A család világszerte előtérbe került a közbeszédben és a közgondolkodásban. Helyzetét mindinkább problematikusnak ítélik meg. Ugyanakkor fel is értékelődött mint társadalmi intézmény és mint emberi életkeret.
A huszadik század második felében pedig már kezdték a családot "eltemetni". Több okból is. A felgyorsult individuációs tendenciák miatt mind több lett az egyedül élők száma, a második világháború utáni házasodási és gyermekvállalási trend visszafordult, számos országban demográfiai szempontból aggasztó méreteket öltve. Ugyanakkor a társadalom mind több családi funkciót átvett. Korábban a család nemcsak a társadalom "bővített újratermelését" végezte el, hogy az ismert marxi kifejezést parafrazáljuk, hanem egyáltalán az életben maradás feltétele is volt. Már a múlt századra is jellemző, úgynevezett nukleáris család is úgy jöhetett létre (azaz a kétnemzedékes család úgy tudott különválni a többgenerációstól, és elszakadni a rokonsági rendszertől), hogy a családi életfunkciókat a társadalom mindinkább átvette. Biztosította a civilizációs feltételeket (világítás, fűtés, élelmiszerek könnyű elkészítése, mosás stb.), a civilizációs rend védelmet biztosított, a gyermeknevelést intézmények vették át. A betegség az egészségügyre tartozott. Kialakult valamilyen szociális biztonság, amelyben lehetővé vált az úgynevezett "csonka család" - a gyermekét vagy gyermekeit egyedül nevelő szülő (többnyire anya) -, amely korábban csak szolgálók alkalmazásával lett volna megvalósítható. A női emancipációból eredően a család kerete a nők számára is mind szűkebbnek bizonyult (amiként a férfiak nagy része számára korábban is az volt). A család változásai mögött az alapintézmény, a házasság válsága állt, amelynek következményeként megszaporodtak a válások (a fejlett ipari társadalmakban ez - az életfolyamatra vetítve - a házasságok több mint felét érintette), és a rosszul működő, konfliktusokkal teli, a szocializációs funkciót elégtelenül teljesítő családok.
Egy ideig éltek utópiák, hogy a fejlődés - ahogyan Engels ezt megjövendölte - túlhaladja a házasságot és a családot mint a polgári társadalom (illetve az osztálytársadalmak) maradványait. Sokan reménykedtek a kollektív nevelési rendszerekben, mint amilyenek a kibucokban, a kommunákban megvalósultak, vagy éppen a válások, az újraházasodások, illetve a rövidebb-hosszabb ideig tartó együttélések nyomán létrejött, egyezményeken alapuló nevelésközösségekben. Ezek valamennyire működnek is, hiszen a gyerekek több mint fele jogi felnőttkora előtt egy vagy több, sokszor nagy számú nevelőszülőt, új rokonságot, mostohatestvért stb. "él meg" - és ehhez hozzá kell tenni, hogy ennek nincsenek feltétlenül negatív következményei a gyermekek fejlődésére.[1] A bekövetkezett változások a gyors átalakulás benyomását keltették.
Ám az utóbbi évtizedekben erősödtek azok a vélemények, amelyek a házasság és a család történelmi, illetve szociokulturális univerzálé jellegét emelték ki, vagyis azt, hogy e két, egymásra épülő intézmény minden ismert társadalmi formációban jelen van, legalábbis valamilyen változatában, de 95-98%-ban a mai házasság és család teljes definícióját kimerítő módon. Sokan hangsúlyozták, hogy a család gyakori válságképe a "kis családdal", a nukleáris családdal függ össze. A nagyobb családi kereteket azonban nem csak a családalapító pár individuációs törekvései feszítik szét, hanem a nagyszülők új típusú - az "üres fészek" állapot utáni - individuációs szükségletei is, továbbá a rokonsági rendszerek tekintetében a vérségi kötelékegységek szeparációs törekvései általában hatványozódnak, és az "extendált családot" szinte lehetetlenné teszik. Számos szakember mutat arra rá, hogy a mind gyakoribb tartós együttélések a funkciók szempontjából szinte tökéletes házasság-, illetve családanalogonok, és van némi alkalmazkodás abban, hogy ezzel a fiatalok megkerülik az intézményes és jogi kötéseket - így például a gyerekek vállalása után leginkább akkor kötik meg a házasságot, ha ebben a gyerek érdekét, vagy valamilyen funkció egyszerűsítését látják. A kohabitációs pár- és családalakzatok kutatása bizonyos fokig alátámasztja azt a nézetet, hogy a házasság és a család különválik a jogban, erkölcsben, adminisztratív szokásokban rögzült intézményes rendszerektől, anélkül, hogy ez funkciós gyengülést okozna. Újraéled az a gondolat hogy a házasság és a család az intézményből a kognitív-emocionális egyezmények felé halad.
Sokak szerint ez baj vagy gond, de vannak, akik szerint a kötelmes, "kőtáblás", intézményes keretek helyett az érzelmek (jelesül a szerelem és szeretet), a kölcsönösség, az életciklus folyamatával, vagy a párt, a családot érintő külső változásokkal együtt változni, fejlődni képes kapcsolati szerkezet lép előtérbe. Ez pedig lehet társadalommegtartó erő mind az említett biológiai "újratermelés", mind a szocializáció szempontjából.
Egyelőre nem tudjuk, milyenek a mélyben zajló szociokulturális változások, hogyan kell ezeket értékelni, mit hoz a jövő.
