Nagy J. Endre

A család mint életszövetség

 

A szövetség-gondolat előtörténetéhez

"Szekularizált" társadalomkeletkezési elméletek

Az a gondolat, hogy a család egy mini társadalom, valószínűleg igen régi. A modernitás keletkezésekor Rousseau volt az, aki a családdal modellezte a társadalmat nevezetes művében, a Contract social-ban: "Valamennyi társadalom közül a legrégebbi s egyedül természetes a család." [1] Mind a család, mind a társadalom szerződéssel jött létre. A szerződéses keletkezéshez valószínűleg a család szolgáltatta az ötletet, mert miként a szabad akaratú külön nemű egyének szerződést kötnek az együttélésre, ugyanúgy köthettek szerződést a természeti állapotban leledző egyesek arra, hogy társulnak, hogy társadalomban éljenek. [2] Rousseau éppúgy, mint az őt mintegy száz évvel megelőző Hobbes, az embert természete szerint eredendően magányos lénynek képzeli. Hogy egyikük szerint a természeti ember eleve békés természetű, a másik szerint viszont háborúzó, e nem lényegtelen különbség itt most számunkra nem releváns. Sokkal érdekesebb bennük - és a még számos szerződéses elméletben -, hogy szerzőik számára már nem létezik a bibliai történet Ádámról és Éváról. Ez nem véletlen. Hobbes már elvitatta Descartes-tal zajlott vitájában a cogito ergo sum olyan értelmezését, mely az embert eredendően spirituális lénynek tételezi. "Egy olyan rendszerben, mely a testekre és testek mozgására épül, egy isteni szubsztanciának egyszerűen "nincs helye"." [3] Rousseau pedig az emberi egyenlőtlenségek eredetéről szóló híres munkájában kifejezetten meg is mondja: ő azzal indít, hogy "pusztán az ember és a környezetében élő lények természete alapján megkíséreljük eltalálni, hogy mivé válhatott volna az emberi nem, ha Isten magára hagyja". [4] Ne legyen félreértés: mind Hobbes, mind Rousseau hitt Istenben, de az emberi lény keletkezését olyan hipotézisben képzelték el, melyben az ember egy, hogy úgy mondjuk, Isten előtti világban jött létre. Ha nem volna filozófiai herezis ilyesmit kijelenteni, azt mondhatnánk, hogy mindketten a heideggeri nem időbeli Isten előtti létet anticipálják. Hobbes és Rousseau eredeti természeti állapot posztulátumuknak egyáltalán nem igényelnek történeti igazságértéket. Számukra az Istentől elhagyott ember posztulátuma heurisztikus megismerési érdekű, s csak arra kell, hogy a társadalmasult ember differentia specificáit könnyebben megragadhassák. Ami még figyelemre méltóbb: a hipotetikus természeti állapotból a társadalomba átlépés aktusa szintén tisztán szekularizált módon, a természeti ember értelmi aktusával megy végbe. Hobbes-nál az emberek a halálfélelemtől űzve, de ésszel ismerik fel a békés együttélés maximáit (amelyek Hobbes-nál a természetjogi parancsok), Rousseau pedig írói érzékletességgel úgy írja le a dolgot, hogy egyvalaki, mégpedig egy gazdag ember "kieszelte a legkörültekintőbb tervet, mely az emberi szellemben valaha is megfogant", [5] és előadta a társadalmi szerződés ötletét. Mindketten az emberi ész olyan naiv apoteózisát nyújtják, melyre mai posztmodernek mint az Ész hübriszére tekinthetnek.

Bármilyen jelentős különbség van is a két jelentős gondolkodó között (és Rousseau hosszasan is vitatkozik Hobbes felfogásával a vadember természetéről), két fontos elméleti posztulátumukban közösek: (1) mindketten az emberi észből vezetik le a társadalmat isteni közreműködés kiiktatásával, (2) és mindketten a magányos individuumok műveként képzelik el a társadalom létrejöttét.


