Hölgyeim és uraim, ünneplő halasiak! Alpolgármester úr e szavakkal kért föl erre az alkalomra: "Vallásszociológusként, pedagógusként is volna talán mit elmondanod a halasiaknak a múltról és jövőről. Igyekszem a napi politikát kivonni a "forgalomból", a párbeszédre, a civil érdekekre támaszkodni a városi ügyekben. Az ünnepeinket ki szeretném vonni a formalitásból, és valóban igénylem, hogy ne csak a bennszülött kultúra és nézőpont járjon körbe-körbe. Szükségünk van rád, mert a fontos dolgokról nem a média, hanem az angyalok nyelvén volna érdemes gondolkoznunk." Nos, megpróbálom, ám ha megengedik, elsősorban nem annyira a pedagógus és a vallásszociológus, hanem a városukban több, mint negyedszázada szociográfusként vizsgálódó civil értelmiségi szerepében szólnék.
Úgy vélem, mint társadalomkutató, ünnepi mondandómat is indíthatom egy hipotézissel. Én augusztus 20. méltó helyét Szent István, Bibó István, Nagy Szeder István és Örkény István (Magyar Pantheon) nyomdokán egy olyan világban, országban, nemzetben látom, ahol a másságok egységében és dialógusában élünk és épülünk.
Ami a múltat illeti, múltba ez alkalommal csupán 1979-ig mennék vissza, amikor egy szociográfus-csapat tagjaként, az akkori viszonyokat tekintve átlagosnál nyitottabb megyei vezetők ajánló levelével Halasra érkeztem. A helyi leghatalmasabbak akár a Gogol komédiájában először revizornak, vagyis szociográfusnak álcázott pártbizottsági felülvizsgálónak hittek, és szinte kérdéseinket megelőzve vallottak. Amikor a halasi komédiában megbizonyosodtak, hogy csupán egyszerű szociográfusok vagyunk, már nem mi őket, hanem ők figyeltek minket. Amikor másfél-két év múlva befejeztük munkánkat, megpróbálták belőlünk kiszedni, hogy mit is láttunk meg belőlük. Nagy ravaszul felkértek minket (Varga Csabát és engem), tartsunk egy TIT-előadást tapasztalatainkról a művelődési otthonban. Ehelyett mi bátor halasiak segítségével összehívtuk mindazokat, akikkel interjút készítettünk: a városi párttitkártól Nagy Szeder Istvánig, a helyőrségi művelődési otthon őrnagy igazgatójától a baptista lelkészig. Egy olyan együttes állt össze, akik lehettek volna, de még sosem voltak együtt, akik közül többen egymás számára szalonképtelenek, vagy egyenesen osztályellenségek voltak. A városi párttitkár kivételével mindenki eljött. A nagyfőnököt egyik alacsony beosztású munkatársa képviselte, aki félóránként küldött telefon-jelentéseket az itteni fehér házba.
Az egybegyűlteket elneveztük és halálos komolyan így is gondoltuk a városért felelős prominensek Nemes Tanácsának. Eléjük tártunk egy 64 pontból álló javaslat-csomagot, amelyet aztán a Nemes Tanács megvitatott. A javaslatok döntő többsége a civil társadalom megerősítését szolgálta, ellensúlyozandó az akkor már puhulni kezdő, de időnként ugyancsak bekeményítő állampárti túlhatalmat. A javaslat és programcsomag szerintem máig aktuális. Kulcsszavai a következők:
az értéket hordozó többféleség,
a történelmi lecke,
a megfelelő tájékoztatás,
a demokrácia,
a természetvédelem,
a tehetségkutatás,
az amatőr kultúra,
a politikai görcsök feloldása,
az agóra, a nyilvánosság és az egyeztetés.
