1. "Az idők jelei" - legalábbis mai értelmében - a II. Vatikáni Zsinat eszméivel kapcsolatos kifejezés. A zsinati intenció voltaképpen nagyon egyszerű és világos, még ha meghonosodása az egyház gondolkodásában nem is tűnik annak. A zsinat a Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitúcióban nézett szembe az egyház és a mai világ kapcsolatának kérdésével. Annak a biblikus gyökerekkel is rendelkező felfogásnak keretében tette ezt, hogy mi emberek jelek közvetítésével kerülünk kapcsolatba a transzcendenssel. És azt mondta, hogy nem csak a tradicióból ismerhető eszkatológikus jelekre kell figyelnünk, hanem a körülöttünk levő világban esetleg csak alkalmilag megjelenő, de jelként érthető helyzetekre és eseményekre is.
Nem tudjuk, hogy mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik az, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a múlandóság szolgai állapotából mindenestül fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.
Igen, elhangzott a figyelmeztetés, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti. Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekvőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Ezek szerint, a földi haladást gondosan meg kell ugyan különböztetnünk Krisztus országának növekedésétől, ez a haladás mégis sokat jelent az Isten országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához.
Ha tehát egykor az Úr Lelkének erejével és az Úr parancsa szerint közkinccsé tettük világszerte az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság, megtaláljuk majd természetünkben és emberi iparkodásunknak a jó gyümölcseit - megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve -, amikor Krisztus visszaadja Atyjának 'az örök és egyetemes országot: az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát'. Ez az ország titokzatos módon itt van már ezen a világon, az Úr eljövetelekor azonban teljessé válik" (GS 39).
A tradícióból szervesen következő, de mégis újként felajánlott koncepció jelentősebb és szerteágazóbb, mint ahogy elsőre látszik; például annak a mentalitásnak a megjelenéséről van szó, hogy a dolgokat mindenkori kontextusukkal együtt kell figyelembe vennünk, vagy éppen: hogy a dolgok nem egyszerűen önmagukban meghatározottak, hanem éppen hogy kontextusaikban válnak azzá, amik. Ez a mentalitás voltaképpen a századforduló óta már a legkülönfélébb módon jelen van - legalábbis az európai kultúra körében: felfedezhető az egzisztenciális etika, vagy a perszonalizmus alapeszméi között; vagy a lényegnek és a látszatnak a dualizmusára építő fenomenológiában; vagy az arisztotelészi szubsztanciára építő ontológiákkal radikálisan szakító kontextuális ontológiákban (mint például a wittgensteini világlátásban) és így tovább.
2. Ez a rövid diszkusszió "az idők jelei" kifejezést szemiotikai elemzésnek
veti alá. Eddig ugyanis, miért, miért nem, efféle elemzés még nem született.
Azt vizsgálja tehát, hogy mi mindenre ad lehetőséget ez a legitimált zsinati
fogalom, vagyis azt, hogy mi "az idők jelei" kifejezés értelme: mi
(minden) értelme van, vagy éppen lehet.
