Vissza a tartalomhoz

 

P. Szilczl Dóra

Hozzászólás a Pax Romana Fórum konferenciáján Horányi Özséb előadásához

- vázlat -

 

Helmut Thielicke Az elveszett szó keresése. Gondolatok a kereszténység jövőjéhez című könyvében írja, hogy az emberek saját egyházuk melletti elköteleződésben nem olyan kérdéseket tartanak szem előtt, mint például, hogy ,,Hol tanulok meg hinni'', ugyanis ahhoz, hogy ezt a kérdést valaki feltegye már nagy körvonalakban tudnia kell, hogy mi a hit és mit is jelent a valamiben való hit az egyéni élet számára. Ehelyett inkább azt kérdezik, hogy létezik-e Isten és létezését hogy ismerhetem fel? Ez pedig egy gyakran elhangzó kérdéshez kötődik: Hol találok szavahihető tanúkat? Hol találkozhatom olyan emberekkel, akik hitelesek lehetnek számomra? A személyek behatása és a vallásos intézmények kategóriájának ilyetén összemosása nem meglepő, hisz nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az intézmények bizonyos szempontból személyek gyűjteményének tekinthetők. Amikor az egyházak a feléjük kivülről forduló emberek felé szolgálnak, ezt a kérdést nem szabad elfelejteniük. A szavahihetőség, a hiteles beszéd, a megszólítás, a tanúságtevés olyan feladatok, melyekkel az egyházaknak ma feltétlenül szembe kell néznie. Talán tradíciójából fakadóan az egyházban mindig is dominánsabb szerepet kapott a teologizálás, mely legfőbb feladatának a hitről való elmélkedést tartja. S az, hogy magát a hit letéteményesének vallja talán magától értetődőnek mutatta a hívek megszerzését (a beleszületés révén), s így kevesebbet szánt az evangélizálás gyakorlatára és nem szívesen nézett szembe, az ezzel szorosan összefüggő hitelesség problémájával. Amikor ma az egyház nyitásáról beszélünk, beszélnünk kell arról is, hogy az egyház - s beszéljünk itt a Római Katolikusról -, miként szólítja meg az embereket, tud-e egyáltalán szólni az egyház a falain kívül levőkhöz, egyáltalán hiteles-e a mai kor embere számára, mindaz, amit mond és az, aki mondja. Néhány gondolat erejéig erről szeretnék beszélni e felszólalás ideje alatt.

Mit jelent a szavahihetőség? Azt mondjuk szavahihetőnek, hitelesnek, aki a hitét és meggyőződését komolyan gondolja, azaz a szavahihetőség egyrészt a hit és az egyén kapcsolatára vonatkozik. Másrészt az a szavahihető, akinek érdemes a szavát hinni, azaz az általa elmondottak ,,megállják helyüket a világban''. És nem azzal függ össze, hogy az egyén vagy a közösség mit gondol magáról, azaz a szavahihetőség nem egy lelkiállapot, hanem valami olyan, amit az egyén vagy közösség megteremt és folyamatosan fenntart. A fenntartás viszont nem kontextusmentes, meghatározza az egyén vagy közösség akcióit, cselekedeteit, beszédjét a nyilvánosság elérése vonatkozásában az, hogy milyen társadalmi közeg veszi körül. A szavahihetőségnek a változó körülmények közepette is stabil állandónak kell maradnia. A kereszténységen belül ez a szavahihetőség két dolgon keresztül volt megteremtve és fenntartva: az egyik az Üzenet, a másik a Közvetítő Személye. A Római Katolikus Egyház, más egyházakkal egyetemben ennek a szavahihetőségnek a fenntartását végzi. Üzenetet Hirdet. A kérdés, hogy hogyan valósítja meg ezt a funkcióját napjainkban.

Nap mint nap szembesülünk az egyházat érő kritikákkal. Nyelvében, liturgiájában, társadalmi akcióiban lemaradt, elidegenedett, a társadalomhoz, illetve a társadalom felől érkező igényekhez képest. Most azon vagyunk, hogy ezt a sokszor behozhatatlan hátrányt valamiképp ledolgozzuk. Nem szeretnék itt most csatlakozni az elementáris problémák felsorolásához. Számomra ebben a vonatkozásban egyetlen fő kérdés az, hogy mit tud felkínálni az egyház a kívül levők számára, meg tudja-e mutatni, s hogyan mutatja meg a hitét.

