Ahhoz, hogy valamely dokumentum, megnyilatkozás vagy személy egyházképéről beszélhessünk, legalább két dolgot kell ismernünk. Mindenekelőtt magát a szöveget, illetve az illető személy megnyilatkozásait, jelen esetben tehát a MKPK A boldogabb családokért! című körlevelét. Másodszor meg kell határoznunk azt a vonatkoztatási rendszert, amelyhez mindezt viszonyíthatjuk. Azaz szükség van egy koordinátarendszerre, amelyben az adott dokumentumot értelmezzük. A mi estünkben a II. Vatikáni zsinat tanítása az a szellemi-teológiai háttér, amelynek alapján a körlevél egyházképét többé-kevésbé bemérhetjük. Azért mondom, hogy többé-kevésbé, mert a zsinati szövegek többféle értelmezést tesznek lehetővé, hiszen magukon viselik a viták nyomait, sok esetben kompromisszumnak tekinthetők. Ezért fordulhat elő, hogy a konzervatív és haladó tábor képviselői egyaránt a II. Vatikáni zsinatra hivatkozhatnak, és igazolva érzik magukat. A híres zsinati teológussal, Alois Müllerrel értek egyet, aki szerint "az új, továbbvivő gondolatok specifikálják az általános, már ismert tételeket, és nem pedig a tudatosan újnak szántakat kell utólag leszállítani a már mindig is mondottak szintjére. Ha nem így lenne, a zsinat maga nyilvánította volna ki saját felesleges voltát".[1] Nézzük mindenekelőtt a zsinat egyházképének legfontosabb elemeit, amelyekkel majd a körlevél egyházképét hasonlítjuk össze.
1. A Lumen gentium kezdetű konstitúció az egyháznak egy vertikális és egy horizontális leírását adja. Az első hagyományos és a zsinat előtt is ismert megközelítés az egyház misztériumát felülről, Krisztusból kiindulva szemléli. Eszerint az egyház Krisztus titokzatos teste, amelynek tagjai szerves egységet alkotnak a fővel, Krisztussal (LG 7). Azonban a II. Vatikáni zsinat egyházképének újdonsága a horizontális megközelítés, miszerint az egyház Isten vándorló népe.
Az Isten népe kifejezés mögött az a meggyőződés rejlik, hogy Isten nem egyenként hívja meg az embereket az üdvösségre, hanem közösségben. Ő ugyanis úgy akarta, "hogy ne külön-külön szentelje meg és üdvözítse az embereket, bárminő kölcsönös kapcsolatuktól függetlenül, hanem néppé tegye őket, néppé, amely Őt igazságban elismeri és szentül szolgál neki" (LG 9). A kommentárok szerint az Isten népe gondolat különösen hangsúlyozza az egyház közösségi jellegét. Már az ősegyházban is ez a megnevezés volt az egyház egységesítő elve, ami azután a történelem során feledésbe merült. Az egyház bizonyos értelemben mintegy "osztálytársadalommá" vált, fönt a különféle privilégiumokkal fölruházott papság, lent pedig a világiak passzivitásra és engedelmességre ítélve. Az egyház Isten népeként történt értelmezése lebontja ezeket a válaszfalakat. Nem szűnik meg ugyan az egyház hierarchikus felépítése, de ez a hierarchikusság új megvilágításba kerül. Az egész nép, papok és világiak egyaránt, felelősek az egyházért és arra hivatottak, hogy aktívan részt vegyenek ennek a közösségnek az életében és építésében. Nincs helye többé a klerikális paternalizmusnak. A püspökök vagy papok világiakhoz való viszonya nem atyai, főleg nem atyáskodó többé, hanem testvéri. Atya-gyermek kapcsolatról csak nagyon szűk, hivatalos területen beszél a zsinat. Amiként "a világi hivőknek az isteni kegyelem alapján testvérük" Krisztus, olvassuk a konstitúcióban, "ugyanúgy testvéreik" a fölszentelt pásztorok is (LG 32).
Az Isten népeként felfogott egyház gondolata kifejezi Izrael népe és az egyház közötti folyamatosságot. Ráirányítja a figyelmet arra a tényre, hogy a kinyilatkoztatásnak és az üdvösségnek is történelmi vetülete van. Az egyház sem egy elvonatkoztatott égi nagyság, hanem adott korban és történelemben megjelenő konkrét valóság, "zarándokló egyház", amely "ennek a világnak mulandó alakját hordozza" (LG 48). Nem fölülről tekint a világra, hanem a világba inkarnálódva, azaz testesülve, magán viseli korának időleges jegyeit, dialógusra lép a világgal, azonosul az emberek gondjaival, bajaival, szenvedéseivel, és küldetését is az adott történelmi kor és helyzet összefüggésében teljesítheti. Figyel az idők jeleire, hogy mindig korszerűen közvetítse a rábízott üzenetet.
