Kelemen Gábor

A család önszerveződése

Reflexiók A Magyar Katolikus Püspöki Kar A boldogabb családokért! című körlevelének antropológiai mondanivalójához

A szimbolikus és kulturális antropológia felfogása szerint az ember szimbólumokkal élő, koncepciókat teremtő és jelentőségkereső lény. Az ember számára az értelem- és jelentőségkeresés éppoly fontos, mint a biológiai szükségletek kielégítése. A szimbólum a jelek olyan speciális formája, amely a belső személyes és a külső valóságnak egyaránt részét képezi. A szó a görög szümballóból ered, melynek jelentése: összekapcsol, egységet képez. A szümballó a dia-bol (szétszakít, megoszt) ellentéte. A szimbólumok a misztériumra, a lélek fogalmakkal elérhetetlen tartományaira utalhatnak. A kereszténység gazdag és nagy állandóságot mutató szimbólumvilága olyan integráló erő, amely többek közt elősegíti az élet tőlünk független, felettünk álló erőivel való megbékélést. A hit közös képzelet- és élményvilága szimbólumok révén kap megerősítést.

A család mint szimbólum és kulturális kód különös helyet foglal el a mai szekularizált társadalomban és a napjaink kereszténységében egyaránt. Minden korábbi társadalommal ellentétben a kapitalizmussal kialakuló modern társadalomban az emberek lényegét már nem a közösséghez tartozás fejezi ki, és nem a közösségéhez való viszony határozza meg, hanem személyes történetük és a munkamegosztásban elfoglalt helyük. A rendi, vallási majd a nemzeti identitás után a narratív identitás és a szerepidentitás vált a szubjektum egységének és autonómiájának fő kifejezőjévé. Az emberek számára, legalább elvileg, lehetőség teremtődött arra, hogy self-made-manként megváltoztassák a társadalmi hierarchián belüli helyüket. Ám identitás nem létezhet közösség nélkül. Valahova tartozni pedig annyit tesz, mint együtt hinni valamiben. Minthogy az egyén és közösség régi organikus viszonya, a kisközösségek életre szóló kohéziós ereje a legtöbb ember számára megszűnt, égetően szükségessé vált ennek az űrnek a betöltése. Erre a feladatra az eredetileg gazdasági szükséglet által létrehozott nukleáris család tűnt alkalmasnak. A földi család a "szent család"-ban, a szent család modern korban kialakított képzetében hozta létre önnön előképét. Az isteni eredetűnek és ősidők óta érvényes "szívbe vésett" törvények által szabályozott, természetesnek felfogott szent család titkát azonban nem annyira a Biblia őrzi, hanem a modern földi családot életre hívó gazdasági, pszichológiai és spirituális szükséglet.

A modern kor ugyan legalább annyi új közösséget hozott létre, mint amennyit elpusztított, jóllehet nálunk, ahol fejletlen a civil társadalom, ezek nagy részéből hiányzik a részt az egésznek alárendelő integratív tendencia. Ha egy csoportosulás nem viselkedik valamely egész hierarchikus részeként, akkor nem részről, hanem fragmentumról, töredékről, mozaikról van szó. Szemben a résszel, a mozaik illetve fragmentum nem nyújt szerves "közepet", közvetítést az egyén és a társadalom között. Minél kevesebb egy kultúrában a közvetítő erő, annál nagyobb szükséglet és igény jelentkezik e hiány betöltésére. A családok erejét valószínűleg nem, illetve nemcsak magukra a családokra irányuló támogató munka révén lehet növelni, hanem azoknak az önkéntes társulásoknak az erősítése révén, melyek a családokat vagy azok egyes alrendszereit (pl. a házaspárt) is magukban foglalják. Ugyan a társadalom befolyásolja a családokat, s a család egységétől, a családban felnövekvő személyektől függ a társadalom egészsége, de a család nem a társadalom másolata és a társadalom sem utánozza a családot.

Mint keresztény kultúrában élő ember, várakozással és örömmel tekintettem a pásztorlevél megjelenésére. A katolikus egyház püspöki karának 1999 decemberében közreadott körlevele az "emberi élet, a személy és a család védelmében" áll ki. A körlevél üzenete az, hogy a család a társadalom olyan alapvető és létfenntartó egysége, amely az állam különleges védelmét és támogatását igényli. "A család az egyház első és legfontosabb útja", vonja le - II. János Pál szavait idézve - a négy fejezetre oszló körlevél a konklúziót.