Az biztos, hogy a vallási szocializáció területén még mindig jelentősebb mértékben van jelen a tradíció, a megszokás szerinti cselekvés, ami a szentségek - vagy inkább mondjuk úgy a szentségekkel való szelektív élésben: keresztelés, esketés, temetés jelenik meg. A szocializáció más formái mellett, bizonyos vonatkozásban azt is mondhatjuk, hogy még mindig dominánsan e három fő alkalom köré csoportosul az egyház felé csak formálisan elkötelezett egyén megszólíthatósága. Ezek a helyzetek viszont jellegüknél fogva magukban hordozzák, mivel funkciójuk egy életszakasz-jelző rítus is egyben, hogy az üzenet csak nehezen jut el az érintett személyekhez. Gondoljunk csak a merő formalitásból egyházi esketést választó párra, akik úgy látják - s ebben folyamatosan meg is erősítik őket -, hogy ez a nap csak ,,róluk szól''. Így pont adott szociális státuszuknál fogva lesznek megközelíthetetlenek. Tehát intézményes oldalról a kívül maradtak megszólítása kevésbé hatékony, néhány alkalomra korlátozott csak. Az egyház a hitmegmutatásban valódi hatékonyságot csak elkötelezett híveitől remélhet. A személyes életbizonyságok, a jellegzetes életvitel jelként funkcionálhatnak, és szimpatikussá tehetik az adott vallást a nem hívő emberek számára. Ezért érzem úgy, hogy ma az egyháznak ennek a személyes tanúságtevésnek a szerepét hangsúlyoznia kell saját gyakorlatában. S itt azt szeretném ismételten kiemelni, hogy fontos tudomásul venni azt, hogy egy vallási intézmény: személyek közössége.

 

A tanúságtevés személyes jellege - világos siker

Az érv, a logika - mint a modernkor verbalitásának két prominens kategóriája - igen fontos szerepet tölt be a vallásos hit melletti elköteleződésben. Egy jól tálalt történet, ideológia igazán meggyőző tud lenni - erre számos példát találunk a történelemben. Ugyanakkor a pusztán racionális alapon felépített, érvek elfogadásán alapuló hit, inkább egyfajta meggyőződéshez hasonlítható, amely ugyanakkor a tényállások függvényében bármikor módosítható világképet jelent. Ez annál is inkább így van, hisz ha megnézzük, a szellemi szabadpiacon is jobbára ilyen, elsajátítható ismeretet kínálnak fel. Vallásokat, amivel bármire képesek lehetünk: élményeket idézhetünk elő, különböző módokon léphetünk kapcsolatba bármivel, ami a transzcendensbe belefér. Meggyőzéstechnikák, kurzusok, tréningek tehát az egyik oldalon, melyek azt a benyomást támasztják alá, hogy a transzcendens pusztán racionálisan elsajátítható ismeretek révén kezelhető. Ezáltal sikerességet biztosítanak tagjaik számára, a sikeresség pedig a mai kornak mint egyik alapszabálya jelenik meg. A sikervallások születése az egyházak számára versenyhelyzetet teremt. De nem csak vallások konkurálnak egymással.

