Somfai Béla

Ami a püspökkar körleveléből kimaradt

 

Magyarországon 1000 megkötött házasságból 510 bomlik fel, a vallásuk gyakorlásában elkötelezett keresztények esetében 255. Az utóbbi, a kisebb szám is nagyon fontos pasztorális problémára utal. A második házasságban élők lelkipásztori szolgálatának egy alig ismert és még kevésbé gyakorolt lehetőségével kívánok itt foglalkozni. A dolgozat címe nem valamely esetleg előforduló tévedésre utal a nagy horderejű és alapos munkával előkészített körlevélben - írásom olyan kérdést tárgyal, a második házasságban élő katolikusok helyzetének kérdését, mellyel sem a hivatalos egyházi tanítás, sem a püspökkarok pasztorális útmutatása nem foglalkozik, valójában nem is foglalkozhat. Természetesen nem ez az egyetlen olyan házassággal kapcsolatos téma, mellyel a körlevél nem foglalkozik.

Mindenekelőtt néhány bevezető megjegyzésre van szükség.


Az első megjegyzés az úgynevezett külső és belső fórum közötti különbségre vonatkozik. A világi kormányzat a politikai közösség tagjainak jogait és kötelességeit, valamint a közjó megvalósulása és védelme érdekében szükséges feladatokat a törvényhozó és végrehajtó hatalom eszközeivel végzi. Ez a tevékenység nyilvános, egyházjogi kifejezést használva a "külső" fórumon zajlik. Az egyház küldetésének teljesítésében, ugyanezeket a feladatokat két fórumon gyakorolja. A külső, a világi kormányzathoz hasonlóan törvényekkel szabályozza küldetésének végrehajtását, a tanító és megszentelő szolgálat végzését, valamint az egyház tagjai között a jogok és kötelességek megfelelő elosztását. A hozott törvények, a világi törvényekhez hasonlóan általános érvénnyel rendelkeznek, anélkül, hogy figyelembe tudnák venni az összes olyan körülményt, melyek a kérdéses törvény alkalmazását befolyásolhatják. Mindkét kormányzat bíróságokra hárítja az ilyen esetek tisztázását.

Ennek megfelelően egyházi bíróságok döntésére van bízva olyan házasságok érvényességének elbírálása, melyek esetében megkötésüket érvénytelenítő körülmény lehetősége merült föl fölbomlásuk után. A világi bíróságok eljárásához hasonlóan, az ilyen házasságok érvényességének elbírálásához is külső fórumon elfogadható bizonyítékokra van szükség. Amennyiben ezek az általános egyházjog előírásai alapján a házasság érvénytelenségét bizonyítják, a bíróság meghozza a semmisségi határozatot, mely kimondja, hogy az adott esetben szentségi házasság soha sem jött létre. Ez a döntés, éppúgy mint minden házasság, a külső fórumon, a nyilvánosság előtt történik, és lehetővé teszi egy esetleges szentségi házasság templomban történő megkötését, anélkül, hogy az "botrányt", megütközés okozna, vagy a házasság felbonthatatlanságára kétely vetne a hívő közösségben. Más szóval egy ilyen döntésnek két célja van: egyrészt megállapítja a perben érintett felek (vagy legalább az egyik fél) szabadságát házasságkötésre, és megvédi a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó keresztény meggyőződést is. A külső fórumon meghozott döntés elsődleges feladata tehát az egyházi "közjó" védelme; a házasság felbonthatatlanságának és a szentség felvételéhez való jog szabadságának biztosítása. Közvetve azonban védi az érintett felek lelki javát is, amennyiben lehetővé teszi számukra a házasság szentségéből fakadó kegyelmi javak megszerzését.

A belső fórumon az egyház elsősorban a kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatásán keresztül gyakorolja küldetését. Ebben a tevékenységben megfordul a fontossági sorrend. A hívek lelki javának, üdvösségének biztosítása az elsődleges cél, az egyházi közjó a másodlagos. A legfontosabb feladat a megtért bűnős visszafogadása a hívok közösségébe, az eucharisztikus ünneplésben való teljes jogú részvételének biztosítása. Bizonyos értelemben ez is bírói tevékenység, amennyiben a pap elfogadja a hívő lelkiismeretében Isten és az egyház előtt tett tanúbizonyságát, és megállapítja az eucharisztikus közösségbe való visszatérésének feltételeit. A megtért bűnös jó példáján és lelki gazdagodásán keresztül azonban közvetve az egész egyház javát is szolgálja ez a tevékenység. Ezen a fórumon az első házasság érvénytelenségére vonatkozó Isten előtt tett tanúbizonyság figyelembevételére is lehetőség van olyan esetekben, amikor a külső fórumon, a házassági bíróság előtt az érvénytelenítő tényezőket nem lehet elfogadhatóan bizonyítani (pl. mert nincsenek tanúk, stb.). Amennyiben a pap a gyónó személy tanúbizonysága alapján arra a megalapozott következtetésre jut, hogy házassága nem volt érvényes, noha a templomban kötötték meg, föloldozhatja a gyónót és az eucharisztikus asztal közösségébe is visszafogadhatja bizonyos föltételek mellett. Ezek között a legfontosabb és a legnehezebben megvalósítható az a követelmény, hogy ezzel a hívő ne okozzon a külső fórumon a hívek számára botrányt. Az ilyen döntés ugyanis csak a belső fórumon érvényesül, azt nem lehet közzétenni. Ez ugyanis a gyónás anyagának feltárását jelentené. Ezért egy szentségi házasság nyilvános, templomban történő megkötése soha sem válik lehetővé ezen az alapon. Ennek a megállapításnak a részleteit fogjuk a továbbiakban megvizsgálni.

