A kooperáció feltételei[1]
(összefoglalás a november 12.-i vitaestről)[2]
Buda B.: A kooperáció és annak bármely ellentettje (vetélkedés, versengés, ellenségeskedés) kimerevített fogalompáros. Gyökere az a gondolat, amely szerint az ember lényegileg individuális lény, aki kénytelen kiegyezni társas biztonság és előnyök elérése érdekében. Síklaki nagyon jól foglalja össze a szociálpszichológia idevágó gondolatait. Vannak azonban mélyebb, komplexebb összefüggések és tartható az a nézet is, hogy az ember eredendően kooperatív lény, létfeltétel a számára a szoros együttműködés. A társadalmi tőke[3] kényszerű és önkéntes együttműködések eredményeként dúsul fel és ad védekező és helyreállító energiát a társadalomnak a forgácsoló hatásokkal szemben. E gondolatkörben kulcsfogalom a bizalom.
Az összefüggések megértéséhez jó analógia a közlekedés. Nem azért közlekedünk, mert kooperálni akarunk; kénytelenek vagyunk közlekedni, és ki kell alakítani olyan szabályokat, amelyekbe a betartásukra vonatkozó bizalom beépül. A szabályok betartásának tudata (tudom, hogy tudod, hogy tudom...) kölcsönös kognitív rendszer, benne értékek, egyéni jogok és érdekek is megjelennek. A társadalmi viszonyok változása nem olyan viharos, mint a technológiáké, de az emberi méltósághoz kapcsolódó szabályozás kulturális szinten mégis nagyon átalakult. Kialakul a kényszerű együttműködési szerepek hálója, ezekben az egyén szabadabbnak érzi magát, viszont további, önkéntes szervezetekbe tömörül. Az együttműködés helyett a részvétel fejezi ki pontosabban a lényeget, ez a közösségképzés lényege, és benne a közös értékek a legkomolyabb tényezők. Az identitás érzete, tudata és a közös élmények jelentősége is nagy.
A magyar társadalomban a II. világháború után a korábbi közösségi formákat a politika felmorzsolta, az egyén nem vállalhatta fel önmagát. Párttag nem az lett, aki egy közösségben eljutott ilyen identitástudatra, hanem az, aki egy tágas politikai térben túlélési lehetőségként alkalmazkodott a centralizált társadalom tudomására hozott elváráshoz. Sokan le is építették kapcsolataikat, a közösségek bizalmi tőkéje elapadt. Ma lassú egyeztetési és alkufolyamatok nyomán gyarapszik ismét a társadalmi tőke. Az önkormányzatok a lakóközösségek szintjén, az egyházak a viselkedésbe beépülő vallási elvek révén járulnak hozzá a folyamathoz, gyarló és tökéletlen módon. A kooperatív magatartás Nyugat-Európában sem mindenütt kiforrott, egyes társadalmak között és azokon belül regionálisan is jelentős különbségek észlelhetők. A tapasztalat mégis az, hogy az ember elsődlegesen együttműködésre hangolt lény, és inkább az individualitás (az, hogy el tudjuk fojtani a másik emberrel való, belénk épített, ,,együttrezgési'' készségünket) jelent különleges teljesítményt. Ha a bonyolult ügyek rendezésének mechanizmusaitól hosszú időn át megfosztott társadalmat magára hagyják, akkor - úgy látszik - regenerálódni tud. Ma Magyarországon a képződő bizalmi tőkét gyorsan leértékelik és felélik a politikai és kulturális lengések, ezért lassú a szerves társadalmakra jellemző hálózatok kialakulása.
Wildmann J.: A kooperáció inkább szükségszerűség, mint lehetőség. A versengésre való hajlam aligha genetikai adottság (Bitó J. példája - a mellőzni kívánt, padláson elzártságban tartott gyermekeknél tapasztalt versenykészség-hiány - jelzi ezt). Az emberi cselekvés kettős orientáltsága, a sikerre törekvés illetve a kölcsönös megértés vágya összhangban van ezzel a vélekedéssel. A társadalmi integráció hiánya egyéni pszichológiai zavarokhoz vezethet. Az emberek zöme vágyik a társadalmi integráltság élményére, házasságban, családban és tágabb környezetekben. Mégis feszültség, szakadék van az együttműködés igénye és a cselekvési stratégiák között.
