Mondanivalómat egy közhellyel kezdeném: az Egyház emberekből áll. Ennélfogva mindaz, ami az embereket érinti, az Egyházat is kell, hogy érintse. II. János Pál pápa ezt az igazságot így fogalmazta meg Redemptor Hominis kezdetű első enciklikájában: ,,Az Egyház útja az ember''. Mármost az Egyház, mint ismeretes, Szent Pál alapján, önmagát az időben továbbélő Krisztusnak tekinti. Ez azt jelenti, hogy Krisztus művét hivatott folytatni. Küldetése tehát az övével azonos: az Isten szeretetéből kiszakadt emberszámára megnyitni a visszatérés útját. Krisztus ezt a kereszten beteljesedett szeretet-áldozattal vitte végbe Az Egyháznak ennek továbbvitelére konkrét utasításokat adott, amikor mennybemenetele előtt apostolait megbízta: ,,Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme én veletek vagyok mindennap a világ végéig.'' (Mt 28,18-20)
E néhány mondatba Jézus belesűrítette az Egyház történelmi küldetésének leglényegesebb elemeit. Kíséreljük meg őket kibontani. Mindenekelőtt saját, Istentől kapott korlátlan hatalmának birtokában szól. Ezt ruházza át tanítványaira, amennyiben az, amivel megbízza őket, ezt a hatalmat feltételezi.
Utasítása univerzális - minden népet magában foglal és minden időkre szól. Hármas feladat elé állítja apostolait:
1. ,,Tegyetek tanítványommá minden népet'' - azaz adjatok nekik tovább, amit tőlem hallottatok, amire én tanítottalak benneteket.
2. ,,Kereszteljétek meg őket'' - a tanítás elfogadása nem rekedhet meg elméleti síkon, hanem következményekkel jár a tanítvány életében: a keresztség által újjá teremtődik, Krisztusba oltódva a. Megváltás részesévé válik.
3. ,,Tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.'' - A Krisztushoz tartozásnak az életben kell lecsapódnia. Ennek irányítói, biztosítékai a parancsok, pontosabban a parancs, az egyetlen, amelyre valamennyi visszavezethető: a szeretet-parancs.
Ha e hármas feladatot tovább elemezzük, akkor az első az evangélium hirdetését jelzi, a második a megszentelést, azaz az ember Istenhez kapcsolódásának megvalósulását, végül a harmadik a szeretetnek a gyakorlati életre történő átültetését. E hármas feladatban fogalmazódik meg az egyház hármas küldetése: a tanítás, a megszentelés, illetve istentisztelet és a szeretet-szolgálat, görögösen: a kérügma, a liturgia és a diakónia. A három összetartozik, nem választható el egymástól. Ténylegesen, már az ősegyház életéről szóló beszámolókban, az Apostolok Cselekedeteiben és Pál apostol leveleiben, fellelhető - különösen a közösségi istentisztelet, a ,,kenyértörés'', azaz az eucharisztia kapcsán - a küldetés e három síkjának egymáshoz kapcsolódó gyakorlata.
Ha most mégis - az Egyház küldetésének másik két területétől különválasztva - a szeretetszolgálatot vesszük közelebbről szemügyre, az nemcsak azért történik, mert az elmúlt tíz esztendő folyamán nekem jutott a feladat, hogy ezt a Magyar Karitász keretében országosan újraélesszem és újjászervezzem, hanem mert az elmúlt két évezred során a bajbajutott, szenvedő embertárs megsegítése volt az a tevékenység, amely még közömbös, sőt ellenséges közegben is szimpátiát, barátokat szerzett az Egyháznak. Se szeri, se száma a szenteknek és nagy egyéniségeknek, akik életüket a rászorulók és elesettek felemelésére szentelték - hadd említsek csak hármat: Árpádháti Szent Erzsébet (egyébként az egyetlen magyar szent, akit mindenütt a világon ismernek és tisztelnek), Páli Szent Vince és a kortárs Teréz anya - és alig tekinthető át azoknak a szerzetes-közösségeknek a száma, amelyek a szeretetszolgálat valamelyik ágának ellátására alakultak.