Másodszor röviden meg kell említeni azt a kevésbé ismert tényt is, hogy a házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan két egyházi hagyomány él. Az egyik a bizánci, melyet ma az ortodox egyházak követnek, a másik pedig a latin egyházé. A bizánci hagyomány szerint a házasság szentségét nem a házasságot megkötők szolgáltatják ki egymásnak szabad beleegyezésük kijelentésével, hanem a pap. Ennek jele a házasodók megkoronázása. Ebből az következik, hogy amit az egyház megköt, azt föl is oldhatja. Bizonyos esetekben az ortodox egyházak tehát hajlandók a szentségi házasság fölbomlásában ártatlan félnek egy második házasság templomban történő megkötését megengedni. Ennek a liturgiája azonban nem annak ünnepélyességét, hanem penitenciális jellegét hangsúlyozza. Talán úgy is lehetne ezt mondani, hogy az ortodox egyházak liturgiájukban mintegy megbocsátják az első házasság felbomlásával okozott személyes, közösségi és lelki kárt. A második házasság szentségi jellegével kapcsolatos kérdésekre most nem térek ki.

A latin egyház ezzel szemben a teremtésre vonatkozó bibliai tanításra megy vissza, és Jézus idevonatkozó szavaival magyarázza gyakorlatát. Isten kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert. A férfi feleségéért elhagyja apját és anyját, és a kettő egy testté lesz. Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét. (Mt 19,6, Mk 10,9) Ez a jézusi tanítás közvetlenül a házasság fölbontásának a mózesi törvényben megengedett lehetőségét érvényteleníti, de ezt az ős-kinyilatkoztatásra való hivatkozással teszi, és egy általános minden emberre érvényes szabályt idéz. A latin egyház meggyőződése szerint tehát a házasság felbonthatatlansága annak Isten adta természetében gyökerezik. Azt nem az egyház, hanem a felek szolgáltatják ki egymásnak. A második házasságban élők pasztorális szolgálatának lehetőségeit tehát az első házasság érvényessége vagy érvénytelensége szabja meg. Fontos azonban azt is tudnunk, hogy a Tridenti Zsinat, amely a latin egyház hagyományát leszögezte, nem akarta tanításával elítélni a keleti egyház gyakorlatát. (DS 1807.)

Harmadszor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a II. Vatikáni zsinat lényegesen gazdagította az egyház házasságra vonatkozó tanítását. Azt nem szerződésnek, hanem "élet és szeretetközösségnek" nevezte, mely abból az emberi aktusból keletkezik, "amellyel a házastársak egymásnak adják önmagukat és elfogadják a másikat". Ez a "bensőséges egyesülés" a házastársak teljes hűségét követeli meg és "sürgeti, hogy felbonthatatlan legyen szent egységük". Az így létrejövő szent intézménynek maga az Isten a szerzője, és ezen a szentségen keresztül "találkozik az emberiség Megváltója és az egyház Jegyese a keresztény hitvestársakkal". A házastársak szerelmének a "legszebb ajándéka a gyermek", de a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése. Az "teljes életközösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát" akkor is, ha "nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermeket". A Zsinat tehát a gyermekáldást a házastársi szerelem gyümölcsének tekinti, és nem tanítja a házasság elsődleges és másodlagos céljai közötti különbséget sem, ami mintegy harminc évvel korábban még nagyon fontos szerepet kapott XI. Piusz pápa házasságról szóló enciklikájában. Ezt pontosabban úgy kell mondani, hogy a Zsinat visszautasított minden olyan javaslatot, mely XI. Piusznak ezt a tanítását a Gaudium et spes szövegébe be kívánta illeszteni. Az "elhálás" jogi fogalma helyett a szentség létrejöttét a házastársak kölcsönös önátadásával és egymás iránti teljes hűségével jelöli meg. A Zsinat tanításában a házasság hagyományos jogi és intézményes szemléletét üdvtörténeti szemléletmód váltja föl. A házastársak gazdagodó és mélyülő házassági kapcsolatukon keresztül jelképezik Krisztus és az egyház közötti felbonthatatlan kapcsolatot; így a házasság szentségében "[a]z igazi házastársi szerelem az istenszeretet megnyilatkozása lesz" (GS 48-51).


Az elváltak pasztorális gondozására a Zsinat utáni évtizedekben fokozódó figyelem fordult. Az Amerikai Kánonjogi Társaság egy tanulmányi projektet is létrehozott, melynek célja a kérdés teológiai és kánonjogi feldolgozása volt. Ennek keretében dolgozta ki Őrsy László a ma is használt alapvető megkülönböztetést a második házassággal létrejövő jogi konfliktus és személyes kényszerhelyzet esetei között. A jogi konfliktus abból ered, hogy a korábbi házasság ugyan érvénytelen volt, de elháríthatatlan okok miatt kánonjogi kritériumokkal ez nem bizonyítható az egyház házassági bíróságai előtt. Ebből a tényből a külső és belső fórum között megoldhatatlan ellentét jön létre. A kánonjog egyrészt feltételezi a templomban megkötött házasság érvényességét, és ezért annak semmisségét meg kell állapítani, mielőtt a templomban egy másik megkötését engedélyezi (CIC 1060, 1085.2.). Ugyanakkor a házasság megkötése alapvető emberi jog, a szentségi házasság megkötése pedig minden megkeresztelt ember joga. Mindkettő felülmúlja az egyházjog megszorító rendelkezését. Ennek a jognak a gyakorlását lehetővé tévő bizonyíték azonban csak a belső fórumon áll rendelkezésre. Ebben rejlik a jogi konfliktus lényege. A személyes kényszerhelyzet esetében az első házasság feltehetően érvényes volt, de emberi tényezőit tekintve végérvényesen megszűnt, szétesett. Az egyik fél minden szempontból sikeres második házasságot kötött, de a maga és gyermekei lelki javától indíttatva szeretne visszatérni az egyházi közösséghez és a szentségek használatához. Második házasságának fölbontását azonban gyakorlatilag lehetetlennek tekinti. Ez ugyanis túlságosan sok áldozatot követelne a második kapcsolat tagjai részéről. [1]