A magyar társadalomban több okból is felerősödtek az aggodalom érzései az utóbbi évtizedre. Az okok között sorolható az alacsony születésszám, a csökkenő házasságkötési gyakoriság, a növekvő kohabitációs hányad, a válások gyakorisága, a széteső családok miatt állami gondozásba kerülő gyerekek nagy száma, a szocializációs funkció zavaraiból eredő társadalmi problémák gyakorisága, a mind több magára maradó idős ember, és így tovább. Már a kommunista időszak is próbálta, és még többet hangoztatta a népesedési és a családpolitikát, az 1998-ban kezdődő politikai ciklusban a családpolitika külön hangsúlyt és politikai képviseletet, programot kapott. A magyar közbeszéd és köztudat mindinkább realizálja, hogy egy sor társadalmi probléma is összefonódik a családokkal. Ezek a problémák (a munkanélküliség, a migráció, a szegénység) destabilizálnak, és éppen a családok rossz rendszerállapota (halmozottan hátrányos helyzet, kisebbségi lét, például a romák esetében) miatt változtatható meg nehezen. Nyilvánvaló tehát, hogy a családot minden eszközzel erősíteni kellene - ez társadalmi, s egyszersmind politikai érdek is. A család - ezt is mindinkább felismerik - olyan társadalmi-politikai értékek vagy tényezők letéteményese és forrása, mint a szociális önazonosságtudat, az erkölcs, az életmód és még sok más körülmény. Ezek közül a vallást külön ki kell emelni, már csak azért is, mert e fogalomba akár bele is érthető a többi faktor csakúgy, mint a házasság és a család intézményes hagyománya. Míg a kommunista időkben a politika a vallásokkal legfeljebb mint "egyházügyi" politikai körülményekkel számolt, ma a politika a családra gondolva mindinkább szövetséget keres az egyházakkal, és például a mai magyar helyzetben az állami és az egyházi családértelmezésben vagy családpolitikában alig van ellentét.
Ennek lehet következménye, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar is megszólalt, és körlevelet adott ki a családról. Ez a körlevél nagyon átgondolt és felelős. Hatalmas munka előzte meg. Alkalmam volt a szöveg egyes előváltozatait is látni, ebből következtetni lehet, hogy belső viták voltak, szakembereket vettek igénybe, mindent gondosan mérlegeltek. Az eredmény szerintem nagyon jó lett. Komoly állásfoglalás és intelem a körlevél a család és a házasság értéke mellett, fontos lépés a társadalom családerősítő törekvéseinek fokozása felé.
Magam több szempontból, úgy is mondhatnám, önazonosságom több oldalával vagy vetületével viszonyulok a körlevélhez.
Mint állampolgárt ösztönöz és lelkesít. Mint társadalomtudománnyal foglalkozót kíváncsivá tesz, mi lesz a körlevél sorsa, kik olvassák, hogyan hat az emberekre, hogyan tükröződik majd a közvéleményben, elér-e valamilyen változást a társadalomban. Ez az érdeklődés több vetületre bontható, mert ez, amit eddig elmondtam, inkább az empirikus kutató igényeit tükrözi, de emellett él bennem a politológus, aki a körlevél sorsát követné a politikai diskurzusokban és döntésekben, a médiaszakember, akit az is izgat, hogy reflektál a körlevélre a média (egyelőre úgy látom, "jelentőségteljesen" hallgat róla...), és mint vallásszociológus arra lennék kíváncsi, hogy viszonyul hozzá a többi felekezet, mit szól a katolikus papok közössége, vagy a hívek tömege, de a körlevél keletkezésének intézményes hátterét is szívesen megismerném.
Ezek inkább passzív rezonanciát jelentenek bennem, vannak ugyanakkor olyan identitásrészeim, amelyek mintegy aktiválódnak. Pszichiáterként, pszichoterapeutaként a segítő szakembert szólaltatja meg a körlevél bennem, és ha ehhez hozzáteszem, hogy az utóbbi két évtizedben elsősorban család- és párterapeutának tekintem magam, akkor még érthetőbb, hogy a körlevélre valamiféle illetékesség érzésével reagálok. Ám a dolog még bonyolultabb, mert a segítő szakember "esetszintű", mondhatnám, molekuláris munkamódjával nem voltam elégedett, és elkezdtem az egészségpromóció, különösen a mentálhigiéné, tehát a társadalmi méretű egészségfejlesztés terén működni,[2] és ebben elsődleges szakterületem az lett, hogy hogyan lehetne a családot segíteni vagy a család erőterén át hatni segítően az egyénre vagy a közösségre. Furcsa módon megszállottan gyűjtöm és dolgozom fel ennek a problémakörnek a szakirodalmát, miközben - úgy látszik - esélyem sincs, hogy ezt az ismeretanyagot valaha is hasznosíthatom. Így a magaskultúra számos irodalmi sablonja vonatkoztatható rám a "miért fáj neked az égő élet?"-től a "magna petis Phaeton"-ig, ám a lázas meggyőződés marad, az, hogy a családért a pszichoszociális tudományok alkalmazásával sokat lehetne és kellene tenni.
Ez a meggyőződésem késztet megszólalásra. Az önazonossági elemek említése nemcsak a "jogosítványok" okán célszerű, hanem a hibaforrások, tévedési lehetőségek feltárása miatt is, hiszen ki tudhatja, olyan összetett jelenségben, mint a család és helyzete a társadalomban mi az igazság, mi a fontos, mi a hatékony. Még ha valaki több szempontból is próbál közelíteni, akkor is tévedhet. Ha ismertek valakinek a kiindulópontjai, akkor talán az elfogultságok és hibaforrások is érthetőbbek.