Isten belép a társadalomtörténetbe: protestáns társadalomkeletkezési elméletetek

A XVIII. századra Európában megfeledkeztek (a protestáns Rousseau-t is beleértve) egy másik tradícióról a társadalom keletkezését illetően. De csak Európában. Ugyanezen időtájt Amerikában létrehozzák az Egyesült Államokat, melynek távoli elméleti alapjai egy, a XVI. században keletkezett elméleten, nevezetesen a federációs elméleten, sőt, federációs teológián nyugszanak. A federációs elmélet a puritánok révén átkerül Amerikába, ahol nyomai felfedezhetők már a korai gyarmati alkotmányokon, a Függetlenségi nyilatkozaton, s James Madison, Alexander Hamilton és John Jay nagy klasszikus művén, a Federalistá-n. Ebben Madison, aki a federációs teológia skót származású nagymesterétől, Witherspoontól tanult, egy helyen így fogalmaz: "És amennyire örülünk és büszkék vagyunk republikánusokként, annyira szívügyünknek kell tekintenünk, hogy a federalista szellemiséget és szervezetet tápláljuk és támogassuk." [6]

A federációs teológia az alapja a federációs politikaelméletnek, melynek az amerikai alapító atyák mintegy száz éves tradícióátadás eredményeképpen hívéül szegődtek, s az Egyesült Államokat mint államszövetséget hozták létre. A federációs teológia a Hobbes-étól és a Rousseau-étól abban különbözik, hogy a társadalmat nem magányos individuumok szerződéséből létrehozottnak képzeli el, hanem az emberlényeket eleve társultaknak, - ahogyan Johannes Althusius XVII. század elejei teológus és politológus nevezi - együttlétezőknek, vagyis - mint mindjárt látni fogjuk - szimbiótáknak tételezi.

Mint két amerikai kutató, Charles McCoy és J. Wayne Baker kimutatja, [7] bizonyos középkori előképek alapján (mint pl. a svájci konfederáció) Heinrich Bullinger, Zwingli követője Zürichben, 1534-ben De testamento seu foedere Dei unico et aeterno címmel megjelent munkáját lehet tekinteni a federációs teológiai és politikatudomány kútfejének. Ő az első, aki elmagyarázza, hogy a testamentum szó tulajdonképpen azonos a foedus szóval, ami egyezséget, megállapodást, szövetséget, régi magyar szóval frigyet (vö. "frigyláda") jelent.

Bullinger szerint, mint művének címe is mutatja, egyetlen szövetség jött létre Isten és az emberiség között. "Én megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7) Krisztus csak megújította az eredeti szövetséget, és a régi szentségek (körülmetélés és a zsidó húsvét) helyébe újakat, a keresztséget és az eucharisztiát állította. A szövetség legfontosabb kikötése: "járj én előttem és légy tökéletes", azaz Bullinger szerint: hinni Istenben és szeretni a felebarátunkat. Bullinger szerint az egész Biblia a szövetségről és kikötéseiről szól. A Törvény csak megerősítése a szövetségnek, és a népnek azért vannak elöljárói, hogy érvényesítsék a szövetséget a nép között. Krisztus és utána az apostolok csak megerősítették és hirdették ugyanazt a szövetséget, melyet az Úr Ábrahámmal kötött.

Ebben a vízióban tehát az emberi történelem kerete egy bilaterális megállapodás Isten és az ember között, melynek keretében Isten az emberi fajjal együtt csinálja a történelmet.


A teológiai-politikai federalizmus (Johannes Althusius)

