1. Az a tétel, hogy az imádság kommunikáció lehet, annak a hitnek logikus következménye, hogy Isten már önmagában is kommunió. Kommunikációból élő kommunió. Jobban mondva annak egy sajátos megvalósulása. Aki imádkozik, hasonul tehát egy ilyen Istenhez; ha keresztény, hasonul a Szentháromsághoz. A keresztény ima címzettje a háromságban egy Isten, egy többes szám, amelyet az imádkozó tegez.
Sem Isten egysége, sem háromsága nem számtani fogalom. Sokkal inkább egyesülés, találkozás, párbeszéd által létrejövő egységről van szó. Communis unioról, kommunióról több személy között, akik egymással csereviszonyban állnak, kommunikálnak. "Méltó" tehát és "igazságos", hogy a hozzá forduló ima a szóbeli és jelképes kommunikáció egy megfelelő formáját öltse magára.
Továbbá következik a mondatokból, hogy nemcsak a hívő egyén imádkozik ilyen módon, hanem az egyházi közösség is. A szentatyák szerint az egyház, az ekklesia a Szentháromság teremtménye. Ezért él helyesen az egyház, ha az ő képe és hasonlatossága szerint él.
2. Gyors vázlatot adtam, amely könnyen félreérthető, mert nem tisztázza eléggé
a lényegi különbségeket. Valójában több szinten, más és más összefüggésben mozog
a gondolatmenet. Először is felkapja a modern kommunikáció-fogalmat, amely szóbeli
és képszerű közlést jelent. Egy bizonyos fajta közlekedést, összeköttetést,
kapcsolatot: sajtó, televízió, telekommunikáció, fax, telex, Internet. Az e
módon továbbított információ természetesen technikai természetű, nem szükségszerűen
kölcsönös. Sokszor a felületen marad. Sőt, még bele is lehet betegedni.
Ennek ellenére a mindennapos kommunikáció eléggé alkalmas arra, hogy fogalmát analóg módon átvigyük az imádság, az egyházi élet, sőt, magára az isteni lét szintjére is. Mi az analógia? Lényegileg különböző dolgok kölcsönös hasonlósági viszonya. Informatika, személyek közötti kapcsolat, közösségi megélés és isteni kinyilatkoztatás gyökeresen eltérnek egymástól. De szemszögünkből elég "rokon vonás" mutatkozik közöttük ahhoz, hogy egy és ugyanaz a fogalom vonatkozzék rájuk. Ez a fogalom következésképpen sokrétű. Az analógia mindig többemeletes épület.
Az analóg beszédmód megköveteli persze, hogy a szintek közötti választóteret tiszteletben tartsuk. Csak akkor érvényes a hasonlat, és csak akkor vezet a valóság mélyére, ha a szintek közötti határokat nem hanyagoljuk el.
Ilyen feltételek mellett lehetséges és jogos egy kommunikatív Isten-tan is, és érvényt nyer a következő tétel: Isten háromságban egyesül, s ezért a számtant végtelenül felülmúlva egy. Más szóval: Isten Szent-Háromság, azaz az isteni létnek örökkévaló kölcsönös egyesülése és közössége a három "személy" között. Isten önmagában kommunikatív módon történő communio. Ezért érthető, hogy Isten egy ennek megfelelő világot teremtett és nap nap után teremt.
Fontos ez a jelen idő: Isten teremt. Mert a teremtés nemcsak a kozmosz kezdetében áll, nemcsak egy nagyon távoli múlt eseménye, hanem ma is aktuális, tovább történő folyamat: creatio continua. Ilyen szempontból nézve a teremtés mindig új evolúciót tesz lehetővé. Jóllehet a fizikai, kémiai, biológiai, emberi és társadalmi fejlődés öntörvényű. A természet és az ember önnön erejéből fejleszti és szervezi magát. Ámde eme csodálatos autonómia lehetősége hitünk szerint egyedül a Teremtőnek tudható be. A háromságban egy Isten nap nap után lehetőségeket teremt. A fizika szintjén például interakciókat, az emberek világában például kommunikációkat. Annak képére és hasonlatosságára, ami benne örökké való esemény, létezni engedi ezeket a folyamatokat időben és térben.
3. De elég legyen a teológiai tételből. Forduljunk most hitünk írott forrása,
a Biblia felé és kíséreljük meg a mondottakat a Hagyomány dokumentumaiban is,
amelyek a Bibliát értelmezik, igazolni. Persze az előadás időbeni kerete csupán
néhány alapvető utalásnak enged helyet.
3.1. Az Újszövetség Istent Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevezi. Közvetlenül
vagy közvetve eme Háromban látja az isteni történést az emberek világában. Elégedjünk
meg csupán néhány Szent Pál-i, Szent János-i szöveggel.