Mindennek alapja az Isten és a felebarát szeretetének egybekapcsolása mellett, Jézus félreérthetetlen odafordulása a szegényekhez és betegekhez, azonosulása az emberi nyomorúságot szenvedők minden fajtájával: ,,Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek'' (Mt 25,40), és a saját, önmaga életét is feláldozó szeretetét mércéül odaállító határozott parancs: ,,Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket'' (Jn 15,12). A szeretetnek ez a minden magyarázgatást, felhígító kompromisszumot kizáró törvénye különbözteti meg a kereszténységet minden más vallástól. Belőle ered rendkívüli vonzóereje és társadalmat formáló hatása. Ez motivál minden keresztény szeretetszolgálatot és jelzi a lényeges eltérést a pusztán humanitárius kezdeményezésekkel szemben.
A XIX. század végén az iparosodás és a vele összefüggő migrációs jelenségek olyan átfogó szociális problémákkal szembesítették az Egyházat Európában, amelyeket már nem lehetett a hagyományos egyéni karitatív tevékenységgel megoldani. Nagyobb összefogásra, tervszerű, szervezett aktivitásra volt szükség. Ennek érdemében jött létre több mint 100 éve Németországban az első karitász-szervezet. A rákövetkező évtizedek során hasonlók létesültek Európa több országában, köztük a húszas évek elején Magyarországon.
A II. Világháború végén, a szovjet megszálló hatóság utasítására, az addig kiválóan működő Magyar Karitászt betiltották. Karitatív tevékenységre egy szocialista országban nem volt szükség, annál kevésbé mivel ez az Egyház népszerűségét növelhette volna. A politikai változások nyomán a Magyar Püspöki Kar elhatározta a Magyar Karitász feltámasztását, egyben megbízta az időközben gomba módra elszaporodott kisebb-nagyobb katolikus karitatív szervezetek, intézmények összefogásával és egy az egész országra kiterjedő egyházmegyei és plébániai karitász-hálózat kiépítésével.
Azóta tíz esztendő telt el. A nehézségek, amelyek jórészt menetközben váltak nyilvánvalókká, és amelyekkel egyfolytában viaskodnunk kellett, elsősorban az elmúlt negyven esztendő örökségének tekinthetők. Első helyen említeném a minden oldalról megnyilvánuló gyanakvást, bizalmatlanságot. Vele párhuzamos egy nagy adag passzivitás, iniciatíva-hiány, menekülés a kockázat- és felelősségvállalás elől: mindennek felülről kell jönnie - utasításoknak, direktíváknak, ötleteknek és szabályoknak; ha nem jön, nem történik semmi. A szocialista centralizmusból még nem sikerült kilábalni, sem a döntéshozói, sem a végrehajtói szinten. Különösen hátrányos a nyíltság, őszinteség hiánya: az ember csak kerülő úton értesül bírálatról, vádaskodásról. Erősen hátráltatják a munkát a kommunikációs és együttműködési nehézségek, viszont sokat segítene, ha a más véleményt képviselőt nem tartanák mindjárt személyes ellenségnek. A karitász-hálózat kiépítését nagyban hátráltatta és még ma is hátráltatja a paphiány. A lelkipásztorkodó papság túlterhelt és egy plébániai Karitász megszervezését sokan újabb megterhelésnek érzik, a világi hívek bekapcsolása a lelkipásztori murkába pedig még kívánni valót hagy maga után. A bizalmatlanság a világiakkal szemben az elmúlt negyven év következménye.
Problémát jelentett számos helyen az együttműködés az állami hatóságokkal és az önkormányzati szervekkel: itt is kísért a múlt - a középkáderek még gyakran a régi rezsim emberei. - Jelentős akadályt jelentett az adminisztrációs költségek előteremtése. Míg a Karnász ismertsége terjedésével a programok anyagi támogatóinak száma rohamosan emelkedett - elsősorban az egyszerű, szegény körülmények közt élők részéről (a tehetősek erre a fülükre nem hallanak) - addig rendkívül nehéznek bizonyult a munkatársi gárda kiépítésére anyagi fedezetet biztosítani. Állami támogatást a Karitász - jóllehet elnyerte a. ,,kiemelten közhasznú intézmény'' megjelölést - mindmáig nem kaphat, mert az Egyház szerveként tartják nyilván, szemben más katolikus szervezetekkel, amelyeknél nem szerepel a hivatalos egyházi jelleg. Az európai karitász-szervezetek kezdeti támogatása nélkül nem sikerült volna odáig eljutni, hogy a Magyar Karitászt az ország négy legfontosabb szociális tevékenységet folytató szervezete közt az állam tárgyaló partnerérnek tekinti és az együttműködésre nagy súlyt helyez.
