Profán képek a "szent család"-ról
"Akik körülte ültek, szóltak neki: "Anyád és testvéreid kint vannak és keresnek." Így válaszolt: "Ki az én anyám és testvérem?" Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: "Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem és anyám."" (Mk 3,32-35)
Megfontolva Jézusnak e Máté, Márk és Lukács által egyaránt ránk hagyományozódott botrányt keltő szavainak kötelező erejét - annak minden következményével -, egyszerűen égnek áll a hajunk.
Jézus más kijelentéseiben hasonló keménységgel és szigorral találkozunk: A kánai menyegzőn rászól anyjára: "Asszony, mit akarsz tőlem?". Tanítványait határozottan elszólítja családjaiktól. És azt sem véletlenül mondja: "A halottak temessék halottaikat!". Valahányszor ezekkel a szövegrészekkel találkozunk, valamiféle jeges dermedtséget vélünk kihallani az örömhír sorai közül. Az ilyen beszédet szívesen hagyjuk annyiban, nem feszegetjük tartalmi vonatkozásait, inkább hozzácsapjuk az értelmezhetetlennek tűnő, sötétbe veszett többi rejtélyhez - és mintegy Istennek tetsző vállalkozásként igyekszünk a család kultuszának szentelni magunkat.
Ama názáreti szent család előképét követve a család egyfajta érinthetetlen, sérthetetlen közösségként válik jelenvalóvá. A példa adott: egy apa a munkapadnál, egy anya szorgalmas háziasszonyként, köztük a gyermek, akiről úgy hírlik, mindenben alárendeli magát és engedelmeskedik szüleinek. Hosszú ideig nem vettük észre, hogy ez az igen erősen karakterizált kereszténynek hitt idea sokkal törékenyebb, mint gondolnánk. Úgy tűnik, a názáreti valóságnak nem sok köze van egy ilyen idealizált képhez. Volt ugyanis egy férfi, akinek bele kellett nyugodnia abba, hogy a várva várt szeretett gyermek nem tőle származik: ő tehát nem apa. Aztán volt egy anya, aki ugyanakkor nem feleség, - és volt végül egy tizenkét éves kiskamasz, aki az érte aggódóknak - a róla gondoskodóknak - egyszerűen kijelentette, hogy inkább van otthon a templomban, mint a társadalmilag szüleinek tekintett párnál.
A gyakran példaként idézett szent család képe tehát valójában meghamisítja a keresztény-katolikus szociálpedagógia autentikus tartalmát. A názáreti miliő a kézműves szorgalom, az anyai gondoskodás és a harminc éves koráig alázatos (szolgalelkű), csöndes és igénytelenül szerény ifjú eszményeként csak látszólag határolódik és határolható el a farizeusok és vámosok rosszindulatú, beteges világától. Ezért a názáreti foglalatért lelkesedtünk, erre törekedtünk generációkon át.
Egy napon azonban megcélozta Jézust - és vele együtt minket is - a tudatot ébresztgető kérdés: "Ki az én anyám és kik az én testvéreim?". Akkor esett le a hályog szemeinkről: a názáreti szent család gyermekded ideája éppúgy, mint a család szentségi jellegének hite voltaképpen darabokra hullott. Nőtt annak fölismerése, hogy a biedermeier-tendenciájú keresztény ideológiáknak a legcsekélyebb jogosultsága és igazságtartalma sincsen, mely vallási alapítóra utalhatna. Jézustól egyetlen kifejezetten családbarát kijelentés sem maradt fönn. Ez nem föltétlen jelenti azt, hogy ő maga megvetette volna a családot; egyszerűen "csupán" - hűen önmagához - mindvégig következetes maradt magatartásában. Aki saját életével tanúskodott ellenségszeretetről, és vált felkiáltójellé a protekció és kivételezés világában, aki az idegenben is felebarátot látott, és végül is egy szamaritánust állított az irgalmasság modelljéül, aki a családot, a rokonságot, a törzset nem mint zárt egységet szemlélte, programot adott nekünk is. Mindenkori feladattá lett: összebarátkozni az idegenekkel - és elidegenedni testvéreinktől.