A családszociológiai vizsgálatok szerint Magyarországon a család volt az az intézmény, amely a XX. század során a legnagyobb segítséget nyújtotta az emberek számára a túléléshez. A szűkebb és tágabb (rokonsági) család volt az emberi szolidaritás, kölcsönösség, gondoskodás, törődés, gyengédség és szeretet kifejeződésének legfontosabb színtere. A kilencvenes évekre azonban a rokonsági kapcsolatrendszerüket elvesztő családok nagy része - a válás, a "csonka" vagy "töredék" családi konstelláció, a fiatalkori beilleszkedési zavarok, a mentális betegségek növekvő előfordulása, s az elszegényedés miatt - társadalmi problémává vált. A gyermek születése a nukleáris családformában élő házaspár számára napjainkban már olyan nagy teher, hogy a család nem tudja ezt a terhet önmagában zavar vagy károsodás nélkül viselni. A fiatal anyák mintegy ötven százaléka él át klinikai méretű depressziós tüneteket. Fokozott pszichés és fizikai teher hárul az ún. "szendvics generáció" tagjaira is, akik miközben még a saját fiatal felnőtt gyermekeiket segítik a lakásszerzésben és családalapításban, addig egyidejűleg idős szüleiket is gondozzák.

A család mint az elsődleges szocializáció legfőbb tényezője nyújtja a legfontosabb "szűrőt" az ember számára a valóság jelenségeinek szelektálásához, értelmezéséhez és kezeléséhez. Az elsődleges szocializáció során rögzül az emberek tudatában az általános másik személy képzete, s a másik emberhez való viszonyulás tanult tapasztalata.

A társadalom másodlagos szocializáló intézményei és csoportja, az iskola, a kortárs csoport, a média sok szempontból a család ellen hatnak, amennyiben nincsenek összhangban az elsődleges szocializáció értékstruktúráival. Minden elsődleges szocializációval, eredeti családi értékkel, normával ellentétes szempont elfogadása lojalitás konfliktust okoz, s az ember ilyenkor szinte önnön árulójának érzi magát. Ez a jelenség kisebb vagy nagyobb mértékben, elkerülhetetlenül bekövetkezik a származási és a teremtő család között.

Az egyház és a családok egyik közös problémája az emberi élet medikalizálódása, az a jelenség, hogy az erkölcsi és spirituális jelenségeket az emberek mind inkább egészségügyi terminusokban kezdik megfogalmazni. Az emberi élet legnagyobb fordulópontjain - így a születés, a halál, a betegség előfordulásakor - mind a család, mind az egyház erőforrásai ma jórészt kihasználatlanul maradnak. Nincs elég tere a gondoskodásnak, törődésnek, vagyis éppen annak a tevékenységnek, ami a vallásos és spirituális élet központi tartozéka.

Jóllehet a családot egészként és rendszerként tekintő családterápia kibontakozása szinte egybeesett a II. Vatikáni zsinat idejével, ám a modern világ felé nyitó, az emberek sorsközösségéből kiinduló aggiornamento nem talált visszhangra a családterápiában. Talán éppen az aggiornamento hatására, a családterápiával párhuzamosan, katolikus egyházi körök kezdeményezésére, 1962-ben Spanyolországban elindult és fokozatosan nemzetközi mozgalommá terebélyesedett a házasság gazdagításának programja. (A házassági életforma tökéletesítésének lehetőségét hirdető és azt kereső keresztény házaspári lelkiségi önsegítő csoportok már a század közepén is alakultak, de igazi mozgalomról valószínűleg csak a hatvanas évektől fogva beszélhetünk.) A jezsuiták manrézába vonulásának formáját megőrző, tartalmában innovatív kezdeményezésben résztvevő házaspárok együttesen vonultak el egyfajta, kapcsolati szükségleteiket tisztázó, érzelmi és spirituális viszonyukat fejlesztő "lelkigyakorlatra". A megmozdulás szinte azonnal követőkre talált más egyházak híveinek körében is. (Egyes szerzők szerint egymástól függetlenül, párhuzamosan megszülető irányzatokról van szó.) A Mace házaspár, David és Vera kezdeményezésére a kvékerek, majd más felekezetek körében is terjedni kezdett a házaspárok "házas hétvégére" vonulásának gyakorlata.[1]

A II. Vatikáni zsinat, a megváltozott szükségletekre válaszolva, különös figyelmet szentelt a családok lelkipásztori gondozásának. Nem konfesszionális házassági tanácsadás a harmincas évektől létezik, először Észak-Amerikában alakult ki. E tanácsadók edukatív munkájában kiemelt fontossága volt a bajmegelőzésnek. Az eleinte koherens tudományos szemlélettel még nem rendelkező, kezdetben főként lelkészeket alkalmazó tanácsadók idővel mind kiterjedtebben alkalmazták munkájukban a kommunikációs kutatások és a csoportelméletek újabb eredményeit. Tevékenységükben egyaránt tekintetbe vették a szülői és a házaspári funkciókat és ezek fejlesztésének eshetőségeit. E vonulatba sorolható például a szülői eredményesség tanításának nálunk is ismert Gordon-féle kommunikációfejlesztő programja. Az amerikai családterapeuták, a rendszerszemlélet "tisztaságának" megőrzése érdekében sokáig elhatárolták magukat a házassági tanácsadás és a házasság gazdagításának törekvésétől, sőt saját irányzatuk intézményesítését is ellenezték. A hetvenes évek második felében azonban "megtört a jég", s a családterapeuták feladták addigi elkülönülésüket. Megkezdődött a tanácsadók és családterapeuták képzési programjainak egységesítése és szabványosítása. A házassági tanácsadók egyesületét házasság- és családterapeuták névre keresztelték át, majd standardizálták a szupervízió követelményeit, és megalkották a családterapeuták etikai kódexét. Az egyesületben ugyan a markáns elméleti modellel rendelkező rendszergondolkodásúak szemlélete vált mérvadóvá, ám a szintén erőteljes elméleti megalapozottságú dinamikus pszichológiai szemlélet szempontjai is elismertekké, sőt több tekintetben meghatározókká váltak.

