Az önként vállalt szüzesség kérdését tárgyalva a körlevél megfeledkezik a mai világ kontextusában vizsgálni a cölibátus veszélyeit, és megkerüli a megnősült papok és családjaik problémáját. A dokumentum többek között ebben sem felel meg a zsinati egyházképnek.
Az említett téma látszólag ugyan jelentéktelen, azonban mivel több száz kilépett papról és családjukról van szó, azt hiszem, megérdemli figyelmünket. Miután magam is e papok körébe tartozom, hozzászólásomban erről szeretnék néhány szót szólni.
A probléma jelentéktelensége csak azért látszólagos, mert az a magatartás, ahogy ma egyházunkban - jobban mondva a magyar egyházban - viszonyulnak ehhez a kérdéshez, sok mindenre rávilágít, amit az egyházban helyteleníthetünk, és ami változtatásra szorulna.
Mindenekelőtt engedjék meg, hogy felvillantsam néhány papi család sorsát, és ezek kapcsán próbáljam meg kifejteni mondandómat.
Akikről szó van, régen léptek ki a szolgálatból, az 1970-es évek elején.
A buzgó és tehetséges ifjúsági lelkipásztor volt. Főleg egyetemistákkal foglalkozott. Le is csukták néhány évre. Amikor kiszabadult, olyan volt, mint a partra vetett hal. Munkája nem volt, az egyház nem tartott igényt szolgálataira. Egy volt egyetemista hittanosa fordult csak feléje szeretettel, akit később feleségül is vett. A paptársak, akik addig sem törődtek nagyon vele, beindultak. Le akarták beszélni. Nem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen kiközösítették. Miután megnősült, meg sem akarták ismerni. A családegyházat alapított. Nem járt semmiféle templomba, otthon misézett, először a feleségének és néhány barátjának, majd a gyerekeknek is.
B lelkesen fordult az elesettek, a hátrányos helyzetűek felé. Egyháza nem lelkesedett ezért a munkáspap attitűdért. Azért kísérletileg szabadságra engedte, majd visszahívta, de akkor már késő volt. Megismerkedett egy lánnyal, aki hasonló szeretettel fordult a legelesettebbek felé, és akit feleségül vett. Nem lehetett gyerekük. Kivettek az árvaházból két gyereket és nevelték őket. Hosszas küzdelmek árán újra sikerült a családsegítő munkába kerülniük. Ismét csak a legelhagyatottabbakat bízták rájuk. B-t még a püspök is megbízta, hogy amolyan lelkipásztori kisegítőként működjön. De csak őt. A felesége nem volt fontos számukra.
C és D ugyanazon a plébánián laktak. Mindketten megnősültek. C-nek szerencséje volt. Néhány hónap alatt megkapta a fölmentést és jogilag is rendezte házasságát. D-nek ez csak mintegy húsz év után sikerült. A plébánosuk, aki egyébként a budapesti plébániák közül elég színvonalas munkát végez és komoly életet varázsolt a plébániai közösségbe, azt, aki felmentést kapott, megbízta hitoktatással, igaz, először őt is csak, hogy úgy mondjam, fű alatt, D-t azonban nem, mert nem volt jogilag rendezve a helyzete. Természetesen itt is csak a volt pap jöhetett szóba, a feleség semmi esetre sem. A gyerekek jártak ugyan hittanra, de valahogy nem tudtak beilleszkedni a plébániai közösségbe.
E a faluban maradt a kilépése után. Az iskolában végzett gondnoki munkát. A rendszerváltás után polgármesterré is megválasztották. Az új plébános nem akart tudni róla. Amikor meghívta barátait, sorstársait a faluba, a plébános nem engedte be őket a templomba, hogy ott egy keretben maradt paptársuk miséjén részt vegyenek.
G esete hasonló. Ő is polgármester lesz egy nagy alföldi városban. Szép és értékes írásai jelennek meg, amelyek mély lelkiséget sugároznak. De az egyház nem tart igényt a szolgálataira. Kapcsolata a plébániával teljesen formális.
Végezetül álljon itt néhány idézet egy megnősült paptestvérem leveléből, a keleti végekről.