A szövetségi gondolat gyorsan terjedt protestáns körökben. A gondolkodók közül legjelentősebb Johannes Althusius, aki 1603-ban megjelent Politica című munkájában a szövetség gondolatát, mind "felfelé", mind "lefelé" elmélyíti, és ezáltal a társadalom szerveződésének és a politikának általános alapelvévé teszi. Althusius először is antropológiai értelmet ad a szövetség-gondolatnak: "Így Isten azt akarta, hogy mindenkinek szüksége legyen mindenki más képességére és segítségére, hogy barátság kössön össze mindenkit egymással és hogy senki a másikat ne vesse meg. Ha ugyanis senkinek a másik segítségére nem volna szüksége, miféle társulás, miféle tisztelet, miféle rend, miféle értelem, miféle emberiség létezne? Ezért mindenkinek szüksége van a másikkal való cserére és szolgálatára, és egyetlen emberi lény sem élhet egyedül önmagáért." [8] Ebből következik, hogy a politika is szövetségi természetű: "A politika az emberek összekapcsolásának művészete avégett, hogy fejlesszék és megőrizzék a társas életet egymás között. Ezért neveztetik szünbiotikonnak. A politika lényege az összetársulásra felhívás, mely révén a szimbióták, vagy kifejezett vagy hallgatólagos szerződéssel azon dolgok kölcsönös használására kötelezik magukat, melyek hasznosak és szükségesek a társas élet viteléhez és harmóniájához". [9] Az egész társadalom és politikai élet szimbiotikus és szövetségi természetű. A szimbióták először is magánjellegű társulásokat hoznak létre. Ilyen a család, valamint a különös érdeket érvényesítő civil társadalmi képződmények, mint pl. a foglalkozási kollégiumok (pl. a szabók, kereskedők, filozófusok, teológusok stb.). Mindezek szövetségek, melyek szimbiotikus együttlétezések, s maguk is újabb és újabb szövetségkötésekkel társulnak a civil vagy politikai társadalmi, azaz köz-szövetségekhez, a városokhoz, tartományokhoz és végül az államhoz. Ezeket műve elején Althusius táblázatokban összefoglalja.

Althusiusnál tehát az egyes szintek egyre szélesebbek és átfogóbbak, de minden szint federálisan kapcsolódik egymáshoz. Nagyon hangsúlyozza, hogy a döntések elsősorban az adott szintű szövetséghez tartoznak. Így minden szint megőrzi a maga fontosságát és jelentőségét, s az átfogóbb, felső szint nem tagadhatja el az alacsonyabb szövetkezett entitás konszenzusának és részvételének meglétét. Althusiusról megállapíthatjuk, hogy felfedezi a szubszidiaritás elvét, valamint a hatalommegosztás, vagy amerikai terminussal kifejezve, a checks and balances elvét.

 

A federációs elmélet antropológiai jelentősége

Nem tudjuk itt tovább követni a federációs teológia és politikaelmélet történetét, [10] de két sajátosságát mindenképpen kiemeljük. Az első az, hogy - ellentétben a későbbi szekularizált társadalomkeletkezési elméletekkel -, ez az elmélet inherensen magában foglalja az emberi társadalom mint olyan kapcsolatát a transzcendenciával. Mint láttuk, a társadalom felépítésének elvi alapja a federáció, a szövetségkötés, mely a zsidó és keresztény vallás legeredetibb alapgondolata. Bár a vallástörténet, mint ismeretes, számos hasonlóságot tud kimutatni, melyek a világ számos vallási mítoszaiban és a zsidó-keresztény vallásban fellelhetők, de bízvást mondhatjuk, hogy az egyik legfontosabb differentia specifica az utóbbiban az, hogy a megszemélyesített Abszolútum egy szövetséget, pactumot, vagy szerződést köt, amely ugyan asszimetrikus a felek között, de mégis Istenre is kötelező kikötéseket tartalmaz; nos, ez a gondolat teljesen elképzelhetetlen, hogy felbukkanjon a nagy keleti világvallásokban, akár a buddhizmusban, akár a konfucianizmusban. Hiányzik ugyanis utóbbiakból a világfölötti személyes Isten képzete, amely a zsidók számára Jahvéban testesült meg, és akivel kötött szövetség kikötéseinek betartása a népnek mint kollektívumnak egyáltalában vett létével függ össze eltéphetetlenül.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a szövetségi gondolatnak azt a mozzanatát, hogy - megint csak nagyon eltérően az olyan antropológiai spekulációktól, melyeket Hobbes és különösen Rousseau, előterjesztettek - az embert alapvetően szövetségi lénynek, szimbiótának tekinti, és ami megint csak fontos, az emberközti szimbiózis alapjait az embernek Istennel kötött szövetségében mint mintában látja. Az emberek e gondolati modellben nem - mint Rousseau tételezi - szabadnak születtek és aztán egy idő után egymásra fanyalodtak, hanem per definitionem et ontologiam társult lények. Hadd idézzem itt Lányi Andrást, aki egy logikai és nyelvi paradoxonnal, de nagyon szemléletesen úgy fejezi ki a descartes-i alaptételt jótékonyan eltorzítva, hogy: "gondolkodom, tehát - vagyunk".