Az utóbbi évtizedek családpszichológiai, fejlődéslélektani és evolúciós pszichológiai kutatásai szilárd elméleti alapot nyújtanak a családdal foglalkozó szakterületek számára. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Boldogabb családokért! című, nemcsak a hívekhez, de minden jóakaratú emberhez szóló körlevele - még ha a jóakarat fogalma inkább kelt morálizáló, mint pszichológiai konnotációkat - összességében azt intonálja, hogy az egyház épít erre a tudásra. A keresztény értelmiségieket tömörítő, szakmailag megalapozott, tudományos érvényű tudás elérésére törekvő Magyar Pax Romana elsősorban a kereszténység kommunikatív arculatát jeleníti meg. A körlevél nagy közérdeklődésre számot tartó témát tárgyal. A következőkben, a kommunikálhatóság szempontjára, a vallási elmélet és a mindennapi élet változásait követő kutatási adatok összeegyeztetésére összpontosítva, elsősorban a pásztorlevél emberképet érintő aspektusaival foglalkozom. Mivel a hivatkozási alap több esetben a "természetes", igyekszem körbejárni a természetes jelentését és megvizsgálni e kategória magyarázó erejét, valamint kapcsolatát más kategóriákkal.

A pásztorlevél második fejezete mutatja be azt az emberképet, amely alapja lehet a fejlődő házasságnak és családnak. Ez a fejezet a "Személy és közösség: képünk az emberről" címet viseli. Ez az antropológia nemcsak korszerű pszichológiai és kommunikációelméleti szemléletre épül, de határozottan a férfi és a nő egyenrangúságának eszméjét támogatja. Ugyanakkor igen meggyőzően képviseli azokat az állandó értékeket (pl. hűség, az emberi élet feltétlen tisztelete), melyek mellett ma szinte csak a keresztények állnak ki következetesen és eltökélten. A fejezet a család négy sajátosságát, funkcióját tárgyalja.

Először a családot, mint társadalmi közösséget mutatja be. Rámutat arra, hogy a családi közösség fejlődésének előre jelezhető, törvényszerű szakaszai vannak. Hangsúlyozza, hogy a család személyes kapcsolatrendszeren és kommunikáción alapuló egység. Az élet normális velejárójának tekinthető családi konfliktusok fennmaradásának, sőt kezelhetetlenné válásának magyarázatát a megszakadt kommunikációban adja meg.

"Legteljesebben a harmonikus házasság tudja biztosítani azt a környezetet, amely egyszerre véd és kibontakozásra ösztönöz" - olvasható a család második kiemelt funkciójával kapcsolatban. E helyen többször szerepel a "természetes" fogalma. (Pl. "A kultúrák többségében a személy egyik természetes élettere a család..."; "társas természetünkhöz tartozik az, hogy a férfi és a nő a nyilvánosság által is elismert házasságban él egymással".) Világosan és frappánsan fogalmazza meg a harmonikus házasság alapvető követelményét. ""Én" és "Te" a házasságban lép olyan szeretetközösségre, alkot olyan "Mi"-t, amely az egészséges és termékeny élet lehetőségét biztosítja nekik és a házasságukban születő gyermekeknek. A család magját egy házaspár alkotja, akik tudatos szeretetből léptek életközösségre egymással".

"Mély és személyes kötődés csak abban a házasságban alakulhat ki, amely tartós életközösségre épül, hiszen az ilyen kapcsolatoknak hosszú időre van szükségük, hogy megszilárduljanak és elmélyüljenek", fogalmazza meg a körlevél a biztonság és a vele rokon hűség követelményét. Hiszen "a védettség és megtartó erő csak arra a tudatra épülhet, hogy tartósan és feltétlenül bízhatnak egymásban". A szöveg felsorolja a családi élet erősítésének néhány eszközét, így a felszabadult, közös tréfálkozásokat, a meghitt beszélgetéseket, az ünnepi együttléteket.

S végül, negyedik szempontként - a férjet apává, a feleséget anyává emelő - gyermeknevelésben adja meg a családnak a társadalom jövőjét, az értékek megőrzését és átadását biztosító szerepét. A család termékeny közössége "szellemi-lelki anyaméh" a gyermek számára, olvasható - Aquinói Tamás nyomán - a szövegben. E helyen fogalmazódik meg a nem kívánt terhesség megszakítási lehetőségét elvető álláspont.