A kooperáció követelményét többféle módon ki lehet fejezni (kategorikus imperativusz, diszkurziv etika, identitásigény). A katolikus teológiában az Isten- és emberszeretet ez az etikai maxima. Az egyház szerint a kooperáció indítéka cél- és értékracionalitás (belátás - Felkai G.). Az emberszeretet mibenlétének megértéséhez a közjó (az életfeltételek ama összessége, amely biztosítja a személyiség legteljesebb kibontakozását) fogalma vezet.
A katolikus egyház működése nem teljesen felel meg ennek a cselekvés fölé rendelt célnak. A rendszerváltoztatást megelőző évtizedekben érthető és kényszerű elkülönülés volt a bázis és a vezetés között, ennek történelmi okai 1990-től megszűntek. A választóvonalak nem, sőt sokrétűbbé váltak. A korábban valamelyest együttműködő csoportok eltávolodtak egymástól, nem figyelnek egymás tevékenységére. Olykor már a kooperációs készség kinyilvánítása is gyanakvást ébreszt, elzárkózást vált ki. Az idei választások időszakában az vallási és politikai értékválasztások összefonódásának és az együttműködési készség elutasításának számos példája vált ismertté. Mintha a katolikus egyházon belüli csoportok esetében hiányozna a mondanivaló világos, szakszerű, morálisan vállalható és őszinte megfogalmazása.
Ha a táborok nem kooperálnak, akkor monológok hangozhatnak csak el. A kooperáció hiányából nem következik az, hogy versengés lenne. A magyarázat talán, hogy az érintettek partnernek sem fogadják el egymást. Sajátos fundamentalizmus jelenik meg, ,,elcsúsznak'' az értékek. A végtelen helyére a véges, Isten helyére földi tekintély kerül, a transzcendens célt felváltja a szervezet érdeke.
Kérdés, hogy léteznek-e versengési és kooperációs modellek a hozzánk hasonló konfliktusokkal terhelt környezetekben. Egy svájci példa (egy ellentmondásos püspöki kinevezés miatt felháborodott hívek adófizetői engedetlenséggé szerveződött ellenszegülésének eredményessége) azt látszik jelezni, hogy vannak tisztességesen gyakorolható technikák.
(17:28)
Bitó L.: Meglepő, hogy a vitában mindeddig nem vetődött fel a hatalomvágy kérdése. A tudatlanságból fakadó félelem szülte istenfogalmak kialakulása, a mindenhatóságukhoz fűződő képzetek vonzása nyomán a hatalom jó dologként rögzülhetett a közgondolkodásban. Azt gondolom, hogy az emberek 99 százaléka hajlik együttműködésre, de a vetélkedés, az agresszió feltűnőbb. Érdemes lenne ezt a vonatkozást közelebbről megvizsgálni.
Ungváry R.: Az együttműködéshez információra van szükség. Egy németországi lutheránus család esküvőjén tapasztaltam hogy a (nagyon különböző műveltségű) meghívottak az együttlét kezdetén részletes tájékoztatást kaptak a események (szertartás, vacsora, beszélgetés, tánc) tervezett menetéről. Magyarországon hasonló helyzetben a ,,durrbele'', az érzelmekre hagyatkozás általános, mintha az levezényelhetne egy ilyen közös dolgot. Egy másik példa: haladás a mozgólépcsőn. Mozgékony vagyok, megpróbálok a lépcsőn álló utasok mellett elhaladni. Dobogva lépek, információt adok magamról. Az előttem levők nem egészen értik a dolgot, többnyire adnak helyet, olykor pedig rám szólnak, hogy miért tolakszok. Hiányzik az információ, pedig ki van írva, hogy a mozgólépcsőn álljunk a jobb oldalra, hogy hagyjuk azokat a nyomorultakat, akik rohanni akarnak előre a vesztükbe.
