Danka Krisztina

A vaisnava családmodell

A vaisnavizmus a hinduizmus egyik legfőbb, Krisna, Ráma, Visnu vagy más isteni inkarnációk imádatára épülő monoteista vallási-filozófiai irányzata, amely napjainkban is világszerte többszáz-millió követőt számlál. A vaisnava tradíción belül a négy, önmagát isteni eredetűnek tartó fő áramlat közül a Bengálban (Gauda) született, 1486-1533 között élt vaisnava szent (követői által isteni megtestesülésként tisztelt) Caitanya nevéhez fűződő Brahma-Madhva-Gaudíya iskola szellemi hagyatéka vált a legismertebbé a nyugati világban.[1]

A vaisnava iskola tanításai India több ezer éves szent irataira támaszkodnak, mint például a négy Véda, a Puránák, az Upanisadok, vagy a Mahábhárata című eposz. A vaisnava filozófia alapvető foglalata a Bhagavad-gítá, melyet Nyugaton "India Bibliája"-ként is emlegetnek. Ezek az ősi írások - más kultúrák szentírásaihoz hasonlóan - az élet végső kérdéseire keresnek választ: honnan származik a világ, honnan jöttünk és kik vagyunk mi, hogyan cselekedhet az ember helyesen és mi a létezésének a célja. A vaisnava tanok szerint az egyéni lelkek (az élőlények) eredeti helyzetükben a Legfelsőbb Személy, Isten társaságát élvezik a transzcendens világban, ami az anyagi létezésen túl van. A transzcendens világ a teljes tudás, az öröklét és a tökéletes boldogság birodalma, ahol "minden szó egy ének, minden lépés egy tánc".[2] Azok a lelkek, akik szabad akaratukkal élve megpróbálnak Istentől elszakadni, az anyagi világba kerülnek, melyet Isten éppen ezen lelkek függetlenségre való vágyának teljesítésére teremtett.

A védikus szentírások véleménye szerint az élőlény nem azonos a mindig változó anyagi testével, hanem eredendően transzcendentális, változatlan, örök lelki entitás, Isten parányi része, szolgája: s ha erről elfeledkezik, csak illanó örömökben lehet része, de igazi, tartós boldogságot sohasem tapasztal (ha másért nem, hát azért, mert a "véget nem tudja feledni"). A Bhagavad-gítá-ban fellelhetjük a lélekvándorlás tanát, melyet a könyv azzal a példával illusztrál, hogy a materiális világban a lelkek úgy cserélik a testeket az idők folyamán, mint ahogyan a ruháinkat öltjük fel és vetjük le magunkról. Sok-sok születés és halál után jut el a lélek az emberi létformáig, mely magasabb rendű intelligenciája révén lehetőséget nyújt az Abszolút Igazság utáni kutatásra. Az emberi lét ideje alatt elkövetett tettek következményekkel járnak: minden cselekedet egy-egy visszahatást von maga után. A tettek ezen hatásai nem feltétlenül mutatkoznak meg azonnal, lehet, hogy az élet egy későbbi szakaszában, vagy csak elkövetkezendő életek során tapasztalható meg a jó tettekből következő boldogság, vagy a bűnös tettek eredményeként megmutatkozó szenvedés és boldogtalanság. Ezt a törvényszerűséget nevezik karmának, ami az újabb születés, a betegségek, az öregség és a halál szorongásaihoz kötik az embert. Azok a lelkek, akik jelen életükben nem képesek megszabadulni cselekedeteik visszahatásaitól, nem érhetik el a tökéletességet, és arra kényszerülnek, hogy újra megszülessenek az anyagi világban a több millió létforma (növényi, állati, emberi stb.) valamelyikében.

A vaisnavizmus felfogása szerint önerőből egyetlen élőlény sem tud megszabadulni az anyag fogságából. Isten azonban nem hagyja őket magunkra, hanem a különböző szent írásokon keresztül ismerteti velük a világ rejtett törvényszerűségeit, és a felszabadulás útját. Ezek, akár a térképek, kivezethetik őket az útvesztőből, feltéve, ha ők is akarják. "Íme átadtam neked a legbizalmasabb tudást! - mondja Krisna barátjának, Ardzsunának. - Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!"[3] Az emberiség történelme során vagy maga Isten, vagy számos isteni küldött (Buddha, Jézus, Mohamed stb.) hívta fel a figyelmet Isten örök üzenetére, a vallásos elvek követésére, mindig szem előtt tartva az adott történelmi kort, földrajzi helyzetet és társadalmi körülményeket. A vaisnava tanok szerint tehát az élet célja (a dharma) a lelki megtisztulás, az ember Istennel való szeretetteljes kapcsolatának helyreállítása és visszatérés az eredeti otthonba, a teljes és megszakítatlan boldogság állapotába.