Ha a megnősült pap jelentkezik, mint lehetséges segítő, ezen az országrészen nem veszik igénybe, még nehéz időkben sem, felajánlott szolgálatait. [...]
Nem tudok olyan testvéremről sem, ahol a plébános családlátogatást tett volna valamelyiküknél, személyes invitálás ellenére sem. [...] Olyat még nem hallottam - bár már lett volna valahol! -, hogy a főpásztor kezdeményezte volna a megnősült papokkal való akár egyszeri találkozást. Ezek családjait, megélhetési lehetőségeiket a civil társadalom jobban a gondjaiba veszi, mint az egyház.
És a hívek reakciójáról egy-két mondat.
A hívek megértők, sőt nem egyről tudom, hogy hívták vissza, mint családos embert, vagy akár mint vendéget, de olyat is tudok, akit plébánosnak. [...]
Nem egy sorstársamról hallottam, hogy megdöbbennek az egyház közönyén, nemtörődömségén velünk szemben. Ők maguk hiányolják, hogy nem keres bennünket a hivatalos egyház semmilyen szinten és semmilyen tevékenységre. Pedig ők [a hívek] szívesen beszélgetnek velünk, sokszor kérik segítségünket, tanácsainkat különféle, az egyházat érintő dologban.
Mi a gyerekek sorsa ezekben a családokban? Úgy tűnik, ez jórészt attól függ, hogy a szülőket, nevezetesen a pap édesapát mennyire fogadták el. Ha teljes elutasításban volt része, akkor a gyerekek is elzárkóznak, legalábbis a hivatalos egyháztól, a kisközösségektől kevésbé. Ha valamennyire elfogadottá vált az édesapa, akkor hittanra járnak, részt vesznek valamennyire a plébániai közösség életében, de mindig egy kicsit kívülállók maradnak. Nem azért, mert kiközösítik őket, hiszen sokszor nem is nyilvános, hogy pap volt a papa, hanem mert erősebb kritikával szemlélik az egyházat, és élesebben látják a problémákat, mint a többiek. Kamaszkorukban eltávolodhatnak az egyháztól és elhangzanak ilyen kritikák: "Ezek csak beszélnek a szeretetről. Képmutatók." - és jönnek a szerintük negatív példák, amelyek persze sajnos legtöbbször tényleg visszásságok és negatívumok. Ugyanakkor ezek a gyerekek legtöbbször büszkék az apjukra, és értékelik tapasztalatait, sokszor még a tanácsait is elfogadják, legalábbis kisebb korukban. A kamaszkori lázadás korában persze minden pontosan ugyanúgy alakulhat, mint más vallásos, katolikus családokban.
A jelenség tehát adott. Az egyház a papi családokat nem veszi gondjába, sokszor keresztülnéz rajtuk, mintha nem is lennének, és nem tart igényt segítségükre.
Fölmerül az emberben a kérdés, hogy vajon mi az oka ennek az elzárkózásnak?
Emlékeztetni szeretnék arra az eléggé méltatlan polémiára, amelyet Török József, a Hittudományi Akadémia professzora folytatott a válaszolni már nem tudó, mert időközben elhunyt, Békés Gellért atyával az Új Ember hasábjain. (Békés Gellért nem sokkal előtte lelkigyakorlatot tartott Dobogókőn a megházasodott papok egy csoportjának, és erről nyilatkozott a lapban.) Idézem a professzor szavait:
Csodálkozva olvastam javaslatodat, miszerint a kilépett papokat fogadja vissza az egyház, lelkipásztori munkakörbe. Az ókori egyházüldözések során a hűtlennek vagy később eretneknek bizonyult papokat visszavette ugyan a közösség komoly bűnbánattartás után, de azok soha nem lehettek újra a közösség tanítói, elöljárói, ügyintézői. Visszafogadásuk fölötti boldogságukban megmaradtak egész életük során a vezeklők között.