A társadalomban sok hasonló információhiány áll fenn. Például a magyar társadalom nincs felvilágosítva arról, hogy mit jelent egy nemzethez tartozni, mit jelent jobboldalinak vagy baloldalinak lenni. A nemzethez tartozás nem személyes döntés kérdése, ezért nincs mit beleszólni. A jobboldaliság és a baloldaliság a priori politikai kategória, ugyanúgy mint a fizikában a tér-idő. Nem lehet eleve a jobboldalról, mint valami rosszról beszélni, de nem lehet ugyanúgy eleve a baloldalról sem. Hogyan lehet ezeket az információkat a társadalommal tapintatosan, tájékozottan közölni? Jó példa a japán társadalom, amely 1960 körül eljutott egy olyan pontig, hogyha nem modernizálódik, akkor alul marad a nyugat-európai kultúrákkal folytatott versenyben. A japánok 30-40 év alatt megoldották az átállást, egy rendkívül intenzív információszervező munkával. A magyar társadalomban egy ilyen információszervező tevékenységnek nincsen gazdája. Nem tudnám megmondani, hogy ezt hogyan kellene végezni, csak a hiányát érzem.
Dornbach A.: A kompetíciót és a kooperációt egymással szembe állítani merő tévedés, mind a kettőre szükség van. A kompetició elengedhetetlenül szükséges is, például a gazdaságban, a politikában. Mind a kettőnek a torzulásaival van baj. Racionalitás és moralitás kérdése, hogy helyesen alkalmazom-e a kompeticiót és hogyan ötvözöm a kooperációval. Öncélú a kompetició egyes versenysportokban: cirkuszi látványosság a nézőknek, megnyomorodás azoknak, akik művelik. A politikában is szükség van a versenyre, ha nem veszítjük szem elől a célt, a közjó szolgálatát.
Vidor F.: Alapvető kérdés a mérték és az érték megállapítása. Minden esetben el kell dönteni, hogy a vetélkedés, vagy a kooperáció aktuális. A mi megközelítésünk menthetetlenül racionális, intellektuális. A kooperációval és a kompeticióval együtt jár az érzelemi szimpátia és antipátia. Aki szimpatikus, azzal könnyen tudok kooperálni, aki antipatikus, azzal többnyire vetélkedek. További kapcsolódó fogalompár az empátia és az apátia. Akiben nem (eléggé) fejlődött ki az empátia érzése, az könnyen apatikussá válik. A magyar társadalom jelentős részében talán az empátiahiány miatt érzékelhető apátia a politikai erők, talán az egyházak iránt is.
Szabó I.: B.B. rámutatott, hogy az individualitás nem velünk született tulajdonság, majdhogy tanulni kell. W.J. megállapította, hogy egyes csoportok tudomást sem vesznek egymásról, akár egyházon belül, akár tágabb körben, a kooperációnak a lehetőségét is kizárják. Vajon nem valamiféle csoportos individualizációnak vagyunk-e tanúi a saját társadalmunkon, a saját egyházunkon, a saját pártunkon belül? Csoportoknak születik olyan identitástudata, amely minden mást ki akar zárni. Tágabb értelemben alapvető kérdés, hogy mi a helyzet az interkulturális individualizálódással. Huntington a jövőt a kultúrák harcaként láttatja. Lehet-e kooperálni egy olyan világgal, amelyik kizárólagosságot hirdet, de az egyénről és annak méltóságáról homlokegyenest ellenkező nézete van, mint amelyben mi élünk.
Óriási a különbség Amerika benépesedése és a mai Európai betelepedés között. Az amerikai nemzeti kultúrák kooperáltak és megtermékenyítően hatottak egymásra. Az Európába ma betelepedő individuális közösségek nem kívánnak kulturálisan is azonosulni azzal a közeggel, amelyben élnek. A németországi törökök teljesen zárt közösséget alkotnak. Pár éven belül Hollandia lesz az első európai ország, amelyben a muzulmán vallás kerül többségi helyzetbe. Lehetséges-e kooperáció olyan kulturális közegben, ahol szó sincs vitákról, vagy kompetícióról, mert mindegyik csoport a maga kizárólagosságát képviseli?
