Tisztelt Hallgatóság, kedves Testvérek!
Nem prédikáció következik, de azt hiszem, azért a megszólítás mégiscsak jogos. Jelként vagy/és munkásként lenni jelen? Ezt a címet kaptam, és azon gondolkoztam, hogy lehet-e egyáltalán ez a keresztény élveboncolás érdekes azoknak, akik számára "jel" és "munkás" közt nincs valamiféle ellentmondás. Egy olyan konfliktusról van szó, ami talán olyanok számára, akik nem mozognak belső keresztény körökben, nem is igazán érthető. Ha ellentmondást nem is lát valaki itt, azért lehet érzékeltetni a feszültséget. A keresztény egzisztenciát meghatározó bipolaritásról van szó: kontempláció, szemlélődő létforma és aktivizmus. Jelként lenni, egyszerűen keresztényként létezni ebben a világban, vagy pedig munkásként elköteleződni bizonyos programok és cselekvések mellett? Figyelemreméltó, hogy abból az alapvető feszültségből, amiből a keresztény egzisztencia táplálkozik, mind a kettő legitim módon levezethető. S nagyon fontos, hogy egy feszültségből vezethető le, ugyanis bennünket, keresztényeket gyakran megkísért, hogy dolgokat, amelyek bipolaritásban léteznek, megpróbáljunk harmonizálni - ezzel viszont kirántjuk alóluk a szőnyeget, és összeesnek ezek a dolgok.
Az első keresztény századokban úgy jelent meg ez a feszültség, hogy a keresztények úgy gondolták, hogy abban a csodálatos újban, amit Krisztusban, a Krisztus-hitben fölfedeztek, abban a hatalmas lendületben, amit kaptak, ez az egész már nem tarthat sokáig. Ha a Krisztus-eseményt egy színházi előadáshoz hasonlítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy úgy érezték: a föltámadással a csodálatos dráma után legördült a függöny, és már nem kell másra várni, mint hogy a szereplők még egyszer kijönnek és meghajolnak a közönség felé. Ezt a rövid időt a függöny legördülése és a szereplők újra való megjelenése között pedig már fél lábon is ki lehet bírni. Tehát kontempláció, tehát visszavonulás a világnak a dolgaitól, tehát nem részt venni, hanem várni, hiszen úgyis nagyon hamar visszajön az, aki föltámadott.
A másik program pedig - aminek különösen Lukács evangélista adja meg az Apostolok Cselekedeteiben az alapvetését - az, hogy nagyon rövid az idő, úgyhogy hajrá, neki, járja be a keresztény üzenet az egész világot. "Lesznek nékem tanúim Jeruzsálemben, Samáriában, Judeában és a Földnek a végső határáig." Menjünk, csináljuk gyorsan, hiszen kevés az időnk, és hogyha ezt a keresztényi programot, ezt a missziói programot teljesítjük, akkor valamilyen módon még siettethetjük is Krisztus visszajövetelét, amit már nagyon várunk. Megmaradt ez a feszültség a kontempláció és az aktivitás között mindmáig.
Minden tisztességes keresztény egzisztencia mögött ez a kérdés áll: hogyan lehet többet tenni a világért? A középkori kolostorok laus perennisszével, az állandó imádsággal? Ha csak egyetlenegy percre is megszűnik az imádság, akkor összeomlik ez a világ, elsüllyed az erőszakban, a hatalomvágyban, a pénzhajhászásban. Ez az egyik válasz: kivonulni e világból és imádkozni érte. A másik az, vessük bele magunkat a világba, vitatkozzunk társadalmi programokról, és törekedjünk megvalósításukra. Egynémely kolostorok liturgiai rendjében szimbolikusan is megmutatkozik e két út között meglévő feszültség és harmónia. Amikor az istentiszteleten felségesen megszólal az összecsengő dallam: a Menny a Földön, Isten országának békessége, akkor a barátok közül egynek, a fráter Falzáriusznak az a dolga, hogy a leggyönyörűbben kitartott harmóniába torkaszakadtából beleüvöltsön. A kommentár pedig ez hozzá: a testvéreknek nem szabad elfeledniük, hogy még itt vannak a Földön. Ez az, amit a teológiában eszkatológikus feszültségnek neveznek, amelynek következménye az eszkatológikus korrektívum: mindaz, amit teszek, az elközelgő Isten országának fényében történik.
