Kereken ötven éve jött létre a magyar kormány és a katolikus püspöki kar között az az egyezménynek nevezett diktátum, amely négy évtizedre behatárolta az egyház tevékenységét. És éppen tíz éve annak, hogy az egyház minden korlátozás nélkül, szabadon működhet. Eredményeket elsősorban az egyház kiépülő intézményrendszere tud felmutatni: az újonnan indult egyházi iskolákat, az országosan megszerveződött hitoktatást, hitoktató- és hittanár-képzést... A sort folytathatnánk. Nem ennyire látványos az a két vékonyka kötet, amely a Magyar Katolikus Püspöki Kar körleveleként látott napvilágot - valódi hatásuk azonban jóval több ennél. Az első kötet 1996-ban jelent meg Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel, a második 1999-ben A boldogabb családokért! címmel.
Mindkettő vegyes fogadtatásra talált. Berken belül és kívül egyesekben csodálkozást, megütközést, másokban viszont örömet váltott ki. Pedig a két körlevél a világegyház szintjén jól ismert folyamatokat követte, és az ott elért eredményeket alkalmazta hazai viszonyainkra.
Mindkét körlevél olyan kérdést érint, amely nem is régen került az egyház érdeklődésének homlokterébe.
Az egyház szociális tanítása az elmúlt alig száz év folyamán alakult ki. A pápai enciklikáknak egész sora foglalkozik vele, XIII. Leó nevezetes Rerum novarum-jától II. János Pál pápa írásaiig. A keresztény szociális elvek fejlődése az utóbbi évtizedekben felgyorsult, és az elmélet talajáról átlépett a konkrét cselekvési programok területére, elsősorban Latin-Amerikában. Az elmúlt tíz évben pedig sorra láttak napvilágot különböző püspöki karok körlevelei a szociális kérdésről: elsőként az Egyesült Államokban, majd Németországban, Ausztriában, Angliában. Ebbe a sorba illeszkedett a magyar "szociális" körlevél is, amely - sajátos magyar helyzetünk következtében - némileg eltér a többiek hangvételétől, tematikájától.
A házassággal és a családdal szintén XIII. Leó pápa foglalkozott elsőként egyik enciklikájában (Arcanum divinae sapientiae, 1880). Utána azonban csak XI. Piusz pápa adott ki enciklikát a házasságról (Casti connubii, 1930), ötven évvel később. A II. Vatikáni zsinat hatására a család - s vele a házasság - egyre inkább a lelkipásztori érdeklődés központjába került. Ennek leglátványosabb jele a családokkal foglalkozó püspöki szinódus volt, majd ennek nyomán II. János Pál pápa 1981-ben kiadott enciklikája Familiaris consortio címmel. A gyakorlati intézkedések sem maradtak el. A családpasztoráció támogatására VI. Pál pápa 1973-ban létrehozta a Családok Pápai Bizottságát. II. János Pál pápa ezt alakította át a Család Pápai Tanácsává 1981-ben. Az elmúlt években Magyarországon megtartott egyházmegyei zsinatok is kiemelten foglalkoztak a házassággal és a családdal.
A két terület látszólag távol áll egymástól, valójában azonban számos ponton érintkezik. Mindkettőnek hátterében a II. Vatikáni zsinatnak az a fölfedezése húzódik meg, hogy az egyháznak nem absztrakt "lelkeket" kell mentenie, hanem a hús-vér embereket, akik itt a földön élnek, konkrét társadalomban, többnyire családban. A zsinatnak talán egyik legjelentősebb dokumentuma a Gaudium et spes című konstitúció, amely az egyház és a világ kapcsolatával foglalkozik. Az egyház jelen van a társadalmi folyamatokban, és véleményt formál azokról. Hirdeti az Evangéliumot, de ugyanakkor együtt él kora emberével, és arra törekszik, hogy segítsen boldogulásában is. Újfajta kapcsolatra lép a világgal: arra törekszik, hogy "szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait". A földi haladás "hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához" (39.).