Aszalós J.: A különböző kooperatív, vagy konfrontatív stratégiák mögött meg lehet-e különböztetni sajátos értékválasztásokat? A szüleim társadalmi beilleszkedése, illetve szembenállása a parancsérzékenységhez és a kötelességérzékenységhez kapcsolódott. Ezek mentén szerveződtek leginkább a kooperációk vagy a konfrontációk. A szocializmus korában (börtönben vagy azon kívül) a parancsérzékenység kényszerűségből alakult ki, lelkiismereti vagy értékmotiváció nélkül, az együttműködés pedig a parancs megkerülésének lehetőségét kereste. Valamiképpen a parancs köré szerveződött a kooperáció is, a konfrontáció is.
Manapság mintha a jogérzékenység és az érdek-, vagy célérzékenység két domináns értékmezeje határozná meg az emberek kooperációs készségét, vagy konfrontációját. Két további mező viszont nagyon hiányozni látszik: nagyon alacsony szintű a méltóság-érzékenységünk és az érték-érzékenységünk. Az emberi jogokról és érdekekről tudomást veszünk, jog- és az érdekérvényesítési-készségünk fejlett, de minőségi igényeink alig vannak.
Vajon a tökéletes társaság[4] katolikus teológiában használt fogalma nem akadálya-e annak, hogy megértsük azt a kontextust, amiben ma az egyháznak élnie kell. Hiszen ha mi tökéletes társaság vagyunk, akkor jogunk és kötelességünk is megmondani, hogy mi az igazság és ezt teljes biztonsággal meg is tudjuk tenni, hiszen mindent értünk, minden eszköz a kezünkben van. Hasonló folyománya lehet a ,,helyettesítési teológia''[5] követésének: mi, kései keresztények, betöltjük azt a státust, amit korábban a zsidóság foglalt el Isten országában. Az eretnekségek, a skizmák történetében is érzékelhetők ilyen mechanizmusok (,,eddig ti voltatok az egyház, mostantól mi, ti hűtlenek voltatok, mi átvesszük összes értékeiteket, jogaitokat'').
Máté Tóth A.: Vannak teológiatörténeti okai is annak, hogy a vallási szervezetek, vagy kifejezetten a katolikus egyház Magyarországon miért olyan mértékben és miért úgy kooperál, ahogy. A XX. századba úgy érkezett a katolikus egyház, hogy mindent elutasított, amit lehetett. A Piusz pápák által meghatározott korszak kiterjesztette a protestantizmussal szembeni ellenreformáció gondolatát az egész modern világra, a demokráciától az emberi jogokon át a tudomány új felfogásáig. A katolicitás - kevesektől eltekintve - egyet jelentett az antimodernitással. Az ultramontanista egyházfelfogás környezetétől elkülönülve átnézett ,,a hegyen túl'' Rómára. Erőt merítve a Roma locuta, causa finita elvből letett a diskurzusról.
Ez a teológiai hagyomány, az elhárítás hagyománya, csak megerősödött 1948-tól, amikor úgy tűnt, hogy minden erőt össze kell szedni az egyház-, hit- és Isten-ellenes hatalom nyomásának kivédéséhez. Nem butaságból, nem álmosságból tartottak ki az akkori gondolkodók, a föld alatt élők is, az antimodernista, elzárkózó hagyományok mellett. Ez volt az alkalmas eszköz a külső támadást kivédésére, nem csak Magyarországon, máshol is. Akik ma az egyházi véleményt formálják, azok ezt a teológiai gondolkodást sajátították el.
Az egyházak együttműködési készsége ennek ellenére felismerhető több területen. Közösen harcoltak ingatlanaikért. Közben persze egymás ellen is harcoltak, és szerettek volna új, a réginél is erőteljesebb befolyást szerezni a társadalomban. Ez nem sikerült, de ami igen, azt együtt vívták ki. A politikai oldalnak is, az egyházaknak is nagy érdeke fűződött az együttműködéshez. Erős volt az együttműködés a politikai biztonság (függetlenség) megteremtésében. A kulturális illetékesség visszanyeréséért folytatott harcban is együtt léptek, lépnek fel az egyházak más kulturális centrumokkal, például a tudománnyal, vagy a médiával szemben.