A mai világ PR-ja a kevésbé HIT-szerű aktusokat is úgy kezeli, mintha azok valódi erős érzelmi meggyőződéseken nyugodnának, s mintegy vallásos színezetet adnak neki, gondoljunk csak a reklámokra, illetve a reklámozás technikáira, az ügynökök hadjáratáról nem is beszélve. Nap mint nap találkozhatunk cégek ,,funkcionáriusaival'', akiket ,,véleménymeghatalmazottaknak'' is nevezhetnénk. Ezek - s a megvásárolt termék után járó tapasztalat - gyakran erősítenek meg minket abban, hogy kifejlesszünk egy védekező technikát, ami ezeket a helyzeteket megítélni és kezelni tudja. Közben folyton az a kép tárul elénk, hogy valójában küzdünk azzal, ki mond igazat, hihetünk-e neki? Funkcionárius, mediátor jó vagy rossz értelemben? Ezt a mindennapokból leszűrt sémát gyakran visszük át más területekre is az életünkben, például a vallásra. S teszi ezt még inkább a vallási lényegre nem szocializált, sőt az ilyen vonalon érintetlen kívülálló. Aki, mikor szembetalálkozik azokkal, akik a mosópor, a fogkrém, a sampon, autó reklámok mellett a vallásról beszélnek neki, hajlamos valamiféle ügynökkategóriát alkalmazni rájuk. Ennek a versenyhelyzetnek a folyamatos fenntartása és megerősítése úgy látszik, a mai élet szerves része.

Azt kell látnunk, hogy a mindennapi létfenntartás cikkeit ugyanolyan, ha nem nagyobb impulzivitással reklámozzák és hirdetik, mint a hitet, s mivel e reklámok narratívái hasonló sémára épülnek, ezek versenyezni fognak egymással. A bevezető gondolatban említett Thielicke írja: Szent Johanna sem beszélhetett elragadtatottabban eksztatikus pillanataiban, mint a TV-képernyőjén felbérelt háziasszony, amikor egy mosópor láttán látnoki szavakban tör ki: ,,Életem legragyogóbb fehérsége!'' - mintha a hetedik mennyországot látnánk - teszi hozzá epésen a szerző. Ezek az ,,álszakrális'' hangok bukkannak fel mindenütt. S mit tesz ebben az esetben az egyház, úgy próbál fennmaradni, hogy az ünnepélyességet kultiválja. Ezzel viszont még messzebb kerül a közvetlenségtől. A tartalmi másságra, az Üzenet fontosságára ez a mindennapi kommunikáción kívül rekedt közeg megszorítóan hat. Így az egyház szerencsétlenül konkurál a többi felhívással és ajánlattal szemben. A sikerességet etalonként tartó ember számára pedig nem vonzó egy sikertelen egyház.

Vannak dolgok, amikről csak hitelesen lehet és szabad beszélni...

A legerősebb kötődést egy vallás irányában az érzelmi oldalon való megszólítottság eredményezi. Ez teremti meg a hívek számára az Istenhez tartozás fontosságát. Ez az, amit megmutatásra érdemesnek találnak életükből, azaz erről tudnak hitelesen beszélni. Ezek az átélések jelölői Isten és az ő kapcsolatuknak. Ez a tanúságtevés, gyakorlatában megosztható másokkal. Az egyház tevékenysége kapcsán erről az affektív oldalról való beszédet lényegesnek tartom, éppen ezért erről beszélnék kicsit bővebben. Ezekkel kapcsolatban az általam végzett kutatásból emelnék ki majd néhány példát. Ebben katolikus, és más közösségekhez tartozó híveket kérdeztem Istentapasztalatukról és arról, hogy mit jelent számukra ez a megtapasztalás, hogyan és kiknek beszélnek róla, illetve mennyiben köthető, mennyiben kötik mindezt saját egyházuk vallásgyakorlatához.

A vizsgálatból néhány adatot emelnék csak ki, jelzésként, az általam elmondottak illusztrálására. Mivel a kutatás nem rég kezdődött csak el, az adatfeldolgozásban az idő rövidsége miatt csak 30 kérdőívet emeltem be. Közös pont bennük, hogy mindegyiket az egyház irányában elkötelezett, közösségbe járó aktív katolikusok töltötték ki, zömében nők. Mennyiségénél fogva nem tartom ezt reprezentatív mintának, s kérem, ezt ne is kérjék számon, viszont prezentatív az általam fent leírt jelenség kapcsán.

 

A tanúságtétel tárgya: azaz mirõl beszélünk?

Harmincból harminc válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy voltak-e már életében olyan időszakok, melyekben a hitnek és a vallásnak kiemelkedő szerepe volt. Huszonkilencen hisznek a csodákban, és 27 igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy történt-e már csoda az életében. A csoda számukra nemcsak emberi számítás szerint lehetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan eseteket foglalja magában, hanem csodának tartják Isten megnyilvánulását az életükben 30-ból 26-an. ,,Nem nagy csodák, csak nekem azok.''; ,,Nem konkrét csoda, már az is, hogy vigyáz rám, csodának számít.''.