Ismeretes Pál Apostolnak egy, a korinthusiakhoz intézett jókívánsága: "Az Úr Jézus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal" (2Kor 13,13). - Jóllehet e liturgikus jellegű formula mögött még nem mutatkozik rendszerezett szentháromsági elmélet. Ez legfeljebb csírájában van jelen. Bennünket azonban főleg a következő kettős tény érdekel. Egyrészt az a tény, hogy kegyelem, szeretet és közösség (görögül: charis, agapé és koinonia) mind kommunikatív fogalmak. Mindegyik átadó és átvevő tevékenységet foglal magában. Másrészt: a Szent Pál-i teológia az idézett három fogalom tartalmát majd ennek, majd annak az isteni "személynek" tulajdonítja. Mindegyik illetékes a kegyelemért, a szeretetért, a közösségért. Úgyszólván minden esetben az Atya, a Fiú és a Lélek közös tevékenységéről van szó. Ezt a szerepek cserélése nem gátolja, hanem elősegíti.
Pál apostol kívánsága, hogy ez a komplex isteni tevékenység "mindnyájatokkal
legyen", hogy ez az úgynevezett háromságban egy Dominus vobiscum gyümölcsöt
hozzon. Testesüljön bele az isteni kommunió az emberi közösségbe. Ébresszen
a lelkek mélyén történő effajta Isten-önátadás emberi kommunikációt. Az önátadás,
amellyel a Lélek, a Fiú és az Atya (a sorrend megfordítása jogos!) a hívőkkel
közli magát, persze csupán távoli analógiát találhat a modern kommunikáció-technikában.
Hiszen nemcsak szót, képet, jeleket, hanem életet, lelki-testi életet közvetít.
János evangéliuma talán még erősebben tereli arra az olvasó figyelmét,
hogy Isten örök élete már önmagában is örökkévaló lét-, élet- és tettközösséget
jelent. Eszerint Isten úgy és azért az egy Isten, mert közösség. János minden
evilági számtant feledve hozza Jézus kijelentését: "én és az Atya egy
vagyunk" (Jn 10,30). Megfigyelhető: a főnév és az ige többes számban
van, a melléknév egyes számban: "egy vagyunk". Ezzel azt fejezi ki
a jánosi Jézus, hogy az Atya és a Fiú örök szeretettel szeretik egymást.
De miféle szeretetről van szó? Bizonnyal nem egy egyirányúról. Nem is olyanról, amelynek célja csakis a szeretett lény meghódítása, birtokba vétele lenne. De az úgynevezett one way communication más formájáról sincs itt szó. Az isteni analógia nem felel meg végül a nagyon is emberi vágynak: először kapni és csak aztán adni, viszontszeretni. János az agapé fogalmat használja. Ez a szeretet nem önközpontú, hanem öntudatos önzetlenség és öntudatos önátadás jellemzi. Spontán módon kölcsönös. Alá- vagy fölérendelés nem érdekli. Így szereti egymást például feleség és férj egy nem-patriarchális házassági közösségben.
Pontosan erre utalnak más jánosi Jézus-szavak is. Erre mondja Jézus: "az Atya szeret engem" (Jn 15,9) majd: "szeretem az Atyát" (14,31), máshol pedig: "Én az Atyában vagyok és az Atya énbennem" (14,10 f). Értsd: se fölöttem, se alattam, hanem lélekben bennem. Továbbá olvassuk: "mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém" (17,10).
Eleget idéztem. Teológiai következtetésem egyszerű: amennyiben Isten nemcsak az embert szereti, hanem örök lényében is már szeretet, akkor időn és téren túl szerető és szeretett alanyok viszonyulnak benne egymáshoz. Ilyen értelemben ez egy kommunikatív Isten.
3.2. Most az Újszövetségtől, hitünk írott forrásától nagyot ugrok a középkorig.
A Szentháromság két rendszerező teológusát keresem fel. Szentviktori Richárdot,
aki a XII. században élt és Bonaventúrát, a XIII. század nagy ferences tanítóját.
3.2.1. Szentviktori Richárd az isteni és emberi szeretet analógiájáról ekképp vélekedik: "Senkiről sem mondják, hogy tökéletes a szeretete, ha csupán önmagát mint magánzót ... szereti. Kell, hogy a szeretet (amor) másvalaki felé irányuljon: csak így lesz belőle önzetlen, igazi szeretet (caritas)". Ahol tehát nem fordul egymás felé több személy, "nincs igazi szeretet" (De Trin. III, 2).