Az, hogy az ember társas lény, hogy még magányossá is csak társadalomban válhat, nem új gondolat. A társadalomtudományos gondolkodásban mindenképpen figyelemre méltó azonban, hogy a politika definíciójában, különösen Althusius, már nem követi Arisztotelészt, aki az embert politizáló állatként (zoón politikón) határozta meg, hanem visszament az állam előtti, de a természeti állapot utáni emberhez, miáltal az ember fogalmát "szociológizálta". Bár a kifejezést a görögöktől vette, valószínűleg a középkor különféle de facto társulásai, a konfraternitások s konjurációk, s maga a rendi állam kifejlődése (pl. a Magna Charta) játszottak szerepet abban, hogy az emberi gondolkodás több mint ezer éves munkával eljutott az ember nem-politikai társas lényegéhez. De még el kell két évszázadnak telnie, mire ezen az emberképen felépül a szociológia új tudománya a XIX. század első felében.

 

A szövetség-gondolat kiterjesztése az elváltak "nagycsaládjára"

Mindezt azért mondjuk itt el, mert a körlevél 2. fejezete, mely Személy és közösség: képünk az emberről címmel a házasság antropológiai alapjaiig ás le, és nagyon helyesen és meggyőzően ecseteli többszörösen a házasság perszonális és kollektív jellegét, használja a szövetség fogalmát (2.3. A házasság mint tartós életszövetség, 66-72. szakasz), mindazonáltal a fogalmazó nem aknázza ki a fent általunk bemutatott federációs elméletben rejlő mélységeket.

A federációs elméletben bennrejlő instruktív elemekből itt a magunk részéről csak kettőt emelünk ki.

A körlevél második fejezete, amely a család antropológia alapjait adja, tulajdonképpen "szekularizált" emberképet vázol, aztán mintegy ehhez hozzáfűzi a következő fejezetben a házasságra és családra vonatkozó katolikus felfogást. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy a körlevél nemcsak a hívőkhöz, hanem a nem-hívő jóakaratú emberekhez is akar szólni. A probléma azonban az, hogy a harmadik fejezet majdnem kizárólag a házasság szentségi jellegét és felbonthatatlanságát, valamint gyermekorientáltságát fejti ki, és ezáltal azt a benyomás kelti, mintha a házasság tartós életszövetség jellege és szentségi jellege valami két különböző dolog lenne. Holott a szentségi jelleg csak pecsétje a házasságnak, mely az ember Istennel kötött eredeti szövetségét mintázza.

Ennél lényegesebb azonban, hogy az egész körlevél tulajdonképpen csak egy mondattal érinti az elváltak és újraházasodottak problémáit. Ez így szól:

"Akik így alapítanak családot, azok nem részesülnek a házasság szentségi kegyelmében, és nem járulhatnak szentségekhez, de Isten megáldja az ő szeretetüket is, ha hűségesen és elkötelezetten élik le házaséletüket, hiszen Isten és az emberek szeretete el nem válaszható egységet alkot." (103.)