Idáig lehetett elmenni 1981-ben. Aztán hamarosan kiderült, még idáig sem. Tudom, és nagyon sajnálom, hogy miattunk, vagyis a nekünk elmondottak miatt többeket ugyancsak megszuttyongattak, de azt is tudom, jó néhány halasit ugyancsak elgondolkodtatott és reménnyel töltött el mindaz, ami ez ügyben történt. Számomra nem akármilyen történés volt. 1954 és 61 között részvettem a földalatti katolikus ifjúsági mozgalomban, a hatvanas években egyetemen féllegális lapot szerkesztettem, ám ezek inkább csak izgalmas kalandok voltak. Magával a történelemmel, az országgal, a politikával, igazán nagy személyiségekkel itt találkoztam, Halason. Halasi élményeink és töltekezésünk nélkül nem születhetett volna meg a Varga Csabával együtt írt Reformvár című utópia, amelyet lelkesen forgattak a Bibó Szakkollégium diákjai, köztük jó néhány mai csúcs-politikus is. Halasról származó ismeretségünk alapján hívott meg engem Nagy István tiszteletes úr a nagykőrösi református főiskolára, hogy ott katolikus létemre embertant és vallásszociológiát tanítsak.
Volt akkoriban, vagyis a nyolcvanas évek legelején Halason egy szlogen, stílszerűbben egy lózung: "Halas hatalmas". Igaz, voltak Halasnak hatalmas egyéniségei, jeles történései, példái, és halasi csipkén kívül még vagy tucatnyi hamisítatlan halasi innováció. Halas erejét azonban akkor mi, itt kutató szociográfusok elsősorban nem ezekben, hanem az életsors, a világnézet és a habitus szerint rendkívül vegyes összetételű Nemes Tanács első és egyben utolsó összejövetelében éreztük. Ez a kétségkívül rendkívüli, számomra egyenesen történelmi, és éppen augusztus 20-án említhető eseményt jogosan érezhettük a sokféleségek egysége nagy lehetőségének, ami, bizony, még ma is inkább csak kínálkozó lehetőség, Halason is, másutt is. Volt még egy ennél is nagyobb élményem is. Ha meghallják, bizonyára jó néhányan elképesztően naivnak és uto-pistának fognak tartani. A közel ötven interjú készítése közben egyszer sem akadtam össze olyan itteni vezetővel, diplomással, értelmiségivel lett légyen városi párttitkár, pártbizottsági samesz, alezredes, kiszes, szotos, agitpropos, akiben ne találtam volna olyan értékeket, amelyekre ne tudtam volna várost, hazát gyarapító együttműködést építeni. Éppen ezt a mozzanatot érzem a mai ünnepre való tekintettel leginkább aktuálisnak.
Ünneplő halasiak, erre a megemlékezésre készülve több napot töltöttem a képernyő előtt, hogy megtudjam Halasról mindazt, amit halasi honlapokról, halasi vonatkozású dokumentumokból, képernyőre kitett személyes naplókból meg lehetett ismerni. A mostani közel 120 civil szerveződés messze-messze túlszárnyalta akkori utópisztikus álmainkat is. Ezek vezetői, alapítói, mozgatói és aktívái között örömmel fedeztem fel több akkori másként gondolkodó ismerősünket. Kérdés persze, hogy ebből a 120-ból hányat lehet igazi élő közösségnek tekinteni, és persze az is, hogy az igazi, élő közösségek közül hányan részesülnek az itteni politikai hatalomból, vagyis hányan kapnak lehetőséget a pólisz érdemi ügyeinek alakításában. Lelkesedésemet aztán alaposan lehűtötte a Találjuk ki Kiskunhalas jövőjét honlap, melyen még 2005-ben megjelent egy-két bocsánat, de eléggé hervatag elképzelés, később azonban egyre inkább eluralta ezt közéleti mezőt is miként, sajnos, másutt is a kritikának maszkírozott pártoskodás, vagy éppen mocskolódás, vagyis az óhajtott "mi lehetne" és "mi legyen" helyett, a ki és mi ne legyen.