A történelmiség indokolja a tanítás továbbfejlesztésének lehetőségét és szükségességét, valamint a saját múlttal és praxissal való önkritikus szembenézést. Karl Rahner szerint az "Isten népe" gondolat a "zsinati egyháztan vezérfonala".[2]
2. Isten népe teológiájából következik tehát a zsinati egyházkép egy másik jellemző vonása, a világi hívek fölértékelésére. A zsinat a világiakat nem az egyház peremén akarta többé tudni, hanem be kívánta vonni őket mint az egyház aktív, szerves tagjait az egyház általános küldetésébe. Apostolkodásuk jellemzője viszont éppen az, hogy laikusok. Azáltal vállalhatnak ugyanis sajátos feladatokat, hogy nem fölszentelt papok vagy szerzetesek. Így kap végül is a negatív csengésű laikus meghatározás kifejezetten pozitív jelentést.
Bár az egyházi elöljáró megbízása alapján a világiak is tölthetnek be egyházi funkciókat, sajátos hivatásuk mégis a világba szól, az a dolguk "hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát" (LG 31).
A zsinat a világiak apostolkodásának területei között a házasságban és családban történő apostolkodást hangsúlyozza beleértve a családokért tett szociális és politikai erőfeszítéseket is, valamint a kulturális, gazdasági, társadalmi környezetben, a nemzeti és nemzetközi életben való tevékenységet.
3. A zsinat egyházképét közvetlenül érinti emberképe is. "Az ember test és lélek egysége", olvassuk a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióban (GS 14). A II. Vatikáni zsinat előtti teológia ezt az ismert tételt dualista módon értelmezte, amely szerint a kettő egymástól különálló valóság és a lélek értékesebb a testnél.[3] Legtöbben emlékszünk még a test megvetését sugalló vallásos nevelésre, amely például a szexualitást szégyenlősen kezelte, a házasságban megengedett rossznak tartotta és kizárólag funkcionálisan a nemzés céljába állította, nem szólt az örömszerzésről, a másik tiszteletéről. A II. Vatikáni zsinat szakít a dualista fölfogással, mert a test és lélek egysége ugyanis annyira tökéletes, "hogy az ember mindig csak mint test és lélek irható le, egyik a másikban és egymástól mindig szétválaszthatatlanul".[4] A zsinat az ember kötelességének nevezi, "hogy jónak és tiszteletreméltónak tartsa testét, hiszen azt Isten teremtette, és feltámasztja az utolsó napon" (GS 14).
A konstitúció házassággal és családdal foglalkozó fejezete új megvilágításba helyezi a hitvesi szerelmet, amely "személytől személyre" irányul, és a "személyiség egészének javát keresi, ezért képes sajátságos méltósággal gazdagítani a testi-lelki megnyilatkozásokat...". "Az ilyen szerelem, amely emberi és isteni elemeket társít, a házasfeleket önmaguknak szabad, kölcsönös, belső és külső gyöngédséggel bizonyított odaajándékozásra vezeti, egész életüket áthatja, sőt maga is tökéletesedik és növekszik önzetlen megnyilatkozásai által. Messze fölötte áll tehát a merő érzéki vágynak, amely önző mohóságával együtt igen gyorsan, nyomorúságosan el is lobban".
A zsinat hangsúlyozza, "hogy a nő és férfi személyi méltósága egyenlő; ezt az egyenlőséget kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniük".
Végezetül új megvilágításba kerül a szerelmi aktus is. "A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely által örvendező és hálás lélekkel mind a ketten gazdagítják egymást", mondja a konstitúció (valamennyi idézet: GS 49).
Mennyiben felel meg A boldogabb családokért című körlevél az imént fölvázolt egyház- és emberképnek? A föntebb említett szempontok legtöbbje fölfedezhető a püspökkari dokumentumban. A pásztorlevél különös körültekintéssel és aprólékossággal építi magába a zsinati egyházkép elemeit. A körlevél zsinatkonform. Nézzük részletesebben!
1. A bevezetőben leszögezi, hogy az egyház "segítőkész figyelemmel kíséri a társadalom és a benne élő emberek életét" és "minden jóakaratú emberhez" kíván szólni (1) (kiemelés - W. J.). Meg akarja érteni "a családnak és a házasságnak az elmúlt évtizedekben végbement változásait" (11), ezért az első fejezet áttekinti a házasság és család intézményének múltját és jelenét, a gazdasági, társadalmi-kulturális környezet alakulását.
