A címül választott kérdés nem egyértelmű. Egyik lehetséges olvasata szerint már az is bizonyításra szorul, hogy van-e felelősségvállalási lehetősége és kötelezettsége a hátrányos helyzetben lévőknek. Aki viszont azt gondolja, hogy felelősség mindig van, csak azt kell megnézni, hogy mire terjed ki, az a különféle hátrányos helyzetek és felelősségek mérlegelésével válaszolhat a kérdésre. Magamat az utóbbiak közé sorolom, és a mérlegelést szívesen terjesztem ki a körlevéllel megszólított jóakaratú emberek teljes körére.
Anélkül, hogy a kétféle olvasat lehetőségét idő előtt és erőszakoltan kiküszöbölnénk, legalább két ok miatt érdemes fontolóra venni a körlevél hátrányos élethelyzetekhez, illetve felelősségekhez kapcsolódó megállapításait. Egyfelől, a megszólítottak között igen sokan tekinthetik magukat hátrányos helyzetben lévőnek, miközben - a dolgok állását látván - felébredhet vagy tudatossá válhat bennük egy szunnyadó felelősségérzet. Másfelől, a címzettek egyike az a magyar társadalom, amely évszázadok óta tekinti magát egészében hátrányos helyzetűnek, miközben őriz és nagy tapasztalattal gyakorol sajátos felelősség-megosztási mintákat.
A körlevél, amikor reméli, hogy újra családbaráttá válik a magyar társadalom, figyelmeztet arra, hogy
"ennek... nem csupán gazdasági és jogi feltételei vannak, ...a közgondolkodásnak kell átalakulnia. Éppen ezért nem valósulhat meg egy csapásra, hanem csak következetes, kitartó munkával lépésről lépésre. Meghívjuk a társadalom vezető csoportjait és személyiségeit: indítsunk közösen olyan nyilvános párbeszédet, amelyben fölvetődhetnek és megoldódhatnak azok a problémák, amelyek jelenleg akadályozzák a családbarát társadalom létrejöttét" (134).
Bizonyosnak tűnik az, hogy egy efféle párbeszéd megoldhat egyes problémákat. Mások esetében valószínűleg szükség van a kitartó munkára. Számos tapasztalat és tünet pedig arra mutat, hogy csak akkor formálódik családbaráttá egy társadalom, ha felelősséget vállal önmagáért (saját fogyatékosságait fel- és elismeri, feldolgozza, adott esetben meg is válik tőlük). A közgondolkodás ilyen irányú átalakulásában az egyház minden tanításának, intésének, szeretetteljes közösségvállalásának jelentősége van.
A kibontakozó párbeszéd csak akkor hozhatja meg az óhajtott eredményt, ha kiterjed a szókimondó felelősség-allokáció kérdéseire. Ami a szókimondást illeti, Wildmann János meggyőző példákkal világított rá arra, hogy a körlevél szövegezése sok vonatkozásban lehetett volna egyértelműbb és következetesebb. Két példa elég lehet annak bizonyítására, hogy a hátrányos helyzet és a felelősség viszonya tekintetében is maradt tere mind a továbbgondolásnak, mind a nyilvános párbeszédnek.
Első példa: az elmagányosodás gondjai.
...az egyedül élők közül a legnehezebb helyzetbe azok az elmagányosodott öregek jutnak, akik elvesztették legközelebbi hozzátartozóikat, gyermekeiket, vagy azok magukra hagyták őket... (36),
...sokan csak akkor tapasztalják meg individualista életmódjuk csődjét, amikor már önellátásra képtelenné válnak... (59),
...gondoskodó szeretettel kell körülvenni mindazokat, akik bármilyen okból - például házastársuk halála, válásuk, felnőtt gyermekeik elköltözése miatt - magukra maradtak (133),
...a jelenlegi nyugdíjrendszer... a sok gyermeket vállaló családokat kétszeresen is sújtja... a keresővé vált felnőttek azokról az idős személyekről is gondoskodni kényszerülnek, akik nem vállaltak gyermeket... (148)
Ezek a megállapítások egyfelől kiegészítik egymást, másfelől együtt sem tárnak fel világosan egy nagyon könyörtelen összefüggést. A körlevél olvasója nem szembesül azzal az igazsággal, hogy az öregkori magány egy választott életprogram eredménye is lehet.
A közműszámla kifizetésére való képtelenség kétségkívül hátrányos helyzet, de általában megelőzi a szolgáltatások intenzív igénybevétele. A meggondolatlan hitelfelvételekkel fejlesztett vállalkozás összeomlása halmozottan hátrányos helyzetbe sodorhat szebb napokat látott polgárokat - a romok alatt kutatva azonban igen sokszor lehet felfedezni egyértelműen hibás üzleti várakozások nyomait. Aki fél évszázadon át foglalkozott önmaga megvalósításával, meglepődhet az eredményen, de nem állíthatja azt, hogy hátrányos helyzete miatt kellett figyelmét és energiáit egész életében önmaga felé irányítania.
A hibái, tévedései és mulasztásai következtében hajlott korára elmagányosodott felebarát iránti szeretet kifejezése, gondjainak enyhítése és helyzeti hátrányainak csökkentése ettől még keresztény kötelesség marad - a bajok előzményeinek, okainak néven nevezése azonban nem kevésbé az.
Második példa: család nevelő és támogató funkciója.