Tehát a kilépett és megnősült papokat a hittagadók és eretnekek közé sorolja, akiknek legföljebb vezekelni van joguk életük végéig, de az egyház nem tart igényt a szolgálatukra. És a végső indoklás, ami rávilágít az egész probléma gyökerére: "Ők (két elhunyt tanárnőről van szó) bizonyára elmondták neked, hogy szenvedéseiket miért kapcsolták hozzá a papi hivatás Jézustól akart misztériumához." A hangsúly a "Jézustól akart misztériumon" van. Ha Jézus így akarta, akkor miért vitatkozunk, miért akarjuk visszahozni a "hűtleneket" segítőnek.
Csakhogy szó sincs arról, hogy Jézus így akarta. Sokkal inkább arról van szó, hogy az egyházban a IV-V. század folyamán olyan gondolatok szivárogtak be a köztudatba, melyek mélységesen megvetették a házasságot mint az emberiség fennmaradásához szükséges rosszat (vö. Szent Ágoston). Ha pedig így van, akkor természetes, hogy a pap nem lehet házas. Hiszen az ószövetségi papok is tartózkodtak a házasélettől, amíg a templomban szolgáltak. Igaz, hogy ez csak évente néhány alkalommal történt, amikor be voltak osztva szolgálatra. Vagyis a házasélet olyan valami, amely beszennyez, és ezért méltatlan a paphoz, aki a legszentebb áldozatot mutatja be, most már nem évente néhányszor, hanem mindig gyakrabban, később naponta. Ha pedig emiatt tilos a házasélet, akkor nem érdemes, sőt nem is szabad megházasodni a papoknak. Persze ez a gondolat nem vert olyan mélyen gyökeret a nyugati egyházban sem addig, amíg a XI. században a VII. Gergely által bevezetett reformok szigorúan elő nem írták a papi nőtlenséget. Magyarországon még a XII. században is engedékenyek a zsinatok ezen a téren, és legalább is nem követelik meg a papoktól, hogy bocsássák el feleségüket, csak a további ilyen gyakorlatot tiltják meg. A tridenti zsinaton ez az egyházfegyelmi intézkedés a nyugati egyházban ideológiai alátámasztást is kap, annyira, hogy vannak világiak, akik a szentség megcsonkításának gondolják, ha megengednék a papoknak a nősülést. Ez a gondolkodásmód a gyökere az ellenszenvnek, mely a megnősült papokkal szemben megnyilvánul, elsősorban az egyházkormányzat és sok pap részéről. Ezen kellene változtatni először, majd alaposan át kellene gondolni, hogy hogyan reformálható meg ez a gyakorlat, hiszen nemcsak az új keletű protestáns, hanem az ősi ortodox, mi több, görög katolikus példa itt van előttünk, csak meg kellene ismerni, és meg kellene vizsgálni, hogyan ültethető át nálunk is az életbe.
A helyzetet felmérve és az okok, legalábbis egy részüket ismerve, most már el kell gondolkodnunk azon, hogy mi a teendő? Mit kellene tenni, változtatni? Mire lehetne, kellene használni a házasságot kötött papokat?
A körlevél szól arról, hogy mennyire fontos a családpasztoráció. A 121. paragrafusban ezt olvashatjuk erről:
Meggyőződésünk, hogy e sajátos lelkipásztori feladatra ma egészen különös figyelmet kell szentelni. Ez fontos feladatokat ró mind a papnevelésre, mind a lelkipásztori munka megszervezésére. Az egyházi rendelkezések előírják: a papoknak és a világi lelkipásztori munkatársaknak külön képzésben kell részesülniük, hogy megfelelő családsegítő munkát tudjanak folytatni (Familiaris consortio 70). Az ebben való közreműködésre meg kell hívni világiakat, "orvosokat, jogászokat, pszichológusokat, szociológusokat, akik saját szaktudásukkal hasznos segítséget nyújtanak a családnak (Familiaris consortio 70)." (Kiemelés - K. J.)
Vajon nem volna-e kézenfekvő, ha ide beillesztenénk a megnősült papokat is? Miért alábbvalók ők a világiaknál? Vajon nem szereztek elég tapasztalatot saját családjukban? Férj-feleség, szülő-gyerek viszonyról mint papok, és mint gyakorló férjek és családapák tudnának beszélni és tanítani.