30-ból csak 5 jelezte, hogy a csoda fogalma kötődik gyógyulásokhoz, jelenésekhez. Ez szembetűnő különbségeket és elmozdulást mutat, ha a Katolikus Egyház csodáról vallott hivatalos álláspontjával vetjük össze.

 

Kinek is mondjam el? A tanúságtevés

Ebből fakadóan nem véletlen, hogy arra a kérdésre, hogy kinek beszélt az Önnel történt csodáról? a válaszok úgy oszlanak meg, hogy a család és a hívő testvérek dominanciája után, a nem hívők következnek és csak ezután jelenik meg a lelkivezető, s elenyésző számban a pap (ahova misére járnak, illetékes plébánia) személye. Arra a kérdésre, hogy akinek nem mondta el, miért nem a következő válaszok érkeztek.

Papunknak

,,Nincs olyan pap, akivel személyes kapcsolatban lennék''

,,Ha nem adódik helyzet, ritkán beszélek''

,,Nem került rá sor''.

Lelkivezetőnek

,,Mert nincs''. A megkérdezettek ötödének nincs lelkivezetője, vagy bárki, aki ezt a funkciót elláthatná.

Ezek a pasztoráláshoz tartozó hiányosságokat fednek fel.

Nem hívőknek azért nem mondták el:

,,Talán nem csodának éreznék, hanem valami másnak''

,,Úgy sem értették volna''

,,Nem hitték volna el''

,,Nem érdekli őket''

,,Feleslegesnek tartottam, nem vagyunk egy hullámhosszon''

,,Nem tudnának mit kezdeni vele''

 

Alapvetően ez a fajta feltételezés erőteljes motiváció hiányában az embereket elrettenti attól, hogy hitükről nem hívő emberekkel beszéljenek.

Ennek ellenére a 12. kérdésben, mikor arra kérdeztem rá, hogy beszélt-e már nem hívő embereknek arról, hogy Isten hogyan van jelen az életében? 30-ból 28-an igennel válaszoltak.

A 18. kérdés arra vonatkozott, hogy szokott-e beszélgetni a vallásról, a hitéről valakivel. Ebben a vonatkozásban a következő arányok jöttek ki: a családjával 30, és a közösségbe tartozó testvérekkel 26, a megkérdezettek többsége beszélget a hitről, lelkivezetőjükkel már csak 17-en, pappal pedig csak 11-en (többen, a lelkivezetőjük mellett a papot is bejelölték), nem hívekkel 23-an. E beszélgetések kapcsán és erre vonatkozott a 19. kérdés a következő témákat érintik leggyakrabban.

 

1. személyes tapasztalat, Isten jelenléte az életükben

2. gondviselés, mindennapi problémák

3. az egyház és az egyház és a bűnei

4. Isten léte

5. család és párkapcsolat

6. a Szentírás és értelme

7. bűnök és megbocsátás

 

,,Legyetek a világ világossága''. A tanúságtevõ.

Arra a kérdésre, hogy miről lehet felismerni a hívő embert, a következő válaszok érkeztek be.

 

1. tettei és embertársaival való kapcsolata

2. sugárzik a tekintetéből az öröm, derűs

3. szeretetéről

4. alázatról

5. kiegyensúlyozott, biztonságot ad

6. irgalmas, segítőkész, önzetlen

7. békességszerető

8. beszéde és gondolkodásmódja

9. vallásos gyakorlata

10. kereszt van a nyakában

 

Egyén és intézmény. Mibõl merítünk?

Az utolsó kérdéscsoportban a vallásgyakorlatra vonatkozó kérdéseket tettem fel. Többségük hetente többször jár templomba, vagy vallási összejövetelekre. Rákérdeztem, hogy ezeken az alkalmakon mi jelent számukra a legtöbbet, a fontossági sorrend a következőképp alakult:

 

1. áldozás

2-3. gyónás, prédikáció

4. hitvallás

5. más testvérekkel való együttlét. Érdekes, hogy a 4. helytől az 5-et csak egy pont választja el.