A megfogalmazás ez utóbbi kérdésben kategorikus. A nem kívánt gyerekek morális veszélyeztetettségének kérdését, s a nőknek a szaporodás ellenőrzésére bejelentett igényét másféle vélemény-nyilvánítási eshetőségként sem vizsgálja meg. Ugyanígy nem tér ki a primitív kultúrák infanticídium-gyakorlatának (pl. ikerszülés, éhínség esetén) kritikájára. A régi eugenetikai törekvéseknek a "problémás családok" fedőszó alatt megbúvó jelenvalósága indokolhatja az óvatosságot. Az abortusz kérdésében, mely világszerte heves viták tárgya, úgy tűnik, nagyon nehéz megőrizni a tárgyilagos hangot. (Mindamellett a körlevélben nem esik szó az önként vállalt gyermektelenségről, melynek - azt gondolhatnánk - a cölibátus az egyik típusa.) A házastársak, a körlevélben leírtakat alapul véve, aligha számíthatnak a klerikusok támogatására a családtervezés terén. Pedig a XX. század egyik jelentős fejleménye a jó párkapcsolathoz szervesen hozzátartozó szexualitás újrafelfedezése. A vallásos embereknek is sokféle szorongása, nehézsége, kétsége lehet ezen a téren. Másfelől, ahogy ez ma már ismert, a szexuális absztinenciának, a cölibátusnak lélektani kockázata lehet. Ezek a kérdések, véleményem szerint, kifejtést érdemeltek volna. Talán akkor a körlevélben rendre "ellenérték"-ként megjelenő homoszexuális életközösséggel szembeni hangvétel is szordinósabb maradt volna. Másfelől, nem kap megfelelő méltatást a nevelőszülőség, pedig, ahogy az idevágó kutatások igazolják, a nevelőszülők sok esetben hatékonyabbak, mint a bántalmazó vérszerinti szülő(k).

A családnak, mint fejlődő társadalmi közösségnek pásztorlevélbeli meghatározása, részben a négyes felosztás, részben pedig az utolsó két szempont hasonló ahhoz, ahogy Talcott Parsons jellemezte a társadalmi intézményeket illetve rendszereket.[2] Parsons szerint minden társadalmi rendszernek, működése fenntartása érdekében, négy feladatnak kell megfelelnie. E négy funkció a következő: adaptáció (ami gazdasági és termelő szervezeteket hoz létre), célelérés (ami politikai és jogi szerveződéshez vezet), integráció (ez biztosítja a szociális státusokat és szerepeket) és mintafenntartás (a kulturális minták és értékek újratermelése). Az első funkció elsősorban a javak és erőforrások megszerzését, a második a tevékenységeket koordináló hatalom működését, a harmadik a kooperációt és a javak szolidáris elosztását, a negyedik pedig a reményt, értelmet és identitást adó értéket jelenti.

Az iparosodással és az urbanizációval a családok közös termelési funkciója, a családi kereteken belül végzett termelőmunka mára már gyakorlatilag eltűnt. A háztartások gépesítése lehetővé tette a cselédmunka felszámolását, majd a nők házimunkájának csökkenését. A nők szabad munkavállalása, emancipálódása, valamint a családon belüli erőszak problematizálása következtében pedig döntően átalakult a családok irányító és ellenőrzési működése is. Éppen a termelési és a patriarchális irányítási funkció XX. század során bekövetkező fokozatos eltűnése tette lehetővé a családnak, mint érzelmi és etikai közösségnek a kibontakozását.

A pásztorlevél a családot a házaspár mellett a gyermekkel illetve gyermekekkel kiegészülő triádikus képződményként mutatja be. A triádok a család érzelmi építőkövei, emocionális egységei.[3] Ugyanakkor a triád révén bővülnek társadalmi ténnyé, s tesznek szert dologiasságra a diádokból szerveződő kapcsolatok. A diádot még saját alkotásnak érzékelik annak tagjai. A triád, noha szintén a résztvevők aktivitásának eredménye, azt a benne lévők sok vonatkozásban már nem általuk létrehozott emberi termékként érzékelik. Amikor a házaspárnak gyermeke lesz, s a diád triáddá alakul, akkor a helyzet minőségileg változik. A triád három diádból áll, melyek kapcsolatban állnak egymással. E kapcsolatot egyfajta struktúraként (hierarchia, határok, lojalitások, koalíciók) érzékelik a triád belső történéseire reflektáló személyek. Másfelől a triádon belül olyan folyamatok működnek, melyek eredményeképpen szabályok és szerepek termelődnek ki. Ezek teszik lehetővé azt, hogy a triád egészként fennmaradjon. Ezt a nem tudatos, de akarati működések révén megvalósuló folyamatot nevezik önszerveződésnek, illetve autopoézisnek. Az emberi cselekvés, de nem emberi terv eredményeképpen kibontakozó, az élő rendszer önszerveződésének megőrzését biztosító autopoézis során az ember és közösség mintegy önmagát alakítja és látja el jelentéssel. Az önszerveződés aktív, folyamatszerű, integrativ, egzisztenciális, míg a struktúra reflektiv, esszenciális.[4] A diádikus komponensekből az organizáció révén új szerveződési szint jön létre, mely több mint a részek összege. Az önszerveződés során a szelekció közrejátszása nélkül, tehát nem evolúciós folyamat révén alakul ki minőség. A barkácsolásnak, bütykölésnek ható önszerveződés bizonyos mértékig tudatosan alakítható. Adott pontokon kívülről beavatkozva hatással lehetünk az összfolyamat irányára. A család élete is önszerveződő folyamat, s az előfeltételek ismeretében egyes pontokon beavatkozva befolyásolhatjuk a szerveződés kimenetelét. Az emberi élet esetében azonban ez semmiképpen nem olyan egyszerű és előre bejósolható, mint a szakácskönyv alkalmazásakor, ahol ha megfelelő időben lépünk közbe, gyakorlatilag biztos, hogy a kívánt irányba halad az összfolyamat. A családtervezési és nevelési programmal mindig normatív társadalmi-történeti (pl. gazdasági válság, háború, járványok, divatok) és nem normatív (pl. jelentős találkozások, munkahelyváltozás, halál) folyamatok interferálhatnak, így a kimenetel soha nem biztos. Éppen ez teszi a gyermeknevelést az élet egyik legnehezebb vállalkozásává.

