Máté-Tóth András

A családkörlevél pasztorálteológiai olvasata

A pasztorálteológia egyik szemét a társadalomra, másik szemét a kinyilatkoztatásra szegezi. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1999 karácsonyára kiadott családkörlevelét pasztorálteológiai szempontból elemezni kettőt jelent. Egyrészt feltárni, hogy a körlevél milyen társadalomismerettel és milyen hittel szembesül a magyarországi családok sokféleségének tényével. Másrészt saját gyakorlatát és hitét alapul véve milyen irányt próbál mutatni a családoknak. Az egyházban általában úgy gondolkodunk a teológiáról, hogy az elsősorban a kinyilatkoztatott igazságok rendszerezett kifejtése lenne. A kinyilatkoztatást Isten a katolikus egyházra bízta, abban is a tanítóhivatalra. A teológusnak az a szerepe, hogy a tanítóhivatal által őrzött és áthagyományozott igazságokat minden kor nyelvére és minden társadalmi helyzetre "lefordítsa". Ezzel a deduktív tudomány és teológia-felfogással szemben egy másik felfogás pontosabban írja le a tényeket. Az egyház egésze párbeszédben áll Istennel. E párbeszéd az egyházon belüli és az egyháznak a társadalommal folytatott párbeszédébe ágyazottan zajlik. Az egyházon belül a tanítóhivatal, a teológusok, a különféle csoportok és szervezetek, a vallásos miliő változásai stb. képezik azt a közeget, amelyben korról korra és témáról témára újrafogalmazódik a kinyilatkoztatás tartalma. A családkörlevelet ebből a diszkurzív hermeneutikus (párbeszédes közegben zajló) megközelítésből olvassuk, ami sajátosan pasztorálteológiai olvasatnak is mondható.

Párbeszédben a társadalmi trendekkel

A pasztorálteológia fent említett sajátos nézőpontjából fontos kérdés, hogy az egyház - a családkörlevélben megfogalmazottak alapján - mit vesz tudomásul a társadalomból, a családok magyarországi valóságának sokféléségéből, továbbá - ezzel párhuzamosan - mit tart elfogadhatónak, ajánlatosnak, érvényesnek, jónak abból, ami Magyarországon a családokat jellemzi. Lényeges e vizsgálati szempontnál megkülönböztetni azt, amit az egyház, mint a kinyilatkoztatás örök tartalmát, hirdet és továbbad, és azt, amit az egyház valamely korból örökít át, anélkül, hogy kritikusan elemezné, hogy az átörökített igazság vagy érték milyen kapcsolatban van a kinyilatkoztatással. A család-problematikára vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy az egyház nem propagálhat a kinyilatkoztatásra hivatkozva olyan családmodelleket, amelyek egy adott történelmi korban és társadalmi térben kialakultak, de a társadalom számára mára érvényüket veszítették. Nemzetközi kutatások és tanulmányok részletesen leírták, hogy az a katolikus miliő, amely Európa számos országára még a XX. század közepéig jellemző volt, felbomlott. A katolikus egyház pedig arra tett kísérletet, hogy ezt a miliőt óvja és visszavarázsolja. Tette ezt számos intézkedéssel, valamint egy sajátos tanítóhivatali és teológiai retorikával. [1] Holott a családmodellre is igaz, amit a II. Vatikáni zsinat pasztorális konstitúciója, az Egyház a mai világban című, leszögez, hogy az egyház "egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sincs hozzákötve" (GS 58).

A körlevél első nagy fejezete hosszan elemzi a családokat is érintő európai és magyar változások fő irányait. A pontos és szakszerű bemutatás alaphangja az, hogy "valami elveszett", ami a múltban megvolt. Helyét betöltötte valami, ami a legtöbb szempontból hátrányos, nem megfelelő. A családok múltbeli viszonyait a körlevél pusztán leírja, nem minősíti, a jelenbeli viszonyokra azonban aránytalanul sokszor negatív tartalmú jelzőket használ. Álljon itt példának csupán egy ezt alátámasztó idézet.