2.1. "Az idők jelei"-ben a jel voltaképpen valami olyasmi,
ami reprezentál vagy éppen jelez, képvisel valamit: ahogy "A befagyott
tócsa a hideg időt reprezentálja"; vagy "A vörös égalja jelzi a holnapi
szelet"; vagy "Ahogy elpirult, az jelezte, hogy mennyire felindult
volt"; vagy ahogy "A stóla reprezentálja a papi hatalmat"; vagy
ahogy "A közvélemény-kutatási eredmények reprezentálják a társadalom felfogását
egy-egy kérdésben (a Szomszédok című műsor fogadtatását illetően; az
egyházak mozgástereit illetően és így tovább)." Amit jelnek mondunk ebben
az összefüggésben az egyrészt a befagyott tócsa, a vörös égalja,
az elpirult arc, a stóla, a közvélemény-kutatási adatok,
mint jelölők (szignifikánsok) és az általuk reprezentált, vagy éppen jelölt
helyzetek, események, illetőleg tárgyak, mint jelöltek (szignifikátumok) kapcsolataként
(szignifikációjaként) értendő. Másként: ahogy ezekben a példákban a jelre tekintünk:
a jel a kommunikáció eszközeként jelenik meg. Ebben a diszkusszióban
"az idők jelei"-ről, mint sajátos kommunikációról, pontosabban, mint
egy sajátos kommunikáció eszközéről lesz szó akár abban az értelemben, hogy
éppen most kommunikál (reprezentál), akár abban az ugyancsak biblikus
hátterű értelemben, amelyben a jel előjel. [i]
2.2. "Az idők jelei" kifejezés - természetesen - megvizsgálandó az
idő szempontjából is: "Igencsak sötétté vált apám nyers fenyőfa bútora",
"Félelmetes volt, amint apám arcán az utolsó években megjelentek azok a
májfoltok, amifélét nagyapám fényképeiről jól ismertem", "A sarló-kalapácsos
címer 56-ra már anakronizmussá vált." Apám nyers fenyőfa bútorának sötétté
válása; a májfoltok megjelenése; a sarló-kalapácsos címer anakronizmussá
válása az idő múlására utal; vagyis a kifejezések, mint az idő változásának
jelölőiként mutatkoznak meg. Más szavakkal: olyan tárgyai vannak ezen esetekben
a jeleknek, amelyek éppen időbeliségükben, változásaikban vannak reprezentálva.
Kétségtelen azonban az is, hogy "az idők jelei" olyan kifejezés, amelynek magjában a "valaminek a jele" szerkezet áll. Ez a "valami" lehet olyan, ami okán csak az "idő"-vel helyettesíthető, de lehet másféle is, mint "a papi hatalom jele" vagy "az életszentség jelei" vagy "a szeretet jele" esetében. A jelen diszkusszió szempontjából azonban egyetlen más lehetséges, az időbeliség szempontjából közömbös helyettesítésnek sincs érdekessége.
2.3. Releváns viszont az, hogy mi minden jelölhető meg "az idők jelei"
kifejezéssel; hogy tehát mi minden lehet tárgya, témája "az
idők jelei"-nek. Nyilván igen sokféle tárgy vagy éppen téma megjelenhet,
amelyek közül a jelen diszkusszió csupán néhány érdekesebbet említ meg.
A Gaudium et Spes az eszkatologikus értelmű új föld beteljesedése mellett megemlíti:
..(I) az egyensúlyhiányokat a mai világban; (II) a kultúra helyzetét a mai világban; (III) a gazdasági haladást a mai világban; (IV) a mai közéletet; (V) a fegyverkezési versenyt;és még néhány további dolgot.
Ezeknek alapján helyénvalóak lehetnek például a következő kérdések is:
(a) minek a jele a magyarországi roma-probléma?
(b) minek a jele, ha egy mise-közösség valamely tagja nem áldozik?
(c) minek a jele az a sokféle különböző reakció, ami a vatikáni megnyilatkozásokat kíséri a keresztény antiszemitizmussal kapcsolatban?
(d) minek a jele a szekták és a lelkiségi mozgalmak virágzása? Vagyis mi az, amit ezek tudnak adni és a 'tradicionális' katolikus egyház nem tud adni (bár nem csak ő nem tudja);
(e) minek a jele az, hogy a 80-as évek második felében megélénkült a vallásosság Magyarországon?
(f) minek a jele az, hogy a MKPK 1996-os Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körlevele mellett olyan is megjelenik, mint az 1998-as választási körlevél?
(g) minek a jele az, hogy az elmúlt évtizedben nem változott a lakosság vallásos rétegének összetétele Magyarországon?
(h) minek a jele az, hogy éppen olyan a társadalom azon részének demográfiai összetétele, akik figyelnek a Magyar Katolikus Egyházra, mint amilyen manapság? Manapság szokás azt állítani, hogy a Magyar Katolikus Egyház a vidéki, alacsonyan iskolázott, nők egyháza; vagyis minek a jele az, hogy kevés a humán értelmiség? Minek a jele az, hogy kevés a középréteg? Minek a jele az, hogy a katolikus egyház nem egyháza az eliteknek?
(i) minek a jele a Bokor egyházi megítélésének 1997-es megváltozása?
(j) minek a jele az, hogy a társadalom klerikálisan fordul az egyház felé? Vagyis minek a jele az, hogy például a keresztény értelmiségi nincs helyzetbe hozva a társadalom által, hanem csak a hierarchia?