A segítő szakemberben bizonyosan sajátos a törekvés az értékmentességre, illetve a segítés és a szolgálat univerzális parancsa. Ez azt jelenti, hogy a másik ember feltétel nélküli pozitív elfogadása alapkövetelmény a munkában és a viszonyulásban. Ez nagyon nehéz dolog, folyamatos önvizsgálatot és külső - például szupervíziós - támogatást igényel. Ehhez kapcsolódik egy sor etikai szabály, egyebek mellett a kiszolgáltatott, a gyengébb, az áldozat védelme, anélkül, hogy domináns vagy az agresszor szükséglete a segítésre figyelmen kívül maradna. Ez is lehet hibaforrás a gondolkodásban, sok szakember kérdőjelezi meg az értéksemlegesség lehetőségét vagy a morális ítélet elmaradásának álláspontját. A magam részéről elengedhetetlennek tartom a szolgálat és a neutralitás, a személy vagy személyközi kapcsolatokból álló struktúra (pár, család, csoport) feltétel nélküli elfogadását és segítését.
Ebben egyébként a kereszténység példája is inspirál, valamilyen fundamentális vallásosság nyomán, amelyet a vallásos (református) nevelés, a bibliastúdiumok, az emberi kapcsolatok értékfilozófiájának tanulmányozása alakíthatott ki. De befolyásolt az egyház sokféle karitatív, társadalompolitikai és segítő aktivitása is, amely azt jelzi számomra, hogy a vallás maga is gyakorolja a "világi" szolgálatot, az együttérzés, a szánalom, a közvetlen felelősségérzés "világi" érzelmeit. Tudom persze, hogy az egyházakon belül sokan vitatják ezeknek létjogosultságát vagy optimális mértékét a sui generis lelki, vallási ténykedéshez képest, de azt is tudom, hogy sokan elsődlegesen erre helyeznék át az egyházak modern tevékenységének súlypontját.
Bárhogy is van, elfogultságomat feltárandó kell kijelentenem, hogy azt hiszem, az egyháznak, most ez esetben a Magyar Katolikus Egyháznak, kell vállalnia a modern világi családsegítés képviseletét, koordinálását, sőt végrehajtásának nagy részét is, itt és most nálunk különösen, nem annyira ontológiai meggondolásokból, hanem arra tekintettel, hogy nincs más, aki ezt tegye, és ma az egyetlen komoly társadalmi erő, amely ezért felléphet, és amely esetleg ki is kényszerítheti a társadalom elméletben erre hivatott szervezeteiből a megfelelő tevékenységet.
Lehetségesnek ismerem el, hogy a szentírás alapján vagy a dogmatika rendszeréből fogalmazott iránymutatás a családdal kapcsolatosan önálló társadalmi erő, de azt hiszem, hogy ez most - és nálunk különösen - nem elegendő. Az emberek nem tudják magukra vonatkoztatni, elevenné tenni az irányelveket, talán az amúgy is hitben élők kivételével, akiket a körlevél megerősíthet. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a keresztény egyházak tanításai még ha a házassággal és családdal kapcsolatosan egyértelműek is, mégsem hatottak, illetve mind kevésbé hatottak olyan korszakokban is, amikor az egyház erős volt, a társadalom pedig vallásokra (államvallásokra) épült, és nem jelentkeztek alternatív ideológiák. Ugyanakkor látjuk, hogy a monolitikus alternatív ideológiák, mint például a kommunizmus, hiába sulykolta értékeit hatalmas propagandagépezeten át, annak hatása csekély volt (illetve a hatás a várható szankciókban, a szociális kontroll mértékében, illetve a mindennapi lét kényszerhelyzeteinek manipulációiban gyökerezett). Azt is láthattuk, hogy a túlzott propaganda szándékai éppen visszafelé sültek el, ha túl erősek voltak, s ez a vallások társadalmi hatástörekvéseiben is gyakran érvényesülő szabály.
A szakember szempontjából ebből az a következtetés vonható le, hogy maguk az értéktételezések, irányelvek, kívánatos modellek szavakon keresztül nem hatásosak, sőt inkább hátrányosak lehetnek. A szó, az ige fontos lehet, ha élő szociokulturális struktúrákon át dolgozódik fel és valósul meg. A család, a magyar család esetében kevés lesz, ha csak a tézis hangzik el, valószínűleg nem elég az egyház szervezeti rendszere sem, a segítés szociál- és családpolitikai, lelki egészségpromóciós szolgáló és szolgáltató rendszerei nélkül. Üresen hal el a szó, vagy éppen visszafejleszt, ha csak a racionális modellben gondolkodunk róla, úgy, ahogy a nevelők szoktak, ismételten mondják az igazat és a jót, és bíznak, hogy azt megértik, követik az emberek.
Csak néhány példa erre:
1. Családi életre nevelés az iskolában - csak érték- és elvdeklaráció, önálló módszertana nem alakult ki, a problématerület nagyon távol van a fiatalok aktuális fejlődéslélektani feladatvilágától, a megközelíthető rész, a saját szülői család hatásainak feldolgozása csak pszichoterápiás keretben képzelhető el. Sajnálatosan a politika is könnyen elhiszi és mintegy önmegnyugtatásként támogatja ezt a megoldást. Igen érdekes, hogy az 1989 előtti időszakban is ezt próbálták erőltetni.