Ebből adódik, hogy az egyháznak nemcsak a hívőket kell megszólítania, hanem az így-úgy vagy sehogy se hívőket is: minden jószándékú embert. Mégpedig nem a felsőbbséges kioktatás hangján, hanem segítőkész partnerként.
Nálunk mégis újdonságként hatott ez a vállalkozás, és így érthetően gyanakvást vagy akár ellenérzést váltott ki némelyekben. Számtalan, olykor egymásnak ellentmondó kérdés merült fel készítésük előtt és alatt, majd megjelenésük után. Kell-e egyáltalán ilyen körlevél? Miért éppen ekkora a terjedelme: miért nem rövidebb, miért nem hosszabb? Miért nem egyháziasabb vagy éppen világiasabb a nyelvezete? Miért sorol fel ilyen sok adatot? Miért olyan keveset? Miért ennyire szakmai a nyelv? Miért nem elég szakmai a szöveg, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal? Miért éppen akkor jelent meg, amikor? Miért nem korábban már? Nem kellett-e volna várni vele még?
A feltoluló kérdések dacára mindkét körlevél mégis igen pozitív fogadtatásra talált. Az első után a hívek úgy érezték, hogy végre nemcsak jámbor szólamokat hallanak, hanem róluk, nekik szól a körlevél, az ő napi bajaikat veszi számba. A nem hívők közül is sokan érintve érezték magukat. A közölt adatok jó része ismert volt különböző hivatalos kiadványokból, ilyen átfogó és egységes képet azonban még sose kaptak az átalakuló magyar társadalomról. A helyzetelemzés mögött pedig ott állt az egyház társadalmi tanítása, amely így, szinte észrevétlenül, befogadásra talált az országban. Az ország közvéleménye most barátkozott meg olyan fogalmakkal, mint szolidaritás, szubszidiaritás, közjó, az emberi személy méltósága.
A második körlevél sokkal kényesebb témával foglalkozik: az emberek többségét közelről, az élet intim szférájában érintette, sokukat fájdalmasan. Megjelenése már nem okozott akkora meglepetést, mint az elsőé. Témájánál fogva sem lehetett várni, hogy olyan pártpolitikai, társadalmi és szakmai vitákat gerjeszt, mint az első tette. E témakörben sokan - még a hívők közül is - az egyház némelyik állásfoglalását, követelményét túlhaladottnak, elfogadhatatlannak, de legalábbis teljesíthetetlennek tartják. Mások viszont azt kérték számon rajta, hogy miért nem fogalmaz keményebben, határozottabban, miért nem ad világosabb utasításokat, miért nem száll szembe nyíltabban az egyház tanításától eltérő nézetekkel. E körlevélnek sokkal inkább számolnia kellett a konfrontációval, mint az előzőnek.
Bármilyen volt is e körlevelek fogadtatása, a magyar egyháznak egy új arculata, új stílusú, a II. Vatikáni zsinat irányvonalát követő magatartása rajzolódott ki belőlük. Az egyház itt magyar földön is figyelemmel kíséri a társadalom életét, keresztény szemmel értékeli az itt zajló eseményeket, és időről időre a nyilvánosság előtt is megfogalmazza véleményét. Azért is, hogy kifejtse a katolikus tanítást, de azért is, hogy ezáltal segítse az emberek boldogulását. A társadalomnak ez az újfajta szemlélete párbeszédet indíthat el az egyházon belül, de az egyház és a társadalom között is. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy ez nehezen indul, hiszen a felek nem ismerik egymás nyelvét, gondolkozását, és (mindkét oldalon!) többnyire hozzászoktak ahhoz, hogy elegendő saját véleményük kifejtése, másokéra nem kell odafigyelniük sem.
Hogy mindez mekkora és milyen szerteágazó feladatot jelent, azt akkor láthatjuk meg leginkább, ha megnézzük, hogy más püspöki karok mit tesznek a családok és a házasságok érdekében. Két nagy és jól szervezett egyház példáját választottuk modellnek: mit tesznek a családokért az Egyesült Államokban és Németországban.