"A világunkat általában jellemző változások jól megfigyelhetőek Magyarországon is. Hatásuk gyökereiben érinti a családokat és a házasságokat. Erre mutat például a házasságkötések és a születések számának drámai csökkenése a nyugati világban és Európa keleti felében is. Napjainkra nyilvánvalóan válságba kerültek azok az európai családmodellek, amelyek a XVIII. századtól alakultak ki, és a XIX. századra szilárdultak meg. Akadnak, akik ennek nyomán a családot idejétmúlt intézménynek tartják, s annak haláláról beszélnek." (13)

A múltra vonatkozó kijelentések: több házasságkötés, több gyermekszületés, szilárd családmodellek. Jelenre vonatkozó kijelentések: drámai csökkenés, válság, halál. Még más ilyen súlyozású idézeteket is felsorolhatnánk, ám talán nincs rá szükség. [2]

Senki sem vitatja, hogy a család intézménye válságban van, és hogy ezt a válságot a modern világ "vívmányai" okozzák. Azt azonban mindenképpen újra át kell gondolni, hogy a mai családok helyzetét teológiai szempontból értékelendő milyen mércét használunk: az elmúlt családmodellt mint ideált, vagy valami más, a kinyilatkoztatásból vett mércét.

Párbeszédben a családokkal

Az egyházról vallott dialogikus felfogás alapján arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy a családkörlevél hogyan vonja be a dialógusba az érintetteket, a családokat. Az egy percig sem kétséges, hogy a körlevél megírásának és nyilvánosságra hozatalának a szándéka dialogikus volt. Kérdés az, hogy a szöveg rejtett tartalmaiban hogyan sikerült e célhoz ragaszkodni, azt következetesen megvalósítani.

"A család Istennel is párbeszédben élő közösség. Tagjainak sajátos papi küldetésük van. Elsősorban - természetesen - a szülők vezetik egymást és gyermekeiket az Istennel való kapcsolatra. Kicsiben és "sejt"-szerűen, maga az Egyház jelenik meg: a család a Krisztus életformáját követő hívők közössége. Ezért "a II. Vatikáni zsinat a családot ősi kifejezéssel így nevezi: Ecclesia domestica", családegyház (KEK 1657), "a keresztény élet első iskolája" (GS 52), amely az Egyháznak is éltető alapsejtje.
A "családegyház"-ban közösen törekszenek arra, hogy Krisztus lelkületével, gyöngéden és figyelmesen, szolgálatra és megbocsátásra mindig készen éljenek, "a Szentlélek egyesítő erejével". A keresztény házasság másik éltető és összetartó ereje a házastársak rendszeres közös imája egymással és gyermekeikkel, továbbá a mélyebb, személyes, lelki beszélgetések, amelyekre időről időre mindenképpen időt kell találniuk." (99)

"A családok lelkipásztori gondozása erősíteni igyekszik egyrészt a házasfelek kapcsolatát Istennel, másrészt a házaspárok és a családok közösségeit is. Az egyház szeretné végigkísérni útján a keresztény családot (FC 65). Minden erejével azon van - hangsúlyozzák az egyetemes egyház dokumentumai -, "hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön, fejlődjön, és valóban előnyt élvezzen" (FC 65). S ez nem korlátozódhat csupán a hozzá közel álló családokra, hanem ki kell terjednie minden családra, különösen azokra, akik nehéz körülmények között élnek (vö. FC 65)." (120) (Kiemelések - M-T. A.)

A fenti két idézetből kiemelhetjük, hogy a család a körlevél tanítása szerint mini-egyház. Továbbá azt, hogy az egyház (a körlevélben az "egyház" fogalma a tanítóhivatalt jelenti, szinte minden egyes előfordulási helyen) a családok útját végig akarja kísérni, s párbeszédben akar állni velük. E két kijelentés mögötti alapállás továbbgondolása alapján arra teszünk kísérletet, hogy a családokat loci theologiciként, az istenismeret és az Istenről való gondolkodás helyeként fogjuk fel. Amellett voksolunk ezzel, hogy a (helyi) tanítóhivatal, az egyház vezetése következetesen képviselje, valamint határozott szemléletformálással és intézkedésekkel foganatosítsa a családok mini-egyház voltát. A tanító egyháznak egyben tanuló egyházként is működnie kell. Ha a család mini-egyház, akkor az abban zajló folyamatok valamilyen módon az egész egyházban is érvényre juthatnak. Akkor kíséri a nagy egyház a kis egyházakat útjukon, ha tanító támogatása mellett tanul is ezek istentapasztalatából, s az erre épülő keresztény életvezetéséből. Nem lehet célunk egy rövid dolgozat keretében részletesen áttekinteni a családegyház teológiai üzenetének akár csak legfontosabb tartalmait. A most megemlítendő témák és területek csupán arra szorítkozhatnak, hogy megindítsák a családok és az egyház vezetőinek a fantáziáját. Közösen álmodhatjuk ezt a modellt, s ezzel növekedhetünk a szeretetben és az egyház közösségiségében.