A megtisztulni vágyó vagy a már megtisztult lélek számára a vallásgyakorlás nem jelent specializált, elkülönült tevékenységet, az ember arra törekszik, hogy a dharma az emberi élet minden területén (a gondolkodásban, a munkában, a családi életben, az evésben stb. egyaránt) megnyilatkozzon, a szentség mindent áthasson. Ebben a világfelfogásban a szakralitás és a profanitás szférája nem különül el, az ember megpróbálja olyan tiszta és önzetlen tudattal élni az életét, hogy annak minden mozzanata az Úrnak szóló áldozat lehessen, s hogy a központban mindig és minden tekintetben Isten szolgálata álljon. Istené, aki felfoghatatlan misztikus hatalma révén egyszerre távoli, ugyanakkor mégis mindig és mindenhol jelen van, nagyon közel az emberhez. Az ember célja, hogy szemtől szembe találkozhasson Vele, hogy megtapasztalhassa mindent átható jelenlétét.

A fentiekből következően a védikus rendszerű társadalmi felépítmény célja nem csupán az, hogy az emberek anyagi megélhetésének lehetőségét biztosítsa, hanem hogy elősegítse lelki tisztulásukat, boldogságukat, s azt, hogy életük küldetésének beteljesítésével végül visszatérhessenek a transzcendens világba. A Bhágavata Purána részletes leírást ad a varnásrama társadalmi modellről, melynek nyomait - megcsontosodott és erősen eltorzult formában - még ma is felfedezhetjük Indiában. A varnásrama rendszerben a foglalkozásnak (varna) és az életszakasznak (ásrama) megfelelően négy-négy csoportba oszlanak a társadalom tagjai. A lakosság élén a tudós papok (bráhmanák) állnak, tanácsaikkal segítve a vezetőket (ksatrijákat), akik a kereskedőket és a földműveseket (vaisjákat), valamint a dolgozókat (súdrákat) irányítják. Az életkorra alapuló, ásrama szerinti beosztásban a gyerekek és a fiatalok brahmacsárik, akiknek a legfőbb feladatuk a bölcsek irányítása alatti tanulás, az élet titkaiban való elmélyedés. A második rendbe a családosok (grihaszthák), a harmadikba a gyermekeiket felnevelt és családi élettől visszavonult szülők (vánapraszthák), a negyedikbe a remeteségbe vonult vándoraszkéták (szannyászik) tartoznak. E rendszernek eredetileg nem a születés által meghatározott helyzet az alapja, hanem az egyének jelleme, lelki beállítottsága, a megtisztulás ösvényén való haladásának foka. A vaisnava kultúra más hindu tradíciókhoz képest erőteljesebben hangsúlyozza ezt a tényt, kiemelvén, hogy amennyiben Isten szolgálatát tartja a középpontban, minden egyes varna és ásrama tagja egyaránt tiszteletre méltó. A családosok és az egyszerű földművesek éppúgy, mint a vándoraszkéták vagy a tudós papok.[4]

A varnásrama alapelve az, hogy az embereket a testi azonosítás-tudat, az elemi - állati - ösztönök felé emelje, s természetüknek, valamint életkoruknak megfelelően fokozatosan a lelki tökéletesedés felé vezesse. A védikus írások szerint a megtisztulás legnagyobb akadályai a zabolázatlan érzékek, melyek új és új vágyakat szülnek:

"Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból vágy támad, a kielégítetlen vágy pedig dühöt szül. A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember visszasüllyed az anyagi lét mocsarába. De aki mentes minden ragaszkodástól és ellenszenvtől, és képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása révén uralkodni az érzékein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét."[5]

Freudra emlékeztető gondolatok ezek, holott az ősi Indiában születtek. A varnásrama lényegét az első hallásra talán paradoxonnak tűnő "szabadság szabályozó elvei" kifejezés hordozza. Ezek szerint az ember akkor lehet morális és filozófiai értelemben is szabad, ha bizonyos kötöttségeket, lemondásokat vállal. Ezek kezdetben talán nehezen teljesíthetők, de később természetessé, szokássá válnak. A modern ember általában hajlamos azt gondolni, hogy szabad, miközben a vágyainak és az érzékeinek a rabszolgájaként és kiszolgáltatottjaként szinte napról-napra veszti el emberi méltóságát. India bölcsessége viszont arra tanít, hogy ha az ember nem csupán öt percig, hanem mindig boldog akar lenni, akkor meg kell tanulnia bizonyos dolgokról lemondani:

"A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek belé, mint az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba."[6]