Helyzetelemzése rendkívül átfogó, gyakorlatilag a dokumentum harmadrészét öleli fel. A szerzők érezhetően arra törekedtek, hogy a házasság és család intézményét korunk összetett valóságában ragadják meg. A család válsága "része napjaink mély és mindent átható társadalmi átalakulásának, amely semmibe veszi és felmorzsolja az emberi együttélés korábban megszokott és elfogadott normáit" (22). A helyzetelemzés ezenkívül differenciált is, egyaránt szóvá teszi a negatív és pozitív jelenségeket. Nem hallgatja el a történelmi, gazdasági és kulturális-társadalmi környezet káros hatásait, de elismeri a pozitívumokat is, így például a személyes vonzódáson és szabad döntésen alapuló házasságok elterjedését (26), a nők jogos igényét a továbbtanuláshoz és szakmai előmenetelhez (15) vagy a család szerepváltozásait (61). Igaz mindez annak ellenére is, hogy itt-ott túlzott egyszerűsítésekkel találkozhatunk, mint például amikor a házas kötelékek meglazulásának egyik okaként a "fiatalkori nemi kapcsolatok"-ról van szó (40).
Különösen A házasság és család ma: változás vagy válság? (1.3) című fejezet meggyőző, amely a házas és élettársi kapcsolatokkal, a válások számának alakulásával és következményeivel, valamint azokkal a torzulásokkal és veszélyekkel foglalkozik, amelyeknek a mai emberek, fiatalok és házasfelek ki vannak téve, mint például a mindenek fölé emelt individualizmus, a túl korai szexuális kapcsolat, az abortusz, gyakori partnerváltás (33), az örömszerzés bálványozása (34) vagy a család mint veszélyforrás. "Ez előfordulhat úgy is, hogy a szülő nem tudja elhárítani társadalom veszélyeit és terheit, hanem - olykor a saját bajaival megtetézve - továbbhárítja a gyerekre. Máskor viszont a család zilált belső viszonyai károsítják a gyermekeket" (46). De gyakori "a családon belüli bántalmazás és erőszak", "a gyermek elhanyagolása" (47) vagy "a családtagok életminőségének megromlása is. Az alkoholizmus és a drogfüggőség is sok áldozatot követel" (48). Véleményem szerint ez a fejezet önmagában is hű korképet ad és szinte fölöslegessé teszi a megelőző két fejezetet, amelyekben sok az ismétlés, legyen szó akár a szocializmus torzulásairól (17, 22), akár a patriarchális családról (10, 15), vagy a családok veszélyeztetett helyzetéről (13, 18, 20, 22, 23, 24), a korábbi normák átalakulásáról és értékvesztésről (12, 22, 24, 27) vagy a média káros szerepéről (12, 30, később 53, 85, 137, 150) stb. Sajnos az ilyen ismétlődésekkel a későbbi fejezetekben is bőven találkozunk, így például a konfliktusok vagy a családi kommunikáció (51, 56, 68, 126, 139), a személy kiteljesedése (54, 56, 58, 60, 61) és különösen a házasság szentségi jellege kapcsán (91, 92, 93, 94, 95, 97, 105). Valami nem attól lesz igaz, hogy sokszor vagy sokan ismételik, hanem az érvek, a példa visznek előbbre.
2. Örvendetes, hogy a MKPK szorgalmazza a világiak, egyesületek és lelkiségi mozgalmak fokozott bevonását a házassági és családpasztorációba, számít tanácsaikra és segítségükre (127). Különösen fontos, hogy még azok előtt sem csapja be az ajtót, akik csak polgári házasságban, sőt házasság nélkül vagy próbaházasságban élnek együtt. A püspökök őket is meghívják, "hogy vegyenek részt az egyház életében az egyházközségen vagy valamelyik lelkiségi mozgalmon keresztül" (131).
A körlevél nemcsak a hívőket, hanem "a társadalom vezető csoportjait és személyiségeit" (134) (kiemelés - W. J.), valamint a civil szervezeteket (135) is párbeszédre hívja, hogy közös erőfeszítés révén megoldódhassanak "azok a problémák, amelyek jelenleg akadályozzák a családbarát társadalom létrejöttét. Ez a párbeszéd egyidejűleg sokféle fórumon folyhat; az egyházi sajtóban, az egyházközségekben, az egyház szakembereinek bevonásával, nyitottan és érzékenyen értelmezve a társadalomban mutatkozó folyamatokat" (134).
Fontos, hogy a pásztorlevél konkrét javaslatokkal él a törvényhozás és államvezetés felé is, hogy biztosítsák "a családnak mint természetes közösségnek alapvető jogait" (140). A szerzők figyelme kiterjed többek között a magyar jogrend hiányosságaira, az adó- és nyugdíjrendszer visszáságaira, a gyerekvédelemre, sőt a média műsorai szabályozásának szükségességére is.
3. Külön fejezet (2. Személy és közösség: képünk az emberről) foglalkozik az egyház emberképével. A körlevél kifejezetten elkötelezi magát a II. Vatikáni zsinat "perszonalista, személyközpontú felfogása" mellett (57), sőt ezt keresztény antropológiai alapon még részletesebben fejti ki, mint a zsinat tette.