Természetes emberi jelenségekről beszélni több szempontból is problematikus. Először, azért mert az emberi kapcsolatok mindig strukturális, tehát reflektív vonásokat is hordoznak magukban. A természeti világ az ember számára csak a nyelv és a hit révén ragadható meg, s ezek elválaszthatatlanok a társadalmi világtól. Az ember a természetből visszavonhatatlanul kiszakadt társadalmi lény. Ahogy Lukács György fogalmazta egy híres korai munkájában: "a természet társadalmi kategória".[5] Módszertani elvként ugyan eldönthetjük, hogy úgy kezelhetjük a jelenségeket, mint természetiek, ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban azok. Az újkori tudomány, Francis Bacon óta, a természet leigázásában látja feladatát. A ráció nevében fellépő felvilágosodás filozófusainak zöme még összhangot látott az ember és a természet között. Jean-Jacques Rousseau ellenben úgy vélte, a civilizáció és a tulajdon által megrontott ember visszatérhet egy valahol és valamikor létezett természetes - nemes vademberi - állapotba. Ez a nézet azóta is megtalálható az anarchista és populista mozgalmakban. (Friedrich Nietzsche egyenesen emberi természet-ellenesnek tekintette a megismerést.) Az ókori görögöktől, a középkori egyházon át, a reneszánsz jogtudósokig ível a minden emberre érvényes univerzális emberi szabályokat tételező természettörvény gondolata. Ám maga a természetjog - amely szerint az emberi életet a természet és az Isten által lefektetett alapelvek szerint kell élni - változékony. A sztoikusok például a tekintély megkérdőjelezését, John Locke az emberek természettől fogva meglévő jóságát és racionalitását, Edmund Burke az önvédelem és az önirányítás jogát tekintette természeti törvénynek.[6] Mivel a társadalmi viszonyok, szokások hajlamként szomatizálódnak, s megváltozásuk az ember biológiai funkciót érinti és zavarja meg, az emberek néhány generáció után - a szomatizáció miatt - természetesnek élik át azt, ami a társadalmi-történelmi fejlődés révén vált csak "természetükké".[7] Ez a szomatizáció a család vonatkozásában főként a XIX. század elején, amikor a nukleáris család nagymértékben felértékelődött - következett be.

Az ember természetessége éppen társas, illetve közösségi volta. Az ember természeténél fogva társadalmi lény. A társadalmiságnak vannak általános, minden ismert társadalomban előforduló elemei, univerzáléi. Ilyen univerzálé többek közt a nyelv, a hit, a szabályalkotó és szabálykövető viselkedés, a társkereső aktivitás, a kölcsönösség, az érzelmek, az erkölcs, a csere és az a vonása, hogy "kettős természetű", amennyiben egyszerre akar a "földön járni" és kitörni határai közül. Azt mondhatjuk, hogy az ember minél társadalmibb, annál természetibb. Ezt ismerte fel a mechanikus és az organikus szolidaritást leíró Emile Durkheim is. Durkheim szerint az individuumok megfelelő differenciálódása, önállósulása, identitásuk és szerepeik szilárdsága szükséges a reciprok viszonyokat feltételező, csak a fejlett társadalmakban lehetséges organikus szolidaritás létrejöttéhez. A primitív, kevéssé differenciált társadalmakban a szolidaritás mechanikus, nem megállapodás, illetve szerződés jellegű. Habár a társas kapcsolatok kialakításának spontán készsége minden emberben megvan, az új csoportosulások, szervezetek szakadatlan létesítése, megszüntetése, átalakítása csak az emberi emancipáció előtt teret nyitó modern társadalmak jellemzője. Durkheim azt is észrevette, hogy az organikus szolidaritáson alapuló szerződéses kapcsolatok mindig tartalmaznak egy nem szerződéses, társadalmi norma által meghatározott elemet. Durkheim megfigyelte továbbá, hogy minden differenciálódott szakmának megvannak a maga kollektív tudatként működő értelemadásai és értékei. Ez a kollektív foglalkozási morál egyfajta bizalomként működik. Ez a bizalom biztosítja azt, hogy nem kell mindent előírások és rendeletek által szabályozni, mert az emberek bíznak a másik együttműködésében az önkéntes normakövetésben.[8] A mai emancipált házasság az organikus szolidaritás kialakításának lehetősége.