A zsinat után, az 1980-ban megtartott Püspöki Szinóduson az elváltak és újra-házasodottak pasztorális gondozásának fontossága is napirendre került. 1981-ben II. János Pál pápa Familiaris consortio című apostoli exhortációja magáévá tette a Szinódus véleményét a pasztorációs szolgálat fontosságára vonatkozóan. Hangsúlyozta, hogy a második házasságban élőknek helye van a hívők közösségében. Bátorította őket arra, hogy kapcsolódjanak be az egyház liturgikus életébe, és tartsanak bűnbánatot is. Megállapította, hogy a pasztorális szolgálatban figyelembe kell venni a második házasságok különböző helyzetét is. "Másképpen kell tekinteni" azokat, akiket teljesen igazságtalanul elhagyott élettársuk, és más helyzetben vannak azok, "akik saját súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat." Végül olyanok is vannak, akik "lelkiismeretükben biztosak afelől, hogy az előző, helyrehozhatatlanul tönkrement házasság soha nem volt érvényes." Mindazok számára, akik személyes kényszerhelyzetben lévén "nem tehetnek eleget a szétválás követelményének", a szentáldozás csak akkor lehetséges - függetlenül a második házasság helyzetétől -, "ha tartózkodnak azoktól a cselekedetektől, melyek csak a házastársakat illetik meg". A tilalmat nem a második házasság bűnösségével magyarázza. Ilyen kifejezés, vagy vadházasságra való utalás nem található a megnyilatkozásban. A született gyermekek sem törvénytelenek. Vallásos nevelésük a szülők és az egyház egyaránt fontos feladata. Az Úr asztalához azért nem járulhatnak, mivel "állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és egyháza közötti szeretetnek (és egységnek), melyet az Eucharisztia jelez és megvalósít". [2] Ezen felül a hívekben a házasság felbonthatatlanságáról zavar és kétely támadhatna, ha ebben a helyzetben áldozhatnának. A pápa nem foglalkozott azzal a gyakorlati problémával, hogy ugyanez a kétely akkor is felmerülhet, ha az úgynevezett József-házasságban élők megáldoznak. A szexuális absztinencia ténye ugyanis nem közbeszéd tárgya, és a lelkipásztor sem beszélhet arról, hogy ezek a hívek lelkiismeretükben milyen megoldást választottak helyzetük rendezéséhez. Az érvénytelennek vélt első házasságot az érintett felek vizsgáltassák meg az egyház házassági bíróságaival, mondta a pápa. A jogi konfliktus kérdésével azonban nem foglalkozott. Az elmúlt két évtizedben a pápa álláspontjának következetességével és teológiai indoklásával kapcsolatban nagyon sok kérdés merült föl a teológiai irodalomban. Vita tárgya az a kérdés is, hogy mennyire lehet összeegyeztetni azt a II. Vatikáni zsinat házasságról szóló tanításával. Jól ismert a három észak-rajnai püspök körlevele is, melynek helyességét a Hittani Kongregáció kétségbe vonta.


Ezeknek a vitáknak az elkerülése lehetett az egyik oka annak, hogy a püspökkari körlevél leegyszerűsítette a kérdés tárgyalását. A templomban megkötött házasság csak akkor érvényes, mondja a nyilatkozat, ha "...a felek Isten tervei szerint kötnek házasságot, azaz eldöntötték, hogy életüket visszavonhatatlan megegyezéssel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltétel nélkül összekötik", és nyitottak a gyermek vállalására is. Ha a templomban megkötött házasság fölbomlása után kétely merül föl annak érvényességéről, azt az egyházi bíróság megvizsgálja és esetleg engedélyt ad egy érvényes házasság megkötéséhez. Ha egy érvényes házasság tönkrement, és polgári házasságot kötöttek, akkor a hívők nem gyónhatnak és nem áldozhatnak; így lesznek "fájdalmas tanúi a házasság felbonthatatlanságának." (111) A körlevél nem említi meg a szexuális absztinencia lehetőségét, és nem beszél a jogi konfliktus eseteiről sem, amikor az első házasság érvénytelenségét csak a belső fórumon lehet bizonyítani.

A pápa exhortációja csak az érvénytelen második házasságban élők feloldozásának fönt említett feltételéről beszél. Nem volt szüksége arra, hogy az elvált, de újra nem házasodottakkal is foglalkozzon. A feloldozásnak és áldozásnak ugyanis ilyen esetekben sem teológiai, sem egyházfegyelmi nehézsége nincsen. Lényegében hasonló a helyzet az első házasságukat lelkiismeretükben érvénytelennek tartó, de második házasságban élő gyónók esetében is. Ezt kell most részletesebben kifejteni.