2. A nemiség kerülése a család helyzetének javítási kísérleteiben - ez különösen az iskolai szexuális nevelés, ezen belül is a fogamzásgátlás, a családtervezés, továbbá az AIDS-megelőzés kérdéskörére vonatozik. Ezeket a hivatalos politika csakúgy, mint az egyház, igyekszik említésen kívül hagyni, vagy legalább a minimumra szorítani. Sajátos módon ez is jellemző volt a kommunista korszakra, amikor a hetvenes évek elején kísérletet tettek az iskolai szexuális nevelés bevezetésére, ez azonban - valószínűleg a pedagógusok ellenállása miatt - kudarcba fulladt, később pedig a családi életre neveléssel váltották fel. A rendszerváltozás után az illetékes "közbeszéd" mindig azt hangsúlyozta, hogy majd a családi életre nevelés oldja meg ezt a problémát. A komplexusos, álszemérmes viszonyulásnak nagy ára van: a szexuális kultúra igen alacsony, az abortuszok száma igen magas - ennél csak a nálunk jóval fejletlenebb, tőlünk keletre fekvő egykori szocialista országokban magasabb -, a fogamzásgátlási gyakorlat korszerűtlen, az abortuszok miatt magas a koraszülési arány és sok a szövődmény, amely gyakran a gyerek további életét tönkreteszi, és ha az AIDS nem is vált gyakoribbá, a szexuális úton terjedő fertőzések annál több gondot okoznak. Az álszemérmes viszonyulás hátrányát növeli a pornográfia és a prostitúció elterjedtsége és könnyű elérhetősége az országban, továbbá a drogprobléma, amely a szexuális viselkedés önszabályzására általában negatív hatású.
3. A tiltások követelése minden ifjúsági vagy társadalmi probléma esetén előretolakodó sablon, legyen szó drogokról, szexuális devianciákról, a média vonatkozásában az erőszakos és nyíltan szexuális műsorokról. A tiltás bonyolult mechanizmusokba nyúl bele, általában szervetlen és erőszakos módon, rendszerint több bajt okozva, mint hasznot. Erre számtalan példa lenne említhető. A tiltások általában a "morális pánik" hangulatán át valósulnak meg, ez maga is számos komoly hátrányos hatást gyakorol a politikai és közhangulatra.[3]
4. A pozitív példa kultusza - ugyancsak minden társadalmi gonddal kapcsolatosan előkerülő sztereotípia, és e mögött is a közvetlen és tudati hatás elsődlegességének illúziója rejlik. Be kell mutatni a tiszta, erkölcsös életet, a szép családot, a gyermekvállalás örömeit stb., és akkor az emberek megváltoznak (hiszen mindenki azt csinálja, amit a televízióban lát vagy a médiából vesz át, íme a tiltott rossz helyett kapják a jót...). Totalitárius rendszerek propagandája is ugyanezt tette, kudarcukból mégsem tudunk tanulni. Ez a látszólagosan ártalmatlan dolog valójában talán a legkárosabb. Éppen abban a népességrétegben kelt ellenállását és ellenreakciót, amelyre hatni akarnak. A média úgynevezett "bumeráng effektusai" főleg e vonatkozásban jelentkeznek.
5. Az óriásplakát - a pozitív üzenet közvetítése. Ugyanaz vonatkozik rá, mint az előzőkben elmondottakra. Nemcsak a fordított hatás káros, hanem az is, hogy ezek a hirdetmények rengetegbe kerülnek, és elvonják a pénzt a hasznos, célszerű promóciós módszerektől. Ma nálunk a minisztériumok egymással versengve gyártatják és ragasztják ki az ilyen képes aranymondásokat, amelyek általában nemcsak az elemi reklámlélektannak, de a józan észnek is ellentmondanak (pl. "a drog megöli a szerelmedet"). A politikai és morális "önkielégítés" különösen jó példái az ilyen óriásplakátok, és mögöttük mint tiltások mögött még a közpénzek kezelésének dilemmája is előkerül, tehát még a korrupció forrásvidékét is táplálják a jó szándékú nagy akciók, hiszen valakik megrendeléseket kapnak, hasznot húznak, mások (például a hasznos és szükséges egészségnevelő, egészségpromóciós munkát végzők) hátrányba kerülnek, és így tovább.
Nagyon nagy terjedelmet igényelne e problémák árnyalt kifejtése, ezért az elmondottakat nem szabad sarkított módon értelmezni. Rendszerben koncipiáltan és megvalósítva, megfelelő kontextusokban és mértékkel mindegyik hibaforrásnál lehet értelme és hasznosítási módja. Egy komplex programban például helye lehet óriásplakátnak, célzott tiltásnak vagy ösztönzésnek, pozitív példának. Így valódi, művészi szintű film vagy televíziós program lehet hatékony, csakhogy ezeket többnyire nem lehet egy kampányra megrendelni - az ilyen munkák bonyolult társadalmi folyamatokban érlelődhetnek meg, és amelyeknek általában nem kedvez a sablonos szemléletű politikai és kulturális légkör.
Mit tehet az egyház ma, nálunk a családért? Erre a kérdésre két szinten lehet válaszolni. Általános és konkrét szinten. Általánosságban a következőkben látom a lehetőségeket.
1. Az egyház képviselje a jól működő család értékét és alapvető emberi, társadalmi jelentőségét a politika és a közvélemény felé, gyakoroljon befolyást ennek érdekében, és ezt a család helyzetének és szükségleteinek valós ismeretében, ne csupán a hagyományos elvek, de különösen ne az uralkodó sablonok és sztereotípiák szerint tegye. A körlevél már lépés efelé. Az egyház azonban segíthetne megfogalmazni az állami, intézményes, regionális, közösségi, szervezeti tennivalókat és ezek megvalósítását elősegítheti hívein és saját szervezeti rendszerén át. Ez rendszeres, folyamatos munkát, stratégiai és taktikai gondolkodást, párbeszédek és viták visszacsatoló köreinek sokaságát, belső intézményes szerkezeteket stb. igényel.