A házasság és család itt "mint személyes közösség" jelenik meg (2.2. fejezet), amely a leginkább képes arra, hogy a házasfeleknek és gyermekeknek azt a környezetet biztosítsa, amelyben szabadságukat és értékeiket kibontakoztathatják (60), illetve harmonikusan felnőtté váljanak (61). A házasság ezen az alapon és nem egyházi parancsok vagy társadalmi elvárások következtében, hanem a dolog lényegéből kifolyólag "tartós életszövetség" kell legyen (2.3. fejezet), amely rászorul arra, hogy "az egymást szerető emberek jelét adják összetartozásuknak: törődjenek egymással, figyeljenek egymásra, akarják közösen megoldani a külső és belső nehézségeket" (68).
Ez a felfogás visszaadja a méltóságát úgy a nőnek (98), mint a szexuális aktusnak is. "A házastársak kölcsönös szeretete és önfeltárulkozása fejeződhet ki szexuális egyesülésükben. E fontos egzisztenciális élményben kölcsönös egymásnak adottságuk nyilvánulhat meg, amely testi-lelki feloldódáshoz és az egymásban megtalált kielégüléshez vezet. A szexualitás így megnövekedett örömet hordoz, hiszen a férfi és nő közti személyes szeretet részévé vált" (63). A nő és férfi szerető személyes kapcsolata, egymás kölcsönös szolgálata önmagukban értékek és nem azáltal - mint a korábbi teológiában -, hogy a nemzés és nevelés céljának vannak alárendelve.[5]
Természetesen nem arról van szó, hogy megváltozott volna az egyház álláspontja a gyermekvállalás jelentőségét illetően, csupán arról, hogy a nemzés nem a házasság elsődleges célja, illetve, hogy egyáltalán nincs helye a célok rangsorolásának. A körlevél a zsinattal összhangban leszögezi: "A házasság lényegéhez tartozik, hogy kész a gyermekek befogadására és fölnevelésére" (73).
Részletesen szól a magyar püspökök pásztorlevele a magzatelhajtás elfogadhatatlanságáról, amelyet elsősorban a kezdődő emberi élet és a nő méltóságának oldaláról közelít meg (74-78).
4. A későbbi fejezetekben a körlevél hűen, szinte szó szerint ragaszkodik a házassággal és családdal kapcsolatos zsinati tanításhoz, illetve a zsinat utáni pápai megnyilatkozásokhoz, gyakran idéz is a különböző dokumentumokból. Nem térek most ki mindarra, amit a házasság szentségi jellegéről és fölbonthatatlanságáról mond, hiszen ezek a szempontok közismertek, csupán a családtervezés hangsúlyos új megközelítésére szeretnék még utalni.
A Gaudium et spes konstitúcióval összhangban azt mondja a pásztorlevél, hogy "a házas szeretet a teremtő Isten művét folytatja a világon, amikor utódoknak ad életet" (90). Ezt a gondolatot később többször is megismétli (96, 112), de nem találtam utalást arra, ami korábban az egyház álláspontja volt, miszerint erre minden szexuális aktusban nyitottnak kellene lenni. Éppen ellenkezőleg, a körlevél a szülők felelősségét hangsúlyozza, amikor ugyancsak a lelkipásztori konstitúciót idézve kijelenti, hogy ""lelkiismeretükhöz igazodva" kell eldönteniük, mikor és hány gyermeket tudnak vállalni, gondoskodva nemcsak világrahozatalukról, hanem fölnevelésükről is. E tervezésben a házastársaknak figyelembe kell venniük a maguk javát, születendő gyermekeik érdekeit, az anyagi és szellemi létfeltételeket és közjót egyaránt". Természetesen hozzáteszi, hogy "saját szempontjaik mellett azonban el kell fogadniuk az egyház útmutatását is" (114). Isten munkatársainak lenni nem azt jelenti, írta már a Gaudium et spes idevágó fejezetéhez szánt kommentárjában Bernhard Häring, hogy "az isteni gondviselésben bízva vakon és gondolkodás nélkül a véletlennek vagy a biológiai törvényszerűségek működésének szolgáltatjuk ki magunkat. Az Istenre hagyatkozás éppen akkor a leginkább emberhez méltó, ha megkíséreljük az adottságokból Isten akaratát kiolvasni". Természetesen "az ember sosem tud mindent tökéletesen átlátni, tolmács-szerepe nem terjed túl a fölismerés lehetőségein". Az is bizonyos ugyanakkor, hogy "a felelős gyermekvállalásnak semmi köze az önkényes tervezéshez vagy a gyerekellenes születésszabályozáshoz. A keresztény magatartás "odafigyelő tisztelet"", mindenekelőtt Isten adományaira és egymásra, de a körülményekre is.[6]
A püspökök elismerik, hogy a családtervezés "konkrét módjai és eszközei nemegyszer komoly lelkiismereti kérdéseket vetnek föl". Azon túl, hogy értelemszerűen elutasítják azokat a módszereket, "amelyek a már megfogant élet kioltására is alkalmasak", valamint "a mesterséges megtermékenyítés és a béranyaság gyakorlatát" (115), tartózkodnak attól, hogy konkrét recepteket adjanak a házasfeleknek. A családtervezés módjai és eszközei kérdésében nem is az a jelentős, amit a dokumentum mond, hanem, amiről hallgat, mert ezzel elkerüli az egyház korábbi magatartására oly jellemző tiltást, túlszabályozást, és a döntést a házasfelek lelkiismeretére bízza.
