Hegyi Balázs

Széljegyzet a belső identitásról

 

Akkor leszünk igazából egymás segítségére, ha nem ezt vagy azt az életmegoldást támogatjuk a másikban, hanem - mindenekelőtt - őt magát. Más szóval, lelke útját. Támogatásunk arra az identitásra támaszkodik - és kell is, hogy támaszkodjék - amelyet nincs hatalmunkban sem elvenni, sem pedig megadni egymásnak: minthogy ez az identitásunk nem másoktól ered. Ontológiai gyökere születésünkbe, létünkbe nyúlik. Misztérium-adta gyökérzete pedig újjászületésünkhöz, a keresztségünkhöz tapad. Mindkettő visszafordíthatatlan adottság bennünk.

Ezzel szemben létezik olyan "identitásunk" is, amelyet ténylegesen hatalmunkban áll elvenni vagy megadni egymásnak. Ekkor respektről, becsületről és közmegbecsülésről, jóhírnévről beszélünk. Ezek tekintetében, javarészt, egymás kezében vagyunk. Hisz kinek-kinek az elfogadottsága ("árfolyama") innen nézvést nem függ tulajdonképpeni, személyes és benső értékétől. Inkább egyfajta közvélekedésre támaszkodik, annak hátterére, az adott értékszemlélet kultúrájára és kultúráltságára. Tehát nem az illető személyiség autenticitását tükrözi, hanem inkább különféle betöltött (vagy betöltetlen) szerepekhez és elvárásokhoz igazodva jut azután kifejezésre, mondjuk valaki közmegbecsülése. Így ez a közmegbecsülés inkább hasonlatos a ballonkabáthoz, amely levehető és cserélhető. Amellyel, következésképpen, egymást ruházzuk föl.

Valós identitásunk ellenben úgy tartozik mihozzánk, mint a tulajdon bőrünk, amelyet legföljebb csak lenyúzhatnak rólunk - annak valamennyi következményével együtt.

Persze, tudjuk jól, hogy a bűnbeesés óta, valamiféleképpen, szükségletünkké vált az öltözködés. Fügefalevelet hordunk. A pólyát zakóra váltjuk, hogy magát az öltözködést le ne cseréljük. Így válik alkalmassá a ruha sok mindenre. A köntös, hogy bojtjaival meghosszabbítsuk; a köpönyeg, hogy ki- s beforgathassuk; az egyenruha, hogy mi magunk mögötte meghúzódhassunk.

Mégis, néha látunk olyat, akit ha meg is fosztanak ruháitól, vagy ha bíbort adnak is rá, megmarad annak, aki volt. Mert valós identitását nem idegen anyagokból szőtte. Bármibe bújjunk ugyanis, szüntelenül saját bőrünket visszük a vásárra - még ha, néhanap, az irhánkat mentjük is.

Az elmondottakból néhány egyszerű - mondhatni bőrünket érintő - következtetésre kaphatunk kilátást.

A lelkipásztornak, a kisebb helyi hívőközösségnek, valamint a nagyközösségnek, az egyháznak (úgy is mint intézménynek) egyaránt a legfontosabb küldetése, hogy elkísérje a lelkeket. Segítse és támogassa fölfejtenie saját identitásának vezérfonalát.

A katolikus egyház mint intézmény él azzal a jogával, hogy különböző intézkedéseket foganatosítson, például az elváltakkal, vagy a szolgálati papságukat elhagyókkal szemben. Anélkül, hogy ezek tartamára reflektálnánk, érdemes itt mindnyájunk figyelmét fölhívni valamire.

Nevezetesen: sem lelkipásztornak, sem a kisebb helyi hívőközösségnek, sem pedig az egyháznak mint nagyközösségnek és mint intézménynek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a lélek tulajdonképpeni identitása nem javadalmazás kérdése. Nem olyasvalami, amelyet bárki bárkitől megvonhatna, vagy amellyel bárki bárkit megajándékozhat.

Ennek mégis gyakran az ellenkezőjével találkozunk. A szükséghelyzetbe került lélektől elhúzódni látszunk. A közösségtől várható megbecsülés könyöradomány képiben jelentkezik. Már nem engedhetjük meg maguknak azt a közelséget, amelyet annakidején éppen ők kaptak a Mestertől. Már nem hordozzuk velük a terhet, az egy test tagjai, úgy, mint az Isten Báránya - s nem úgy, mint a bűnbakok.

Ha megfigyeljük, a távolságtartás mögött - melyet, persze, mindig egy-egy élő ember reprezentál - fölfedezhetjük a fentebb már emlegetett különbséget. Azt, amely elválasztja azokat, akik (mindenekelőtt) benső identitásuk vezérfonalát gombolyítják, azoktól, akik külsődleges szempontokra, az úgynevezett "becsületre" és "közmegbecsülésre", "respektre" és "jóhírnévre" adnak.

Az egyik magatartásforma a bajok és konfliktusok idején mindig egy lépéssel közelebb lép az embertárshoz, míg a másik (gyakran hirtelen támadt ijedségében) három lépéssel meghátrál. Már innen nézvést is beláthatjuk, hogy e reflexben, reakcióban az (ijedt) ember saját magával van elfoglalva. Ezzel saját bőrét félti (és menti) nem pedig a másikét. Vagyis, e reflex őróla: magáról az (ijedt) emberről (vagy intézményről) szól, nem pedig arról, ami, vagy aki a reflexet kiváltja, azaz, amire "reflektálni" látszik. A kifejezésre jutó tartalom pedig, úgyszintén, valami egészen másra vonatkozik.

A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy eggyel közelebb lépve, valamennyiünk figyelmét - és ennek köszönhetően a támogatottak figyelmét is - a valódi teendő közepére kell odafordítani. Vagyis, a lélek további útjának autenticitására. Nehogy a megannyi, ráruházott szempont (mint valami köpönyeg vagy ballonkabát) eltakarja szeme elől tulajdon bőrét, amelybe pedig szeretne visszatalálni. Ehhez az úthoz következetes, belső munkálkodás tartozik. Méltán várja az ilyen lélek a támogatást - mindenekelőtt belülről, a "sínen lévőktől", történjék az akár a "külső" akár a "belső" fórumon is. Támogatását, elsősorban abban, hogy identitásának vezérfonalát ne engedje sem elveszni, sem feledésbe merülni. Még kevésbé idegen szálakkal összekeveredni, s ez által magát a fölgombolyítást teljesen összekuszálni. Mert ha ez bekövetkezik, akkor alapvetően sérül a lélek tájékozódó képessége. Ezáltal viszont egykönnyen kiszolgáltatottá válik, nevezetesen, a másodlagos, a külsődleges szempontok prédájává.

Ha e benső hozzáállásnak köszönhetően nem is ugrunk ki a bőrünkből, legalább kezdhetjük jobban érezni magunkat benne. Ha már egyszer - s ez legyen itt, végül, mindnyájunk becsületére mondva - valamennyien a saját bőrünket visszük a vásárra.