Itt közöttünk, magyar keresztények között hogyan is valósulhat meg kontempláció és aktivizmus feszültségteli egyensúlya ma? Csak utalok most egy lehetséges válaszra, hogy azután, az előadásom végén visszatérjek még rá. Ha már egyszer ilyen esendő, nagy, történelmi népegyházakba teremtett bele bennünket az Isten, akkor akár elgondolhatnánk valamiféle munkamegosztást. Miért nem tudjuk elképzelni, azt, hogy egyeseknek ez a dolga, másoknak az? Miért nem tudjuk azt elképzelni, hogy a rám rótt feladat semmiféle alapot nem ad arra, hogy a másikra kiszabott megbízást lekicsinyeljem. Hadd mondjak erre egy személyes tapasztalatot. 1981-től 83-ig az NDK-ban tanultam egy állami teológiai fakultáson, protestáns teológiai fakultáson. Én, aki dietista környezetből jövök, úgy éltem meg ezt az időszakot, mint egy második megtérést. Láttam, hogy egészen másképpen is lehet protestáns egyházként lenni egy szocialistának nevezett társadalomban, mint ahogy ez Magyarországon történik. (Lehet, hogy fenntartással kell hallgatni a STASI-történeteket a beszervezésekről. Ha el is fogadjuk ezeket a beszámolókat, gondoljunk arra, hogy talán éppen azért kellett olyan sok STASI-munkatársat a kelet-német egyházakba, a protestáns és katolikus egyházba küldeni, mert igazi veszélyt érzékeltek ott.) Ebben az egyházban éltem meg ennek a munkamegosztásnak a feszültségét. Ahol az egyházvezetésnek, a püspöki karnak - most az evangélikus egyházról beszélek - az volt a feladata, hogy valódi koordinációval - és nem csak egy oldalkacsintással - szüntelenül próbálkozzék párbeszédet kezdeményezni az állami hatóságokkal, hogy újra és újra igyekezzék belekapcsolódni különféle programokba: megvetni a lábát az oktatásban, jelen lenni itt-ott-amott a nyilvánosságban. Eközben pedig ott voltak a radikális bázisközösségek, csoportok, amelyek a maguk nagyon is prófétai tiltakozásával az általuk fölvállalt ügyekben - akár ökológiai kérdésekről vagy pacifizmusról volt szó - folyamatosan bombázták azt a társadalmat. Igen nagy kihívást jelentett egyrészről az egyházvezetés számára, hogy a feszült légkörben újra és újra megpróbálja az állami hatóságokkal szemben megmenteni ezeket a csoportokat a megsemmisítéstől, másrészről pedig ezeknek a csoportoknak, hogy elfogadják a püspökök kompromisszumkészségét és - talán túlságos - belemerülését az állami programokba. De volt egyfajta munkamegosztás, és azt mondom, hogy akik ezt a legjobban csinálták, az elmúlt harminc évben ott az NDK-ban, azok még a változások után, a fordulat után is meg tudták értetni magukat egymással.