Pedig úgy érzem, mintha éppen Halason lenne a mai átlagosnál valamivel erősebb elszánás arra, hogy a helyi politikai élet szerepelői felülkerekedjenek az egész (az ország, a haza, a város) érdekében részlegességükön. Csakhogy ez az elhatározást nagyon gyakran az ezzel ellentétes másik én (ne adj Isten, igazi én) elszólásai, zavaró felhangjai kísérik. Itt is vannak hitelesnek tűnő helyi politikusok, akik fennen hangoztatják, hogy a közjóért bárkivel készek együttműködni. Még azt is hangoztatják, egyébként helyesen, hogy az érdekek, ellenérdekek csatájában nem marad idő igazságos döntésekre. Ugyanakkor, ugyanők politikai ellenfeleiket gonosz erőknek, itt maradt nomenklatúrának, klientúrának, gátlástalan üzletembereknek, kiskirályoknak, régi-új élcsapatnak és hasonlóknak bélyegzik. Hankiss Elemér klasszikus hasonlatát igazolva a másik oldalt sárkányoknak, önmagukat pedig szentgyörgyöknek nevezik. Csakhogy lehet-e hinni az önjelölt szentgyörgyöknek, amikor még ahogy mondani szokás az igazi, kanonizált nagy szenteknek is nagy az árnyéka. Hányan mondhatják el a szentgyörgyök közül Nagy Szeder Istvánnal, hogy "én azt tartom az egyik legnagyobb dolognak az életemben, hogy az emberek hittek bennem"?
Fájdalmasan hiányzik ezekből a fekete-fehér és éppen ezért sokunk számára hiteltelen megnyilatkozásokból az empátia, az elemzés, az önirónia, a humor, a derű, a bölcsesség. Mindaz, ami Bibó tanúságtétele szerint nélkülözhetetlen a demokráciához. Egyik legszellemesebb ráadásul éppen 1968-ban keletkezett írása azt a címet viseli, hogy Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Alcíme pedig: Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia. Ebben a gondolatjátékban Kálvin és Luther nem eretnekek, hanem Luther Szent Márton és Kálvin Szent János. Bibó utópiájában Európa állandóan vitatkozó és újra meg újra kiegyező sokféleségek egysége, ahol Dózsa György immár temesi gróf, Rousseau és Zola püspökök. Marx elvtárs helyett Marx páter, Lenin elvtárs helyett Uljanov pátriárka alakítják azt az Európát, melyből kimaradnak a jobbágyfelkelések, diktatúrák, világháborúk és holokausztok. Ebben a gondolatjátékban ugyanis az irónia és önirónia rendre felülírja mind a sárkányozást, mind a szentgyörgyözést.
Bizony, ünneplő halasiak, ma talán nehezebb lenne lenne ilyen derűs és optimista uchróniát írni, mint a diákforradalmak és az emberarcú szocalizmus kísérlete leverésének évében. Akkor a közös ellenség sokféle elnyomottat egységbe forrasztott. Van-e elég bátorságunk továbbgondolni a továbbgondoladókat, például azt, hogy mi történhetne akkor, ha Nagy Imre lánya meghívásárnak mind az öt parlamenti párt vezetői eleget tesznek? Képzeljük csak el: elmondanak vele együtt egy imát, aztán kávézgatnak, elbeszélgetnek, olykor még össze is nevetnek. Aztán nem igen akaródzik nekik felállni, és ott folytatni egymás ellen, ahol egy üdvös pillanatra abbahagyták. Természesen azért vagyunk (sárkányozó, kommunistázó, sovinisztázó, fasisztázó) szentgyörgyök, mert nem sikerült igazi, lovagias lovagokká válnunk. Azért növesztjük sárkánnyá az ebben-abban bizonyíthatóan is gyarló ellenfelünket, hogy bizonytalan, gyenge és részleges igazunkat szentesítsük.
A Nemes Tanács elé terjesztett javaslat- és programcsomag ma is aktuális 63. pontja így hangzott: "Rohamos gyorsasággal értéktelenednek el olyan kifejezések, mint a "szocialista" vagy a "közösségi". Sokan már nem is tudják, mit is jelentenek, csak nyomják bele vashuzalként a sóderbe. Díszítő jelzőkből ismét súlyos szavakká kellene tenni őket, ehhez azonban arra van szülkség, hogy a falvédőkről a szívekbe, agyakba kerüljenek". Bizony, szívünkben és agyunkban lenne a helyük, és nem a mai ilyen-olyan populista megnyilatkozásokban a másik oldal elől kisajátított "humanista", "konzervatív", "demokrata", "liberális", "európai", "polgár", "hazafi", "keresztény", "szociáldemokrata", "szolidaritás" kifejezéseknek is.