A "szabadság szabályozó elvein" nyugvó családi élet nem egy testiségen és egy adok-kapok szerződésen alapuló árucsere, hanem lelki kapcsolat, ahol a felek önzetlenül segítik egymást az emberi életük céljának elérésében. Az emberek többsége nem tud magányosan élni, szükségük van társra. A vaisnava házasság-modell igyekszik úgy kielégíteni ezt a természetes igényt, hogy közben ne akadályozza a házastársakat saját személyiségük kibontakoztatásában és a lelki tisztulásban. Az intim kapcsolatra való vágyak beteljesülnek, de mederben tartja őket a mérték és a szabályozottság.[7] Ebben a kontextusban a férj és a feleség nem birtokolni, hanem szolgálni akarják egymást. A házasságok monogámok, egy életre szólnak, mert nem a felszínes testi vonzódás hozta létre és tartja mozgásban őket, hanem az egyre inkább elmélyülő, a másikért áldozatra, az önző vágyakról való lemondásra is képes szeretet.

Az archaikus ind társadalomban a nők mindig felügyelet alatt állnak. Fiatal korukban az apjuk, később a férjük, majd a fiaik vigyáznak rájuk. Ennek okaként a Bhagavad-gítá több helyen azt a - számunkra provokatívan hangzó - kijelentést teszi, hogy a nők a férfiaknál általában nemcsak hogy fizikailag gyengébbek, hanem kevésbé intelligensek is. Ez persze nem jelenti azt, hogy kisebb szellemi teljesítményre képesek, csupán arra utal, hogy mivel a nőkben a férfiakkal ellentétben nem külön-külön, hanem egyszerre működik az intelligencia érzelmi és elemző funkciója, ezért sokkal inkább befolyásolhatóak, s kedvezőtlen esetben negatív hatás alá is kerülhetnek. A lelki életben való fejlődéshez pedig nagyon fontos a jó és a rossz határozott különválasztása. A feleség viszont éppen az érzelem és racionalitás kiegyenlítésével van leginkább a férje segítségére: amennyiben párja szentimentális, gyakorlatiatlan "művészlélek", a realitás földjére tereli, amennyiben hidegfejű, érzéketlenebb teremtmény, látásmódját az emberi érzelmek aspektusával gazdagítja. A varnásrama rendszerben a nők nem indítanak feminista mozgalmakat, hiszen státuszukat nagy megbecsülés és tisztelet övezi. Az erényes feleségre áhítattal tekint minden férfi, hiszen ő a család összetartója, s a férj legféltettebb kincse, támasza, energiaforrása.

A vaisnava kultúrában a szülők feladata az, hogy olyan erkölcsi támaszt adjanak a gyereknek, melynek birtokában az könnyedén fejlődhet a lelki életben. Az első öt évben - a testi épség veszélyeztetésen kívül - minden megengedett, hogy a gyerekben kialakulhasson a családi fészek meleg biztonságérzete. Öt éves kor után a szülők mellett más tanítók is felelősek a nevelésért, akik a szigorúság elvét követik. Tudják, hogy ebben a korban a túlzott engedékenység hibákat eredményez, míg a szigor szilárd jellemet szül. A szigorúság alapja persze nem az egoizmusból származó erőszak, hanem a szeretet. A tanítóktól és a szülőktől a legfontosabb elvárás a példamutatás, olyan dolgot nem követelhetnek, melyben maguk nem jeleskednek. Ellenkező esetben a gyerekben meginogna a feljebbvalóiba vetett hit, ami aláásná a nevelési folyamat eredményességét. Tizenhat éves kor után a szidás törést okoz az ifjúban. Ekkor már utasítások helyett inkább kérésekhez folyamodhat az ember. Az ősi indiai gondolkodás kihangsúlyozza, hogy kizárólag akkor tekinthető eredményesnek az oktatás-nevelés, ha az ifjú nemcsak tárgyi tudással gyarapodik, nemcsak az anyagi létben való boldoguláshoz szükséges fortélyokat sajátítja el, hanem ha megtanul az érzékein, gondolatain úrrá lenni, érzékennyé válik az erkölcsiségre, s fogékonnyá a lélek titkainak megértése iránt.

A fenti - sokak számára talán túlságosan idealisztikusnak tűnő családmodell - valóban él és létezik nemcsak Indiában, hanem sok más helyen a világban, ahol vaisnavák élnek. Természetesen bőven akad itt is példa arra, hogy egy-egy házasság válással végződik, egy-egy kapcsolat kudarcba fullad: a védikus hagyományok szerint a viszály és a képmutatás sötét korát éljük, melynek a hatását nagyon nehéz ellensúlyozni. Korunkat a keleti filozófiákra és modern Nyugat problémáira egyaránt fogékony Weöres Sándor így jellemzi:

A Vaskorban az igazság, a jóság, a szépség felé törekvő jószándék többnyire megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése. Az igazságot felváltja a százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás és a népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség, mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik, s cukrot-mézet osztogat, másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja mindenféle rendelet, melyeknek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség érdekéből fakadnak, s ha változik az uralkodópárt, akkor amiért egy nappal előbb a börtönben ültél, most a húsosfazék mellé kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most ugyanazért felakasztanak.[8]

A költő szerint világunk a sok-sok technikai vívmány és az úgynevezett "haladás" ellenére nem más, mint "egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben".[9] Az emberből javarészt kiveszett a világosságot nyújtó teremtő szellemiség, nárcisztikus társadalmunkban sokszor még a legmeghittebb emberi kapcsolatok, a családi kötelékek is esetlegessé, az önzés és harc martalékaivá válnak.[10] A Bhágavata Purána pedig több tucat emberöltő távolságból ezt jósolja: "Kali vaskorszakában a férfiak és a nők együttélésének oka csupán a felületes vonzódás lesz, és a nőiesség és a férfiasság legfőbb mércéjévé a nemi életben való jártasság válik majd."

Ma, amikor egyre többet hallani a család intézményének válságáról, a drasztikusan növekvő válási arányról, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az elmagányosodásról, elkallódott fiatalokról és kiábrándult, lezüllött felnőttekről, talán érdemes lenne a test vágyainak állandó rimánkodását és az önző én acsarkodását elhallgattatni, s a lélek hangjaira is odafigyelni.

Jegyzetek

[1] Nyugaton a vallási irányzat megjelölésére szolgáló "gaudíya vaisnavizmus" terminológia helyett inkább a "Krisna-tudat" kifejezés ismeretes. Caitanya (ejtsd: csaitanja) hasonló szerepet töltött be az ősi vaisnava hagyományban, mint Jézus a zsidó-keresztény kultúrában. Mindkettő személyes, isteni autoritással tanít, az isteni elv személyükben most közvetlenül, élet-hermeneutikai szinten is megnyilvánul. Az isteni autoritás megjelenésével a régi szövegek új jelentést, értelmet kapnak, kiteljesednek, ugyanakkor üzenetük lényege személyes példájukon, viselkedésükön keresztül is megvalósul. Caitanya vonzó és karizmatikus személy volt, hatalmas tudással rendelkezett a szentiratokból, ugyanakkor élete a vallásos áhitat és alázat legszebb példája volt. Caitanya filozófiájának egyik legfontosabb alapvetése az, hogy szerinte a Valóságot, az Abszolútumot nem lehet pusztán az érzékszervek és az érzékszervek tapasztalataira épülő szellemi erőfeszítések útján megismerni, ehhez szükséges egyfajta spirituális intuíció, amely leghatékonyabban a szentírásokban lefektetett bhakti-jóga (istenszeretet) folyamatával érhető el. Caitanya szerint az Abszolút Igazság maga a személyes Isten, akit Krisnának ("Mindenkit Vonzónak") nevez. A tudás fogalma a gaudíya episztemológiában az Abszolút Igazság, a Transzcendencia ismeretét és megélését jelenti. Az anyagra vonatkozó ismereteket nem minősíti valódi tudásnak, mert ezek csupán egy bizonyos viszonyrendszeren belül érvényesek. A gaudíya episztemológia véleménye megegyezik a modern tudományfilozófiából ismert (pl. Kuhn, Popper, Feyerabend) alapvetéssel, mely szerint objektív tények nincsenek, pusztán paradigmafüggő megállapításokkal találkozhatunk. A gaudíya hagyomány szerint a tudásszerzés legmegbízhatóbb forrása az emberi hibáktól mentes szentírás (sásztra), melynek a kinyilatkoztatás idejétől megszakítatlanul élő tanítómesteri láncolat (guru-parampará) biztosítja a hermeneutikai folytonosságát. Caitanya a kinyilatkoztatások közül a Bhágavata Puránát (Srímad Bhágavatamot) tartja a legfontosabbnak. [vissza]

[2] Srí Brahma-samhitá 38. vers. [vissza]

[3] Bhagavad-gítá 18. 63. [vissza]

[4] Ennek megjelölésére használják a daiva ("isten-központú") varnásrama fogalmát. [vissza]

[5] Bhagavad-gítá 2. 62-64. [vissza]

[6] Bhagavad-gítá 2. 70. [vissza]

[7] Nem ritka jelenség az sem, hogy a házastársak pusztán gyereknemzés céljából élnek nemi életet. [vissza]

[8] WEÖRES Sándor, A teljesség felé. Az eszme-idő (részlet). [vissza]

[9] Lásd XX. századi freskó. [vissza]

[10] A jelenség leírásáról lásd például Christopher LASH Az önimádat társadalma című könyvét. [vissza]