Bizonyára még több példát is felhozhatnánk annak érzékeltetésére, hogy mennyiben felel meg a körlevél a zsinati egyházképnek, de már csak egyetlen szempontot kívánok röviden megemlíteni, mégpedig a felekezeti tolerancia érvényesülését. Nem sok szó esik a vegyes házasságokról, de ahol igen, ott a püspökök a római dokumentumok értelmében figyelmeztetik a lelkipásztorokat, hogy "az ökumené és lelkiismereti szabadság szellemében tartsák tiszteletben a nem katolikus fél vallási vagy világnézeti meggyőződését, és semmiképpen se korlátozzák azt", valamint, hogy törekedjenek jóakaratú együttműködésre a nem katolikus lelkésszel (130).
Az eddig mondottak, úgy gondolom, elegendőek annak bizonyítására, hogy a Boldogabb családokért! - akárcsak az Igazságosabb és testvériesebb világot! című - körlevél a magyar katolikus egyháznak a II. Vatikáni zsinat utáni egyik legjelentősebb dokumentuma. A méltatás után azonban röviden szólni szeretnék hiányosságairól is.
1. Mint a bevezetőben említettem, az Isten népe teológiája magába foglalja az egyház saját múltjával és praxisával való kritikus szembenézést is II. János Pál pápa ennek következetes képviselője, amint ezt a közelmúlt bocsánatkérései is bizonyítják. Az elemzett magyar pásztorlevélben azonban nehéz fölfedezni az önkritika nyomait.
Több cikkely is rámutat a társadalom torzulásaira, de egyben sem történik említés az egyház korábbi kifejezetten negatív, tiltó, sőt nő- és szexualitás ellenes álláspontjáról, amelyek nemcsak évtizedeken, hanem évszázadokon keresztül fejtették ki és fejtik ki ma is személyiségtorzító hatásukat. Örvendetes, hogy a püspökök elutasítják a patriarchális családmodellt, sőt azt is megtudjuk, hogy ezt már "Jézus érvénytelenítette, amikor a válásra vonatkozó mózesi törvény helyett a Teremtő eredetei szándékát helyezte előtérbe" (98), de megérdemelt volna néhány szót az a tény is, hogy ezt a családmodellt nem utolsó sorban az egyház tartotta fönt.
Szó van arról, hogy manapság sokan elfordulnak az egyháztól (12), de a körlevél fel sem veti az egyház, illetve a hívők ezzel kapcsolatos felelősségét, hogy például korszerűek-e vallási formáink, hiteles-e igehirdetésünk, nem takarja-e el túlságosan sok idejétmúlt lerakódás, érdek, hatalmi szempontok az egyház fényét stb.
A szocializmus visszaérő bírálatában egy mondatnyi hely sem jutott az egyház akkori mulasztásainak megemlítésére, hogy például, ha kényszerűen is, de egyes egyházi vezetők részt vettek a rendszer legitimizálásában.
Ugyancsak dicséretes, hogy említés történik az "Isten iránt feltétlen szeretetből" "önként vállalt" szüzességről, amely igen nagy érték (101). Szólni kellene azonban ennek veszélyeiről és torzulásairól is, mint ahogyan szó volt a házasságra és családra leselkedő veszélyekről is. Az USA-ban végzett legújabb felmérések szerint például a katolikus papok és szerzetesek között négyszer akkora az AIDS okozta halálozási arány, mint az összlakosságon belül.[7] Semmi sem indokolja, hogy a cölibátussal kapcsolatos helyzetelemzés ne legyen éppolyan őszinte és átfogó, mint a házasságé és családé. Mindkét életformánál egyaránt föl kell vázolnunk az eszményt és tudomásul kell vennünk a valóságot. Ennek agyonhallgatása vagy szőnyeg alá söprése megbosszulja magát.