Lassú tanulási folyamat mentén megmutatkozik már az érdekvezérelt (de morálisan nem kritizálható) együttműködés. Előbb-utóbb a társadalom más tényezőivel, különböző felekezetekkel vagy világegyházakkal való együttműködésre buzdító világegyházi dokumentumokat Magyarországon is ismerni és érvényesíteni fogják az egyházi döntés-előkészítők. Az együttműködés feltételeit elemezve nem egy elkülönülő egyházat kell elgondolnunk más, egyébként jól működő társadalmi intézmények közegében, hanem egy történelmi és teológiai okokból rendkívül lassan mozgó egyházat kell elgondolni egy egyébként meglehetősen ziláltan és kaotikusan együttműködő társadalmi közegben.
(18:08)
Horányi Ö.: A vita konkrétabb példák irányába terelődhetne. Az egyházak és a társadalom együttműködése egy ezek közül.
Tamás T.: Wildmann J. példája az egyházadó megtagadásról talán nem az általa említett értelemben tanulságos, viszont érdekes a verseny és együttműködés kérdése szempontjából egy németországi analógia. A német Zöldek békemozgalmához csatlakozók a '70-es években befizették egy zárt számlára az adójukat, bíróság előtt igazolni tudták hogy ők adófizető polgárok, de nem engedték át az államnak arra a célra, amit ők nem tartottak helyesnek. Ez nyilvánvalóan kompetitív magatartás (a svájci egyházközségben sem volt együttműködő gesztus az adóvisszatartás). Harci módszerként továbbfejlesztették az együttműködés irányába - a Zöldek pártja törvényjavaslattal megpróbálta intézményesíteni az adófizetői szándék érvényesítését, például alternatív befizetési alap létrehozásával.
Nagyon gyakran arról szól a verseny és együttműködés, hogy ki milyen módszert alkalmaz. Ha egy módszer nem feszíti szét a rendszert, netán humor is van benne, vagy ötlet, akkor megoldhat olyan problémát, ami messziről nézve kezelhetetlennek látszik[6]. A magyar társadalom az efféle módszerek kieszelése és alkalmazása tekintetében nem igazán kreatív.
Mikulás D.: Az együttműködés feltételei mellett lehet beszélni a versengés feltételeiről is, a kettő szorosan összefügg és kiegészíti egymást. A teológia területén például versengésről addig nem lehet beszélni, ameddig a különböző véleményt képviselő teológusok nem hajlandóak egymással találkozni. Legfeljebb azon a szinten beszélhetünk esetleg versengésről, ahol ki-ki megpróbálja a nyilvánosság előtt a közbeszédet meghatározni. Két drukkercsapat versengésének futballmeccsen történő megnyilvánulásához szükséges egy magasabb szintű együttműködés - a helyszín és a meccs konkrétságának elfogadása. A versengés konkrét előfeltétele a bizalom, gátja lehet a félelem, amely az együttműködésnek is lehet akadálya.
Forintos Gy.: A versengési és együttműködési folyamatok kulturálisan és történelmileg eléggé meghatározódnak. A középkorban a versenyt nem szívlelte az egyház. A modern társadalom, a kapitalizmus kialakulásával vált a versengés az identitás kialakításának eszközévé. A szekularizálódott ember identitását nem az Úristennel szemben határozza meg, hanem a másik emberrel szemben. Csoportok esetében is hasonló változás van. A ,,minden meghatározás negáció'' elv értelmében kiküszöbölési versenyek folynak, a háborúig terjedően.