Ünneplő halasiak! Tisztelt Nemes Tanács! Engedjék meg, hogy az ünnepelt Szent Istvánnal kapcsolatban ne a szokásos motívumokat "az egy nyelvű és egy törvényű ország gyenge és törékeny", "a legyőzöttekhez senki sem volt kegyelmesebb, mint ő'' és az ehhez hasonló, remélem, kedvenceinket - idézzem föl, hanem az István, a király rockoperát. A megosztott haza gyógyításával kapcsolatos hipotézisem szempontjából ennek a műnek a megalkotását és fogadtatását egyaránt modellszerűnek érzem. Szerzői és előadói között annyira különböző világnézetű, habitusú, stílusú figurákat találhatunk, mint Szörényi Levente és Bródy János, vagy mint a művet előadó ugyancsak eltérő habitusú opera-, népdal- és rock-énekesek. A fogadtatás felidézéséhez hadd emlékeztessem önöket arra a nevezetes királydombi előadásra. Ott és akkor jött létre az angolok feletti 6:3-as győzelem és az 56-os forradalom után harmadszor valamiféle nemzeti egység, méghozzá a sokféleség egysége. Előttem ült egy káplán ministránsaival, akik boldogok voltak, hogy egy diktatúrában végre egy keresztény szent lehet a főhős. Mellettem egy idős, rozoga munkásőr Kádárt és rendszerét látta megjelenni Istvánban és rendszerében. Mögöttem egy heavy-metall fazonú popper-rocker társaság a fennálló rendszer ellen lázadó Koppányt éltette. Másik oldalamon egy középosztálybeli fiatalasszony Gizellával értett egyet, bizonygatva, hogy ő is mennyire unja a politikát, s helyette szívesebben csinálna férjével egy újabb kisbabát. De hát miben is leledzett a sokféle értelmezés kavalkádjában az a bizonyos egység? Abban, hogy ez a művészi értéket képviselő, és éppen ezért sokféleképpen értelmezhető, ugyanakkor tömegeket megszólító műalkotás eredeti, merész és hatásos alternatívája volt mindannak, ami kötelező, hivatalos, kincstári és szocreál. És akkor végezetül spontán módon, vagy a műbe beépítve, nem tudom, talán önök közül valaki tudja elhangzott az a himnusz, amit felállva mindenki mindenkivel egységet vállalva szívből énekelt.
Igaza van Pomogáts Bélának: Szent István kora korántsem volt az egység, a béke és a nyugalom aranykora. Oda utódai vezethették volna el az országot, ám ez Pomogáts szerint sem sikerült mindeddig. Hát igen, bármennyit is szépült, gyarapodott, Halas sem lett a negyedszázaddal ezelőttihez képest hatalmas. Akkor hát, maradnak a vágyak, a régi vágyak, az akkori Nemes Tanács elé terjesztett utópiák? Hiszem, hogy azért az is valami, ha kimondjuk: olyan országban szeretnénk élni Szent István, Bibó István Nagy Szeder István és Örkény István szellemében, ahol Bibóval szólva nem kell félni; ahol ellenfelünket nem ellenségünknek tekintjük, hanem másképpen gondolkodó polgártársunknak; ahol nem sajátítják ki a mindenkit megillető "polgár", "magyar", "keresztény", "európai", "demokrata" jelzőket; ahol újra és újra átbeszéljük közös sorsunkat, ahol a mérvadó emberek nemcsak illetlennek, hanem erkölcstelennek is tartják az árpádsávos zászlókkal a nemzetiszínűt überelő hazapuffogtatást; ahol nem nevezik az ünneprontó utcai randalírozást forradalomnak, ahol nyugodtan el lehet vinni unokáinkat egy focimeccsre; ahol ahogyan ezt Örkény megálmodta a Magyar Pantheonban mindenkinek mindenki számára érdekes tárlója van a nemzet múzeumában; ahol nem csak az ősmagyarok, a kurucok, a székelyek és a wassalbertek az igazi magyarok, hanem Ottlik, Pilinszky és Kertész Imre is; ahol a civil társadalom