Mindannyiunk előtt ismeretes a civil szférának a kelet-európai rendszerváltások során játszott szerepe. A fellazult társadalmi struktúrák közül előtüremkedő bázisközeli vagy civil kezdeményezések elősegítették a társadalmi és politikai átrendeződés békés keretek közötti lefolyását. Új értékeket és érdekeket fogalmaztak és jelenítettek meg, hatékony részt vállaltak sok újonnan megjelent társadalmi probléma kezelésében. Az 1980-1990-es években a közélet és maguk a civil aktivisták is elsősorban ezekre az átalakulási folyamatokra, a tennivalókra és lehetőségekre koncentráltak. Azután az új struktúrák, intézmények megszilárdulásával az 1990-es évek közepére, végére a civil szervezetek társadalmi környezete igencsak megváltozott, a korábbihoz képest sok körülmény megszilárdult és a változások nagyságrendje jelentősen csökkent. A civil szervezetek számára ma saját helyüknek ebben az új szituációban való megtalálása az igazi kihívás. Ez pedig nem megy könnyen.
A kialakult új helyzetet jól jellemzik azok a kritikus pontok, amelyek kihívást, veszélyeket, csapdákat rejtenek a civil szervezetek számára. Ezek közül a veszélyek, kockázatok közül említek néhányat, melyekkel a gyakorlatban magam is találkoztam.
A civil szervezetek működésének két meghatározó iránya a közösségi orientáció és a feladatorientáltság. Az elsősorban közösségként funkcionáló szervezetekben, például lakóhelyi, művészeti, kisebbségi vagy etnikai alapon szerveződő szervezetekben az előbbi vonás dominál. Itt a működés, a tevékenység célja a közösség erősítése, a közösségi cselekvés és kommunikáció javítása, a közösségi értékrend ápolása. Inkább feladatorientáltak azok a szervezetek, melyek egy-egy szociális, egészségügyi, oktatási, érdekvédelmi, kulturális feladat ellátására vagy speciális értékek (hagyományok, környezet) védelmére szerveződnek. A családsegítéssel foglalkozó civil szervezetek valószínűleg az utóbbi, feladatorientált szervezetek közé sorolhatók. Az egyesületek, alapítványok általában eltérő mértékben, de mindkét vonást hordozzák. A kétféle orientáció aránya változó, az azonban bizonyos, hogy minél inkább feladatorientált egy szervezet, szükségszerűen annál inkább szervezett, strukturált és formalizált a működése. Ezeket a jegyeket szokás a civil szervezetekkel kapcsolatban fanyalogva emlegetni, mondván, hogy épp a bürokratikus szervezettség hiánya, a spontaneitás és a személyes erőforrások áldozatkész bevonása jelenti a civil szervezetek motorját. Ma azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy a civil szervezetek csak akkor tudnak hatékonyan részt vállalni az államtól átvett vagy társadalmi feladatok ellátásában, ha maguk is hatékonyan működnek; ha megfelelő egyenrangú kapcsolatokat tudnak létesíteni az önkormányzatokkal, az állami szervekkel, és nem utolsósorban egymással. Mindehhez pedig szükség van a szervezeti működés korszerű és racionális szervezésére. Megítélésem szerint ez az a terület, ahol az alapítványok, egyesületek működése a legtöbb külső és belső veszélynek, csapdának van kitéve.
Fontos kérdés, hogy milyen fokú, milyen szintű legyen egy alapítvány, egyesület szervezettsége, strukturáltsága. Mivel a civil szervezetek létét, működését az a cél vagy misszió legitimálja, amelyre létrejöttek, ez a cél kell, hogy meghatározza a szervezettség mértékét is. A célracionalitás következtében a szervezettségnek ezen az optimális, a feladat által megkövetelt szintjén a leghatékonyabb a működés, vagyis a befektetett energia (anyagi és emberi erőforrás) a legnagyobb hozammal jár. Az optimális szervezettség néhány jól megválasztott és összehangolt alapszabálytól a komoly szervezeti struktúráig terjedhet, mint ahogy működnek civil szervezetek csupán önkéntesekkel, fizetett alkalmazottak nélkül, és léteznek olyanok is, melyeknek több tíz vagy száz fizetett alkalmazottjuk van. Tudjuk, hogy például az Egyesült Államokban NGO-k, vagyis nonprofit szervezetek iskolákat, kórházakat, szociális intézményeket működtetnek. Németországban, Augsburgban és környékén nemrég megismerhettem egy szenvedélybetegek gondozásával foglalkozó civil szervezetet, melynek létesítményeiben (az éjszakai szállótól kezdve a drogelvonó kórházi osztályon át a leszoktató terápiás otthonig és utógondozó szolgálatig) összehangoltan folyt a kliensek gondozása, a szervezet pedig a fizetett alkalmazottakon túl gyakorlatukat töltő egyetemistákat, gyakornokokat és számos önkéntest, köztük volt szenvedélybetegeket foglalkoztat. Ennek a nagy és összetett szervezetnek alig egy-két adminisztratív munkatársa van.