Puszta létünkkel jelként képviselni valamit vagy az életgyakorlatra koncentrálni? - így is fel lehet tenni a bipolaritásra vonatkozó kérdést. Hova vezet az egyik, és hova vezet a másik? A depositum fidei feledése a hit kontrollja nélküli gyakorlatot eredményez. A hit kontrolljának elvesztésén pedig a hitkincs orientáló segítségének - és az erre a segítségre irányuló igénynek - eltékozlását értem. A hitkincsét, amelyet megkaptunk a több ezer éves bibliatörténetben - tehát a Biblia első felét is szeretném itt bevonni -, az evangéliumtörténetben, és a kétezer éves egyháztörténetben. Ez a veszteség pedig csak valami lapos együttműködéshez vezethet ezzel vagy azzal a programmal. Ez az egyik véglet, a másik a praxis nélküli időlét. Az a lét, amelyik csak lenni akar, de nem akar tenni. Mi, protestánsok, úgy fogalmazzuk ezt meg, mint a prófétai küldetés, az egyház prófétai szerepe és feladata, valamint a köz dolgaiból szakértő részvállalás kettőségét. A lutheri teológiában jelent meg ez a kettősség, de a kálvini teológiában is megtalálható. Amikor fölvázoljuk újra ezt a két pólust, akkor, azt hiszem, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy a próféták - már az Ószövetségben sem - nem egyszerűen valamifajta apokaliptikus jövővíziót vázoltak föl Isten választott népének megrémisztésére, hanem jelenlétükkel a kor egy sajátos képét tárták a nép elé. A kép sajátossága pedig az volt, amit az atyák így mondtak, vagy így mondanak: "oram, deo". Mindaz, amit látunk ebben a világban, hogyan néz ki Istennek a színe előtt? Abban az erőtérben, amit Istennek a jelenléte jelent ebben a világban. Ez a látás nem zárja ki az elemzést, az analízist. Erről majd még lesz később szó. Tehát a prófétizmusban is megvan az elemzés, a helyzetnek a szétszedése és az újra összerakása Istennek a színe előtt.
A szakértő részvételről a lutheri teológia a következőképpen vélekedik. Létezik két regimentje Istennek (szokás még birodalom elméletről is beszélni) - az egyik Isten országa, amely nem azonos semmifajta egyházzal, sem a lutherivel, sem a reformátorival, sem a római egyházzal, de bárhol jelen lehet, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik, és a sákramentumokat kiszolgáltatják; a másik pedig a világi szféra, ahol az embernek polgárként meg kell tennie a maga dolgát, és ennek a regimentnek van egyfajta Eigengesetzlichkeitja, öntörvényűsége. Tehát mindaz, amit az evangéliumban hallunk, az valamilyen módon a személyes életünkre és kiállásunkra vonatkozik, az individuális emberi kapcsolatainkra, az én-te kapcsolatra, amit viszont a struktúrák, a programok szintjén a társadalomban kell tennünk, annak egyfajta öntörvényűsége van, saját törvénye, és a keresztényeknek ott háttérbe kell tenni ezt a radikális üzenetet, és ott meg kell próbálni fölvenni azt a fordulatszámot, és azokat a törvényszerűségeket, amelyek ebben a regimentben uralkodnak. Ugyan ez is isteni korrektívum alatt áll, de mégiscsak van egyfajta saját törvényszerűsége. Hova vezet ez a magatartás? Tudjuk, hogy a harmincas években Németországban a többséget hova vezette. Oda vezet, hogy mi, keresztények, mi keresztény egyházak a végén már nem leszünk mások ebben a társadalomban, mint valamifajta motiváló, animáló és lelkigondozó ügynökök. Egy egyszerű képpel szeretném kifejezni, hogy mit is jelent az, ha az egyház beleszorul egy ilyen funkcióba. Ebben a képben a társadalom egy futószalag, és ez a társadalmi futószalag folyamatosan szállítja a kicsit sérült és kicsit ütődött egyedeket, akik emiatt is, amiatt is, minden más miatt különböző hiánybetegségeket mutatnak föl, és az egyház nem tesz mást, mint ott áll ennek a futószalagnak a végén, és mindenkinek megtörli az orrát, megsimogatja a fejét, sínbe teszi a lábát és így tovább. De nem jut eszébe, hogy esetleg elinduljon a futószalagnak az elejére, és megnézze, hogy ez a társadalom miért produkálja ezeket a hiányos egyedeket? A prófétai tisztben és szolgálatból nem hiányozhat a strukturális elemzés. Éppen az egyik Pax Romana kongresszuson hallottam erről egy nagyon szép előadást: mit is jelent a struktúrákban fölfedezett igazságtalanság és bűn? Számunkra, keresztények számára, akik az individuális élet szintjén tanúságot teszünk, azt jelenti, hogy tudjuk: vannak igazságos és kevésbé igazságos struktúrák. Az igazságosabb struktúrákban pedig könnyebb, egyszerűbb keresztényként megállni, mint a kevésbé igazságos struktúrákban, és nemcsak az a dolgunk, hogy mindig mindenütt keresztényként próbáljunk megállni, hanem hogy gondolkozzunk ezeknek a struktúráknak a megjavításáról.