Következésképpen, ha Isten önzetlen, igazi szeretet (caritas), semmiképpen sem lehet egy örök magánzó. Akkor lehetetlen, hogy remeteként élje át örökkévalóságát, és csak a világ teremtésével szerezzen magának társaságot. Ha Isten kezdet és vég nélküli caritas (agapé), akkor mi őt csak egy társas lény analógiája szerint képzelhetjük el. Úgy, hogy egyenértékű, egyenrangú örök személyek közössége (vö. III,2 és 7). Ebben mindegyikük szerető és szeretett, viszontszerető és viszontszeretett. És ez a kölcsönös viszony mérhetetlen boldogságuknak is forrása (vö. III, 3). Ebben az összefüggésben kitalál Richárd egy egész sereg összetett szót, amelyben a latin cum, magyarul "vele, együtt" dominál: condilectus, condiligens, copraesens, coomnipotens, coaeternus stb. Mindegyik szó társas viszonyt jelez: Richárd gondolatmenete aztán így folytatódik: a csupán "kettesben" megélt szeretet tökéletlen. Akik igazán szeretik egymást, azok keresik a harmadikat. Azt keresik, akit közösen szerethetnek, akinek tovább tudják adni, közölni, kommunikálni önnön boldogságukat.
Ez aztán spontán módon viszontszereti mindkettőjüket. Szó szerint olvasom: "Nagy gyengeség jele, ha az egyik nem tűri, hogy a neki jutott szeretetben társa legyen, hogy ebben a szeretetben más is részesüljön" (II,11). Eddig az idézet. Minden kétségen felül áll Richárd szemében, hogy Istenben elképzelhetetlen a féltékenység érzelme. Így a hármasban megélt szeretet benne valóságos felsőfoka a kettesben megéltnek. És így a közösen szeretett harmadik mindig újra kinyitja kölcsönös viszonyukat nemcsak egy másik, hanem sokféle mások felé.
Azonban vigyázat! Egy első gondolatmenet szerint lehet ez a harmadik személy bármelyik isteni személy a másik kettő részére (vö. III, 20). Hiszen mindegyik túllép és túlléptet a kettes-társaság szűkebb kommunióján. Mindegyik nyitja a másik kettő kölcsönös viszonyát. Az Atya a "harmadik," amikor a Fiú és a Lélek együttműködésének irányt ad. A Fiú "harmadik személy", amikor egy tekintettel tekint az Atyára, aki küldi, és a Lélekre, aki küldetéséhez erőt ad. A Lélek a harmadik, amikor az Atyával és a Fiúval közös teremtési munkáját a világ történetében sokféle módon aktualizálja. Mondhatjuk, hogy a Lélek a Szentháromság állandóan megtapasztalható Kommunikátora. Szerepét persze úgyszólván az örökkévalóságban gyakorolja be.
Mi megszoktuk, hogy elég felületes módon számoljuk és számozzuk az isteni személyeket: első, második, harmadik. De bizonyos szempontból problematikus minden effajta felsorolás. Hiszen kölcsönös kommunió-kezdeményezésről van szó igazában egyenrangú alanyok között. Richárd elég merész, hogy a Szentháromságra a testvéri (II,20) és a rokoni (V,2 és VI,8) közösség analógiáját alkalmazza. Mert szerinte Istenben nincs helye semmiféle hierarchiának. Arra csak nekünk, embereknek van szükségünk. Nagyon alkalmasnak találja ezzel szemben a concordia, az egyszívűség fogalmát (II,20).
Természetesen másik szemszögből - amely az Újszövetségben is jelen van - logikus egymásután jellemzi Isten evilági működését. Így küldi az Atya a Fiút és a megdicsőülő Jézus a Szentlelket. Jézus küldetését, igehirdetését, életét, szenvedését, halálát és feltámadását az evangélisták egy ilyen történeti "egymásután" jegyében beszélik el. Így mutatja be János Jézus "végrendeletét" is: a távozó küldeni fogja majd az "Igazság lelkét" (15,26), aki majd "tanúságot tesz róla és elvezeti a tanítványokat a teljes igazságra" (16,13). Ilyen szemszögből nézve a Lélek minden esetben a "harmadik személy", aki a "második" művét folytatja, tökéletesíti.
Richárd azonban másrészt lényeges dologra mutat rá: a Szentlélek nem "harmadrangú" személy. Annyiban mindenképp "elsőrangú", hogy nélküle nincs Szentháromság, csak esetleg egy Szentkettősség vagy egy egyedülálló Szent Isten, aki egyeduralmat gyakorol a világ felett. A Lélek nélkül egy kommunikatív Istent sem könnyű elgondolni.