2. Alakítson ki segítő családpolitikát a saját működésén belül. Erre megvannak a kezdemények és a feltételek. Az egyházi szociálpolitika a karitatív segítség formájában máris hatékony és fejlett, de ennek családközpontú irányítása nagy távlatokat rejt magában. Ennek a szociálpolitikának családközpontú (gyermekközpontú, kapcsolatközpontú), a család fennmaradását és optimális működését támogató konkrét segítségek formájában kell megjelennie. Ez nem csupán egyéni vagy családi segítség lehet, hanem irányulhat közösségekre vagy intézményekre is. Látszólag ez konkrét segítség, azonban elsősorban a szemléleti változás lenne a lényeges, és új típusú gondolkodást jelenthetne a családdal kapcsolatban. Valószínű, hogy ez lenne a legkönnyebben megvalósítható egy általános családprogram keretében.
3. Szemléleti változás kellene a házassággal és a családdal kapcsolatos egyházi gondolkodás "keresztényibbé" válásához. A katolikus karitász példamutatóan, tiszteletreméltóan segít a drogosnak, elszegényedettnek, a börtönben lévőnek vagy onnan szabadultnak, menekültnek, hajléktalannak stb. Bűnös embereknek, akik az esetek nagy részében maguk, vagy maguk is hibásak állapotukért. Bűnös voltuk a segítségben testet öltő együttérzésben érdektelen. Ugyanez a lelkület megilleti nemcsak a bajban lévő családokat, és ezen belül a bajokért felelő szülőket, hanem azokat a párokat is, akik a házasság szentsége nélkül élnek együtt, és nem vállalhatnak vagy vállalnak gyermeket, hiszen ők is közeledni igyekeznek a házasság lényegét alkotó értékekhez, a szereteten alapuló szabályozott, felelős kapcsolatrendszerhez. Valamilyen formában ők is deklarálják és intézményesítik a társadalom felé együttélésüket. Sőt, valamiképpen ezek az értékek fejeződnek ki, ha azonos neműek tartós kapcsolatban élnek együtt, és ezt szeretnék valahogyan intézményesíteni. A homoszexuálisok házasságát még a legliberálisabb országokban sem fogadják el, pedig a jelenségen érdemes elgondolkodni. Kaliforniában több százezer férfi él húsz évnél régebben tartós párkapcsolatban másik férfivel. Azonban felmerül a kérdés: még akkor is, ha ezek a kapcsolatok visszásnak, természetellenesnek tűnnek - esetleg valóban azok -, az egyháznak kell-e a biblikus követ rájuk vetni, amikor a segítség lenne elsődleges? A szentírás szelleme azt is sugallja, hogy a gyarló ember törekvése is méltatást és segítséget érdemel, hogy az értékek teljessége felé közelebb jusson. "Antropológiai" felfogás dolga, hogy bűnös-e a kohabitációban élő, a gyermekét vállalni nem akaró, netán a homoszexuális kapcsolatban élő, vagy gyarló ember, aki segítségre szorul. Az állami népesedéspolitika mindenesetre implikálja, hogy aki nem vállal gyereket, nem hedonizmusból vagy kényelemszeretetből teszi, hanem mert nem látja megfelelőnek a feltételeket, és ezeknek javítására, biztosítására irányul a mindenkori családpolitika. A kegyelmet és a szolgálatot hirdető egyház szemlélete nagyon szükséges a mai család számára, hogy segíteni lehessen neki.
4. Általában változnia kellene - szerintem a szentírás szellemének megfelelően - az egyház emberképének. Nem biztos, hogy csak a parancsolatok, a dogmatika, az egyházi hagyomány vagy hivatalos felfogás szempontjából kell és lehet szemlélni olyan dolgokat, mint a már említett szexualitást (és vele a fogamzásgátlást, a hűséget stb.), a modern ember önzését, "önmegvalósítási kényszerét", olyan alaptendenciáit, mint amelyeket most emancipáció vagy "feminizmus" címszóval foglalnak össze, különböző ingerkeresési módjait (hedonizmusát) stb., mint inkább segíteni kell a fejlődésben, változásban. Az emberrel foglalkozó tudományok alapelve, hogy az ember önmagában nem gonosz, a jóra törekszik, képes és szeretne fejlődni, változni, a kibontakozás útján azonban gyakran megreked, torzul. Ám lehet segíteni neki, fel lehet szabadítani a fejlődés erőit. Az ember, sajnos, sebezhető, gonosz megnyilvánulásai az elszenvedett agresszió és depriváció következményei (ma már ijesztő világossággal látható, hogyan hatnak valóban "hetedíziglen" bizonyos atrocitások, hibák, és hogyan kelt az erőszak az egymást követő nemzedékekben újabb erőszakot). Ehhez hozzátartozik az ember különleges képessége az önsegítésre és érzékenysége a közösségek iránt (itt a jó közösségek jó hatása szempontjából nézve a dolgot). Ugyanakkor az emberben nincsenek belső (mintegy "etológiai") erkölcsi támpontok, és emiatt a rendkívül gyorsan változó társadalomban és kultúrában könnyen dezorientálódik. A társadalom irányítja, alakítja, és a folyamat ma főleg spontán, rejtett, de nem kell így maradnia, segítően bele lehet avatkozni.