2. Számomra meglepő, hogy a Személy és közösség című rész első fejezete a családdal mint társadalmi közösséggel foglalkozik, és csak a következő fejezetben van szó a családról mint személyes közösségről. Itt mintha kísértene a régi teológiai gondolkodás, néha-néha megjelenne a korábbi házassági célok rangsora, amely csak a gyermekkel megáldott házasságot tekinti teljes értékűnek (51, 60, 62). A Tennivalók a családért és a házasságért című utolsó rész részletesen szól a világiak bevonásáról a családpasztorációba. Néha-néha azonban előbújik a klerikalizmus, amely mindent a pap ellenőrzése alá akar helyezni, sőt a gyóntató papot a családtervezés szakemberei közé sorolja (115). Más kijelentések azonban igyekeznek eloszlatni az ilyen gyanút, ezért talán nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani bizonyos kevésbé szerencsés megfogalmazásoknak.
Ugyanebben a fejezetben a közösség kifejezés csak a házasságra és családra, az utolsóban viszont a plébániai közösségre is vonatkozik. A társadalmi elemzés megmutatta, hogy az izolált család mennyi veszélynek van kitéve, a család közössége gyakran szétesik. Arról is volt szó, hogy korunkban sokan elfordulnak az egyháztól, az egyházközség megtartó ereje csökken. A házasságokat és családokat - úgy tűnik - elsősorban nem ezek, hanem az eleven kisközösségek tudják támogatni. A családpasztoráció elsődleges fórumai ma már a "nagy családok", a védőhálót biztosító (bázis)közösségek, amelyek nem a hivatal nehézkességével, bürokráciájával, sőt elő-ítéleteivel fogadják az embereket, hanem feltétel nélküli szeretettel.
3. Már szóltam arról, hogy mennyire átfogó és meggyőző a körlevél helyzetelemzése. Kérdés azonban, hogy összhangban van-e ezzel a dokumentum teológiai szemlélete. Az a tény, hogy a pásztorlevél harmad része a család és házasság történelmi, gazdasági, kulturális, társadalmi komponenseivel foglalkozik, azt jelzi, milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a szerzők annak, hogy megértsék azt a változó világot, amelyben ezeknek az intézményeknek manapság helyt kell állniuk, sőt ki kell fejteni áldásos hatásukat. Tudatában vannak a nyugati társadalmakban lezajlott és a rendszerváltás után nálunk is fölgyorsult változásoknak, amelyek alapvetően rendezik át az emberek életét (12). Megállapítják, hogy az "emberek többsége nem nézett szembe avval a ténnyel, hogy a család szerepe a korábbi időkhöz képest megváltozott" (13) stb. Ezt a terjedelmes, rendkívül fontos és precíz elemzést olvasva az ember azt várja, hogy az egyház új válaszokat ad új kérdésekre. Ez annyiban meg is történik, hogy az egyház is a személyközpontú antropológia talaján áll. A kifejezetten az egyház álláspontját kifejtő fejezetben azonban a zsinati és egyéb tanítóhivatali kijelentésekkel találkozunk, amelyek a zsinat előtti tanításhoz képest forradalmi szemléletváltást jelentenek ugyan, és amelyeket aligha lehet eléggé méltatni, de nem biztos, hogy minden mai kérdésre választ adnak. Nem világos, mennyiben befolyásolja a ma konkrét történelmi-társadalmi-kulturális helyzete az egyház mondanivalóját. Vagy ha nem befolyásolja, mi szükség van a társadalmi körülmények kimerítő elemzésére? Nem lenne akkor elegendő a házasság és család válsága láttán az örök érvényű és követendő egyházi tanítás fölmutatása? Nézzünk néhány példát!
Részletesen szól a körlevél arról a komplex társadalmi környezetről, amely a hagyományos házasság és családmodell föllazulásához, a házasságok és születések számának drámai csökkenéséhez és a válások számának megugrásához vezet. Az egyházi vezetők elismerik, "hogy a templomban kötött házasságok közül sem mindegyik sikeres" (108), segítségükről biztosítják a azokat, "akiknek házassága emberi szemmel nézve visszavonhatatlanul tönkrement", sőt megértő szeretettel állnak mellettük "akkor is, ha érvényes szentségi házasságuk valamilyen súlyos ok miatt meghiúsult, és ők új polgári házasságot kötöttek" (111). Az okok ily alapos elemzése és ennyi emberség láttán furcsa - bár várható - a következő kategorikus kijelentés, hogy az ilyen "hívők tehát nem gyónhatnak és áldozhatnak, s így fájdalmas tanúi a házasság felbonthatatlanságának", noha "tagjai maradhatnak a hívő közösségnek, és sokféle módon részesülhetnek Isten kegyelmében" (111). A differenciált megközelítés és hagyományos egyházi tanítás közötti ellentmondás így a gyakorlat és tanítás ellentmondásához vezet: bár ez a hivatalos álláspont, de lesz olyan pap, amelyik föloldozza a feleket, és föltűnést nem okozva még áldozhatnak is.