Az tehát látszik, hogy a szervezettség mértéke, jellege kulcskérdés. Meghatározóak az ezzel kapcsolatos kockázatok is. A veszélyek, csapdák a szervezeti működés legfontosabb (és ezért leginkább sebezhető) pontjain támadnak: a vezetés és menedzsment, a szakmaiság, a finanszírozás és gazdálkodás, valamint a szervezeti közösség és kommunikáció területén.
A civil szerveződések létrejöttekor az alapító tagok között gyakran találkozhatunk szakmailag kiemelkedő, kreatív, karizmatikus egyénekkel, akik másokat is képesek motiválni, a szervezet tevékenységébe bevonni, akik megfogalmazzák a célokat és képviselik a közösséget. Az alapítást követően általában belőlük lesznek a szervezetek vezetői. A szervezeti vezetés speciális kvalitásokat igényel. A rendszerszemlélet, a stratégiai tervezés képességét, a csapatépítés és a közösség koordinációjának képességét. A feladatorientált szervezetek esetében ők többnyire szakmailag is kiemelkedő, és a szervezet szakmaiságát meghatározó egyének. Az ilyen típusú szervezeteknél gyakori jelenség, hogy a vezetés karizmatikus alapokon nyugszik, ami sok esetben egy ideig - és akár hosszú ideig is - sikeressé és eredményessé teheti a szervezetet. A vezetői pozíció ilyenfajta legitimációja azonban - amint azt Max Weber leírja - nagyon ingatag alapokon nyugszik. Egyrészt a karizma csak akkor karizma, ha újra és újra igazolódik, vagyis a karizmatikus vezetőnek folyamatosan szinte emberfeletti erőfeszítéssel kell a szervezet ügyét előbbre vinni, és legyűrni a nehézségeket, másrészt amikor az ilyen karizmatikus vezető megválik a szervezettől, akkor azt utódlási válság sújthatja. Ha nincs megfelelő, legalább ennyire karizmatikus vezető, felbomolhat a szervezet. A karizmatikusnak tűnő vezető komoly veszélyt is jelenthet a szervezetre, ha vezetői stratégiája a manipuláción alapul. Magam a szociális területen tevékenykedő civil szervezeteknél találkoztam ezzel a jelenséggel. A szociális problémákkal, szenvedélybetegekkel, társadalmi devianciákkal foglalkozó szervezetek körében elterjedt gyakorlat, hogy a problémában érintett, vagy korábban érintett egyének önkéntes munkásként vagy hivatásszerűen foglalkoznak az aktuálisan hasonló problémával küzdőkkel. Ez a gyakorlat a különféle támogató rendszerekben jól bevált, de kétségtelen, hogy vannak veszélyei is. A nem eléggé stabil és önálló, bizonytalan munkatársak - akik maguk is megerősítést várnak a segítő munkától - könnyen válnak manipulálhatóvá. Ez tehát a "rossz karizma" veszélye. A Weber által leírt alternatívák - tradicionális és legális alapokon nyugvó hatalom - közül a civil szférában az utóbbi jöhet szóba. A lefektetett és közösen elfogadott szabályokon alapuló vezetés a szervezet hosszú távú kiegyenlített működését teszi lehetővé, mivel nem függ aktualitásoktól: személyi függésektől, eseti döntésektől, egyedi esetkezelésektől.
A profitorientált vagy kormányzati szervezetek menedzsmentjének állandó fejlesztéséről ma már önálló tudományterület gondoskodik, és az ottani ismeretek, technikák lassan kezdenek átszivárogni a nonprofit szektorba is. Ezek az eljárások (tervezési, szervezési technikák, struktúrák) biztosíthatják a civil szervezetek hosszú távú működését. Az elmúlt években Magyarországon is létrejött több olyan szervezet, melynek tevékenysége kifejezetten arra irányul, hogy az alapítványokat, egyesületeket megtanítsák a stratégiai tervezés, a csapatépítés, az adományszervezés, a kapcsolatteremtés és külső-belső kommunikáció fortélyaira. Ezeknek a korszerű ismereteknek az elsajátítása azért is fontos, mert az adományosztó szervezetek, cégek, ma már nem jótékonykodni akarnak, hanem a civil szervezetekben partnereket szeretnének látni. Ehhez pedig legalábbis egy nyelvet kell beszélniük.