5. Az egyháznak képviselnie kellene a szaktudományok szempontjait, a szembenézést a segítés társadalmi és lélektani nehézségeivel, szükségleteivel, ismereti és készségfeltételeivel. Itt az "orca verítékével" lehet előrehaladni, itt tudomásul kell venni, hogy "kiűzettünk" a jelszavak, deklarációk, sablonok, a "wishful thinking" "paradicsomából". Itt a legkorszerűbb munkaszervezetek és kooperációk kellenek, magas szintű elméleti és alkalmazott szakképesítések a lélektantól az antropológián át a közgazdaságtanig, itt a "szociális marketing" módszereivel kell dolgozni,[4] itt a segítés olyan kommunikáción és kapcsolatokon át lehetséges, amelyekben a műveletek gyakran olyan kényesek, feszesen koordináltak és feltételfüggők, mint a szike mozgása a sebészetben, miközben látszólag "csak beszélgetés" folyik. Az egyháznak segíteni kellene, hogy a társadalom létrehozza a megfelelő szervezeti struktúrákat, képzési formákat. Úgy is kellene segíteni, hogy a saját rendszerén belül kialakítja ezeket, mégpedig az ott szükséges pasztorális, sajátos értékelkötelezettségű, sajátosan etikus formában. A magyar társadalomban nagy szükség lenne a segítés szervezeteinek kialakítására, a segítők képzésére, mert itt nagy az elmaradás, nincsenek meg a "kritikus tömegek". Sehol a világon nem sikerült látványosan megoldani a problémákat, de ahol komolyan, folyamatosan, nagy társadalmi összefogással kezdtek dolgozni e téren, ott azzal arányosan jelentős eredményeket értek el, és ebből megbízhatóan lehet következtetni, hogy milyen távlatok, lehetőségek vannak.
A konkrét vetület is természetesen nagyon elvont, hiszen nagyon sok ismeretanyagra kell itt utalni, és inkább csak kategóriákat lehet kiemelni. Több ezerre tehető az olyan szervezhető, programozható, minőségbiztosítás és evaluáció révén ellenőrizhető, és hatékonyságában ismert beavatkozás, amelyeknek segítő hatása van a társadalomban, és amelyeket a családra lehetne összpontosítani. Egyelőre azonban a beavatkozások logikai osztályozása sem alakult még ki. A felsorolás most olyan tengelyeket emel ki, amelyekben a lelkipásztor, a hitoktató vagy az egyházban dolgozó aktív személy tehet valamit, vagy legalább amelyek felé híveit irányítani tudja, illetve amelyekben az egyház területi szerveződési kereteiben érdemes támogatni a kialakítását és működését.
1. Egészséges közösségek - az egyházon belül és az egyház körül, a lelkigondozáson túlmenően. Ám itt az "egészséges", sajnos, nem valósulhat meg csupán a jó szándékból eredően. Nagyon sok egyházban működnek jó ifjúsági, idős, férfi, nő, értelmiségi, kisebbségi stb. kis csoportok, közösségek. Ezek szükségleteket elégítenek ki, ezekben alkalmazkodás, aktivitás, változás egyidejűleg mozog, ezekbe folyamatosan kapcsolódnak be emberek, míg mások kiválnak. Csak egy példa: testi és lelki szempontból a legveszélyeztettebbek a férfiak, és ez viszonylagos elmagányosodásuk, bezárulásuk és rossz stresszfeldolgozó szokásaik miatt alakul így. Ha a férfiak be tudnak kapcsolódni az egyház férfiközösségeibe - ami sajnos általában nehezen megy -, ez nagyon komoly segítséget jelent számukra.
2. Önsegítés és kölcsönös támogatás - ez hatalmas mozgalom a világban, nagy tömegekre terjed ki, és hatékonysága miatt állami és regionális, illetve különféle ágazati szervezésű is.[5] Az egyházak kevésbé aktívak e téren, noha a mozgalomban a vallásos nevelés és lelkület szerepet játszik. Egyes országokban azonban bizonyos vonatkozásokban sokat tesz az egyház, így például Portugáliában az özvegyek önsegítő csoportjainak támogatásában.[6] A család szempontjából fontos, több ezer (!) önsegítő forma közül: a családtagok idült betegsége, elvesztése (pl. a megözvegyülésben), szenvedélyproblémája (alkohol, szerencsejáték, drog), férfi- és női problémák, a gyermekek nevelésének, iskolázásának gondjai, elakadásai, krízisei, a gyerekek ügyeinek szervezése stb. Világszerte nagyon beváltak például az első gyerekes fiatal házaspárok önsegítő csoportjai: tapasztalt, többgyermekes szülők mintegy "tutorálják" az elsőgyermekes párt. Az önsegítésben a hasonló gondokkal küzdők gyűlnek össze, és általában vezető nélkül, egyenrangú kölcsönösségben segítik egymást. A segítés leginkább lelki jellegű, de lehet gyakorlati is. Nemcsak tanácsadás folyik, hanem megoldási minták átadása, feszültségoldás a kölcsönös megértésen át, aktiválás stb. Az önsegítés fejlesztésére a parókiától az egyházmegyék, a nagyobb településekig sokféle mód lenne az egyházon belül, ezek a csoportok főleg helyet, kommunikációs infrastruktúrát, időnként erkölcsi támogatást igényelnek csak. Magyarországon nagyon fejletlen az önsegítés, ugyanakkor a szükségletek nagyok, e téren rövid idő alatt óriási fejlődés serkentője lehetne az egyház.