Tíz esztendő után a Magyar Karitász a következő szervezeti képet mutatja: Az ország valamennyi egyházmegyéje - a két görög katolikus egyházmegyét is beleszámítva, szám szerint tizenöt - rendelkezik működő egyházmegyei karitász szervezettel. Az igazgatók, akiknek feladata a plébániai karitász-hálózat kiépítése, azok összefogása, a munkatársak lelki és szakmai képzésének előmozdítása, az egyházmegyei projektek keresztülvitele és részvétel az országos munkában, egyharmada pap, egyharmada világi férfi és egyharmada nő.
Jelenleg az ország több mint 700 plébániáján működik karitász-csoport, mintegy 7000 önkéntes munkatárssal. Feladatuk a plébániai közösségek ösztönzése a tevékeny felebaráti szeretetre, a betegekről, idősekről, a hátrányos helyzetűekről való gondoskodás.
A Magyar Karitász további tagszervezetei közé tartoznak szociális-karitativ téren tevékeny katolikus egyesületek, intézmények és szerzetesrendek, amelyek vagy az egyházmegyei karitászokkal karöltve, vagy országos szinten működnek. A Központi Iroda fogja össze az országos szervezetet, hangolja egymásra a tagszervezetek közös programjait, különösen nemzeti vagy nemzetközi katasztrófák esetében. Az elmúlt két esztendőben az ország északkeleti részein és Kárpátalján pusztító árvíz károsultjainak megsegítésére és az újjáépítés támogatására a Magyar Karitász által gyűjtött összeg megközelíti az 1 Milliárd forintot. A szervezet szociális munkájának súlypontjai közül szeretném megemlíteni a Szenvedélybeteg Segítő Szolgálatot, melynek 8 városban létesült RÉV elnevezésű ambulanciái, egyházmegyei keretben és az önkormányzatokkal együttműködve, kiváló eredményeket mutathatnak fel; továbbá a házi szakápolási szolgálatot, a vasúti szociális szolgálatot, a családsegítő szolgálatot. A Karitász égisze alatt működő intézmények közt szerepelnek szociális otthonok, köztük 12 a római katolikus szeretetszolgálat kezelésében, sérült fiatalok otthonai, vak gyermekek otthona és iskolája, karitász-boltok, bútor- és ruharaktárak.
A Magyar Karitász munkakapcsolatban áll kormányszervekkel, katolikus és protestáns szeretetszolgálati szervezetekkel, valamint egyéb humanitárius intézményekkel. A média irányában kialakult jó viszony sokat segített a Karitász pozitív értékeléséhez a közvélemény részéről, ami viszont hozzájárul az egyházról alkotott előítéletek leépítéséhez.
A Karitász és általában a diakonia, a szeretetszolgálati tevékenység révén az Egyháznak páratlan - eddigelé nem kellőképpen értékelt és kihasznált - lelkipásztori eszköz áll rendelkezésére, amely pozitív irányban befolyásolhatja a magyar társadalom átalakulását. Mert ez a Karitász elsődleges feladata: szeretetet sugározni, ezzel átformálni a szíveket és így emberibbé tenni a világot.
Még sok mindenről kellene szólnom: nemzetközi kapcsolatainkról a Caritas Internationalis keretében, mely a világ több mint 150 országában működő Karitász szervezeteket fogja össze, ezen belül a Caritas Europaról, az európai Karitász szervezetek tömörüléséről. Beszélnem kellene a Karitász jelenlegi vezetőiről, első helyen Dr. Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspökről, a Magyar Karitász püspök-elnökéről, a fáradhatatlan főtitkárról, Adányi Lászlóról és utódomról Nagy Károly pestszentlőrinci plébánosról, aki bámulatosan hamar bedolgozta magát az országos igazgató munkakörébe.
Mindenesetre nagy öröm számomra, hogy a megkezdett munka zökkenésmentesen folyik tovább. Nagyon remélem és szívből kívánom, hogy a tíz évvel ezelőtt, megbízatásom átvételekor megálmodott álom valóra váljék: hogy mi magyarok végre ráébredjünk: meg kell tanulnunk szeretni egymást. Mert csak így maradunk meg a következő ezredévben.