A civil szféra sok tekintetben alternatívákat jelenít meg a gazdaság vagy az állami-önkormányzati szektorok értékeihez képest. Civil szervezetek jönnek létre olyan társadalmi feladatok megoldására, melyeket az állam egyre kevésbé tekint magáénak, talán mert nehezen kezelhetők. Vannak olyan problémák és kihívások, melyeket az állami szervek még nem is érzékelnek, amikor egy-egy egyesület, alapítvány elkezd foglalkozni velük. A civil szféra rugalmasabb és gyorsabban reagál ezekre. Megoldásai, szakmai módszerei nemegyszer újszerűek, alternatívak, és akik ezt a más megoldást választják, azok általában joggal úgy gondolják, hogy az adott problémát az addigiaknál jobban, hatékonyabban képesek kezelni. Mivel azonban a civil szektor alapértékeinél fogva az önszerveződés, az autonómia jegyében és alapvetően horizontálisan szerveződik, hiányoznak a szakmai kontroll fórumai. A civil közegben a kontroll egyetlen elfogadható és legitim formája a transzparencia és a nyilvánosság. Ha a szervezetek működése szakmailag és pénzügyileg egyaránt áttekinthetővé válik, és ha a szakmai közösség fórumai felügyeletet gyakorolnak, akkor ez a csapda elkerülhető.
A civil szervezetek gazdálkodásának alapját a támogatóktól pályázati úton elnyert források jelentik. A források folyamatos felkutatása és a pályázati kényszer állandó mozgásban, frissen tartja a szervezeteket, akik rákényszerülnek arra, hogy éberen figyeljék egyrészt a társadalom felől mutatkozó egyre újabb kihívásokat, másrészt pedig a támogatói forrásokat és a hozzájuk kapcsolódó elvárásokat. A pályázati rendszer folyamatosan elvárásokat és ítélteket közvetít: mit várnak el az adományozók a támogatandó szervezettől, mi számít az adományozók szerint aktuális és támogatandó feladatnak. Ezek között a sajátos módon piacinak is nevezhető kereslet-kínálati viszonyok között kell biztosítaniuk a szervezeteknek saját folyamatos működésük feltételeit. Ez nemcsak azért egyre nehezebb, mert a nagy támogató alapítványok figyelme keletebbre tolódik, hanem azért is, mert az adományosztó réteg elsősorban meghatározott témákat támogat. A pályázatok kiírásának időbeli ütemezése nem követi a költségvetési év ütemét, az elnyert pályázati támogatások átfutási ideje hosszú. A szervezetek szempontjából ugyancsak nehézséget jelent, hogy az adományozók többsége nem folyamatos működést, hanem projekteket finanszíroz. Nem könnyű és sok szerencse is kell ahhoz, hogy egy szervezet egész éves működését képes legyen folyamatosan elnyert pályázatokból biztosítani. További nehézségekre hívja fel a figyelmet egyik írásában Lantos Tamás. Szerinte van egy különösen veszélyeztetett köre a civil szervezeteknek. Ezek a közepes méretű, néhány fizetett alkalmazottat és adminisztratív munkatársat foglalkoztató egyesületek, alapítványok. A méretük miatt szükséges adminisztráció és az alkalmazottak bére nagyon megemelik a működés költségeit, amit a szervezetek csak úgy képesek teljesíteni, hogy folyamatosan előremenekülnek: egyre újabb és újabb projektekkel pályáznak támogatásért, hogy az előzőek finanszírozási hiányait betömködjék. A szervezetek nem kizárólag a leginkább támogatott területeken tevékenykednek, a támogatások elnyerése érdekében pályázataikat mégis kényszerűen a támogatott célfeladatokhoz igazítják. A támogatás elnyerését nehezíti, hogy azt a donorok általában egy bizonyos önerő, saját forrás meglétéhez kötik, a szervezetek nagy részének azonban épp a jelzett gazdálkodási nehézségek miatt nincs tartaléka. Lantos ilyen értelemben beszél az adminisztrációs költségek csapdájáról, a saját forrás, a céltámogatás és a lassú bürokrácia csapdáiról, melyekbe ezek a közepes nagyságú szervezetek gyanútlanul és szinte törvényszerűen belesétálnak, ahonnan csak időlegesen, illegális és szabálytalan pénzügyi fogások árán szabadulhatnak. Mindezek a csúsztatások és praktikák morálisan rombolják a szervezetek közösségét és alapvetően ellentétesek a civil értékekkel. Az említett közepes méretű civil szervezetek egyben egy fejlődési stádiumot is jelentenek, hiszen az esetek jelentős részében az egészen kicsi, fizetett alkalmazottak nélkül, minimális adminisztrációval és sok önkéntes munkával működő bázisközeli szervezetekből alakulnak át. Ez a jelenség a növekedés kérdését veti fel. Úgy tűnik, a szervezetek többségében fel sem merül az ideális méret kérdése, a jó és hatékony működés ékes bizonyítékának elsősorban a növekedést tekintik. Pedig sok szervezet jobban járna, ha a fenntartható fejlődés programjában gondolkodna. A szervezetek mindegyikének - vállalt feladatának, programjának megfelelően - létezik egy optimális mérete, és ha ezt sikerül megtalálni, valószínűleg elkerülhetik a növekedés csapdáját.