Kérdésünk tehát az, hogy egy polgári házasság megkötése esetén járulhatnak-e az utóbbi helyzetben lévők a szentségekhez olyankor, amikor a külső fórumon, az egyházi bíróságok előtt az érvénytelenség nem bizonyítható? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ilyen eset sok van. Hosszú magyarországi gyakorlattal rendelkező lelkipásztorok megerősítik ezt a véleményt. A körlevél az "Isten terve szerint" megkötött házasság érvényességét a visszavonhatatlan megegyezés, a felbonthatatlan szerelem és hűség, a feltétel nélküli egymás iránti elkötelezettség, valamint a gyermek vállalására való hajlandóság általános feltételeivel jelöli meg. Természetesen ide kell sorolni a kánjogban konkrétan megfogalmazott bontó akadályokat is, minden olyan esetben, amikor azok a külső fórumon nem bizonyíthatók. A körlevélben említett feltételek valamelyike valószínűleg fölmerül sok házasulandó lelkében kétely, vagy emberi gyöngeségtől való félelem formájában. Ezek nem tekinthetők az érvénytelenség belső fórumon elfogadható bizonyítékának. Amint a magyar közmondás mondja, hosszú alku a házasság. Az egy testté válás bibliai jelképének megvalósulása hosszabb idő eredménye, valójában egy egész élet kell hozzá. Feszültségek, krízisek minden házasságban előfordulnak. Ezek sem teremtik meg a jogi konfliktus helyzetét. A mi kérdésünk csak a második házasságban élőkre vonatkozik.

Fordított helyzet is lehetséges. Például a gyermekvállalás őszinte szándéka a házasság megkötésekor legtöbbször megvan, de később fölmerülő szubjektív nehézségek késleltethetik és végül meg is akadályozhatják a szándék végrehajtását. A nehézség szubjektív jellege lényegében azt jelenti, hogy csak az adott házasság esetében jelentkezett: hasonló nehézség más házaspárok életében vagy nem jelentkezett, vagy ők azt nem tekintették döntő fontosságúnak. Az a tény, hogy ilyen körülmények miatt a házasság folyamán nem került sor gyermekvállalásra, szintén nem perdöntő érv a belső fórumon.

Mivel a lelkiismeretben meghozott egyéni ítéletről van szó, általában érvényes példát nem lehet hozni. Fontos jele a házasság érvénytelenségének az a meggyőződés, hogy kezdettől léteztek ezek a problémák. Talán a legátfogóbb meghatározással azt lehetne mondani, hogy a megkeresztelt, de hitetlen ember felbomlott házassága a legjellemzőbb és valószínűleg a leggyakoribb esete a belső fórumon lehetséges megoldásnak. Kisarkított példát használva: az a személy, akit ugyan a nagymamája titokban megkereszteltetett, de vallásos életet nem gyakorló családban nőtt föl, részesült ugyan valamilyen templomi hitoktatásban elemista korában, bérmálási és házassági előkészületen is részt vett, de középiskolás korában, vagy felnőtté válásának küszöbére már elvesztett minden vallásos érdeklődést, nagyon valószínű, hogy nem képes a szentség lényeges elemeinek felfogására, átélésére, még esetleges jó szándék esetén sem. Ha ilyen élettörténet adja meg a hátteret egy templomban megkötött házasság felbomlásához, a körlevélben említett bármelyik feltétel nagyon valószínűvé teszi annak érvénytelenségét.

Fontos az is, hogy a felbomlott házasság minden problémája rendeződjék a külső fórumon, így a gyermekek nevelése, eltartása, a tulajdon igazságos megosztása, a volt házasok között kialakult harag, keserűség elsimulása. Természetesen a második házasságban élő mindkét félnek legalább a belső fórumon, azaz lelkiismeretében, szabadnak kell lennie a szentségi házasság felvételére. Ez nem csak a kánonjogban lefektetett akadályok hiányát jelenti, hanem azt is, hogy mindketten nyugodt lelkiismerettel el tudják fogadni, sőt igényeljék a belső fórumon történő megoldást, a feloldozást és az áldozás lehetőségét. Azt is gondosan mérlegelni kell, hogy az átélt keserű tapasztalatok fényében a múltról alkotott ítélet megváltozik. Befolyásolja azt a második házasság sikerének élménye is. Lelkiismeretben emberileg biztosnak tekinthető ítéletre van tehát szükség, mely képes az önámítás veszélyével is leszámolni. Becsapható-e a pap ilyen esetekben? Minden bizonnyal. A lehetőség mindkét fórumon egyaránt fönnáll. A belső fórumon azonban könnyebb megmagyarázni azt, hogy az örök üdvösség biztosítása forog kockán.

Miért nem lehet a második házasságot templomban megkötni? A bevezetőben említett okon kívül van egy mási szempont is, amelynek alapján - véleményem szerint - elfogadhatónak tekinthető a templomi szertartás hiánya. Az Egyházi Törvénykönyv 1116-os paragrafusa a házasság rendkívüli formájáról beszél. Ez megállapítja az első pontban, hogy

"ha nem lehet jelen vagy nem közelíthető meg súlyos nehézség nélkül a jog szerint illetékes közreműködő, akkor a valódi házasságot kötni szándékozók érvényesen és megengedhetően megköthetik házasságukat csupán tanúk jelenlétében:
1. halálveszély esetén;
2. halálveszély nélkül is, ha ésszerűen előrelátható, hogy a körülmények egy hónapon belül nem változnak."