Maradandó közösség

A családokat az egyház tanítása úgy ábrázolja - a házasság felbonthatatlanságának mintájára -, hogy azok maradandóak. A család család marad akkor is, amikor már a gyermekek felnőnek. A lelkipásztori tevékenység a plébánia-centrikus, territoriálisan szervezett modellben megengedi, hogy a "pásztorok nyájat cseréljenek". A püspök joga és kötelessége gondoskodni az egyházmegye lelkipásztori ellátottságáról, amit többek között a papság áthelyezésével, a diszpozíciókkal old meg. A család-egyház modelljében senkinek nincsen jogosítványa arra, hogy a család valamelyik tagját egy másik családhoz delegálja. A családegyház közössége maradandó minden fél számára. A sikereket együtt maradva könyvelhetik el, a kudarcokat együtt viselik, a kiégésekre együtt keresnek megoldást, az evangélium tanításának és gyakorlatának átadására folyamatosan együtt kell rátalálniuk. A "pap vagy te mindörökké" kifejezésnek ebben a családi közegben a tartalma kiegészül ezzel a maradandósági aspektussal: "papunk vagy mindörökké". A családok élettapasztalata tehát arra hívja a tanítóhivatalt, hogy lelkipásztorok szolgálatában az életközösségi dimenziót állítsa a hivatali dimenzió elé.

A család maradandóságának egyik kritikus jellegzetessége az, hogy a családból történő kirekesztés, a családtagok valamelyikének megbélyegzése a családon kívüli körben alig elfogadható. A "saját fészkébe piszkít" kép jól mutatja, hogy a nyilvánosság előtt a családtagoknak az a kötelessége, hogy megtévedt, a családon belül bűnösnek tartott tagjukat ezzel a tulajdonsággal együtt is sajátjuknak tartsák. Ez a megőrzés, a bűnöst is megtartó alapvetően elfogadó magatartás a Tanítóhivatal és az egyház képviselőinek figyelmét arra irányítja, hogy bűnöseivel ne kirekesztően (kiközösítően) bánjék. Az egyházi konfliktusok, különösen, ha konkrét személyekről van szó, úgy kezelendők, hogy ha a nyilvánosságra is kerülnek, akkor is világosan - akár demonstratíve is - érezhető legyen, hogy az egyház képes bűnös tagjaival is megvalósítani a krisztusi szeretetközösséget. Vagyis semmiképpen sem kritikátlanságról van szó, és arról sem, hogy az egyházon belüli problémákat ne lehetne a nem-egyházi nagy nyilvánosság előtt is vitatni. Arról azonban mindenképpen szó van, hogy ezeket a konfliktusokat olyan módon kell. illetve szabad "kivinni" a nyilvánosság elé, hogy abból az irgalmas szeretetbe ágyazott konfliktuskezelés művészete megmutatkozzék.

Abban az egyházmegyében, ahol élünk és dolgozunk a jelenkori magyar egyház egyik legsúlyosabb konfliktusának kezelése folyik: a "Guliga-ügy". A sajtóból ismert esetet bemutatására itt nincsen szükség. A konfliktus az utóbbi hónapok sajtójában Guliga György volt békéscsabai plébános (a bűnös családtag) és Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök (családapa) személyes konfliktusára szűkült. A konfliktus mindkét szereplője - nem vitatva, hogy igen súlyos anyagi visszaélésekről van szó, melyeket nem sikerült az egyházon belül megoldani - ugyanazzal a kirekesztő modellel vádolja a másikat. Ennek elemei: pénzügyekben piszkos kezű, a háttérben bizonyosan nő által irányított, igazságát világi bíróságon kereső, a másik által igazságtalanul elítélt. Szélsőséges ez a példa, mégis azért kell foglalkozni vele, mert az ilyen szélsőséges esetek kerülnek a nyilvánosság érdeklődésének a középpontjába. Ezek mutatják meg, illetve leplezik le az egyház belső világát. Bizonyos, hogy a családi szemlélet dimenziójának felerősítése még az ilyen szélsőséges esetekben is segíthetne abban, hogy az egyház megmutassa: van valóságos és használható megoldása a súlyos egyházi és társadalmi konfliktusok kezelésére. Ezzel kicsit jobban igazodhatna Jézus azon felszólításához, amit a házasságtörésen ért asszony ügyében a nagy nyilvánosság előtt tett: "az vesse rá az első követ, aki nem bűnös".