A civil szervezet természeténél fogva mindig értékközösségen alapul. A közös értékek és célok elfogadása egy konszenzus eredménye. Ez a konszenzus a szervezetalapítás aktusában általában egyértelmű: az alapító okiratban vagy alapszabályban rögzített értékek és célok hordozzák. A későbbi működés során változik a szervezet, változnak a tagok, módosulhat a tevékenység, változik a társadalmi környezet, ezért a nézetegyeztetési folyamatban létrejövő konszenzust újra meg újra meg kell teremteni. A konszenzus egy egyeztetési folyamatban jöhet létre, amelynek során az egyéni meggyőződéseket, vélekedéseket, célokat egyeztetve kell megalkotni a mindenki számára elfogadható közös nevezőt. Az egyeztetés terepe a közösségi kommunikáció. Egy szervezet életében a konszenzus megújításának szükségességére legjobban a szervezet működésében megmutatkozó konfliktusok hívják fel a figyelmet. A konfliktushelyzetben a szervezetnek problémamegoldó közösségként kell működnie ahhoz, hogy a konfliktus feldolgozásával a közösség tagjai számára világossá váljon a nézetkülönbség mibenléte, majd az egyeztetési folyamat végén létrejöjjön a konszenzus. A problémamegoldó szervezet így tanuló szervezetként viselkedik, és a konfliktus feldolgozásával egy valódi szervezeti tanulás részesévé válik, ami által továbbélési esélyei jelentősen javulnak.
Az értékek és célok közös elfogadottsága azért is különösen fontos, mert a civil szervezetek tagjaik számára ezeken az értékeken és célokon alapuló identitás-mintákat kínálnak. A szervezet céljaival, értékeivel való azonosulás révén a tagoknak lehetőségük van kiegészíteni, kompenzálni az életük más területein történő többé vagy kevésbé sikeres közösségi beilleszkedésüket, aktivitásukat. A legalapvetőbb és legáltalánosabb ilyen alternatív identitás-minta a "civil identitás", a civil kurázsi. A civil szektoron belüli általános alapattitűd a társadalmi felelősségvállalás, autonómia, öntudat, önszerveződés és kreativitás.
A civil szervezetekkel kapcsolatban gyakran használják a "civil szektor", "civil szféra" kifejezéseket. Ez a megnevezés kissé félrevezető, hiszen például ma Magyarországon aligha beszélhetünk összefüggő szektorról olyan értelemben, ahogy az állami vagy a gazdasági szféra egybefüggőnek tekinthető. Tapasztalatom szerint a civil szervezetek között sem területi, sem szakmai alapon nincsen igazán működő kapcsolat. Ennek oka részben nyilván a támogatási források szűkösségében keresendő: sok az eszkimó és kevés a fóka. A szakmailag, tematikusan azonos területen működő szervezetek elsősorban vetélytársnak tekintik egymást, hiszen a forrásokért folyó küzdelemben mindenképpen riválisok. Az együttműködésnek, de még csak a kommunikációnak, a szakmai tapasztalatcserének sincs meg az a kultúrája, ami például a kamarákat vagy éppen a tudományos élet résztvevőit jellemzi. Sok civil szervezet egyszerűen teszi a dolgát, és eszébe sem jut, hogy kapcsolatokat keressen más, hasonló tevékenységet folytató szervezetekkel. Az egy városban, régióban de különféle területeken tevékenykedő szervezetek közötti valódi kapcsolatok esélye is meglehetősen csekély. Ezen a téren az önkormányzati szektor nem túl szerencsés kezdeményezései is sokat ártottak. A "civilbarát önkormányzat" címre pályázó egyes önkormányzatok megpróbálták összefogni, egybeszervezni a város, térség egyesületeit, alapítványait, azzal az alig titkolt hátsó szándékkal, hogy egy összefogott és ellenőrzött civil szférának adott esetben az önkormányzat tud diktálni. Az ilyen akciók valódi célja gyakran nem más, mint hogy kifogják a szelet a civil vitorlákból, és leszereljék az okvetlenkedő civileket.
Ugyanakkor a társadalmi problémák kezelése, a vállalt feladatok ellátása, a civil értékek és erők hatékonyabb megjelenítése érdekében nagyon fontos, hogy a civil szervezetek - így a családsegítő, nagycsaládokat támogató közösségek - megfelelő fórumokat hozzanak létre. Ez a konferencia is egy ilyen alkalom lehet.