Ezt a kánont a halálveszélyen kívül a fizikai vagy morális lehetetlenség eseteire alkalmazzák a jog magyarázói: ilyenek a háború, a nagy távolság, vagy vallásüldözés, amely lehetetlenné teszi a meghatalmazott pap vagy diakónus házasságkötésen való részvételét, és más hasonló körülmény. Nem sorolják ide azokat az eseteket, amikor valamilyen egyházi tilalom akadályozza meg a hivatalos tanú részvételét. Őrsy László fent említett megállapítása alapján figyelembe kell azonban venni azt a tényt is, hogy a házasságkötés természet adta jog, és minden megkereszteltnek joga van a szentségi házasság felvételére is. Ez alapvető jog, amely a törvénykönyv megszorító rendelkezéseivel szemben előnyben részesül. Így tehát azt is lehet állítani, hogy az itt idézett kánon értelmében a civil házasságot az egyház érvényesnek ismeri el. A templomi szertartás megtartására azonban csak a külső fórumon megtörtént bírósági nyilatkozat esetében kerülhet sor. Ugyanez az elv alkalmazható az egyházi bíróságok elé terjesztett esetekben is, amikor a semmisségi ítélet jogilag megalapozott ugyan, de procedurális okok miatt a döntés meghozatala túlságosan sok időt vesz igénybe. Ilyen késedelem nem ritka, ez azonban nem elegendő ok a polgári házasságban élő fél szentségek vételére kifejezett igényének megtagadásához. Összefoglalva ezt a kissé bonyolult megfontolást, jogi konfliktus esetén feltehető a polgári házasság érvényessége a fenti megfontolások fényében. Sajnos, részletes irodalom hiányában erről a lehetőségről többet nem lehet mondani. Tény azonban, hogy lelkipásztori feladatukat lelkiismeretesen gyakorló és megfelelő teológiai képzettséggel rendelkező papok biztosítják ezt a lehetőséget a gyónók számára.


Végül a botrány elkerüléséről kell beszélnünk, és arról, hogy a pápának vagy a megyéspüspöknek miért kell hallgatnia az egyházi nyilvánosság előtt erről a fontos kérdésről. A botrány elkerülésére azt ajánlják rendszerint, hogy az Úr asztalához csak olyan helyen járuljanak az így föloldozott hívek, ahol első felbomlott házasságuk ténye nem közismert. Nagyobb városokban ez aránylag könnyen megvalósítható feltétel, kisebb közösségekben, ahol mindenki ismer mindenkit, ennek nem lehet eleget tenni. Emberileg az is elkerülhetetlen, hogy az érintett felek beszélnek erről barátaiknak és rokonaiknak. A gyakorlat tehát ismertté válik. Esetleges káros hatásának megelőzése csak érthető és megbízható felvilágosítással biztosítható. Templomi homíliák már csak rövidségük miatt sem adnak megfelelő keretet ilyen tevékenységhez, a házassági előkészítés pedig végkép rossz alkalom lenne rá. A kérdés ismertetése középiskolai hitoktatásnak, kiscsoportos lelkipásztori munkának vagy felnőttoktatás, valamint az elváltak és újraházasodottak számára megszervezett pasztorális tevékenységnek lehet szerves része. Az ilyen tevékenységet egyébként a pápa és a püspökkar egyaránt sürgeti. Ezek után jogosan fölmerül a kérdés, vajon nem lenne-e egyszerűbb megoldás egy idevonatkozó hivatalos egyházi közlemény megtétele? Két megfontolás indokolja a negatív választ. A belső fórumon hozott döntés személyes és egyedi jellegű. Csak az érdekelt személy esetére vonatkozik, más estekre nem alkalmazható kivételes megoldási lehetőségnek ez. Kivételekre azonban nem lehet törvényt alapozni. Amit a pápa az egész egyház számára és a megyéspüspök egyházmegyéje számára hivatalosan megállapít ilyen kérdésben, az nem magánvélemény, nem is pasztorális tanács, hanem hivatalos egyházi álláspont, törvény. Egy ilyen törvény azonban nemhogy megoldaná, hanem kiélezné és növelné a már fennálló jogi konfliktust. Ezért maradt ki ez a kérdés a püspökkar gondosan összeállított körleveléből.

 

Utóirat

Az előadást követő beszélgetés során elhangzottakhoz szeretnék az alábbiakban néhány megjegyzést tenni.

Lényegében egyetértek az ötgyermekes édesanya felelős családtervezéssel kapcsolatos észrevételeivel. Azért örülök annak, hogy a körlevél nem foglalkozott a fogamzásgátlással, mert a hivatalos egyházi tanítást ma sem lehet megvédeni abban a formában, amelyben azt a Humanae Vitae című enciklika tette, és ahogyan a tanítóhivatal azt hirdeti. A lelkipásztori gyakorlat azt bizonyítja, hogy kevés olyan prédikációs téma van, amellyel gyorsabban ki lehet üríteni egy templomot, mint ennek a kérdésnek a fejtegetésével. A körlevél csak annyit mond erről, hogy végkép elfogadhatatlanok a családtervezés olyan módszerei, melyek a megfogamzott élet kioltásával érik el céljukat. Ez a megállapítás elvi álláspontként tagadhatatlan érvénnyel bír. A körlevél azonban nem foglal állást abban a még le nem zárt szakmai vitában, amely bizonyos fogamzásgátló kémiai vagy fizikai eszközök pontos hatására vonatkozik. Hasonlóan elkerüli az emberi élet kezdetére vonatkozó kérdést is, melynek az erkölcsteológia történelmében nagyon hosszú hagyománya van. Ezért a körlevél megállapítása nem egy konkrét erkölcsi szabály, hanem az általános erkölcsi irányelv szerepét tölti be a házastársak család-tervezésre vonatkozó lelkiismereti döntéseiben.