Nagyon sok fogalmunkat nem látjuk tisztán, így például gyakori az egyetemes és az egész összekeverése. Társadalmi egészekben gondolkodunk, a tudomány hipotézisekkel egészeket konstruál, de az egész mögött van egy egyetemes létállapot. Racionalizáltuk a kapcsolatainkat, mert a modern társadalmakban az önmeghatározás és kommunikáció nagyon közvetett viszonyrendszere alakult ki, viszont az emberi ,,közvetítetlenség'' elsikkadt. Vajon rájövünk-e arra, hogy van transzcendentális alapja az emberi létnek, ami a közvetítő, racionalizált kapcsolatokon túl ad egy közös platformot? Felülkerekednek-e a spontán társulási folyamatok, az egymástól való megkülönböztetés erőin?
Tóth P.: A következő lépés a magyar társadalomban jelenlévő együttműködések szemügyre vétele, támogatása, tematizálása lehet. Személyes példa: 2000-ben a három történelmi egyház közösen szervezett a fiatalok számára ökumenikus találkozót. A jó szándékon túl nem voltak világosak a részletek, ezért fiatal lelkészek, világiak létrehoztak egy szervező bizottságot, megtervezték és megszervezték az együttlétet. Megfogalmaztuk, hogy mit jelent számunkra az ökumenizmus, tisztáztuk kölcsönös elvárásainkat, és hogy mit akarunk. Elfogadtunk néhány normatív elvet, ezekhez sok reflexió kapcsolódott. Azt mondtuk, hogy a keresztények számára ilyen a kölcsönös szeretet parancsa. Ráeszméltünk, hogy a szeretetet nem csak én-te kapcsolatban kell megélnünk, hanem a másiknak a csoportja, egyháza felé is. Úgy találtuk, hogy a keresztény gondolkodásban ez nagyon nincs benne. Nekünk katolikusoknak van egy csomó hitelvünk, amihez ragaszkodunk. A Dominus Jesus publikálása nem kevés vitát váltott ki. A mi kooperációnk túlélte ezt, a kölcsönös szeretet, együttműködés normája számunkra fontosabbnak bizonyult, mint az igazság.
A logos-kultúrában nevelkedett generációk sorának olyan viszonyulása van az igazsághoz, amit újra kellene gondolni. Rahner megállapította, hogy a Szentháromságtannak se a keresztény erkölcsre, se az egyház életére nincs komoly kihatása. Szükség lenne arra, hogy egy társadalomtudományokkal párbeszédképes teológia valamiféle új horizontot mutasson fel ebben a tekintetben is. A Szentháromságban megvalósul egyfajta egység és együttműködés, ugyanakkor egy teljes önállóság, identitás is.
Kínál egy másik fogalompárt is ez szemlélet, az egység és a megosztottság mentén. A versengés lehet destruktív és konstruktív, az utóbbi elhelyezhető a keresztény etikában. A megtestesülés a Szentháromság belső viszonyainak megnyilvánulása az emberiség felé. Jézus kereszthalálában és teljes kiüresítésében talál meg az ember egy olyan modellt, ami a reformátusokkal folytatott párbeszédben is egy élhető perspektíva maradt. Képes vagyok egy olyan befogadásra, amelyben saját igazságomat, még egyházam igazságát is, szögre akasztom, annak reményében, hogy az együttműködés során valami újat találunk, és abban az én igazságomat is új fényben fogom visszakapni? Nem egyszerűen a magamét kell megtagadnom, viszont az integrálódik a másik igazságával is.
Jakab A.: Az együttműködés alapvető feltétele a társak egyenlő partnerként való elfogadása. A korai keresztények mitológiája (... mindenük közös volt, együtt volt a szívük...) kissé idealizált. Kemény konfliktusaik voltak. Huntington leegyszerűsít és ideologizál, a komoly törésvonalak nem kultúrák között húzódnak, hanem azokon belül. Általában az erkölcs-orientált csoportok nem képesek/akarnak együttműködni. A helyettesítési teológiát a zsidó-keresztények találták ki maguknak, identitáskereső igyekezetükben. Az egyházakat sem kímélő kísértés az egységesség és az egyformaság összekeverése.