Egyesült Államok
Az Egyesült Államokban a püspöki karon belül külön bizottság foglalkozik a házassággal és a családdal. 1979-ben ők készítették el a családok lelkipásztori szolgálatának országos tervét. Főbb tevékenységi köreik a következők.
1. Országos, egyházmegyei és helyi szinten képzési programokat állítanak össze
- a házasságra készülőknek és a jegyeseknek;
- az új házasoknak;
- a régebben házasodottaknak házasságuk megújítására;
- a szülőknek a gyermeknevelésről (beleértve az egyszülős családokat);
- a családszolgálatra vállalkozó önkéntes egyéneknek és házaspároknak;
- az időseknek és magukra maradottaknak.
2. Tanácsadó és segítségnyújtó központokat létesítenek:
- a bajba jutott családoknak, házasoknak (válások);
- a sikertelen házasság után újraházasodóknak;
- a faji és kulturális nehézségekkel küszködő családoknak;
- konfliktushelyzetbe került házastársaknak, szülőknek, gyermekeknek;
- homoszexuális gyermekek szüleinek és lelkipásztorainak;
- a vegyes házasságban élők fölmerülő gondjaiban.
3. Elemzéseket és kutatásokat végeznek aktuális kérdésekben, például
- vizsgálják a házasságra felkészítés eredményességét, és ajánlásokat tesznek reformjára;
- új módszereket keresnek az új házasok lelkipásztori gondozására;
- egyházközi stratégiákat dolgoznak ki a házasság és a család szolgálatára;
- vizsgálják a családban a nőket és a gyermekeket érő erőszakot;
- választ adnak a törvényhozóknak az egyneműek párkapcsolatáról.
Kaliforniában például az elmúlt hónapokban folyt vita a törvényhozásban a házasság meghatározásáról ("egy férfi és egy nő együttélése", vagy "két személy együttélése"?). Mahony bíboros, Los Angeles-i érsek márciusban kiadott nyilatkozatában leszögezi, hogy a katolikus püspökök védelmezik a házasság hagyományos értelmezését, amelyet világosan kifejt Isten kinyilatkoztatása. Erősíteni kívánják a családpasztorációt. Ugyanakkor szembeszállnak azokkal, akik evvel az állásponttal igazolnák a homoszexuális személyek megvetését vagy diszkriminációját. Erősíteni kívánják az egynemű kapcsolatokban élő keresztények lelkipásztori szolgálatát.
4. Rendszeresen kiadnak állásfoglalásokat konkrét kérdésekben, egyedül vagy más érintettekkel együtt. Országos, regionális és helyi konferenciákat szerveznek, s közzéteszik ezek eredményét.
1999-ben egyebek között vizsgálták például a házasság előtti együttélést. A kiadott jelentés szerint a katolikus házasságra jelentkezőknek fele már élettársi viszonyban van egymással. 1965-74-ben ez csak 11 százalék volt. 1970-1990 között 45 százalékkal nőtt az élettársi kapcsolatok száma. A házasságot kötők 60-80 százaléka korábban már élettársi kapcsolatra lépett. A házasságkötések száma 25 százalékkal csökkent 1975-1995 között: 1974-ben 400 ezren kötöttek katolikus házasságot az USA-ban, 1995-ben 300 ezren. Az első élettársi kapcsolatoknak csak 53 százaléka folytatódik házasságban. A második és harmadik kapcsolatban jóval kevesebb. 10-30 százalékuk sosem kíván házasságot kötni.
Főleg azok választják ezt, akik kevésbé vallásosak, alacsonyabban képzettek, és akik széttört családban nőttek fel. Az élettársi kapcsolat átlagos élettartama 1,3 év. Az elváltak és a 35 év alattiak kétharmada élettársi kapcsolatban él. A vizsgálat megállapítja, hogy a házasság jelentősége csökkent a családok életében. Ez pedig jelentősen megváltoztatja a családok arculatát, és a lelkipásztori munka átgondolását sürgeti.