A vérségi kötelékek - a családi, törzsi, nemzeti, faji hovatartozás - túlértékelésének hosszú évszázadokig tartó korszaka után mintha fokozatosan kezdenénk meghallani és komolyan venni az idegenek iránti testvériességre való fölszólítást. Lassanként megértjük talán, hogy az ellenségszeretet nem minősül hősi tettnek, mely azután az átlagember számára kivitelezhetetlen és elérhetetlen erőpróba volna, hanem politikai létszükséglet. Amennyiben nem vagyunk képesek az idegennel (tőlünk idegen gondolkodásmóddal, tőlünk idegen tudományos gondolkodással, tőlünk idegen - esetleg számunkra felfoghatatlan, érthetetlen és ebből következően netán ellenszenvessé vált - kormányzási módszerekkel) megbarátkozni, többé nem lesz jövőnk ezen a planétán.
Annak jelentőségét pedig még messze nem fogtuk föl, hogy Jézus ugyanakkor elidegenít testvéreinktől. Még mindig azt hisszük, akkor teszünk helyesen, ha családi kapcsolatainkat minden egyéb kapcsolatunk elé helyezzük, sőt azokkal sokszor szembeállítjuk, kizárólagossággal ápoljuk. Önmagunkat rokoni kapcsolataink kerítésein belül "tartjuk" (a szó szoros értelmében), a minket megérinteni és megszólítani akaró világ elől "otthon"-nak nevezett négy fal közé rejtőzünk. Önigazolásunkra szolgál a szlogen: "Az irgalmasság otthon kezdődik." E fölfogás logikája szerint csak akkor fogom figyelmem pl. más emberek szükséget szenvedő gyermekei felé fordítani, miután sajátjaim számára az étkezés, ruházkodás, lakáskörülmények, képzés és szórakozás terén a lehető legjobb gondoskodást már biztosítottam. Jézus szemlélete nem mond ellent a szeretet egészen személyes, különleges megnyilvánulásainak. Nem valószínű, hogy lebecsüléssel tekintett a személyes emberi kapcsolatokra, hiszen neki is voltak kedvencei a tanítványi körben. Emberek egy bizonyos körét személyesen szeretni azonban nem jelentette számára azt, hogy gondoskodást és figyelmességet kizárólag nekik szentelhet - amire mi sokszor oly buzgón törekszünk saját családjaink körében. Másokért végzett működésünket azok rászorultsági foka - és nem rokonsági fok - kellene, hogy meghatározza.
Számunkra évszázadokon át kedves, érzelmi túltelítettségekkel megterhelt értékek megtisztulásra várnak. Mi mindent el nem követtünk az "otthon" szóval: Az "otthon" fogalma magában foglalja a védettséget, biztonságot, a kényelmes fészekmeleget, ahol emberek maguk közt vannak vagy lehetnek. Fölfedezhető-e egyáltalán ilyen utalás az evangéliumban? Az evangélium ismeretében éppen nem maradhatunk "magunk közt". Szabad lennie négy falunknak, de helytelen az a kultusz, amit evvel a négy fallal művelünk mindazonáltal, hogy azokat mint hozzánk tartozó tulajdont szemléljük. Annak ténye, hogy az Ember Fiának nem volt hova lehajtania fejét, megmásíthatatlan. Annak ellenére, hogy fönnáll az eltávolodás veszélye, fokozatosan meg kell tanulnunk családi otthonainkban "ajtót nyitni" szűk körű ünnepeinkből, hogy már ne csak azokat hívjuk és vendégeljük meg, akik elviselnek vagy kedvelnek minket, vagy akik felé elköteleződtünk. "Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni." (Lk 14,12-14) Így értjük meg lassanként az idegent családtagként tekinteni, tulajdonunkat közösségben használni.