3. Tanácsadás és terápia - ma sok hatékony módszer ismeretes. A hagyományos irányzatokban általában a tanácsadást lebecsülik és helyette hosszú terápiák a divatosak, de most érik a felismerés, hogy a tanácsadás (counselling - vagyis tulajdonképpen megbeszélés, megtanácskozás) és a terápia között nincs lényeges különbség,[7] és hogy a tanácsadásnak vagy a terápiának a legrövidebbnek, a legeklektikusabbnak (módszerintegráltabbnak) kell lennie, és a személyiség fejlődési folyamatához kell illeszkedni.[8] A család szempontjából nagyon fontos a pár- és családterápia, amelynek nagyon sokféle módszere van, és amely a családi krízisek megoldását, illetve a családtagok egyéni problémáinak közös feldolgozását teszi lehetővé.[9] A lelkipásztornak sajátos alkalmai és beavatkozási vagy irányítási lehetőségei vannak, ezek módszertana jól kidolgozott.[10] A házasságok egy részében a válás megelőzhető ilyen terápiák révén, és a válás krízisei is számos módszerrel oldhatók vagy enyhíthetők. Nálunk a gyerekek terápiája a nevelési tanácsadók és a családsegítő szolgálatok révén aránylag fejlett, de a pár- és családterápia intézményes háttere fejletlen. A pasztorális tanácsadó és terápiás ellátást nehezíti a képzés hiánya, amely mögött viszont a történelmi egyházak pszichológiaellenessége áll. A megfelelő hálózatok létrehozása pedig reális lehetőség nálunk is.
4. Megelőzés, fejlesztés, tréning - még a szakmai köztudat számára is ismeretlen az itt rejlő korszerű és hatékony lehetőségek sora, ezek részben az egészségpszichológia, részben a nálunk mentálhigiénének nevezett lelki egészségpromóció területén alakultak ki. Általában a kommunikációt és a kapcsolatot fejlesztik a párban, családban, új készségeket (úgynevezett "skill"-eket) tanítanak és gyakoroltatnak, vagy pedig megelőző beavatkozásokat végeznek. E téren programozott, általában időgazdaságos, célzott beavatkozások történnek, gyakran csoportokban. A pár kommunikációs tréningje (például az úgy nevezett szerepgazdagító - role enrichment - tréning, vagy a Bach-féle konstruktív veszekedés stb.) sokat tehet a válás ellen. A családban előforduló pszichés zavarok egyik hatékony segítője az EE-tréning - EE a. m. expressed emotion -, az érzelemteli kritika kinyilvánításának kontrollját célzó gyakorlás, amely például depresszióban olyan hatékony lehet, mint a gyógyszeres kezelés.[11] A lehetőségeket mutatja, hogy ma már nyilvánvaló, hogy a szülő alkoholizmusa az öntudatlan modellkövetés miatt a gyereket hajlamosítja a kémiai anyagok és más, szenvedélyszerű örömkeresési módok alkalmazására. Korai programokban ez hatékonyan ellensúlyozható.[12] Még érdekesebb, hogy a szülők megismétlik az őket gyermekkorukban ért érzelmi abuzusokat és traumákat, és ma már arra is vannak hatékony technikák, hogy ezt a kóros kört (amelyre már utaltunk) meg lehet szakítani a szülők képzésével a megfelelő nevelési módra (parenting), technikára.[13]
5. A nevelés lehetőségei - az intézményes nevelés vonatkozásában. Itt is nagyon sok módszer ismeretes, és egyrészt lehetséges egészségpromóciós nevelés, másrészt mentálhigiénés nevelés, amelyben a kommunikáció, a kölcsönösség, az empátia képességei fejleszthetők, és létezik célzott egészségnevelés, amelyben például a szexuális nevelés és ezzel együtt az AIDS-megelőzés is viszonylag hatékonyan tanítható. Itt a modul rendszerű német gyakorlat, az úgy nevezett BzgA rendszer (Bundezentrale für gesundheitliche Aufklärung, Köln) a legkorszerűbb, de nagyon jó a WHO "egészséges iskola" programja. Nagyon hatékony az iskolán belüli agresszió, az úgy nevezett "bullying" kontrollját kialakító program. Mindezek a programformák megteremthetik az alapjait olyan készségek kialakításának, amelyeket a családi életre nevelés szeretne létrehozni. Sajnos, itt sok más sablon is kínálkozik, például az idősebb orvosnemzedék vagy a régi egészségtant, vagy a hagyományos egészségnevelést (ami leginkább felvilágosítás) szeretné, vagy pedig a mentálhigiéné valamilyen, néhány készségre leszűkített modelljét. E téren persze van mód a próbálkozásokra, nincsenek még kanonizált megközelítésmódok. Az említett német rendszerben egymásra épülnek a modulok, és a nevelés olyan viselkedésformákat is célba vesz, mint a túlzott édességfogyasztás és televíziózás vagy a mozgásszegény életmód, a nyerőautomatákkal vagy a kémiai anyagokkal kapcsolatos abúzusokat együtt.
Mindezeknek a segítési lehetőségeknek együttesen, összehangoltan, illetve megfelelő kombinációkban, programokban, projektrendszerekben kellene hatniuk. Így is nehéz a feladat, hiszen az élet tanít, a környezet mintái hatnak gyermekre és felnőttre, kortárscsoportok és referenciacsoportok befolyásai alatt állunk, és a média a különböző hatásokat felfokozza. A csoportokból, közösségekből kiszakadt vagy oda be nem illeszkedett embereket kell újra integrálni a többi emberhez. Igazában tehát a természetes közösségalakulás, a természetes csoportok újraéledése adja a keretet a változáshoz, a közösségek önkormányzati erői sokat tehetnek a komplex programok érdekében. Minden konstruktív segítő, fejlesztő munka hasonló a kertész munkájához. Sok gondozás nyomán lassan érik valami, ami könnyen elhal, megrongálódik, kiirtható. Ám a társadalomnak is és az embernek is vannak reparatív erői. Ezeket kell a programoknak serkenteniük.