(18:37)
Felkai G.: A problémák ellenére a társadalmi tudás közös és regenerálódik. A mechanikus szolidaritást felváltja az organikus szolidaritás - az egymásrautaltság tart össze, nem a közös hit. Az erkölcs és a jog univerzalizálódása figyelhető meg. A versengés és az együttműködés kapcsolata nagyon szoros, a harcnak, a viszálynak kifejezetten közösségteremtő ereje van[7]. A mindennapos kooperációk nem egyértelműen jók. Felmérések szerint a megkérdezettek többsége nem ért egyet a törvény előtti egyenlőség elvével, a demokratikus politikai kultúra még nem stabilizálódott. A demokrácia mértéke lenne az időnkénti lemondás készsége. Hiányzik a racionális altruizmus, a megértési szándék és az érdekek elismerése. Néha a másiknak is kell nyerni, az lenne jó, ha előnyök nem öröklődnének, nem alakulnának ki évtizedes, vagy évszázados erőfölények. A demokrácia ezért fantasztikus vívmány, arra képes, amire mi emberek nem. Néha a másik is nyerhet, én elviselem, s majd utána talán jövök én majd négy év múlva, vagy nyolc év múlva.
Buda B.: A két fogalom nem igazán heurisztikus. A kooperáció és kompetíció egyrészt antropológiai, másrészt erkölcsi princípiumokra visz le olyan struktúrákat (egyházat, társadalmat, politikát), amelyek ezen a szinten nem igazán kezelhetők. Ugyanakkor mégiscsak jó volt ezt a két fogalmat kiválasztani, mert a maguk többértelműségében olyan hívó szavak, amelyek mindenkit szellemi erőfeszítésre mozgósítanak[8]. Azt hiszem, hogy a világ, talán az individualitásban, talán a szolidaritás különböző változataiban mégiscsak a proszociális értékek, az emberi méltóság jegyében halad. A magyar társadalom mintha irtózna a vitától, a keményebb elhatárolódástól. Sok ember a kooperációban valamiféle kropotkini, misztikus értéket. Eközben a kitágított értelemben vett kompetíció a hajtóereje a dolgoknak.
A konfrontáció közösségteremtő erő is lehet. A házasságok közhelyes jellemzője az egyetértés, a munkamegosztás, az együttműködés. Eközben a két ember folyamatosan változik, új élethelyzetekbe kerül, és rossz következményei vannak a látszatbékének. A házasságterápia egyik irányzata nem kibékülésre tanítja a feleket, hanem konstruktív, ésszerű veszekedésre, álláspontjaik tisztázására, problémáik felszínre hozására. A politikai vagy egyházon belüli vita és konfrontáció talán szükségszerű előfeltétele bizonyos dolgok beérésének. Föl kell túrni az értékek körüli konszenzusokat, meg kell keresni az értékpremisszákat ahhoz, hogy valami új keletkezzen. A konstruktív vitákban nem szabad címkézni, azt kell közölni, amit én akarok, ami az én szükségletem, és miért lenne jó nekem, ha a partner másképp tenne valamit. Ilyen módszerrel el lehet jutni egy cselekvési térbe.
A civil mozgalmak csökkenthetik a jelenlegi demokrácia paradox virtualitását (jelentéktelen csoportok média-megnyilvánulásaira rámozdul tízmillió ember). Arra van szükség, hogy az emberek összeszerveződjenek, kommunikálni tanuljanak, keressék meg szövetségeseiket.
Wildmann J.: Ritkán találni ideálisabb példát a Habermas-féle feltételek teljesülére a mai esténél. Mindenki őszintén vet fel és fogalmaz meg problémákat, a vita mégsem vezet szükségszerűen konkrét eredményre. Alapvető kérdés, hogy létezik-e, felerősödik-e egyfajta kizárólagosság. A kompetíció és a kooperáció együtt, szerves egységet alkotva helyes. Kérdés viszont, hogy nem bomlik-e meg az egyensúly. Mint közgazdász, azt gondolom, hogy probléma akkor keletkezik, ha a kettő összekötésével a gazdaság vallássá válik. Ez egyfajta redukcionizmus, és ha a dogmái átkerülnek az élet más területeire, a verseny uralkodik el ott, ahol kooperációra van szükség, akkor rossz irányú lesz az elmozdulás, akkor bomlik fel az egyensúly. A tökéletes társaság teológiai értelmezése nem jelent elméleti akadályt. Gyakorlati probléma keletkezik, ha az egyén a maga szintjén azt gondolja, hogy a tökéletes társadalomnak a reprezentánsa.