1994-ben, a Család Nemzetközi Éve alkalmából az USA püspöki kara közös pásztorlevelet adott ki Kövessétek a szeretet útját címmel. A család minden társadalom szíve, alapvető közössége, állapítják meg, majd II. János Pál pápát idézik: "Az emberiség jövője a családok útján át vezet." Meghívják a családokat arra, hogy vizsgálják felül életük minőségét. Mérjék fel erősségeiket és gyöngeségeiket, forrásaikat és szükségleteiket.
A püspökök azonban maguk is vállalnak kötelezettségeket a családok szolgálatában. Ígérik, hogy partneri kapcsolatra lépnek a családokkal. Párbeszédet kezdenek velük, és hallani akarják a családok véleményét. Segíteni fogják az egymást segítő családokat, a szülői hivatást vállalókat, a családközösségeket. Felszólítják a teológusokat és a lelkipásztorokat, hogy erősítsék a házasság egységét és a családegyházat, tegyék hatékonyabbá a házasságra felkészítés módszereit. Nagyobb figyelmet kívánnak fordítani az egyszülős családokra, az újraházasodottakra, a gyermeket nevelő nagyszülőkre, a különböző fajúak, vallásúak házasságára, az özvegyekre és az elváltakra. Támogatják azokat a szervezeteket, kiadókat, nevelőket, akik segítik a szülőket a gyermeknevelésben. A törvényhozásban ösztönzik mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a családok stabilitását, a gyermekek és az idősek jólétét szolgálják.
Németország
Németországban nem kevésbé gazdag az egyház családpasztorációs programja. 1999-ben püspökkari körlevelet adtak ki a családról és a házasságról. Ennek első, csak a katolikus hívőknek szóló rövid részét felolvasták a templomokban, a második, mindenkit megszólító rész viszont csak nyomtatásban jelent meg. A pásztorlevél elemzi a házasság és a család helyzetét, majd felsorolja a legfontosabb feladatokat. Egyebek közt: a családoknak maguknak kell kezdeményezniük önmaguk megsegítését, a politikának igazságos feltételeket kell biztosítania a házasságok és a családok számára, az egyházközségeknek többet kell velük törődniük.
Nemigen akad olyan egyházmegye, város, sőt egyházközség sem, amely ne kínálna bőséges programokat a családok különböző tagjainak, sajátos igényeik és lehetőségeik szerint. Feltűnően sok a gyermekek nevelésével foglalkozó kurzus, szeminárium: hogyan kell ünnepelni a családban, hogyan lehet fenntartani a folyamatos kommunikációt a házastársak, a szülők és a gyermekek között. Számtalan hétvégi, bejáró és bentlakó kurzust, családi nyaralással egybekötött tanulási lehetőséget ajánlanak - a gazdag kínálatban mindenki megtalálhatja azt, amire igénye támad és lehetősége nyílik. Sajnálatos tény, hogy mindezek ellenére viszonylag kicsi az érdeklődés e programok iránt. Németországban is megfigyelték azt a sajátos ellentmondást, amely hazánkban is jelentkezik: az emberek többsége a családot tartja ugyan boldogsága fő forrásának, de többnyire semmit sem tesz azért, hogy családi élete valóban megerősödjék.
Az előkészületek
A család-körlevél elkészítését a püspöki kar határozta el még 1998-ban, az előző körlevél logikus folytatásaként. A családreferens püspök vezetésével a témában jártas szakértőkből álló bizottságot állítottak össze a körlevél alapszövegének megírására. A szöveg első változata már elkészült, és a püspöki kar tagjainak kezébe került 1999 júniusában, amikor váratlan események történtek.