Testbarát közösség

A családok - a szülők egyéniségtől függően ugyan - hétköznapjaikban tele vannak testi érintéssel, simogatással, öleléssel. Ebbe a körbe tartozik az étkeztetés, tisztálkodás, a gyermekek sebeinek ellátása és a felnőttek egészségi állapotának kezelése. Talán az is igaz, hogy egy-egy család belső viszonyaira jobban jellemző ez a testbarátság, mint a lelki-szellemi töltekezés. A modern európai lelkipásztorkodásból a testi dimenzió majdnem teljesen kimarad. Annyira a lelki üdvösség áll az igehirdetés középpontjában, hogy a legszelídebben is platonizmussal vádolható ez a szemlélet. Holott a papság teológiájában - amennyire azt Jézus hármas küldetésből eredeztetjük - jelentős szerepet kap az úgynevezett "királyi" jelleg, ami a táplálást jelenti: persze lelki, eucharisztikus értelemben. A családok testközeli, testbarát közege arra szólítja a lelkipásztorkodás elméleti és gyakorlati szakembereit, hogy az igehirdetésben fedezzék fel a testi dimenziót. Alakítsák úgy a liturgiát, hogy abban ne csak a lélek vehessen részt, terjesszék ki tevékenységüket legalább minimális szinten az egyházközségi orvoslásra, ünneplésre, testkultúrára, testi szükségleteket is átfogó karitatív gondoskodásra. Az örömhírt pedig fogalmazzák meg úgy, hogy az örömhír lehessen a test számára is.

A karitatív gondoskodásra nézve a körlevél szépen fogalmaz. Ennek útján lehetne, kellene tovább haladni.

"Gondoskodó szeretettel kell körülvenni mindazokat, akik bármilyen okból - például házastársuk halála, válásuk, felnőtt gyermekeik elköltözése miatt - magukra maradtak. Egy részüknek az egészsége még lehetővé teszi, hogy felszabadult energiáikat mások szolgálatába állítsák. Az egyházközségek és a lelkiségi mozgalmak kitűnő keretet tudnak adni e segítő tevékenységnek, amelyben nincsenek eltartók és eltartottak, hiszen a kölcsönös támogatás és szolgálat fogja össze őket önszerveződő és önsegélyező közösséggé. Másik részük viszont testi egészségének megrokkanása miatt ápolásra, vagy legalábbis segítségre szorul. Nemritkán pedig a kínzó elmagányosodást lehet és kell enyhítenie a közösségnek. Minden egyházközségnek meg kellene szerveznie a gondoskodást idős, sérült, magatehetetlenné vált tagjairól, szoros kapcsolatban az erre szakosodott intézményekkel." (133)

Felnőtté nevelő közösség

Minden szülőnek és gyermeknek komoly krízisen kell átmennie ahhoz, hogy a gyermekből önálló gondolkodású, saját lelkiismeretére hallgató, kapcsolatait felelősen művelő felnőtt személyiség váljék. A szülőknek ez a vágya, a gyermekeknek ez a természet adta irányultsága. A felnőtt személyiség megérlelődése azonban konfliktusokkal, a megtartás és elengedés, a ragaszkodás és elszakadás paradoxonjával terhes időszak. Ha mégis sikerül, akkor a gyermekek és a szülők visszakapják egymást, és a család a nevelés területén eredményeket könyvelhet el magának.

A körlevél beszél erről a területről, amikor a párkapcsolatra, amikor a házasságra való előkészítésről szól.