3.2.2. Marad még Bonaventura, a nagy ferences teológus. Az ő elméletének sajátossága, hogy Istent rendszeresen mint dinamikus lényt mutatja be. Bonaventura szerint Isten "történik;" Isten úgyszólván aktuális esemény, actualitas. Éppen ezért mind önmagában, mind önmagán túllendülve a kommunikáció egy sajátos változata. Ez a modern fogalom, legalábbis annak egy őse a teológiában kulcsfogalma Bonaventura rendszerének. Tanítja például, hogy mi Istent a kinyilatkoztatásban csakis közölt szavak, képek és tettek tükrében éljük meg. Krisztusban magában még inkább, akiben Isten önmagát kínálja emberi nyelven, mint valóságos ember a többi embernek. Ezt fejezi ki János 1,14: "És az ige testté lőn és miköztünk lakozék". Ez nemcsak isteni önmegnyilatkozás, hanem önközlés is (vö. 1 Sent ds 8 p és 2 qu 1 ad 1).
Ennek oka már az is, hogy Isten az abszolút jóság, és a jónak az a természete, hogy továbbadja magát: "Bonum est diffusivum sui". Ennek köszönhetjük már a világ megteremtését is, szintúgy Krisztus jövetelét (vö. 2 Sent ds 1 p 2 art 1 qu 2 f 3; ezenkívül Obenauer 200). Nyomatékosan beszél a teológus a "communicabilitas Dei"-ről, amely Isten önmagán túlvivő végtelen ereje. Egy erő, amelyet egyébként - mint Bonaventura finoman jelzi - a legegyszerűbb ember is be tud fogadni, hiszen a háromságban egy Isten végtelenül egyszerű.
Nem érne el azonban bennünket az isteni kommunikáció emberi szó, jel, kép, tett és esemény formájában, nem lenne megtestesülés, inkarnáció, ha Isten önmagában nem lenne a kommunikáció páratlan eseménye. Ámde a hit tanítja, hogy mielőtt a világ lett volna, már Istenben magában van többféleség, "pluralitas" (vö. 1 Sent ds 24 art 2 qu 1 és 2; DMT qu 2 art 2 ad 18 ds qu 7 art 2a ; Obenauer 48-62). Tökéletes isteni többféleség. Isten nem hasonlítható egy egynemű, homogén kőzeti alakulathoz, és örökkévalósága sem mozdulatlan vigyázz-álláshoz idő és tér felett. Inkább társas lényekhez, akiknek többsége és különbözősége kiegészíti egymást. Bonaventura írja (1 Sent ds 10 art 1 qu 2 f 3): "a legboldogabb egyesülés az, amely különböző egyének között jön létre".
Szüntelenül, kezdet és vég nélkül egyesül egymással az isteni Háromság. És mert mindegyikük végtelen, felmondja a szolgálatot az aritmetika. A számtan birodalma a véges egységek összeadása, kivonása, szorzása. Mert a három isteni személy végtelen, sem egységük, sem háromságuk nem lehet csupán számtan tárgya. (Vö. 1 Sent ds 24 art 1 qu 1 ad 3 és ad 5; ds 9 qu 1 a; Obenauer 268-271).
Annyiban azonban hasonlít a háromságban egy Isten a mi emberi világunkra, amennyiben ő is mint kommunikáció, amely kommunióhoz vezet, létezik. Az evilági kommunikáció véges, törött, gyarló, a perverzió veszélyétől sem mentes. De a mienk bármikor felnézhet az istenire, ha útmutatást keres.
Jegyzetek
1 De Trin. III, 2.
2 Vö. uo. III,2 és 7.
3 Vö. uo. III, 3.
4 Uo. II,11.
5 Vö. uo. III, 20.
6 Uo. II,20.
7 Uo. V,2 és VI,8.
8 Uo. II,20.
9 Vö. 1 Sent ds 8 p és 2 qu 1 ad 1.
10 Vö. 2 Sent ds 1 p 2 art 1 qu 2 f 3; ezenkívül K. OBENAUER, Summa
actualitas: zum Verhältnis von Einheit und Verschiedenheit in der Dreieinigkeitslerhre
des Heiligen Bonaventura, Frankfurt am Main - New York, 1996, 200.
11 Vö. 1 Sent ds 24 art 2 qu 1 és 2; DMT qu 2 art 2 ad 18 ds qu 7 art
2a ; OBENAUER i. m. 48-62.
12 1 Sent ds 10 art 1 qu 2 f 3.
13 Vö. Vö. 1 Sent ds 24 art 1 qu 1 ad 3 és ad 5; ds 9 qu 1 a; OBENAUER
i. m. 268-271.