Nos, ezek szép és irgalmas szavak, de attól tartok, hogy vészesen keveset mondanak azoknak a katolikusoknak, akik elválván újraházasodtak. Ők ugyanis olyan helyzetekkel kell, hogy megbirkózzanak, amelyek kezelésére ne állnak rendelkezésünkre használható minták. Mondjuk pl. olyan dilemmák, hogy hogyan kell az elvált szülőnél maradó gyerekhez, meg az elvált szülőhöz viszonyulni. Pl. illik-e venni karácsonyi ajándékot az elvált anyának, hogyan ünnepeljünk egymással és külön-külön a gyerekekkel, különböző megítélésben kell-e részesüljön az, aki ateista házastársától vált el, netán ateista társa vált el, az ő tiltakozása ellenére, stb. És még végtelenül sorolhatók a problémák, amelyekkel a körlevél láthatólag nem nagyon akar foglalkozni, még általános iránymutató elv szintjén sem. Tudok olyan esetről pl. amikor a feleség a férj tiltakozása ellenére elvált, a férjéhez nem engedi láthatásra sem a gyerekeket, de ő maga új élettársával jár a templomba. S mindehhez a helybéli plébánosnak nincsen egyetlen szava sem.

De mi lenne, vetem fel a kérdést, anélkül, hogy megpróbálnék válaszolni, ha egy körlevél azt mondaná, mintegy általános útmutatásul és felhasználva az általunk vázolt szövetség-elmélet egyes elemeit, hogy: mindazok pedig, akik a házasság felbonthatatlanságát nem figyelembe véve, szentségi házasságból kiléptek, és polgárilag új házasságot kötöttek, vegyék észbe, hogy elvált házastársaikért és gyermekeikért, sőt feleségük új házasságban született gyermekeiért, a régi és új nagyszülőkért, testvérekért stb., tekintettel az örök szövetségre, mely köztük és elvált házastársuk között köttetett, a felebaráti általánosan kötelező szereteten túlmenő szeretettel és felelősséggel viszonyuljanak, és magukat az összes rokonsággal tekintsék egy új típusú nagycsaládnak, melyben új típusú szimbióták szövetségének tagjaként, új területeken gyakorolhatják a gyermekek neveléséért való kollektív felelősségvállalás, a kölcsönös segítség és szolgálat keresztényi erényeit. A lelkipásztorok fokozott figyelemmel kövessék az ilyen híveik és családjaik sorsát, és minden módon működjenek közre abban, hogy e nehéz helyzetben a keresztény morállal egyező új érintkezési formákat alakíthassanak ki.

Ha Jézus magyarázata szerint Mózes "szívük keménysége" miatt volt elnézőbb a zsidókhoz, nem lehetne-e a mai keményszívűség korszakában a házasság szentségi mivoltának fenntartása mellett az elváltakkal szemben az itt vázolt "nagycsaládias" elnézést gyakorolni?


Jegyzetek

[1] J-J. ROUSSEAU, Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1978, 46. [vissza]

[2] Im. 479. skk. [vissza]

[3] HELLER Á., Portrévázlatok az etika történetéből, Gondolat, Budapest, 1976, 63. [vissza]

[4] ROUSSEAU, im. 85. [vissza]

[5] Im. 137. [vissza]

[6] Lásd J. JAY, A federalista. Értekezések az amerikai alkotmányról, Európa, Budapest, 1998, 100. [vissza]

[7] Lásd C. MCCOY - J. WAYNE Baker Fountainhead of Federalism. Heinrich Bullinger and the Covenanatal Tradition,Westminster/John Knox Press, Louisville, Kentucky, 1991. [vissza]

[8] J. ALTHUSIUS, Politica, Harvard University Press, Cambridge, 1932. 18. - "Ideo Deus voluit, ut alter alterius opera et auxilio egeret, ut devinciret omnes et singulos amicitia, ne alius alium floccipenderet. Si enim alius auxilio alterius non indigeret, quae societas, quae reverentia, quis ordo, quae ration, quae humanitas esset? Usu igitur et ministerio aliorum omnes indigent, et nemo sibi soli vivit." (Caput I.26-27.) [vissza]

[9] Im. 15. - "Politica est ars homines ad vitam socialem inter se constituendam, colendam et conservandam consociandi.Unde synbiotikon vocatur. Proposita igitur Politicae est consociato, qua pacto expresso, vel tacito, symbiotici inter se invicem ad communicationem mutuam eorum, quae ad vitae socialis usum et consortium sunt utilia et necessaria, se obligant." (Caput I.1-2.) [vissza]

[10] Lásd erről MCCOY-BAKER, im. 63-98. [vissza]