Nem tudom, mennyire sikerült érthetővé tenni ezt a gondolatsort, szerettem volna esszészerű lenni, de elbátortalanít a gondolat, ki hiszi el nekem mindezt, ki veszi ezt komolyan, éppen nálunk, ahol az isten az észt mindig a hivatalnak adja, és ahol a szakember sorsa, legalábbis humán területen, rosszabb, mint bárhol másutt. Ezért azután időnként visszaestem az okadatoló írásmódra, nem tudtam ellenállni, hogy e problémakör horizontján ne nevezzem meg a legtöbb világosságot adó csillagfényeket, hátha valaki felfigyel rájuk.
De talán világossá vált, hogyan látom mindezt: szerintem a családnak a tudomány által létrehozott, és sok társadalmi erőfeszítés révén kidolgozott és kipróbált módszerei szerint lehet és kell segíteni. Azt szeretném, ha a körlevél ezt a fejlődést indítaná meg. Persze, örülnék a csodának is, jó lenne, ha az értelem, az erkölcs, az értékes hagyomány kerekedne felül az emberi viselkedés világában, csakhogy eddig ennek példájáról nem tudunk.
Jegyzetek
[1] HANSON et alii (eds.), Single Parent Families. Diversity, Myths and
Realities, The Harworth Press, New York - London, 1995; R. BERGER, Stepfamilies.
A Multi-Dimensional Perspective, The Harworth Press, New York - London,
1998. [vissza]
[2] BUDA B., Az alkohológia új távlatai. Utak az alkoholproblémák megértéséhez,
megelőzéséhez és korai kezelésbevételéhez (Válogatott tanulmányok), Alkoholizmus
Elleni Bizottság, Budapest, 1992; BUDA B., Mentálhigiéné. A lelki egészség
társadalmi, munkaszervezeti, pszichokulturális és gyakorlati vetületei.
Tanulmánygyűjtemény, Animula, Budapest, 1994; BUDA B., Szexuális viselkedés.
Jelenségek és zavarok - társadalmi és orvosi dilemmák (Tanulmányok), Animula,
Budapest, 1994; BUDA B., A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései.
(Újabb tanulmányok), Animula, Budapest, 1995; BUDA B. (szerk.), Alkohol és
szexualitás, OAI-TÁMASZ, Budapest, 1996; BUDA B., Az öngyilkosság. Orvosi
és társadalomtudományi tanulmányok, Animula, Budapest, 1997; BUDA B., A
szexualitás lélektana. Élmény - magatartás - emberi kapcsolat, MAPEZ, Végeken
Alapítvány, Budapest, 1997; BUDA B., Elmélet és alkalmazás a mentálhigiénében.
Újabb tanulmányok a mentálhigiénés szemlélet és az elsődleges megelőzés témaköréből,
TÁMASZ-OAI, Budapest, 1998; BUDA B., A pszichoterápia alapkérdései. Kapcsolat
és kommunikáció a pszichoterápiában. (Válogatott tanulmányok) (Második,
bővített kiadás) OAI-TÁMASZ, Budapest, 1999; BUDA B. - KOPP M. (szerk.), Magatartástudományok,
Medicina, Budapest, 2000. [vissza]
[3] S. PFOHL, Images of Deviance and Social Control. A Sociological History,
McGraw-Hill, New York etc., 1995[2]; KITZINGER D., A morális pánik elmélete,
Replika 40, (2000) 23-48. stb. [vissza]
[4] A. R. ANDREASEN, Marketing Social Change. Changing Behavior to Promote
Health, Social Development and the Environment, Jossey-Bass Publishers,
San Francisco, 1995. [vissza]
[5] A. H. KATZ, Self-Help in America., A Socail Movement Perspective,
Twayne Publishers, New York, 1993; J. MATZAT, Selbsthilfegruppen. Ein Wegwieser,
Psychosocial-Verlag, Giessen, 1999. [vissza]
[6] A. GAMERIO, Novos Horizontes de Viuvez¸ Edicióes Paulista, Lisboa,
1988. [vissza]
[7] E. SPINELLI, Demystifying Therapy, Constable, London, 1994. [vissza]
[8] S. FRIEDMAN, Effektive Psychotherapie. Wirksam handeln bei begrenzter
Ressourcen, Modernes Lernen Borgmann, Dortmund, 1999. [vissza]
[9] J. WILLI, Ecological Psychotherapy. Developing by Shaping the Personal
Niche, Hogrefe & Huber Publishers, Seattle-Toronto-Bern-Göttingen, 1999;
R. DALLOS - R. DRAPER, An Introduction to Family Therapy. Systematic Theory
and Practice, Open University Press, 2000. [vissza]
[10] HÉZSER G., Miért? Rendszerelmélet és lelkigondozói gyakorlat. Pasztorálpszichológia
tanulmányok, Kálvin, Budapest, 1996, G. WIKSTRÖM, A kifürkészhetetlen
ember. Létkérdések - Pszichoterápia - Lelkipásztorkodás, Animula, Budapest,
2000, stb. [vissza]
[11] J. LEFF és mtsai, The London Depression Intervention Trial. Randomised
controlled trial of antdepressants v. couple therapy in the treatment and maintenance
of people with depression living with a partner: clinical outcome and costs,
British Journal of Psychiatry, (2000) 177, 95-100. [vissza]
[12] W. HUBER, Fordulópont a szenvedélybetegségek kezelésében, Forrás
Egyesület, Debrecen, 1993. [vissza]
[13] Pl. R. W. FIRESTONE, Combating Destructive Thought Processes. Voice
Therapy and Separation Theory, SAGE Publications, Thousand Oaks, London-New
Delhi, 1997. [vissza]