A Szociális és Családügyi Minisztérium a kormány családpolitikai koncepciójának kidolgozásához bizalmas munkaanyagot állított össze. Ezek az írások 1999 nyarán kiszivárogtak, és a magyar sajtó egy része éles támadásba kezdett a minisztérium ellen. Avval vádolták, hogy az állam be akar avatkozni az emberek magánéletébe, keresztény, keresztyén elveket, "keresztyén családi értékrendet" akar rákényszeríteni az emberekre, megszigorítaná a válást. Érdemes beleolvasni néhány újságcikkbe.
"Ha a Ratkó-korszak a tragikus, akkor a Harrach-korszak a komikus. Felteszem, olvasóim egy jó részének fogalma sincs arról, ki is lehet a fent említett úr. Ne hibáztassa magát. Egy Szociális és Családügyi Minisztérium nevű képződmény vezetője, s eddig nem nagyon vetette észre magát. Ám most minden megváltozik. Elkészült a hagyományos keresztény családmodell megvalósítását célul tűző programja. Igazi csemege, rövidesen e honban mindenki tudni fog a Harrach-bébikről." (Népszava, 1999. június 30.)
"Az anyag szellemisége nemcsak egy rendőrállamra emlékeztet, de alapjogokat is sért, véli az alkotmányjogász." (Nem magánügy többé a házasság, Magyar Hírlap, 1999. július 1.)
"A koncepcióban dominánsan szerepel az egyházi befolyás, méghozzá leplezetlenül egy konkrét egyház befolyása." (Népszava 1999. július 2.)
"Harrach: túlhangsúlyoztuk a keresztény értékrendet." (Magyar Hírlap, 1999. július 5.)
"A fiatal és az újdonságokra éhes kormányzati csapat politikáját erkölcscsősz öregurak szelleme lengi be" (Magyar Hírlap, 1999. július 5.)
Nyilvánvalóvá lett: ilyen ellenséges légkörben eleve kudarcra lenne ítélve bármilyen egyházi megnyilatkozás a házasságról és a családról. Meg kell várni a sajtó keltette "vihar" lecsillapodását. Mivel pedig részben a püspökök, részben a felkért szakértők kritikus véleménye alapján a szöveg még egyszer átdolgozásra került, és ez amúgy is időt vett igénybe, a körlevél megjelenését 1999. december 26-ra, Szentcsalád vasárnapjára időzítették. A körlevél így a püspöki kar jubileumi ajándékaként kerülhetett az egyház és a társadalom elé.
A körlevél szerkezete
A körlevél első, leghosszabb fejezete a magyar valóságot mutatja be. Felsorolja azokat a legfontosabb változásokat, amelyek a családok életében végbementek. Megváltoztak az élet-, lakás- és munkaviszonyok, a családok (és a lakások!) mérete csökkent, a nők is - gyakran megélhetési kényszerből - kereső munkát vállalnak. Átalakultak a belső családi viszonyok is. Ugrásszerűen megnövekedett a házasság nélkül együttélők száma, a válások száma viszont változatlanul magas, az egy házasságra jutó válások száma tehát még mindig emelkedik. A mai családokban csökken a házasság jelentősége. Sokan - nem ok nélkül - a házasság és vele a család válságáról beszélnek. Megfogyatkozott a gyermekek száma is: egyelőre visszafordíthatatlan folyamatnak látszik a magyar népesség fogyása. A megszületett gyermekek jelentős része nem kapja meg a családi fészeknek azt a biztonságát és szerető gondoskodását, amely pedig a személyiség egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen. A káros folyamatok további káros következményekkel járnak, hiszen az így felnövő fiatalok csak kisebb eséllyel számíthatnak arra, hogy boldog családi életet tudnak kialakítani házastársukkal.
A második rész az ember társas természetét elemzi, a perszonalista emberkép alapján, amely a személy emancipatorikus-individuális szemléletét kiegészíti a személy relácionális, kommunikatív szemléletével. A személynek csupán egyik lényegi jellemzője az, hogy mindenki mástól különböző individuum, akinek életcélja az önmegvalósítás. A szabadság, az autonómia nem lehet öncél. A személy másik alkotóeleme a másokkal való kapcsolat. Szabadsága az odaadásban válik teljessé, személyisége a szeretetben bontakozik ki, amely lényegénél fogva tartós kapcsolatra törekszik. Ennek egyik legátfogóbb és legmélyebb kibontakozási lehetősége éppen a házasság, egy férfi és egy nő tartós életszövetsége.