A bipolaritásra egy másik perspektívából is rá lehet tekinteni - az elemzés és imádság perspektívájából. Vályi Nagy Ervin - az egyik teológiai tanítóm - azt mondta, hogy a keresztényeknek az a bajuk, hogy amikor a helyzetet elemezni kéne, imádkozni kezdenek, ha pedig fel kéne hagyni az elemzéssel és imádkozáshoz látni, mindjárt belefognak a magyarázkodásba. Mind a kettőnek megvan a maga helye. Az egyház transzcendens küldetése nem jelenti azt, hogy amikor elhagyjuk saját köreinket, akkor nem szükséges programjainknak racionális indoklása. Nagyon sokszor esünk abba a hibába, hogy úgy gondoljuk, hogy ha egy egyházi programmal lépünk be a társadalomba, akkor ezt nem kell racionálisan megindokolni, mondván: mi ezt Istentől kaptuk, Isten nevében képviseljük, ezáltal olyan autoritást állítunk magunk mögé, hogy ettől kezdve mindenkinek ezt valamilyen szent programként kell elfogadni. Mégha a racionális megokolás áthidalhatatlan nehézség is ebben a szférában, ez a ráció - ezt is Luther mondja, és Kálvin is -, ez a ráció a Krisztusban megújított ráció. Mit is jelent ez? A Krisztusban megújított ésszel vizsgálni a dolgokat, a megvizsgálás, a doktrináció (Szent Ágoston) - az egyik legősibb keresztény erény, intellektuális teljesítmény.
Tenni. Tenni, de mit? Erre a kérdésre akkor tudunk felelni, ha előbb választ találunk arra, hogy milyen irányba mutasson keresztény felelősségvállalásunk. Van-e ennek egyáltalán iránya, valamifajta irányultsága, vagy egyszerűen csak áll ott, mint valamilyen útjelző tábla, és várja, hogy az emberek majd észre fogják venni? Mozog-e, és ha mozog, akkor milyen irányba? Én nagyon egyszerű dolgokat sorolok most itt.
Merre mutat tehát a mi keresztény felelősségvállalásunk? Fölfelé? A mennyországra? Valamifajta olyan ideális helyzetre, társadalomra, emberi közösségre, amiről tudjuk, hogy ezen a földön nem valósítható meg? Mi állandóan a túlvilágra mutogatunk a mi programunkkal, és ehhez próbáltunk valamifajta eszköztárat, instrumentáriumot szállítani az embereknek. Ez az egyik lehetőség. Ez az egyház - egy amerikai jezsuita teológus kifejezésével - a liturgiába belefúló egyház.
Egy másik irány az előre: a progresszió. Isten országa a Földön. Valamifajta előre mutató programmal azonosulni, amelyik jobb, mint a jelenlegi. Ez a fajta keresztény magatartás, ami talán oly sok tétlenség és tehetetlenség után szimpatikus lehet, mégiscsak kritikusan kell, hogy szemléljük. Ez az, amikor az egyházban nem csinálunk mást, csak etikailag mobilizáljuk az embereket. És egyre kevesebbet beszélünk a forrásról, hogy honnan jön ez a motiváció.
Fölfelé? Előre? Vagy pedig - és én úgy érzem, hogy legalábbis a protestáns egyházak köreiben még ma is ez a legerősebb vágy - a hátrafelé. Amikor úgy gondoljuk, hogy vissza kell térni valamihez. Nem teljesen értem, hogy katolikus testvéreink mért esnek bele ebbe a kísértésbe, mikor ez egy tipikusan protestáns kísértés? Reformáció. Visszaalakítani. Úgy megújítani, hogy visszaalakítani, abban a tévedésben élünk mi, a protestáns egyházakban, hogy létezett valamikor egy ideális forma, hogy volt egy olyan helyzet, amikor az egyháznak a lényege és az alakja az egybeesett. Ezért egyfolytában hátra tekintgetünk, és oda próbálunk valamilyen módon visszakerülni.
Tehát fölfelé, előre vagy hátrafelé? Még egy másik lehetőség - és ez szintén leginkább protestáns kísértés - a befelé. A befelé az az irány, amikor úgy gondolom: az a fontos, hogy kibontsam azt, ami bennem van, ezáltal segíthetek legtöbbet a világnak. Ezt a beállítódást erősítik szekuláris pszichotechnikák is.