A 115. paragrafus így végződik:
Tudatában vagyunk azonban annak, hogy az általános irányelvek (családtervezésről volt szó ez előtt) nem adnak eligazítást minden konkrét élethelyzetben. Ilyen esetekben a hívek gyóntatójuktól vagy más, ebben illetékes katolikus szakembertől kérjenek tanácsot és felvilágosítást lelkiismeretük eligazítására.
Vajon nem éppen egy nős pap lenne a legilletékesebb "szakember" ezekben a kérdésekben? Talán illetékesebb, mint a nőtlen pap. Ne adj Isten, ha addig eljutna egyházunk, hogy a feloldozás hatalmát is visszaadná ezeknek az embereknek, mennyit tudnának segíteni éppen ezeken a gondokon? A 121. paragrafus szól arról, hogy melyek a családpasztoráció legismertebb módjai. A jegyeskurzusok, egyéni jegyesoktatások, amiről a körlevél szól, mind alkalmas terepet jelentenének a házas papok tevékenységére. Mégpedig nemcsak a volt pap, hanem a feleség részére is. Tudok olyan plébániáról, ahol világiak, házastársak tartanak jegyesoktatást, vagy annak egy részét, olyan témákról, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a házassághoz. Miért ne tehetnék ezt meg a megnősült papok? Sőt, mivel itt teológiailag képzett emberekről van szó, magát a hittani ismeretek átadását is rájuk lehetne bízni, vagyis a teljes jegyesoktatást. Mennyit segítene ez, különösen az olyan papnak, aki sok plébániát kénytelen ellátni? Hiszen Magyarországon van már 6-8 vagy esetleg több plébániát is ellátó pap. A tisztesség kedvéért meg kell említenem, hogy Budapesten - ez nemrég jutott tudomásomra - van egy plébánia, ahol egy házas pap és a felesége ilyen munkát végezhet. Üdítő kivétel. És vajon nem őket lehetne-e sokkal jogosabban "atyának" hívni, mint a nőtlen papokat, ahol az "atya" megszólítás óhatatlanul fensőbbséges paternalizmust sugall?
További reformok is szükségesek lennének, de ez már nem csak a magyar, hanem az egész világegyházat érinti. Azt hiszem, lassan el kellene jutnia a nyugati egyháznak is arra a gondolatra, hogy legalábbis fakultatívvá tegye a papi nőtlenséget.
A legutóbbi Mérleg-ben jelent meg egy nagyszerű írás, egy 55 éve szolgáló amerikai pap tollából Veletek vagyok keresztény címmel.
Az ő gondolatival fejezem be mondandómat.
Úgy gondolom, hogy nem a felszentelés, hanem a keresztség folytán kaptam új létet, s ez hatalmaz fel engem a keresztény cselekvésre. [...] Ez mindannyiunkra igaz - azokra is, akik "abbahagyták az aktív papi szolgálatot". A legnagyobb nap az életükben nem a pappá szentelésük napja volt, hanem az a nap, amelyen megkeresztelték őket Jézus Krisztusban. Nem kellene-e gondolnunk erre a jubileumi év kapcsán, amely arra hív minket, hogy bocsássunk meg egymásnak... Amikor társadalmi szinten keressük a hatékony kiengesztelődés módját, hogy merhetnénk megfeledkezni arról, hogy az egyházon belül is szükség van a kiengesztelődésre? Azokkal a férfiakkal való kiengesztelődésre gondolok, aki "abbahagyták az aktív szolgálatot".
Mekkora öröm lenne az egész keresztény közösség számára, ha ezek az emberek visszakapnák a Krisztusban való egyenlőséget, amely Jézus minden tanítványát megilleti! Ez azt jelentené, hogy meghívjuk őket, kapcsolódjanak be mindazon szolgálatokba, amelyeket bármely keresztény elláthat. Eljön-e vajon egyszer a nap, amikor mindazok, akik újra gyakorolni szeretnék a papi szolgálatot, megtehetik ezt? Remélem, hogy igen. De addig is nem látom semmi akadályát annak, hogy azonnal visszahelyezzük őket arra a helyre, amely mostanáig tiltva volt számukra, vagyis hogy a keresztség jogán Krisztus testének teljes jogú tagjai legyenek.