...a család egyre kevésbé képes az élethez szükséges teljes tudásanyag összegyűjtésére és átadására... (29)
...sok szülő... tárgyi tudása, olykor élettapasztalata sem áll egyértelműen fölötte a serdülőkének... (50),
...a családnak sok szempontból előre jelezhető, törvényszerű fejlődési szakaszai vannak ... (52),
...a társas kapcsolatokat, a közösségi együttélés szabályait minden nemzedéknek újra meg kell tanulnia... (53),
...a házasság és a család az élet egyik legnagyobb és legszemélyesebb vállalkozása. Esélytelenül vágnak neki azok, akik... személyisége éretlen..., akik ötletszerűen... élik végig életüket (125),
...a házasságra való alapvető felkészülés a személyiség formálásával kezdődik... Az Egyháznak egyre több módon részt kell vállalnia abban, hogy a helyes önismeretre, ...tudatos életvezetésre, ...másokkal való kapcsolatteremtésre segítse a... fiatalokat, és ennek már a gyermekkorban el kell kezdődnie... (126)
Miközben valamennyi megállapítás lényeges és helytálló, egymástól távol eső szövegkörnyezetekben megjelenve nem vezetik el az olvasót saját felelősségének felismerésére. Annak a hátrányos helyzet címén sem hárítható felelősségnek a tudomásul vételére, amellyel maga a személy tartozik önmagának és környezetének - annak a családnak, amelyben felnő, annak a családnak, amelyet maga alakít ki - és annak a tágabb közösségnek, amelyben élve esetleg nem vállal családi kötelékeket.
Ez a hiányosság azért érdemel szót, mert elbátortalanít és visszalépést jelent. A közgondolkodás ugyanis - bármennyire megosztottá vált az elmúlt évtizedek értékrendeket és normákat morzsoló-ziláló hatásainak következtében - nem feledkezett meg teljesen erről a felelősségről. A társadalom minden rétegében és csoportjában szép számmal akadnak ma is olyan - alkalmasint igencsak hátrányos helyzetben élő - családok, személyek, akik csendben megküzdenek gondjaikkal. Nem a kilátástalanság, nem a teljes elesettség, hanem a nehéz életkörülmények közepette történő helytállás állapotát élik meg. Számukra nem egyszer öröm és elégedettség forrása a felelősségvállalás. A szubszidiaritás elvét valósítják meg hétköznapjaik mikrovilágában: nem transzformálják közfeladattá egyébként kétségkívül létező hátrányaik felszámolását. A körlevél egy másik összefüggésben egyértelműen szól a családon belüli felelősség egy konkrét eleméről ("A jó házastársak... feszültség esetén először magukban keresik a hibát, ...felelősnek tudják magukat a másikért, és ezzel biztonságot és önbizalmat adnak neki..." [64.]). Nem lett volna és nincs ma sem akadálya e gondolat kiterjesztésének.
Mindkét példában ott "ficánkol" a körülmények kedvezőtlensége, a hátrányos helyzet, a környezet nyomása, a tehervállalás készsége, kockázata és felelőssége. A párbeszéd, a felmerülő kérdések megítélése akkor lehet kiegyensúlyozott, ha számol azzal, hogy
- a társadalmi-gazdasági folyamatok igen sok csőd felé vezető életprogramot ösztönöznek; ezek között vannak könnyen felismerhetők (drogfogyasztás, prostitució) és olyanok is, amelyek lappangási ideje nagyon hosszú; akkor is nyíltan érdemes szólni róluk, ha az önmegvalósítás vagy a biztonságteremtés évtizedes "menetelései" mögé rejtetten (például munkaszenvedély vagy vagyonképzés keretében) bontakoznak ki;
- a felelősségvállalás kerülésének (a feszültségek, a kudarcok elutasításának) vannak kendőzött változatai - az egész életen át tartó "önmegvalósítás" gyakorlata (amelyet zavarna, ha a házasságban magára vállalna természetes korlátozásokat) például átnő a házasságos páros életre irányuló szándék hiányává, a házas kapcsolattól (az "egymás megvalósítása" életre szóló lehetőségétől) való elriadássá;
- az életprogram kiegyensúlyozatlanságáért viselt egyéni felelősség nem kizárólagos és nem minden pillanatban azonos, de éppen ezért finomabb, lényegében személyes szinten kell értelmezni és elvárni.
A körlevél által kezdeményezett párbeszédnek az evangéliumi üzenetek körében akkor lehet hozama, ha szókimondó. Akkor lehet hiteles és meggyőző, ha egyfelől lemond szépítésről, kendőzésről, határozottan szól felelőtlenségről, legyen az akár cselekedet, akár mulasztást, másfelől viszont hordozza a személytől személyhez irányuló, a személyt fenntartás nélkül elfogadó szeretet ígéretét. Az egyház jézusi példákra hivatkozva szólhat imigyen minden jóakaratú emberhez: szeretlek, de vedd észre, hogy amit teszel, abba belepusztulsz! A párbeszéd akkor lehet termékeny, ha ennek a beállítódásnak a jegyében sikerül feldolgozni a konkrét kérdéseket.
A feladat meglehetősen nehéz. A családbarát társadalom kialakulásán munkálkodóknak tudniuk kell arról hogy
- céljuk eléréséhez az elit párbeszédre hívása nem lesz elég, a közgondolkodás megváltoztatásához a paternalizmus-infantilizmus egymást feltételező kacsintásokkal előadott össznépi játszmáinak egy jelentős részétől is meg kell válni;
- törekvésük kiválthatja a társadalom sok erős csoportjának nemtetszését, mindazokét, akik éppenséggel nem a széles látókörű és kiteljesedő személyiségek, hanem a kiszámíthatóan befolyásolható polgárok számának növekedésében érdekeltek;
- a média és a (mégoly szociális) piacgazdaság jelenleg világszerte és itthon is leghatékonyabban működő mechanizmusainak "célfüggvénye" a közvetlen gazdasági haszon.
Ezért a párbeszédhez időnként szükség lehet némi evangéliumi bátorságra is. De hát amihez nem kell bátorság, azt általában nem is érdemes megpróbálni.