Ezekkel az irányokkal szemben, vagy ezek mellett - mert nyilván mindegyikben megvan a particula veri, a részigazság - én egyszerűen a zsidó-keresztény kultúrának a nevében azt mondanám, hogy a másik felé. Az, hogy a másik felé, a társ felé, a felebarát felé - ez jelenti azt, hogy fölfelé, jelenti azt, hogy előre, jelenti esetleg azt, hogy egy kicsit hátrafelé, vagy azt jelenheti, hogy befelé. A felelősség vállalás irányát tudakoló kérdésre ez a válasz azért tekinthető aktuális válasznak, mert a keresztény egyházakat most egy antropológiai deficit jellemzi. Vannak antropológiai konstansaink, amit mi, protestánsok úgy fogalmazunk, hogy minden kor embere alapvetően egyforma. Mindannyian bűnösök, és megváltásra szorult emberek vagyunk. Amint kimondtuk ezt az általános ítéletet az ember fölött, attól kezdve másod-, vagy harmad-, vagy negyedrangú kérdés az, hogy igazából, hogy ő most pontosan miért és hogyan bűnös, és majd ő hogy lesz megváltva. Azt gondolom, hogy akkor, amikor elindulunk a másik felé, azért, hogy tegyünk, hogy cselekedjünk, hogy munkásként jelen legyünk, akkor az embernek az egyediségéből kell kiindulni, és nem ezekből az antropológiai konstansokból. Nagyon kíméletlenül, de - úgy érzem - mégis nagyon találóan mondta egy holland protestáns teológus a II. világháború idején: akik az általánosból kiindulva akarnak eljutni az egyedihez, azok sohasem oda fognak érkezni, hanem csak egy koncentrációs táborba, legyen ez lelki vagy pedig fizikai koncentrációs tábor. Kiindulni az embernek az egyediségéből, és úgy eljutni az általános emberihez. Ezt jelenti a másik felé irányultság. Programokban bővelkedhetünk ugyan, de a személyes odafordulásoknak szűkén vagyunk. Mit is tesz ez az irányultság? Figyelem a másik szükségletére. Amiben talán több lehet ez a figyelem egyszerű diakóniánál, személyes karitásznál, az a tudás - amit mi, keresztények, megtanultuk a társadalomelemzőktől, közgazdászoktól és filozófusoktól -, hogy az emberi életnek a különböző síkjai miképpen is függnek össze egymással. Nekünk, akik Isten országának ígéretét egy individuális üzenetre szűkítettük le, tudnunk kell értelmezni a másik szükségletét nemcsak az egyén szintjén, a mikroszinten, hanem a közösségek szintjén, a medioszinten, és a makroszinten egyaránt: a társadalom egészének, az egész világ szükségletéből kiindulva. Hogyha ez a három szint valamilyen módon megjelenik a keresztény életgyakorlatunkban, akkor teljesíteni tudjuk a másik felé irányultság feladatát is. Ha van strukturális bűn, akkor van megváltás a struktúrákban is. Nemcsak a struktúrákból - ez megint egy klasszikus keresztény út -, hanem a struktúrákban is.