Az emberi életben az ismeretlenhez való alkalmazkodást közösen osztott erkölcsi szabályok elfogadása teszi lehetővé. Az ilyen normák és tradíciók elterjedéséhez és megmaradásához hitre van szükség. Az organizáció, így a családdá szerveződés is, ugrás az ismeretlenbe. A házastársak elköteleződése a hűségre megkönnyíti ezt az ugrást. Az életfolyamatok bejósolhatatlansága létfontossá teszi a házastársi elköteleződést. Erre a biztonságra igen nagy szükség van, hiszen az egész organizációs folyamat túlságosan bonyolult ahhoz, hogy ésszel felérjük és az uralmunk alá hajtsuk.

A gazdasági közösség és a hierarchikus hatalom biztonsága helyett ma inkább érzelmi és etikai megelégedettséget és biztonságot remélnek a családot alapítók. Ám egyetlen társadalom sem volt képes még eddig olyan elvek és eljárások megfogalmazására, illetve intézmények létrehozására, amelyek garantálnák az érzelmi kielégülést a férj és a feleség vagy a szülők és a gyerekek között. Ellenben minden társadalom létrehozza a védelem és a támogatás intézményeit. A védelem és a támogatás az erkölcsi rend része. Az erkölcsi rend kötelezettségeket és részvétet, aktív vállalásokat ír elő. A szocializmus és a fogyasztói társadalom egyaránt kötelezettségektől lényegében független jogokat hirdet, amivel az erkölcsi rend megsértésére bujtogat. A férfiak számára valószínűleg túlságosan gyorsan és erősen jelentkeztek a változások. Azt a nyugati nők körében újonnan megjelenő, de mind általánosabbá váló vágyat, hogy alakítsanak ki egy, a házasságtól és a családtól független identitást és autonómiát, a férfiak zöme alig képes támogatni. Az erősen differenciált modern társadalomban, ahol egyaránt léteznek erkölcsi rendet romboló és építő csoportok, az organizáció és integráció ereje az egyes csoportok moralitásának erején múlik. Erkölcsi vákuumban akár egyes betegségek vagy a drogok nyerhetnek integrativ szerepet, s fejezhetik ki szimbolikusan az emberek integráció és értelemteremtés iránti vágyát.

A hagyományok transzformálását sok tekintetben valószínűleg éppen a természetesről kialakított, mélyen belénk ivódott fogalmaink és szemléletünk gátolja. A nyugati gondolkodás görögöktől eredő hagyománya az a dichotómia, amely a természetes és mesterséges (szokásszerű) dolgok rendjébe igyekszik besorolni a jelenségeket. Nyilvánvaló, hogy a természet rendje, a kozmosz független az emberek akaratától és cselekedeteitől. Az is világos, hogy vannak olyan - pl. a törvénykönyvre épülő - rendek, melyek emberi cselekvés szándékolt eredményei. Ez a rend tehát tudatos emberi alkotás. Ezt a felosztást alkalmazták az objektív tényeket és a művi értékeket megkülönböztető kantiánus filozófusok is. Mindamellett - még ha e besorolás nem is ad neki teret -, amint már említettem, létezik a társadalomban egy olyan rend is, amely emberi cselekedetek, de nem emberi tervezés eredménye. Az ilyen rend nem szándékos kreáció, hanem spontán felbukkanás. Ilyen spontán "láthatatlan kéz" (Adam Smith), vagy az "ész csele" (Hegel) által létrejött, tehát nem emberi terv alapján született jelenség - a mesterséges nyelveket, mint például az eszperantót, kivéve - a nyelv is. Az emberi cselekedet eredményekképpen egészen más is létrejöhet, mint amit akartak. James Watt csupán gőzgépet akart készíteni, mégis az ipari forradalom számára tört utat. Descartes nyomán jelent meg az európai gondolkodásban az az elv, hogy a tudatos terv magasabb rendű, mint a társadalom spontán erői. Ettől fogva a tudományos életben és a szekularizált szervezetekben egyaránt a mesterséges nagyobb becsben áll, mint a természetes. Sajátos módon, e nézet ellenhatásaként, a dichotomikus, polarizáló felosztást megőrizve, a kereszténységben a természetes kapott prioritást. A sem természetes, sem mesterséges spontán erőknek egyébként még megfelelő, általánosan elfogadott elnevezése sincs, jóllehet maga a jelenség a század végére fontos gazdaságfilozófiai magyarázó elvvé vált. A világi szervezetek célszerű tervezéssel kialakított intézmények. A szervezetek tevékenységét az egyszerűsítés, a konkrétság és az alkotók céljainak szolgálata jellemzi. Ezzel szemben a spontán, autopoétikus "rendeződések", önszerveződések komplexek, elvontak és soha nem egyetlen célra irányulóak.[9]