A harmadik rész a házasság és a család katolikus felfogását fejti ki. Az egyház szentségnek vallja a házasságot: a házastársak egymás iránti szeretetében Isten szeretete válik jelenvalóvá, élettermő szeretetük a gyermekeikben ölt testet. "Ha ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, közöttük vagyok" - Jézusnak ez az ígérete valósul meg a házasságban. A törékeny emberi szeretet Isten feltétlen hűségének válik részesévé. Eszmény és valóság azonban igen messzire esik egymástól. Nem kevés házasság fut zátonyra, és válik fájdalmak forrásává. Olyan hosszú távú, kölcsönös erőfeszítést és alkalmazkodást igénylő vállalkozásnak kell tehát tekinteni, amelyet mindkét félnek folytonosan építenie és gondoznia kell.
A negyedik rész konkrét ajánlásokat tartalmaz. Mit kell tennie az egyháznak, a társadalomnak, a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak azért, hogy a családok élete megerősödjék? Az egyháznak egész lelkipásztori tevékenységét a családok köré kellene építenie. A társadalomban családbarát közgondolkodásnak kellene felváltania a jelenlegi családellenes nézeteket. Az államnak pedig olyan munka- és lakáskörülményeket kell teremtenie, úgy kell gondoskodnia a másodlagos jövedelemelosztásról, hogy az kedvezzen a családban élő és gyermekeket nevelő házaspároknak.
A körlevél fogadtatása
A körlevél megjelenése óta egy év sem telt el még. Egyelőre tehát még csak az első benyomásokról lehet beszámolni. A sajtó reakciója a körlevélre egyértelműen pozitív volt. Az összes országos napilap és számos vidéki lap külön cikkben számolt be róla, mindegyikük elismerő méltatást közölt. Kritikus vagy támadó hanggal nem lehetett találkozni. A cikkek terjedelme természetesen változó, a lapok "pártállásától" függően. A televízió különböző csatornái, a Kossuth rádió Krónikája és más adások is részletesen foglalkoztak a körlevéllel, szintén mind pozitív tálalásban. Azóta többször sugároztak családbarát műsorokat, amelyek vallási és világnézeti hovatartozástól függetlenül mutatták be a család értékeit, a boldogabb családi élethez vezető utakat.
A Sajtóirodához beérkezett egyéni reflexiók többsége is pozitív hangú. A levélírók örömmel fogadják a körlevelet, többen felajánlják segítségüket, számos kezdeményezésről is beszámolnak már: csoportosan kívánják feldolgozni. Szempontjaikat felkínálják, illetve támpontokat kérnek a feldolgozáshoz. Többen az interneten keresztül találtak rá, és azon keresztül szerveznek róla csoportos beszélgetést.
A kritikus észrevételek egy része a körlevél egyes kitételeire vonatkozik, más része viszont az egyház tétlenségét kárhoztatja: nem tesz eleget a családokért, a gyermekekért, enélkül pedig ez a körlevél is üres szó marad.
Kritikus pontok a körlevélben
A szövegben akad néhány vitatott és vitatható pont, amellyel előbb-utóbb mindenki szembetalálja magát e témában. A lajstrom egyrészt nem lesz teljes, másrészt pedig megmarad a felsorolás szintjén, anélkül, hogy bármelyik pont mellett lándzsát törne, vagy bármelyikkel szemben állást foglalna.