Mi ennek az odafordulásnak a feltétele? Valamiféle öngerjesztés? Addig kell mondanunk magunknak, hogy oda kéne már a másikhoz fordulni, hogy egyszer csak majd oda fogunk fordulni? Talán megbocsátanak nekem ennyi bennfentes teologizálást: szeretném megosztani Önökkel azt az örömömet, amit a megigazulás tannal kapcsolatos vatikáni és lutheránus állásfoglalás jelent a számomra. A protestáns és katolikus egyházakat megosztó hittétel, a megigazulástan tekintetében létrejött egy olyan konszenzus, amit mind a két egyház tanítói hivatalosan elfogadnak. Mi ennek a konszenzusnak a lényege? Az alapkérdés az, hogy hol van a megváltás? Mögöttünk, vagy pedig előttünk? A megváltás, Krisztus ajándéka, kiindulópont, fundamentum, alap, vagy éppen cél, amit el kell érnünk, amihez föl kell kapaszkodni? Ez a kérdés a keresztény életgyakorlat szempontjából döntő kérdés. Mert mindazok, akik úgy tekintenek a saját függőségükre mint olyan célra, amelyet versenyfutásban kell mielőbb elérni, azt fürkészve pillantgatnak a többiekre, hogy azok vajon mennyivel járnak előrébb, és hogy rá kell-e gyorsítani a siker érdekében? Vagy - egy másik képpel - létrának tekintik életüket, amelyen fölkapaszkodni kell a mennyországba - ezek sohasem fognak odafordulni a másik ember felé, legfeljebb mint saját megváltásuk instrumentumára vagy függvényére. Egészen másként teszik ezt viszont azok, akik megváltásukra Krisztus ajándékaként, személyes fundamentumként, útravalóként gondolnak, amit azért kaptak, hogy el tudjanak indulni ebben a világban szabadon, lerázva magukról az ősi gondot: mi lesz az én életemmel. Az én életem hogyan kap stabilitást, hogyan kap célt, hogyan kap értelmet, hogyan kap tartást és tartalmat? Immár ez nem az én gondom: ezt Krisztus elvégezte a kereszten. Ebből kiindulva megjelenik előttem a másik ember. És akkor tetteim és a másikhoz való odafordulásom nem valamilyen ettől független cél érdekében fog történni, akkor tetteim nem valamilyen szent cél megszolgálásához szükséges tőkét jelent, amivel majd egyszer el kell majd számolnunk, hanem gyümölcsök lesznek. Én ebben látom a teológusok által készített több száz oldal terjedelmű megállapodás lényegét. Közös felismerésünk, hogy a megváltás, a megigazulás, Krisztus megigazító kegyelme a kiindulópont, amit nem megszolgálnunk kell, hanem ahonnét elindulhatunk, és amelynek révén megnyílhatunk a másik ember számára.
Ez az üzenet az, amely fölszabadít bennünket cselekvésre, és fölszabadít bennünket hibázásra. És talán mondhatjuk: fölszabadít bennünket bűnre és tévedésre. Mert a keresztényt nem az különbözteti meg a nem kereszténytől, hogy az egyik nem vétkezik, a másik pedig igen, hanem az, hogy mit tesz akkor, amikor olyan helyzetbe kerül, amit mi véteknek nevezünk. Hogy akkor hova fordul. A megváltott ember tudja, hogy hova forduljon, ahhoz, aki az ő megváltója, ahhoz tér vissza, és ezek után részt vehet a res publikában, a köz dolgaiban. Egy német mártír teológus mondta, hogy azok a keresztények, akik egész életükben csak azon igyekeznek, hogy be ne piszkolják a kezüket a világ piszkos dolgaival, nem veszik észre, amikor vér és mocsok csorog kezükről. A harmincas évek Németországára gondolt ugyan, és talán nem mindig merül föl ilyen élesen a dilemma: magamat tisztán megőrizni, vagy pedig résztvevőnek lenni annak kockázatával, hogy bűnbeesek, amiért újra és újra bűnbocsánatot kell kérjek, de - azt gondolom -annyira azért nem áll jól ez a világ, hogy megszűnt volna ez a feszültség.
Talán vannak szkeptikusok, akik vállukat rándítva azt kérdezik: mire ez az élveboncolás, tulajdonképpen nem mindegy, hogy ki milyen motiváció alapján kezd el részt venni a köznek dolgaiban? Én viszont azt gondolom, mégis fontos - és nemcsak nekünk, keresztényeknek -, hogy tisztázzuk azt: hogyan is tájékozódunk ebben a világban, és hogy mik is cselekedeteink motivációi, és - ha szabad egy ajánlatot tenni beszélgetésre - hogy együtt tisztázzuk: kinek hol van az erőforrása, arra, hogy cselekedjen, hogy munkásként jelen legyen a világban. Ha megismertük egymás erőforrásait, akkor talán nem csak a közös cselekvésben találkozunk, hanem a közös létben is fogunk találkozni. És így térünk vissza a kiindulóponthoz, a lenninek és a tenninek a feszültségben való együtt megéléséhez.