"Az Egyháznak egyre több módon részt kell vállalnia abban, hogy a helyes önismeretre, rendszeres önnevelésre és tudatos életvezetésre, a másokkal való kapcsolatteremtésre elsegítse a gyermekeket és a fiatalokat, ennek pedig már a gyermekkorban el kell kezdődnie. Különleges felelősség hárul itt a katolikus iskolákra: a személyiség formálásának és a családi életre nevelésnek példaadó műhelyévé kell válniuk." (126)

A pasztorális célkitűzésből nem hiányozhat annak tudata, hogy az egyház egésze elsősorban felnőtt emberekből áll. A tanítóhivatal és a többi katolikus közötti viszonyt nem szimbolizálhatjuk az atya-gyermek viszonnyal. Nem véletlenül mondta Jézus: "ne hívassátok magatokat atyának...". Az egyházi szóhasználatban - legalábbis az olyan modernizálatlan egyházi nyelvben, mint amilyen a magyar katolikus nyelv - a hetven éves többszörös nagymama gond nélkül "atyázza" a harmincöt éves plébánosát. A katolikusok felnőttségének tudomásul vétele, és az autonómiájukra építő evangelizáció alapjaiban átalakíthatja egy-egy közösség életét és hatékonyságát is. Megszabadíthatja a papot az omnikompetencia ("mindenben illetékes vagyok") és multifunkcionalitás ("mindenhez értenem kell") nyomasztó terhétől, a krisztushívők saját karizmáira alapuló feladatmegosztást tehet lehetővé, és segíthet abban, hogy az egyéniségek társadalmi szerepvállalásai ne tehessék az életet pusztán eljátszott szerepek összességévé.

Az egyházban nem csak a személyekre vonatkozóan lenne fontos a felnőttség tényének integrálása a gondolkodás és a pasztorális gyakorlat szintjén. Fontos lenne közösségek felnőttségét is tudomásul venni. Felnőttnek lenni azt jelenti: önállóan döntéseket hozni, és vállalni annak következményeit. Egyéniségként kapcsolatokat építeni, szabályozván a közelség és a távolság finom arányait. A keresztény közösségek teológiai szempontból akkor érettek, akkor tekinthetjük őket "felnőtt" közösségeknek, ha önálló döntéseket hozhatnak, és önállóan szabályozhatják a többi közösséggel való kapcsolataikat. Szentségtani szempontból ez az önállóság azt jelenti, hogy a közösség a keresztény élethez és az üdvösséghez szükséges szentségekkel élhet, azok kiszolgáltatásának nincsen strukturális akadálya. A jelenlegi egyházjogi szabályozás nem engedi meg, hogy a keresztény közösségek nagykorúvá váljanak. Különféle, sokszor igen labilis érvekre és hagyományokra hivatkozva nem teszi lehetővé, hogy jól működő közösségek pappal rendelkezhessenek, és megünnepelhessék az eucharisztikus lakomát. Ha a felnőttségre nevelés és a felnőttség tudomásulvétele a családi dimenzióban jelentős, és a tanítóhivatal ezt a dimenziót komolyan akarja venni, akkor fel kell szentelnie a keresztény közösségek valódi vezetőit. Fel kell hatalmazni őket arra, hogy elnököljenek az eucharisztikus lakomán. Meg kell szüntetniük azt a megalázó helyzetet, hogy a paphiány megsokszorozott eucharisztia-hiányt produkáljon. Olyan papokat kell szentelni, akik a felnőtt és felelős keresztény közösségbe beágyazottan élnek, akiknek életvezetése és családi élete hitelesíti igehirdetését. Elvárhatjuk, hogy a világegyház és a magyar egyház püspökei is megkezdjék végre azt az alternatív gyakorlatot, hogy felszentelik első lépésben a "kipróbált férfiakat", egyben lemondván arról, hogy fölöttük diszpozíciós joggal rendelkezzenek. Bármennyire is megütközést kelthet ez az javaslat, mégis érdemes fontolóra venni, hogy a Vatikán már megbirkózott egyszer egy ilyen mozgalommal. A cseh földalatti egyházban így szentelt papok szentelésének érvényességét nagy részben elismerték (legalábbis a nős férfiakét), csupán egyházjogi szempontból kellett rendkívüli intézkedéseket hozni számukra. Miért kellene egy újabb diktatúrát kivárni ahhoz, hogy a helyi egyházak felismerjék felnőtt cselekvési lehetőségeiket és éljenek is velük. Nem kell félnünk attól, hogy a római tanítóhivatal majd nem találja meg az így keltett probléma megfelelő kezelésének módját. A püspök azonban nem Vatikán pásztora, hanem a rábízottaké, akik "olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj".