Helyettesítési teológia generációs értelemben, geopolitikai értelemben (pogány-keresztények, zsidó-keresztények) nem létezik. Viszont létezik teológiai értelemben, ahogy a Második Vatikáni Zsinat, amely újraértelmezi a teológiát, szintén nézhető a zsinat előtti szempontból és zsinat utáni szempontból. Ha valaki az előtte lévő szemszögből nézi, minden újat levon a régi szintjére. Ha a zsinat utáni szempontból nézi, akkor minden régit felemel az új szintjére. Döntés kérdése, hogy melyiket választja az ember, mert maguk a dokumentumok ellentmondásosak. Alois Müller azt mondta, hogy ha a régi szemszögéből értelmezzük az újat, akkor fölösleges volt a zsinat, hiszen mindent lehúzunk a régi szintjére. A zsinat annyit jelent, hogy mindazt ami érték és jó, hozzuk fel az új ismeret szintjére.
(19:15)
Scharle P.: A kooperáció feltételeinek kérdésköre nem bizonyult tematikusan szegényebbnek az előző vitaest témájánál. Sok fontos új szempont merült fel, ami igazolja a sorozat választott tagolását. Az űrháborús, fénykardos, energiasugaras filmekben a jószándékú harcosok búcsúzkodáskor azzal bátorították egymást, hogy az erő legyen veled! Erő kell ahhoz a nagyvonalú bátorsághoz, amelyik megengedi a másiknak, hogy időnként nyerjen, és őszintén elfogadja az alulmaradást, mert tudja, hogy az időnkénti vereség az életnek gyönyörű élménye. Vajon kik vállalnak ma Magyarországon ilyen vereségeket, és miben rejlik az erejük? Meg lehet-e tudni tőlük, hogy együttműködőkészek-e? Ez az erő-fogalom kifejezetten evangéliumi (ahogy a Jézus közelében állók olykor azt érezték, hogy erő árad ki belőle). Az ilyesféle transzcendens erő is lehet esetleg feltétele az együttműködésnek. Az elhangzottak alapján decemberben izgalmas folytatásra, érdekes záró beszélgetésre számíthatunk.
2002. november 24.
Jegyzetek:
1. A sorozat második témaköre.
2. A lábjegyzetek a vitaanyaghoz kapcsolódó szerkesztői
észrevételek, azok nem hangzottak el és csak a további feldolgozást szolgálják.
3. A ma divatos kifejezést a vitaestek témakörében
leginkább az íratlan normák, a civil szerveződések, a bizalomra épülő kapcsolatok
összefoglaló megnevezéseként értelmezheti az olvasó.
4. Tökéletes társaság például az állam, vagy az egyház,
mert mindazon eszközöknek, ismereteknek birtokában van, amelyek szükségesek
ahhoz, hogy saját magát autonóm módon tudja irányítani és elhelyezni az életben
(A. J. magyarázata)
5. A pogányból lett keresztények Pál körül kialakították
saját közösségeiket és amikor később konfrontálódtak a zsidókból kereszténnyé
vált közösségekkel, magukat a zsidóság korábbi helyzetébe kerültnek kezdték
tekinteni (A.J. magyarázata).
6. Németországban a lakosság mintegy 10 %-a első generációs bevándorló.
G.Wallraff kiköltözött egy általuk benépesített lakótelepre, az elzárkózás és
az információhiány hatásainak vizsgálatára, emellett közösségszervezői szerepre
vállalkozott (T.T. közlése).
7. Vajon a versengéshez vagy az együttműködéshez
kell több erő, elszántság, netán áldozatkészség?
8. A vita nagyon sok mindent előhívott, mind a Rohrsach-tesztben
a tintapaca (B.B. metaforája)