A statisztikai adatok nagyjából hasonló képet mutatnak mindenütt az első világ országaiban: a házasságkötések száma csökken, a házasságon kívüli együttélések száma növekszik, a gyermekek száma csökken, a kétkeresős családmodell általánossá vált. A család fogalma és szerkezete jelentősen átalakult, a házasság kevésbé integráns része a családnak, mint régen. Vitatható, hogy mindezek nyomán a házasság és a család válságáról kell-e beszélni, vagy pedig ez a kifejezés drámai túlzás, és nem fedi a valóságot, netán pedagógiai szempontból nem ajánlott, és csupán a család változásának vagyunk a tanúi. Több országban is megfigyelték azonban, hogy az emberek többsége változatlanul a családot tartja a boldog emberi élet legfőbb biztosítékának, annak ellenére, hogy sokuk ott éli át (vagy éppen okozza övéinek!) a legtöbb fájdalmat.
Két területen élesen ütközik a házasságról szóló katolikus tanítás az egyes országok eltérő és ma is alakuló törvényhozásával: az egyneműek párkapcsolatának megítélésében és az abortusz kérdésében. A különböző országok egyházi megnyilatkozásai általában akkor jelentek meg, amikor ezek a kérdések felszínre kerültek a törvényhozásban. A magyar körlevél kitér mindkettőre, a kényes kérdésekben elvárható tapintattal. Beérjük itt a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) idézésével.
A KEK írja, hogy az egyneműek kapcsolata
"különböző századokban és kultúrákban rendkívül változatos formát öltött. Lelki keletkezésének eredete még nagyban feltáratlan. A Szentírásra támaszkodva, amely súlyos romlottságként mutatja be, a hagyomány mindig is azt jelentette ki, hogy "a homoszexuális cselekedetek önmagukban rendezetlenek", ellentétesek a természeti törvénnyel." (2357.)
Az ilyen kapcsolatban élőkről viszont hozzáteszi: "Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét" (2358).
A terhesség-megszakítással részletesebben foglalkozik a KEK.
"Az emberi életet a fogamzás pillanatától kezdve teljes mértékben tisztelni és védeni kell. Az emberi lénynek létezése első pillanatától kezdve tapasztalnia kell a személyiség jogainak elismerését, köztük minden ártatlan élőlény sérthetetlen jogát az élethez. [...] Az egyház az első századtól kezdve hangsúlyozta minden erőszakos terhesség-megszakítás erkölcsi rossz voltát. Ez a tanítás nem változott. Változatlan marad. A közvetlen, azaz akár célként, akár eszközként szándékolt terhesség-megszakítás súlyosan ellenkezik a természeti törvénnyel" (2272).
Kitér az állami törvényhozásra is: "Minden ártatlan emberi lénynek az élethez való elidegeníthetetlen joga a polgári társadalomnak és törvényalkotásának alkotó eleme" (2273).
Három olyan kérdés van, amely erkölcsteológiai, de lelkipásztori szempontból is hosszú évek óta súlyos viták kereszttüzében áll, bár a tanítóhivatal álláspontja lényegében változatlan. Érthető talán, hogy a magyar püspökkari körlevél a hivatalos felfogást közli, tőle telhetően tapintatos formában, mégis egyértelműen, miközben tisztában van avval, hogy e területeken az elvek és a valóság gyakran igen messze kerülnek egymástól.
A házasság előtti együttélésről már szóltunk egy amerikai megnyilatkozás kapcsán. A szentségi házasságra való lelkipásztori felkészítés Magyarországon többnyire annyira sekélyes és szegényes, hogy ez a kérdés nemigen merül fel, bár a gyakorlatban legalább annyira fontos lenne, mint az Egyesült Államokban.
Az elvált és (polgárilag) újraházasodottak ügyében a körlevél a hagyományos tanítóhivatali álláspontot fejti ki. Ilyen esetekben üresen hangzik talán az "együttérzés" szó, a szöveg mégis láthatóan törekszik arra, hogy jelezze: a püspökök nagyon is tudják, mennyire súlyos válságokba kerülhetnek bele azok, akiknek házassága visszavonhatatlanul megromlik.