A körlevél hangsúlyozza a világiak bevonásának szükségességét a házassági és családpasztorációba. Ennek az együttműködésnek azonban merev határai vannak. Nem annyira együttműködésről van szó, mint inkább az egyházi hivatal elvárásainak teljesítéséről. A világiakkal szemben egy általános alapbizalmatlanság érezhető az egyházi megnyilatkozásokban: ők nem ítélhetnek meg semmit, de róluk ítélhetnek idegenek (kik tudhatják például, hogy érettek voltak-e ők vagy mások a házasságkötéskor, vagy volt-e más súlyos érvénytelenítő tényező, amelyet kifelé ugyan nehéz bizonyítani, de az érintett vagy érintettek erről belsőleg meg vannak győződve, ha nem ők maguk?). Ha a papok közül is sokan azt vallják - mint hallottuk -, hogy a házasságok fele éretlenség miatt érvénytelenül köttetik, nem kellene-e a hivatal képviselőinek is alázatosabban közeledni a kérdéshez és nagyobb jelentőséget tulajdonítani az érintettek lelkiismertének, belső fórumának?
A személyközpontú szemlélet addig érvényes, amíg nem ütközik az érvényes egyházjogi előírásokba, mert ha igen, ott a jog az úr. Ennek legjellemzőbb példája talán az a rövid cikkely, amely kijelenti, hogy a "polgári házasságból elvált katolikusok akkor köthetnek templomi házasságot, ha a polgári bíróság elválasztó döntése jogerősen megszületett, és korábban még nem kötöttek egyházi házasságot" (110). A megelőző polgári házasságkötés személyes motívumai és jegyei szóra sem érdemesek. Így bár az egyház helytelenítheti a házasság előtti együttélést és próbaházasságot, mégis lehetővé teszi, hogy bárki néhány polgári próbaházasság után érvényes egyházi házasságot kössön, míg azt, akinek sikertelen volt az első egyházi házassága, akkor is kizárja a szentségek vételétől, ha második házassága tartósnak bizonyul.
A "fiatalkori nemi kapcsolatok" - értsd a házasság előtti nemi élet - terjedéséről és a házasság intézményének gyengüléséről és ezek okairól is szól a körlevél. Érthető, ha az egyház mindezt nem helyesli és különösen a fiatalok elé állítja a szentségi házasságmodellt. Megelégedhet-e az egyház ennyivel? Ha igen, nem némák párbeszéde jön-e létre? A megváltozott társadalmi viszonyok tudomásulvétele nem jelenti-e azt is, hogy az egyháznak azok számára is van mondanivalója, akik nem követik mindenben tanítását? Ha a házasság előtti nemi kapcsolatok terjedése tény, nem kellene-e az egyháznak szempontokat adni ezek humanizálásához? A második fejezetben leírtakat, a személy méltóságának tiszteletét, az individualizmus veszélyeit, a szeretet, gondoskodás és oltalom, sőt a betegségek megelőzésének szükségességét ezekre a kapcsolatokra is alkalmazni? Nemcsak elutasítani kellene a tökéletlent, hanem fölemelni és megszentelni is.
Tudom, ezek a szempontok már túlmutatnak a körlevélen és általában érintik a tanítóhivatal állásfoglalását. Meg kell értenünk a szerzőket és a magyar püspököket, hogy nem mondhatnak mást és többet, mint amit a hivatalos egyházi megnyilatkozások. A kiváló helyzetelemzés azonban arra késztethet bennünket, hogy ne csak elítéljük azt, ami nem felel meg az egyház tanításának, hanem mindenekelőtt megértsük a mai embert és neki is hirdessük az örömhírt, mint Jézus a kivetetteknek, és segítséget nyújtsunk neki.
Az egyházkép elemzésénél nem mehetünk el szó nélkül azon kérdés mellett, hogy megújulhat-e a körlevél irányelvei szerint a lelkipásztori gyakorlat Magyarországon. Válaszom feltételes igen: igen, ha kiküszöböljük az említett hiányosságokat és megvalósítjuk a kitűzött feladatokat.
Ez utóbbiakról külön fejezet (4.1) szól és három részre tagozódik: a családpasztorációval kapcsolatos feladatokra, a házasságra és családi életre való felkészítésre, valamint a különleges és válságos helyzetekkel kapcsolatos tennivalókra. Nem célom ezen feladatok ismertetése, egy részükről a méltatásnál, illetve a hiányosságoknál egyébként is már volt szó. Mindenesetre örvendetesek mindazok a kezdeményezések, amelyek már létrejöttek és azok is, amelyek egyelőre csak terv formájában szerepelnek, legyen szó akár az intézményes keretekről, mint az Országos Lelkipásztori Intézet szervezésében beindult családpasztorációról, az egyházmegyei családreferensekről vagy az Országos Családsegítő Intézetről, akár a papképzés megújításáról, amelyben helyet kapna a családpasztorációra való felkészítés, akár a pasztoráció különféle formáiról a jegyesoktatástól a családlátogatásokig, amelyek mindegyikébe a világiak fokozott bevonását tervezik, akár a különleges esetek kezeléséről van szó, mint az elváltak, egyházi házasság nélkül együtt élők, gyermektelen házaspárok, öregek és betegek bevonása a egyházközség életébe. Annyi ötlet és feladat, hogy az ember szinte ijedten kérdezi: megvalósítható-e mindez?