Az élet kezdetére vonatkozóan elég annyit mondani, hogy az egyházi tanítás ezt a kérdést mindig az adott kor tudományos ismerteinek fényében vizsgálta. Jelenleg azonban kialakult egy sajnálatos pontatlanság a tanítás népszerű megfogalmazásában. A terhesség megszakításával kapcsolatos vitákban lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat - még hivatalos forrásokban is - azzal a feltevéssel, hogy a "fogamzás pillanatában létrejön az emberi személy". Legyen elég itt az a megjegyzés, hogy ezt a feltevést sem a élettudományok, sem pedig a hivatalos egyházi tanítás nem teszik magukévá. Az egyház álláspontja pontosan arra a feltevésre épül, hogy a személy létrejöttének időpontját nem lehet megállapítani, ezért az emberi életet a fogamzástól (és nem a fogamzás pillanatától) a legnagyobb gonddal kell óvni. Ezt így tanítja a második Vatikáni Zsinat. Ez a megfogalmazás, a korábbi állásponthoz hasonlóan, ismét az élettudományokra hagyta a fogamzás létrejöttének pontos megállapítását. Főleg a genetika területéhez tartozó legújabb ismeretek fényében, ez a kérdés azonban korántsem tekinthető lezártnak. A hagyományos erkölcsteológia véleménye - amely az élet fejlődési stádiumait figyelembe véve állapította meg a kötelező védelem mértékét -, új ismeretek fényében egyáltalán nem vált elavulttá.

Ami a születésszabályzás vitáját illeti, az nem 1968-ban kezdődött, hanem XI. Piusz pápa Casti Connubii című enciklikájával, amely lényegesen megváltoztatta, úgy is mondhatnánk, hogy bizonyos értelemben fejtetőre állította a hosszú évszázadok alatt kialakult hagyományt. Ennek megértéséhez vissza kell menni Szent Ágostonhoz. A keresztény házasságra vonatkozó tanítását nem keresztény forrásból származó két, akkoriban általánosan elfogadott feltevés jelentősen befolyásolta. Meg volt győződve arról, hogy az eredeti bűn a szexuális aktussal származik át az apáról utódaira. Az aktussal járó gyönyör, a concupiscentia pedig a rosszra való hajlam kiváltója. Ezért a házastársak szexuális kapcsolatának bűntől való mentességét csak a szaporodás Istentől kapott parancsának végrehajtásával látta biztosítva. Véleménye szerint, aki gyönyört vagy kielégülést keres élettársával való kapcsolódásban, annak cselekedete nem méltó a házasság tisztaságához (ennek ellenére élettársa köteles számára biztosítani a "testéhez való jogot"). A gyermeknemzés szándékát lényegében azzal bizonyíthatták a házastársak, hogy nem tettek semmit a fogamzás lehetőségének megakadályozására. Így érthető, hogy terhesség vagy menstruáció idején tilos volt a szexuális élet. (Úgy vélték ugyanis, hogy az utóbbi esetben sem lehetséges a fogamzás.) Ehhez az Ágostonra visszamenő állásponthoz kapcsolódott Szent Tamásnak az a tanítása is, mely szerint a természettörvény is megkívánja a szexuális aktus életadó erejének a megőrzését.

Ez a felfogás a huszadik század elejéig lényegében nem változott, csak az erkölcsi ítélet szigora enyhült. XI. Piusz pápa az 1931-ben a Casti Connubii című körlevelében összefoglalta a házassággal kapcsolatos egyházi tanítást, és sok más megállapítás mellett leszögezte, hogy fontossági sorrendben a házasság első célja az életadás, a második pedig a házastársak kölcsönös hűségének és szeretetének az ápolása. Az anglikán egyház valamivel korábban megfogalmazott álláspontjával ellentétben kijelentette, hogy a házassági aktus életadó képességének szándékos megcsonkítása a természet- és az isteni törvény elleni súlyos hiba. Két engedménynek tekinthető megállapítást is tett. Amennyiben az egyik fél nem követi ezt a tanítást, élettársa nem a bűnnel, hanem a bűnössel működik közre, feltéve, hogy igyekszik őt a helyes magatartásról meggyőzni. Más szóval, a házassági kapcsolat életadó erejének megőrzésénél fontosabbnak tartotta ez a pápa az egymás testéhez való jog megadását, valamint a házasság stabilitását és az egymáshoz való hűség feltételeinek biztosítását. Ez az enciklika tehát a fogamzás meggátlását nem önmagában vett rossznak, tekintette, mert azt nem olyan cselekedetnek vélte, melyet a körülményektől függetlenül feltétlenül el kell kerülni minden esetben. A másik engedmény az időszakos önmegtartóztatás volt. Az emberi termékenység ciklikus jellegének többé-kevésbé pontos megállapítását a húszas években két orvos kutatómunkája tette lehetővé. Ennek az ismeretnek birtokában a pápa azt is kijelentette, hogy nem tesznek semmi rosszat azok a házastársak, akik a terméketlenség időszakaira korlátozzák kapcsolatukat. Ez a megállapítás egy bonyolult körmondatban kapott helyet, melynek pontos értelmét sokáig vitatták. A magyar kiadásokban még ma is az életkor miatt létrejövő terméketlenséggel fordítják a kifejezést. A hivatalos latin szövegben azonban nem az aetas, hanem a tempus szó található, ami nem életkort, hanem időpontot jelent.