eseményeit lenn és fenn egyre érdekesebbnek és fontosabbak ítélik; ahol persze ugyanakkor civilnek lenni önmagában még nem érdem, és legalább ekkora becsülete van a dialogizáló pártpolitikusnak is; ahol az iskolában az ember- és erkölcsismeret nem elszabotálható melléktantárgy, mint a mai iskolák akár államiak, akár egyháziak többségében; ahol egy olvasótáborban akár csak egyetlen egy résztvevő miatt a magyar és az uniós zászló mellett kiteszik a szlovák és a cigány zászlót is; ahol megérti katolikus plébános barátom, hogy egyáltalán nem indokolt (és a liturgiába sem illő), hogy minden egyes mise után elénekeljük a himnuszt, a szózatot és a székely himnuszt; ahol az igazságügyminiszterek mégis csak értenek valamicskét a futballhoz, de legalább is a zsidózó szurkolókhoz; ahol a körmeneteken feszítő csúcspolitikusok nem bliccelik el egy magyar mártír emlékére szervezett együtt imádkozás lehetőségét; és ahol a magamfajta utópisták egy Kiskunhalas típusú városban egyet és mást mégis csak megvalósulni láthatunk mindabból, amiről Reformvár című utópiánkban ábrándoztunk.
Jó, de mit tehetnek azok, akik magukat realistának gondolják? A másságok egységében és dialógusában épülő ország feltétele szerintem nem a másságot imádó toleráns, hanem az, aki a másságot személyként tiszteli, őt vele vitatkozva is képes elfogadni, sőt, amennyire lehet, szeretni is. "Legyünk realisták, követeljünk lehetetlent", javasolja Tordai Zádor. Nos, tisztelt Nemes Tanács, ezt tette Szent István is. Ha kellett, tűzzel-vassal, keresztvíz alá, vagyis Európába hajtotta az akkor még döntő többségében pogány és keleti népét. Máig töprengenek azon zsidó és keresztény teológusok, hogy mit is jelenthet a Biblia első teremtéstörténetében szereplő "Alkossunk embert saját képmásunkra!" felszólítás. A számomra leginkább meggyőző tudós magyarázat szerint ez nem fejedelmi többes, nem is az angyalok a megszólítottak. Az ember az, akit Isten társszerzőségre hív meg. Vagy is mi. Eszerint a már megteremtett ember megvalósításáról van szó. És ez nem megy nélkülünk. Nem várhatjuk el tökéletesedésünket, istenképmásságunkban való erősödésünket, mai szóval kiteljesedésünket sem Istentől, sem az atyailag gondoskodó államtól, sem az imádott vezérektől, guruktól, bölcsektől sem.
És mit tehetnek azok, akik felnőtt lakosságunk harmadát teszik ki, akik nem hisznek Istenben, és így az Istennel való társszerzőség pompás lehetőségében sem? Nekik talán valamivel nehezebb a dolguk, de számukra is ott van a lehetőség: az eszmény, az érték, vagyis az, ami számukra szent, aminek szellemében tovább alkothatják önmagukat. És mi a helyzet azokkal, akinek még vagy már semmi sem szent? Kérem a Nemes Tanácsot, hogy Szent István szellemében róluk se mondjunk le, és miként az egész hazáért, értük is fáradozzunk, értük is fohászkodjuk, ki-ki a maga habitusa szerint, sokféleképpen és egységben.
* A beszédre a szónokot Lukácsa László (régi ismerőse, az olvasótábori mozgalmat is magába foglaló Garabonciás Szövetség ügyvezető elnöke), Kiskunhalas Fidesz-KDNP-jelölt alpolgármestere kérte föl. A polgármester MSZP-s, az önkormányzati tagok többségét jobboldali pártok delegálták. A beszéd szerves folyatása egy 1981-ben történt "akciókísérletnek", amely a városban folyó szociográfiai vizsgálódás záróaktusa volt (l. Gergely A., Kamarás I., Varga Cs.: Egy kisssváros. Bp. 1986. Művelődéskutató Intézet) [vissza]