha azt mondanánk, hogy a mai egyházi intézmények vagy tisztségviselők korruptak. De a mai viszonyok között is lehet találni e szempontból problémás helyzeteket. Az egyházak pénzügyeit például - nem ok nélkül ugyan, de - igen sajátosan kezelik a magyar törvényekben: gazdasági ügyeikbe az állam nem tekinthet be olyan mélységig, amennyire más, ugyancsak költségvetési pénzekkel támogatott civil szervezetek esetében. Hiányzik tehát az a megnyugtató nyilvánosság, amely egyedül volna képes megóvni az egyház erkölcsi tekintélyét az átláthatatlanság talajából fakadó gyanakvástól. Vagyis az egyháznak e területen magának kellene kezdeményeznie a törvényi változtatást, mert erkölcsi tekintélye foroghat kockán.
HVG: Kommunikációs szakemberként, s olyan világiként, aki részt vett a katolikus püspöki kar három évvel ezelőtti ,,Igazságosabb és testvériesebb világot!'' című körlevelének kidolgozásában, hogyan látja, megtalálta-e a hangot a katolikus egyház a magyar társadalomban élők megszólításához?
H. Ö.: Az egyházban több évtizedes a felismerés, de még ma sem általános az az álláspont, hogy javítani kell a kommunikáción, s hogy ebben az ügyben magának az egyháznak kellene lépnie. Ebből a szempontból a körlevél sikeresnek tűnt. Ám tanulságos az utóélete. A megjelenés idején számtalan ankét, megbeszélés volt, amikor viszont a Pázmány Péter Katolikus Egyetem felvételijén most azt kérik a felvételizőktől, írják le a véleményüket egy olyan szövegről, amely a körlevélből vett idézet, száz jelentkezőből jó, ha egy sejti, honnét való a részlet. Ez is világosan mutatja, mennyire nem vagyunk képesek megszólítani még azokat sem, akik pedig felénk fordulnak.
HVG: A tavalyi siófoki Pax Romana-konferencián hangzott el, hogy a magyar katolikus egyház jelenléte az elektronikus tömegkommunikációban - európai viszonylatban is - jónak mondható. Az Országos Rádió és Televízió Testület panaszbizottságának tagjaként is így látja?
H. Ö.: Egyháztól még nem érkezett panasz a bizottsághoz, s tudomásom szerint olyan egyéni kezdeményezés sem volt, amelyben a panaszos arra hivatkozott volna, hogy valamely műsor vallási meggyőződésében sértette őt. Az egyházi jellegű adások hallgatottságára, nézettségére vonatkozó mérések azt mutatják, hogy egy-egy vallási műsor gyakran több százezer emberhez jut el. Viszont e műsorok befogadói elsősorban idősebbek és nők, aminek az is oka lehet, hogy nem megfelelő időpontban sugározzák. Ám szinte biztos, hogy a probléma jelentős része szakmai természetű, amennyiben az egyház alapvetően ma is az évszázadok alatt kialakult és korábban bevált hitterjesztési módszereit törekszik alkalmazni.
HVG: Önök mit és hogyan ,,kommunikálnának''?
H. Ö.: A mai magyar társadalomnak nincs megfogható jövőképe. Megelégszik az álmokkal, amit aztán a politika ki is szolgál. Időről-időre vannak ugyan próbálkozások arra, hogy ,,találjuk ki Magyarországot'', de ezen szinte mindig makrofolyamatokat értenek. Talán azért, mert a jövőkép felvázolásával elsősorban a kormány vagy a pártok foglalkoznak. Pedig vannak szempontok, amelyeket civil szervezeteknek kellene megfogalmazniuk. Ilyen lehet például az olyan perspektíva bemutatása, amely a személyes felelősség és kreativitás szempontjából tekint a társadalmi folyamatokra. Feltehető például az a kérdés, mivel tudnak hozzájárulni az egyes felekezetek az Európai Unió bővítéséhez. Mit tud mondani ez ügyben például a nemzetek feletti szervezetet ,,üzemeltető'' katolikus egyház, vagy a magyar egyháznak számító reformátusoké, illetve az identitását a diaszpórában sikerrel megőrző zsidó felekezet.
HVG: Az egyházak kommunikációs stratégiáit illetően leggyakrabban két állásponttal lehet találkozni. Az egyik szerint a világhoz való alkalmazkodás érdekében tanításbeli engedmények is tehetők, a másik kompromisszumok árán is ,,eladhatóvá'' tenné az elveket. Ön melyik nézetet vallja?
H. Ö.: Nem hiszem, hogy engedményekről vagy akár kompromisszumokról kellene beszélni. A feladat a mai viszonyok között működésképtelen formában megjelenő értékek és tudások működőképessé, sőt vonzóvá tétele. Morális kötelességünk ugyanis úgy bemutatni felismert igazságainkat, hogy a ,,távolabb állók'' számára is érthetőek és vonzók legyenek. Egyébként nem abból adódnak a konfliktusok, ha valakinek határozott véleménye van valamiről. A dolog az érvelés módján, a kommunikációképességen áll vagy bukik. Nem kell elfogadhatónak tekinteni az abortuszt ahhoz, hogy az arra kényszerült ember érezhesse a segítőkész keresztényi szeretetet az elidegenítő beleszólás helyett. Vagyis ha az egyház nevében szólók nem mereven, hanem a mai világ tényeiből kiindulva, józan érvekkel, szelíd magyarázatokkal, világos beszéd formájában fogalmaznák meg álláspontjukat, a szigorúbbnak látszó álláspontokra is nyitottabbak lennénk. Ez persze nem csak a klérusra ró feladatot, hiszen az egyház papokból és laikusokból áll.
Szerző: Dobszay János