Az enciklika nem adott magyarázatot arra kérdésre, hogy miért engedhető meg a gyermekáldás lehetőségének szándékos elkerülése. (Milyen más szándék vezethetné ugyanis a házastársakat ebben a gyakorlatban?) Erre a kérdésre XII. Piusz tért ki először 1951-ben, amikor egy hosszabb megnyilatkozásban kifejtette, hogy súlyos egészségi, gazdasági és szociális körülmények megengedhetővé, sőt kötelességgé is tehetik a gyermekáldás elkerülését, feltéve, hogy az az időszakos önmegtartóztatás segítségével történik. Amit tehát száz évvel korábban még erkölcsileg hibás volt (a gyermekáldás szándékos elkerülése), erénnyé is válhatott. Noha a "szülői felelősség" fogalma csak a II. Vatikáni Zsinat tanításában jelent meg, XII. Piusz már nyilvánvalóan a szülők felelősségének tekintette gyermekeik jövőjének a biztosítását is. A másfél évezredes hagyományból tehát csak a házassági kapcsolódás biológiai integritásának védelme maradt meg. Ez után vetődött föl az a kérdés, hogy miért olyan fontos ez a szempont. Louis Janssens, a Zsinat egyik teológusa, a hatvanas évek elején vizsgálta meg ezt, és úgy találta, hogy amíg a pirula használata esetében egy kémiai eszköz, a másik esetben pedig az időpont szándékos kiválasztása akadályozza meg a fogamzás lehetőségét. Mindkét módszer használatával együtt jár tehát a házassági aktus életadó képességének szándékos megcsorbítása. Amikor az egyházi tanítás az egyiket megengedte, a másikat pedig megtiltotta, ellentmondásossá vált.

Ennek a problémának a megoldását várták a Zsinattól. A családtervezés kérdését azonban VI. Pál levette az ügymenetről, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy túlságosan sok időre lett volna szükség a véleménykülönbségek áthidalására. A kérdés eldöntését saját magának tartotta fönn, a XIII. János pápa által már korábban fölállított családtervezéssel foglalkozó bizottság javaslatának meghallgatása után. A Zsinat házasságra vonatkozó tanításában azonban több olyan megállapítást is tett, melyeknek fontos szerepe volt a kérdés tisztázásában. Elkerülte a házasság elsődleges és másodlagos céljai közötti megkülönböztetés használatát. Azt nem fölbonthatatlan szerződésnek, hanem kölcsönös, kizárólagos és életfogytig tartó szeretetre épülő életszövetségnek tekintette. Kijelentette, hogy a gyermek a szülők kölcsönös szeretetének gyümölcse, akivel egymást megajándékozzák. Az élet felelős átadásával járó feladat magába foglalja a gyermekek számának a meghatározását is. Ennek teljesítése kizárólag az ő feladatuk; abba sem az állam, sem a klérus nem avatkozhat bele.

A pápai bizottság nem volt képes egyértelmű javaslatot tenni a családtervezés kérdésében. A bizottság nagy többsége a hagyományos tanítás megváltoztatásának lehetősége mellett tört pálcát, egy kis csoport azonban annak védelmét javasolta, mondván, hogy egy ilyen hosszú hagyomány nem változhat meg, annál is inkább, mivel ez a szexuális etikának is az egyik alappillére. Az 1968-ban megjelent enciklika megismételte a Zsinat házasságra vonatkozó tanítását, de a családtervezés eszközeivel kapcsolatban a hagyományos álláspontra tért vissza, és a magzatelhajtással együtt elítélte a házassági aktus életadó erejének minden szándékos megcsorbítását. Az időszakos önmegtartóztatás és más módszerek közötti különbséggel ez a megnyilatkozás sem foglalkozott. A katolikus közvélemény kedvezőtlen reakciója nagyon megdöbbentette a pápát. Több körlevelet nem adott ki. A püspökkarok pasztorális útmutatásaiból is kiviláglott a vélemények megoszlása. Ezeknek a nyilatkozatoknak a többsége kiemelte, hogy a körlevél nem tévedhetetlen, de a "hivatalos egyházi tanítás" tekintélyével rendelkezik. Ezért a hívők lelkiismeretben kötelesek azt követni. Ha ez lehetetlennek bizonyul akár egészségi akár szociális, vagy más okok miatt, a lelkiismeretbeli konfliktus megoldásában a hívek az időszakos önmegtartóztatás helyett más eszközöket is használhatnak. A lehetetlenre senki sem kötelezhető. Az enciklika megjelenése után hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ahol más eszközök is rendelkezésre állnak, a katolikus házasok mintegy 80-85%-a nem követi a hivatalos egyházi tanítást.