 

Erre vonatkozóan megkérdeztem, hogy volt-e valamilyen élmény, ami ezekhez az alkalmakhoz kötődően megmaradt bennük. A következő válaszok érkeztek:

 

Áldozás -,,egyszerűen jó érzés'', ,,találkozás'', ,,közelség'', ,,erőt ad'', ,,megdöbbent, hogy Isten maga jön el hozzám''

Gyónás - ,,megtisztulás'', ,,kitárulkozás'', ,,békesség, szabadság'', ,,személyes találkozás Isten irgalmával'', ,,önismereti segítség''

Prédikáció - ,,magamra vonatkoztatom'', ,,mindig jelen problémáimra vonatkoztatom'', ,,rólam szól'', ,,segítséget ad'', ,,vagy untat, vagy megérint'', ,,irányt mutat'', ,,igyekszem táplálkozni belőle''

Hitvallás - sokaktól nem jött válasz erre vonatkozóan: - ,,csak elmondom'', ,,sokan csak mondják, de nem értelmezik'', ,,hiányzik a tudatosítás''

Együttlét - ,,valahova tartozás érzése'', ,,közös ima: Miatyánk'', ,,szeretem nézni hogy adják át magukat az emberek''

 

Ha ezeket a válaszokat megnézzük, azt látjuk az emberek a személyes vonatkozásokat keresik az egyházon, illetve a vallásgyakorlatokon belül. Magasan felpontozzák az őket személyes megtapasztaláshoz segítő aktusokat.

Mindezt megerősítették a kérdőív első kérdésére beérkezett válaszok is: Ez így hagzott: Mi jut eszébe a következő szavakról, kifejezésekről? Itt csak kettőt emelnék ki. Azt, hogy mit gondolnak a ,,vallás''-ról, illetve az ,,egyház''-ról.

 

Vallás - ,,hit szerinti hovatartozás'', ,,hittel kapcsolatos tevékenység''- ,,Hiszem és vallom Istent'', ,,életforma'', ,,belenevelkedés'', ,,rendszer'', ,,Istenben való hit megélése''.

Egyház - ,,csoporthoz tartozás'', ,,emberek közössége'', ,,hatalom'', ,,hagyomány'', ,,szervezet, melyet hívők alkotnak'', ,,hierarchia''.

 

Megdöbbentő volt látni, mit gondolnak az egyházuk és vallásuk felé amúgy elkötelezett emberek e két fogalomról. Minden személyes megélésük ellenére, melyeket saját vallásukon belül éltek meg a vallás és az egyház fogalma ma inkább egy kiüresedet, személytelen jelentéssel felruházott terminus.

Valahogy belénk ivódott, hogy az ember cselekedetei tisztábban demonstrálják a hitét, mint a szavai. A hitnek ez a manifesztációja gyakran elválasztódik a verbális hittől és a hit mindenfajta verbális kifejezésétől. Pedig ma a verbalitásnak ismét komoly szerep jut. A viselkedés - minden látszat ellenére - azonban nem tévedhetetlen bizonyítéka a hitnek, hiszen a vallásos viselkedés gyökere lehet a reflexszerűvé vált szokásokban is, melyek sokszor belső lényegi tartalmukat vesztve kiüresednek. Ezek a szavahihetőség szempontjából sokszor negatív kommunikátumok. A hit akkor válik teljessé, ha a személyes meggyőződés beágyazott egy viselkedés, cselekvésorientált hitbe, és ez az összkép tud a hitelesség révén meggyőzővé, példaértékűvé válni a kívülálló szemlélő számára. Ennek a fóruma a tanúságtétel. A személyes meggyőződés, tanúságtevő hívek az egyházi kommunikáció fontos részét kell, hogy alkossák. Az embernek pedig szavahihetőnek kell lennie, hogy meggyőződéseit komolyan vegyék. Ennek a tanúságtevésnek a gyakorlatát, motiválását a jövő egyházának, egy vonzó egyháznak mindenképpen fel kell vállalnia.

 


Vissza a tartalomhoz