Az együttélés különböző formáinak megélése a nő számára is nagyobb szabadságot és önállóságot tesz lehetővé a családi vonatkozások mozgásterében. Hosszú időn keresztül élt az az egyház által védett keresztény felfogás, amely szerint az asszony az "otthon"-hoz tartozik, és életfeladata abban áll, hogy ezt az "otthon"-t férje és gyermekei számára megformálja. Gazdasági szükségszerűségek és társadalmi folyamatok azonban megmutatták nekünk, hogy az "otthonteremtés" kereszténynek hitt értelmezése hamis és messze nem rendelkezik avval a keresztény ízzel, mely az evangéliumban a világ iránti elkötelezettségre való fölszólításban oly nagy hangsúlyt kap. A nők egyre inkább fölismerik, hogy a szoros értelemben vett család és a gyerekek iránti elköteleződés csupán átmeneti életállapot és hivatás számukra, s közel sem jelenti a női élet teljességét, hiszen ők a férfiakkal egyenértékű nyitottságra vannak meghívva, ami nem utolsó sorban nem csupán saját, de férjük és gyermekeik javát is szolgálja.
Nem föltétlen magától értetődő többé az a kép, mely szerint a család természeténél fogva olyan szent hely volna, ahol minden családtagra egyformán száll az áldás. Az erények táptalajaként szemlélt és lelkes prédikációkban megjelenített otthon - a keresztény családok agyondicsért otthonai is! - igen gyakran elviselhetetlen közeg, melyben a napi és nem mindennapi affektusok, rendkívüli konfliktusok rejtetten folyamatosan mindvégig alááshatják az idealizált családmodell képét, és szembesítenek az együttélés megterhelő valóságával. Hála a pszichológia fölismeréseinek, ma már nyíltan szó eshet arról a jelenségről, hogy a szoros egymásra utaltságban a családtagok egymás iránti kapcsolata igen feszültté lehet. A legjobb szülők is tapasztalhatják zavaró tényezőként gyermekük jelenlétét, és akár tudatosan, akár tudatlanul egyfajta elhárítást, esetleg elutasítást érezhetnek velük szemben. Fordítva pedig igaz az is, hogy a legjobb és legszeretetteljesebb nevelést is támadásként élheti meg az a gyermek, aki gyermeki létébe történt erőszakos beavatkozásként érzékeli szülei gondoskodását. Gyakorta a szülői eltartás bizonyos helyzetei olyan elvárásokat támasztanak a gyerekkel szemben, amelyben a megfelelni képtelen gyermek saját másságát fájdalmas bűntudatként éli meg, majd jobb híján ellenkezéssel és agresszióval reagál. Ezt különösen tapasztalhatják azok az anyák, akik a nevelés fő terheit viselik.
Jobban működik a család azonban, ha a családi élet intenzívebben és elkötelezettebben kapcsolódik a társadalmi összefüggésekbe, és egyre nyitottabbá válik a teljesebb valóság felé. Minél inkább áthatja ez a nyitottság az eddig aggodalmasan bezárulkozó család életét, annál kevésbé adunk alkalmat a magunknak tulajdonított túlzott fontosságnak, semlegesíti a feszültségeket, és arra ösztönzi a gyerekeket is, hogy érzékenyebbek legyenek a társadalmi problémákra, megtanulják kezelni előítéleteiket, tisztelni és értékelni a másságot és együttműködni másokkal.
Ez a szemlélet segít abban, hogy amikor testvérről vagy gyermekről hallunk, már ne csak vér szerinti testvéreinkre vagy gyermekeinkre gondoljunk, és aktív részt vállaljunk a társadalom feladataiban. A család tehát többé nem a tisztaságot, rendet reprezentáló közeg, hanem egyre inkább olyan hellyé válik, amely erőforrásként formálja ezt a világot.