A racionális cselekvés nem szándékolt következményeként kialakuló rendszerek (emergent systems) elmélete, főként Friedrich Hayek és Karl Popper munkássága nyomán, feltehetőleg döntően hozzájárult a kilencvenes évek általános gazdasági deregulációs folyamataihoz. A családok "deregulációját" viszont nem támasztották alá teoretikus megfontolások. A társadalom egésze (iskolák, egészségügy, egyházak, média, művészet, pornográfia stb.) által kialakított "normális" családkép nem követi a valós életviszonyok gyors változását. A társadalom szellemi valósága és anyagi valósága nincs szinkronban. Ezt a jelenséget nevezik "kulturális lemaradásnak" az antropológiában.[10] Az emberek hagyományosat utánzó családviszonyok kialakítására törekszenek, miközben a statisztikai norma mind inkább a nem élethosszig tartó, gyakorta terhességhez (ami végződhet művi abortusszal vagy szüléssel) vezető párkapcsolat lesz.

A mesterségest szokás tanult ismeretek alapján létrehozottnak tekinteni. A mesterséges objektumok lehetnek dolgok (gépek, intézmények), állapotok (járványok elleni védelem) és változások (pl. állatok háziasítása). A mesterséges emberi természet maga a civilizáció. Ám a civilizáció - ahogy a kultúra - nem tisztán mesterséges képződmény, hanem organizáció. A társadalmi emberi természet megismerése: önismeret.

A család, véleményem szerint, a sem teljesen mesterségesnek, sem teljesen természetesnek nem tartott köztes tartományba esik. A származási család, amelybe beleszülettünk, a mi szemszögünkből, közelebb áll a természeteshez, míg a társult, választott család inkább a mesterségessel mutat több rokonságot. A család életében, fejlődésének egyre nagyobb komplexitás (organizáció) felé vezető differenciálódási és integrálódási folyamatai nem teszik lehetővé az átfogóan tudatos szabályozást. (Pl. megtervezhetjük ugyan gyermekeink és a magunk jövőjét, de valószínűtlen, hogy sorsuk és sorsunk terveink szerint alakul majd.) Elköteleződés nélkül azonban a differenciálódás nem integrációval, hanem dezintegrációval jár együtt. Más kérdés, hogy hol van az elköteleződés méltányos határa.

Amíg a természetes jelenségeket - oksági összefüggéseket keresve - a tudomány kutatja, addig a mesterséges jelenségek főként politikai döntések, küzdelmek eredményeiként formálódnak. A természetes jelenségek esetében a mi az oka, a mesterséges esetében a mi a célja kérdést tesszük fel. A jelenségek harmadik, önszerveződő csoportjának megismerésében viszont a mi a szabályosság, mi a séma kérdése a vezető szempont. Székely Ilona szerint a családtagok fejlődéséhez két dolog szükséges: "az egyik egy életszemlélet, ami túllát a mindennapokon és ami megadja életünknek az értelmét, a másik az egyéni és kapcsolati fejlődés törvényeinek az ismerete".[11]

A körlevél érdeme, hogy rámutat a családi fejlődés ismeretének fontosságára. Ugyanakkor - miközben a jövő generációinak érdekében hangot emelő, szinte gyermekcentrikus manifesztum - aránylag keveset mond a szimptómák mögött meghúzódó spirituális elszegényedésről. Pedig "a család valójában kis egyház", ahogy László Tamás állítja. Hit, hűség és hivatás egy tőről fakad; a házasság hivatás.[12]

A körlevél végső formába öntői feltehetőleg nemcsak elvi, hanem fogalmazási kérdésekkel is küszködtek. A címben szereplő "boldogabb" helyett például szerepelhetett volna a harmonikus, az igazságos, a fejlődő, az áldott, a időtálló stb. jelző is. A cím kifejezi azt, hogy az egyház nem boldogságellenes. Ugyanakkor a boldogság nem olyan minőség, amire igazán törekedhetünk. A boldogság a becsületes élet mellékterméke. Igaz, a boldogabb dinamikus törekvést intonáló fogalma ebben a kontextusban kevesebb s nem több, mint a boldog, amennyiben arra utal, hogy a családok nagy részének élete diszharmonikus. Ám a magyar egyház egyelőre nem ad méltányos támaszt minden családi alakzatban élők, így pl. az elváltak számára. Nincs megoldva az elváltak lelki gondozásának feladata, s nincsenek az elvált szülők gyermekeit felkaroló programok sem. Többek közt ezen a területen volna nagy szükség a világi pasztoráció erősítésére s a világiak lelki gondozásra való felkészítésére.