Még hosszasan lehetne sorolni a családok élettapasztalatának további lényeges elemeit, melyek az egyház önmagáról való gondolkodásának és a lelkipásztorkodás megtervezésének és megszervezésének fontos impulzusokat adhatnak. Ám ennyi is elég lehet arra, hogy a családkörlevéllel kapcsolatos kérdésünkre választ találhassunk. A körlevél a dialógus alaphangján íródott, a párbeszéd folytatásának készsége vitathatatlanul sajátja, ám semmit nem tartalmaz abból, hogy az egyház tanítóhivatala és lelkipásztorai mit akarnak és mit képesek tanulni a társadalmi folyamatokból és a családok élet- és Isten-tapasztalatából. A körlevél továbbgondolásának és életre-váltásának ez alighanem egyik legfontosabb területe. Ennek mentén tehetjük fel utolsó kérdésünket a szövegnek: az egyház elhatározásai és tervezett intézkedései szervesen fakadnak-e, szervesen illeszkednek-e a körlevél alapállásához és a benne rejlő lényeges tartalmakhoz. Ez a hiteles opciók kérdése, amellyel befejezésül még néhány gondolat erejéig foglalkozni szükséges.

Hiteles opciók

Befejezésül azt kell megvizsgálnunk, hogy a családkörlevél alapján a magyar egyház vezetése milyen döntéseket hoz a fentebb vázolt célok elérésére. Más szóval, milyen módon változik, illetve hajlandó változni az egyház a családokkal való párbeszéd során, mennyiben látja önmagát is másképpen azáltal, hogy beletekintett a mai családok valóságába. E változásnál természetesen nem a kinyilatkoztatott igazságok változására gondolunk, hanem arra, hogy az egyház a társadalommal dialogizálva, az "idők jeleire" figyelve ismerheti fel azt a kinyilatkoztatásból, ami a mai emberek számára bátorító tanúságtételként felkínálható.

Szövegelemző eljárásunkban [3] a "kell" szót és szinonimáit kerestük meg a körlevélben, majd azt vizsgáltuk, hogy a "kell"-es mondatokban ki a cselekvés alanya, ki határozza meg azt, hogy kinek mit "kell" tennie, gondolnia stb. A "kell" szó és szinonimái összesen 145 alkalommal fordulnak elő a körlevélben. Az "egyház" és a "kell" szó azonos bekezdésben összesen 39 alkalommal fordul elő. A többszörös előfordulásokat mellőzve a következő megoszlást találhatjuk.

A táblázat valamelyest rávilágít arra, hogy az egyház a körlevél alapján elsősorban a (házasság-)jogi intézkedések és az egyházi tanítás közvetítése területén a "kell"-ek meghatározójaként lép fel. Második helyen áll csak az egyház saját változásának igénye. És összesen két helyen "kell" a körlevél szerint a családoknak, mint mini-egyházaknak valamit tenniük. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a körlevél egyháza csak kis mértékben kíván a családokkal való lelkipásztori foglalkozás révén változni. Nagymértékben várja el, hogy a társadalom, az állam, a gondolkodás és a családok változzanak meg. Ehhez az egyházi tanítóhivatal támaszt ad. Egyrészt azzal, hogy "szent hagyományokat" elevenít fel, másrészt tanít, harmadrészt igyekszik a pasztorációt nagyban és kicsiben egyaránt úgy megszervezni, hogy az családbarát, családközeli és segítő lehessen.

Jegyzetek

[1] Az áttekinthetetlenül bőséges irodalomból csak kettőre utalok, melyek témánkhoz szorosabban kapcsolódnak: K. GABRIEL, Christentum zwischen Tradition und Postmoderne, Freiburg 1992; K. LÜSCHER et al., Begriff und Rhetorik der Familie, Zeitschrift für Familienforschung 2 (1989), 61-76. [vissza]

[2] "A modern életforma sokféle biztonságot és kellemes élményt kínál, ennek ellenére növekszik a válság tudata, az emberek fokozódó elégedetlensége önmagukkal és a társadalommal, s ez reményt adhat arra, hogy új, józanabb gondolkodás kerekedik felül. Ezt sürgeti az is, hogy világunk egyre több oldalról vált fenyegetetté." (12) [vissza]

[3] A WinMaxPro 99-es változatát használtuk. A körlevél egy-egy számozott bekezdését tekintettük egy szövegegységnek. [vissza]