Mivel az amerikai és a német gyakorlatra utaltunk, meg kell itt említeni a felsőrajnai érseki tartomány püspökeinek pásztorlevelét 1993-ban. Oskar Sailer freiburgi érsek, Walter Kasper rottenburg-stuttgarti és Karl Lehmann mainzi püspök annak lehetőségét vetik föl, hogy gondos és alapos lelkiismeretvizsgálat, a lelkipásztorral való beszélgetés után egyes egyedi esetekben az elvált és polgárilag újraházasodottak "visszatérhessenek" az Úr asztalához. Közel egy évig tartó személyes és írásos konzultációk után 1994-ben a Hittani Kongregáció kiadta állásfoglalását, elutasítva a három német püspök javaslatát: az ilyen hívők nem járulhatnak szentáldozáshoz. A püspökök válaszukban leszögezték, hogy természetesen felbonthatatlannak tartják a szentségi házasságot, ugyanakkor Róma álláspontjával egyetértésben kiemelik, hogy az elvált és újraházasodott hívők nincsenek kizárva az egyházból. Nem általános szabályozást kívántak, hanem az egyéni mérlegelés lehetőségét.
A felelős családtervezés fogalmát már a Gaudium et spes című konstitúció fölvetette, anélkül, hogy részletes szabályozást adna. VI. Pál pápa Humanae vitae című enciklikája határozottan elutasította a születésszabályozásnak minden művi módját, és egyedül a természetes családtervezés módszerét mondta megengedhetőnek. II. János Pál pápa Familiaris consortio című enciklikájában megerősítette elődjének kijelentését.
"Természete szerint erkölcstelen és elvetendő minden olyan tett, amely akár a házasélet aktusa előtt, akár közben, akár természetes következményei kibontakozásakor célként vagy eszközként meg akarja akadályozni a fogamzást." (32.)
A kérdés körüli viták az egyházon belül napjainkig sem ültek el. A körlevél - és jelen bemutatása - sem engedhette meg, hogy e vitákba belemenjen. Üdvözli a természetes családtervezési módszereket, majd utal arra, hogy
"az általános irányelvek nem adnak eligazítást minden konkrét élethelyzetben. Ilyen esetekben a hívek gyóntatójuktól vagy más, ebben illetékes szakembertől kérjenek tanácsot és felvilágosítást lelkiismeretük eligazítására." (115.)
A körlevél hatása
Az előző körlevéllel szemben a családkörlevéltől nem lehet azt várni, hogy olyan nyilvános társadalmi vitát gerjesszen, amely önmagában hasznos felismerésekhez, közös állásfoglalások kialakításához vezethet a magyar társadalom jobbítására törekvő hívő és nem hívő emberek körében. A családkörlevél csak akkor válhat eredményessé, ha szemléletváltást indít el a lelkipásztori munkában, az ifjúsági és a családpasztorációban. A külföldi példák jól mutatják, mi minden hiányzik nálunk, mi mindent kellene kiépíteni, megszervezni, elkezdeni, milyen szervezetekre, intézményekre volna szükség országos, egyházmegyei és plébániai szinten, a fiatalok és a kevésbé fiatalok nevelésében, a felnőttképzésben.
A közoktatásban és a felsőoktatásban új és új reformok születnek, hogy az új és a már élő nemzedékek képesek legyenek befogadni és feldolgozni az egyre nagyobb tömegben rájuk zúduló információáradatot, tudásmennyiséget. Ugyanakkor viszont mintha növekednék az analfabetizmus az önismeret és az önnevelés területén, a személyes kapcsolatok építésében és ápolásában. Ez a tudatlanság elsősorban a családban bosszulja meg magát, pedig elsősorban a család tudna hatékony nevelést nyújtani ezeken a területeken.
Hogyan alakul a családok élete a jövőben Magyarországon és a világon? Mit tud ehhez hozzáadni az egyház? Mennyire képes a magyar lelkipásztorkodás megbirkózni ezekkel a feladatokkal? Ezek a kérdések már túlmutatnak a körlevélen. Egy fecske nem csinálhat nyarat. De az első fecske megjelent - hátha egy tavasz első, aprócska és kiszolgáltatott jeleként.