Sok antropológus tekinti az embert válaszoló lénynek. A házasságot választó egy hivatás hívására válaszol. A válasz és a választ egyaránt a válik ősi finnugor szavunkból ered. Jelentése: leereszkedik, lemegy, útnak indul. A család társadalmi intézmény, amely ma természetesebb, mint valaha volt. Csak az utóbbi két-három nemzedékben vált a házasság a család architektúráját nyújtó kapcsolattá, a kapcsolat művészetté alakításának eshetőségévé.

A Biblia talán éppen a képzeletet és a fantáziát inspirálva segít minket abban, hogy az elkötelezett egyéni választás után, az ismert megoldások és minták követése helyett, magunkból hozzuk elő a válaszokat. A házasság integrálhat és organizálhat, melynek során az ember jellegzetes hitrendszere a személyiség centrumába került erkölcsi rendként újul meg. Az integráció az addig kihasználatlan vagy elvesztegetett lehetőségeket, energiákat hasznosítja. A kölcsönösséget, cserét és munkamegosztást magában foglaló integráció emberi sajátosság. "Soha senki nem látott még kutyát, amint megfontoltan és méltányosan csontot cserél egy másik kutyával" érzékelteti Adam Smith főművében, a Nemzetek gazdagságá-ban ezt az emberi kondíciót. A családok gazdasági munkájának eltűnésével a csere új, magasabbrendű formái előtt nyílt tér a házasságban és a családban. Az organizáció az egységgé kapcsolódást, a családi közösséggé szerveződést, a közös érték- és normarendszer kialakítását és elfogadását, egymás szükségleteinek tekintetbe vételét, s egymás növekedésének támogatását jelenti. Az integritás szót gyakran használják erkölcsi értelemben a tisztaság, a feddhetetlenség jelölésére. A gazdagodással, a rendezettség bővülésével, a törődés etikájának fejlődésével, az érzelmi energiák növekedésével járó családi szerveződés igazi integráció, a szó mindkét értelmében.

Nem biztos, hogy a családok erősítésének feltétlenül a családok szintjén kell történnie. Nálunk a családokhoz képest nagyon gyengék és fejletlenek a kisközösségek. Az egyház, ha felismeri a fejlődési trendeket, akkor, megfelelő lépésekkel, részben felgyorsíthatja azt, ami hasznos és előremutató, részben pedig módosíthatja is a fejlődés irányát. Már ma is számos házasságfejlesztő vagy lelki gyakorlatot végző kiscsoport működik. A nemzetközi tapasztalatok szerint ezek a "civil szerveződések" teremthetik meg az átmenetet és hidalhatják át a családok és klérus világa közt,i sok tekintetben túlságosan nagy távolságot.

Az entrópia, a széthullás veszélye - a család magja, szervező elve elveszésének lehetősége - a családok vonatkozásában ma igen nagy. Fenntartásukhoz folyamatos áldozatra, erőfeszítésre, belső és külső jutalmazásra, visszajelzésekre, példákra stb. van szükség. A romló tendencia megállítása és megfordítása feltehetőleg hosszú folyamat. A pásztorlevél megjelenése fontos esemény, melynek hatása valószínűleg - minthogy a tartós eredményhez e téren hosszabb idő szükséges - csak lassan érvényesül. A család problematikája önmagában is nagy figyelmet érdemel. Mindamellett igen fontos közvetítő fogalmi keret és médium az ökumenikus, valamint társadalmi dialógus számára egyaránt.

Jegyzetek

[1] R. A. HUNT - L. HOF - R. DEMARIA, Marriage Enrichment. Preparation, Mentoring, and Outreach, Brunner/Mazel, New York, 1998. [vissza]

[2] T. PARSONS, The Social System, The Free Press, Glencoe, 1951. [vissza]

[3] M. BOWEN, Family Therapy in Clinical Practice, Jason Aronson, New York, 1978. [vissza]

[4] F. VARELA, Principles of Biological Anatomy, North Holland, New York, 1979. [vissza]

[5] LUKÁCS Gy., Történelem és osztálytudat, Magvető, Budapest, 1971. [vissza]

[6] L. STRAUSS, Természetjog és történelem, Pallas Stúdió - Attractor, Budapest, 1999. [vissza]

[7] P. BOURDIEU, Férfiuralom (Szerk. Hadas M.) Replika Kör, Budapest, 1994. [vissza]

[8] C. W. LIDZ - A. L. WALKER, Heroin, Deviance and Morality, Sage, Beverly Hills, 1988. [vissza]

[9] F. A. HAYEK, Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1995. [vissza]

[10] W. SELTZER, Mi a család? Univerzális mítoszok és terápiás vonatkozásaik, Család, gyermek, ifjúság 3 (1994), 16-22. [vissza]

[11] SZÉKELY, I., Én - Te - Mi. A házasság erőforrásai és buktatói, Megújulás Családterápiás Intézet, Pécs, 1995. [vissza]

[12] LÁSZLÓ T., A katolikus egyház a családokért, Vigilia 63 (1998), 281-286. [vissza]