Van-e, lesz-e erre akarat abban a papságban és egyházi vezetésben, amely bár túlterhelt, de lehetőleg mindent kézben akar tartani, megítélni, eldönteni és irányítani, legyen az anyagi vagy a lelki ügy, legyenek azok információk vagy pozíciók és bizalmatlanul tekint minden civil kezdeményezésre. Bizonyára papja válogatja! Pécsett az 1999/2000. tanév második szemeszterében az Egyházfórum havi rendszerességgel fórumot szervezett a házasságról és családról, amelyre minden alkalommal meghívót kaptak a pécsi plébániák, amelyről rendszeresen tudósított a sajtó, rádió, alkalomadtán a helyi tévé is. Erre a világiak által rendezett programra soha egyetlen pap sem jött el. Mégsem kell dialógus, elegendők a kibocsátott irányelvek?
Úgy gondolom, intézményes biztosítékra, mintegy az alapelvek megvalósítását biztosító rendeletekre, útmutatásra van szükség, hogy a szép szavakból tettek legyenek. Mit ér, ha a MKPK elhatározza egy Családsegítő Intézet fölállítását, de arra egy fillért sem áldoz? Mit ér a körlevél, ha van püspök, aki egyszerűen bojkottálja a terjesztését (mint hallottuk, egyetlen példányt sem rendelt egyházmegyéjének)? Mit tehet az ember azon a plébánián, ahol a civilek sürgetése, segítőkészsége ellenére sem történik semmi, ahol javaslatait meg sem hallgatják? Kit lehet számon kérni, ha a papnevelés továbbra is életidegen marad, ha a plébániai közösségre hivatkozva száműzik a lelki közösségeket, nem vonják be a munkába a segítőkész öregeket, házasokat vagy elváltakat, újraházasodottakat, sőt házasság nélkül együtt élőket is (mert a körlevél rájuk is számít). Ha az ilyen és hasonló kérdésekre nem kapunk választ, akkor fönnáll a veszély, hogy a körlevél egy szép szándéknyilatkozat lesz csupán, amely senkit semmire sem kötelez, és senkinek, legkevésbé a laikusnak, biztosítja a jogot, hogy beleszólhasson az őt érintő kérdésekbe, netán elősegítse az egyház megújulását. Adja Isten, hogy ne így legyen!
Jegyzetek
[1] A. MÜLLER, Felhívás az aggiornamento-ra, Egyházfórum 1987, 1,
14. [vissza]
[2] K. RAHNER, Die Sünde in der Kirche, in G. BARAÚNA (Hrsg.), De Ecclesia.
Beiträge zur Konstitution 'Über die Kirche' des Zweiten Vatikanischen Konzils,
1., Freiburg, 1966, 346-362., 353. [vissza]
[3] "Ennek a látásmódnak az égvilágon semmi köze Jézus tanításához, nem
is keresztény, hanem gnosztikus-manicheus tanítás, amely ellen az egyház védekezett
ugyan, el is ítélte, a felszín alatt azonban mégis csak átszivárgott a keresztények
tudatába. Ezzel a nézettel száll szembe nagyon élesen a konstitúció." GOJÁK
J., Magyarázat, in CSERHÁTI J. - FÁBIÁN A. (szerk.), A II. Vatikáni Zsinat
tanítása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai, Szent István Társulat,
Budapest, 1975, 430. [vissza]
[4] J. RATZINGER, Kommentar zum ersten Kapitel des ersten Hauptteils von Gaudium
et spes, in J. HÖFER - K. RAHNER (szerk.), Lexikon für Theologie und Kirche
[továbbiakban LThK], 12-14 kötet, Herder, Freiburg Különkiadás 1986, 14. kötet,
313-354, 322. [vissza]
[5] "A teljes hűség és a házasság fölbonthatatlansága sem kizárólag az
utódok javából vezethető le, mint sok régi természetjogi traktátusban, hanem
ugyanúgy a szeretetközösségnek mint olyannak a lényegéből is. Maga a szeretet
- nem mint valami szentimentális dolog, hanem mint lényegi alkotmány és hivatás
- igényli a hűséget és a fölbonthatatlanságot". B. HÄRING, Einleitung und
Kommentar zum ersten Kapitel des Zweiten Teils von Gaudium et spes, in LThK
14, 423-446, 431-432. [vissza]
[6] HÄRING, im. 439. [vissza]
[7] Christ in der Gegenwart 2000, 8, 58. [vissza]