Ennek megváltoztatását tekinti II. János Pál pápa hivatala egyik fontos feladatának. Ismételten hangsúlyozta a tanítás erkölcsi fontosságát és a "fogamzás meggátlásának" káros következményeit. Az 1981-ben kiadott enciklikájában, hivatalos egyházi megnyilatkozások szintjén először, a terméketlen időszakok használata és a fogamzásgátlás közötti különbségre is kitért. Az első esetben a házastársak kapcsolata kifejezi az emberi szexualitás egyesítő és életadó jelentését és Isten tervének "szolgálatát". Ezzel megvalósul életükben a teljes szexuális önátadás. A másik esetben a "fogamzás meggátlásának" gyakorlata az önátadást ellentmondásossá teszi, amennyiben annak teljessége megcsorbul, és ezzel a házastársi szeretet belső igazsága hamissá válik. (FC 32) Ez az érvelésmód lényegében következményeken alapszik. Az irodalomban többnyire két nehézséget említenek ezzel kapcsolatban. Az egyik az a tény, hogy az időszakos önmegtartóztatás is meggátolja a fogamzást, a másik pedig a káros következmények bizonyíthatósága mesterséges eszközök használata esetén. A fogamzás meggátlásának szándéka ugyanis minden módszer használatában döntő szerepet kap. Az időszakos önmegtartóztatást is lehet megfelelő ok nélkül, vagy önző szándékkal gyakorolni.

Miközben ez a kérdés tehát továbbra is megoldatlan marad, az elmúlt harminc év alatt az is világossá vált, hogy egyértelmű és általános meggyőződés létezik az egyházban az életadással kapcsolatban. Ezt már a Zsinat is kifejezésre juttatta. Amint az Isten szeretetből teremt, úgy az új emberi életnek is a házastársi szeretet gyümölcsének kell lennie; ez társteremtői megbízatásunkból következik. A gyermek méltósága és társadalmi biztonsága egyaránt megköveteli, hogy létében szülei ne valamilyen előre megfogalmazott terv eredményét, hanem egymás fenntartás nélküli kölcsönös szeretetét lássák. Gyermekeikkel a szülők egymást megajándékozzák, mondta a Zsinat. Ezt a meggyőződést igyekszik az egyház védeni akkor, amikor a házassági szerelem szexuális megünneplését és az életadás lehetőségének szétválasztását tiltja. Minél távolabbra kerül a két szempont egymástól, az élet felelős átadásában annál nagyobb szerepet kaphatnak másodlagos szempontok. Véleményem szerint ennek a meggyőződésnek a gyakorlati élet számára történő megfogalmazása további pontosításra szorul. Különösen fontos feladat ez a reprodukciós technológia rohamosan növekvő lehetőségeinek felelős alkalmazásához. Amíg ez nem történik meg az egyház nem fogja megváltoztatni jelenlegi hivatalos álláspontját.

Az előttem felszólaló meggyőzően ismertette az időszakos önmegtartóztatás gyakorlatával együtt járó problémákat. Megvan azonban ennek a módszernek az az előnye, hogy megköveteli a házastársak együttműködését. Minden más módszer csak az egyik felet terheli, rendszerint a feleséget. Ezeknek káros, vagy veszélyes mellékhatásait is rendszerint ők viselik. Valójában azt kell mondanunk, hogy minden módszernek megvannak a terhei, kockázatai és előnyei. Mindezeket figyelembe véve lehet csak az adott körülményeknek megfelelő módszert kiválasztani.
Basil Hume bíboros westminsteri érsek már húsz éve megállapította, hogy a hívek lelkiismeretükben lényegében megoldották a családtervezés kérdését. A megoldatlan - és egyenlőre megoldhatatlannak látszó - feladat az egyházi tanítás közérthető nyelven történő kifejtése, melynek keretében meg lehet magyarázni azt, hogy a házassági kapcsolódás életadó erejének megcsorbítása miért kivételt nem tűrő tilalom, míg az ártatlan emberi élet kioltása is még megengedhető bizonyos körülmények között. Ennek a magyarázatnak hiánya aláhúzza a Zsinat megállapítását. Az élet felelős továbbadása a házastársak kizárólagos kötelessége. Jól tájékozott lelkiismereti döntésük tárgya tehát az adottságaiknak legmegfelelőbb családtervezési módszer megválasztása is.

Hegyi Balázs kiemelte a lelkipásztor szerepét: mint az orvos a pácienseit, ő soha sem hagyhatja magukra azokat a híveket, akik örök boldogságuk biztosításában segítségét kérik. Feladata azonban kimerül abban, hogy segíti őket jól tájékozott és szabad döntésük meghozatalában; ő nem veheti magára lelkiismeretük szerepét. Más szóval, nem mondhatja meg, hogy számukra mi az egyetlen helyes döntés egy adott kérdésben. Ezt nekik kell felismerni, mert ebben a felismerésben fedezik föl Isten üdvösségre hívó szavát is. Ez a családtervezésre és megfelelő eszközeinek megválasztására éppúgy vonatkozik, mint az első házasság érvénytelenségének vagy érvényességének felismerésére és a szentségek vétele lehetőségének eldöntésére. Ezért mondtam, hogy a belső fórumon kialakított ítélet megbízhatóbb a külső fórumon biztosított eljárásmódnál. Hozzá kell ehhez még tennem azt is, hogy a külső fórumon megindított eljárás erkölcsi helyességének is a belső fórumon hozott helyes és szabad döntés az előfeltétele.


Jegyzetek

[1] L. ORSY, Conflict between the Internal and the External Forum, The Jurist, 30 (1970), 114. [vissza]


[2] II. János Pál pápa, Familiaris Consortio, Szent István Társulat, Budapest, 1982, 134-136. [vissza]