(k) minek a jele az, hogy az alsópapság nem tölti be azt a szerepet az egyházban, amely elvárható volna tőle, és amelyet alkalom adtán igényel is magának?
(k) minek a jele az, hogy a (keresztény) értelmiség - legalábbis a rendszerváltás óta - nem töltötte be azt a szerepet Magyarországon, amely elvárható lett volna tőle, és amelyet alkalom adtán igényelt is magának?
Az (a)-ban említett kérdés nyilván a Gaudium et Spes szellemével és szövegével teljesen összhangban van. Aligha lehetne elutasítani, mint helyénvaló kérdést a (b)-t, amely egy közösség egy tagját tematizálja. A többi kérdés viszont - az előzőekkel ellentétben - egyházi közösségre vonatkozik (vagy éppen a katolikus egyházra) és valamely vonatkozását tematizálja. Nehéz volna azonban csupán ezért elutasítani ezeket, mint olyanokat, amelyek nem az idők jelei, hiszen mindegyik esetben valami olyasmiről van szó, amely az idő múlásának szempontjából is tematizálást jelent és ez még kontingens is, vagyis bár jelenleg éppen ez-és-ez a helyzet, ez nem szükségszerűen van így. Ha elfogadható az előző felsorolás az idők jeleiként, vagyis "az idők jelei" kifejezés lehetséges tárgyaiként, akkor észrevehetjük, hogy ezek helyük szerint lehetnek
- a világból valók, vagy belőlünk (lehetséges) ágensekből (illetőleg ágenscsoportokból) valók, vagy
- az egyházból valók.
Más vonatkozásban pedig "az idők jelei"-nek tárgyai lehetnek eredmény jellegűek (vagy másként helyzetjelentések arról, hogy hol tartunk: és ez így értéksemleges, vagyis egyaránt lehet jó is a hír, meg rossz is), lehetnek azonban - másféle szempontból - kihívások (vagy másként fogalmazva konfliktusok) is. Vagyis amikor az idők jeleiről beszélünk, nagyon gyakran éppen olyan kihívásokról beszélünk, amelyek mint az idők jelei reprezentálhatók; vagy másként: amikor az idők jeleiről beszélünk, akkor azt, amiről beszélünk egy kihívás - válasz keretben tudjuk értelmezni.
2.4. Észre kell vennünk végül azt is, hogy "az idők jelei" kifejezés
elliptikus kifejezés: a "valaki részére" hiányzik belőle a felszínen:
merthogy a jel mindig valaki számára jel.
Hogy csakugyan ellipszisről van szó, könnyen belátható az eddigiekből: ha ugyanis nincs meg az a szükséges háttértudás (ami nekem megvan, de nincs meg feltétlenül mindenkinek), akkor nem tudjuk jelként érteni a sötét bútort, vagy a májfoltot; ha nincs meg az a szükséges háttértudás (ami nekünk, Magyarország bizonyos életkor feletti lakóinak, megvan, de nincs meg feltétlenül a fiatalabbaknak), akkor nem tudjuk jelként érteni a sarló-kalapácsos címert. Ha nincs meg a szükséges háttértudás, akkor azt talán gondolhatjuk, hogy jele valaminek azt, hogy egy mise közösségéből valaki nem áldozik, de ténylegesen nem tudjuk, sőt nem is tudhatjuk, hogy minek is jele ez.
Az idők jeleinek értése szempontjából - nekünk - legalább a következő ágens-típusokat célszerű megkülönböztetni:
(a) individuális ágenseket;
(b) individuális ágensek sajátos csoportjait:
......- a katolikus hívőket,
......- a nem katolikus hívőket,
......- a keresőket,
......- a maguk módján vallásosokat,
......- a katolikus hátterű közömbösökét,
......- a nem-katolikus hátterű közömbösökét,
......- az ateistákét,
(c) szervezeteket, mint például
......- a katolikus egyházat,
......- a Magyar Katolikus Egyházat,
......- a nem katolikus egyházakat,
......- a MPRF-ot.
Ezek mind olyan ágensek, amelyek számára az idők jelei vagy jelek, vagy nem azok (sőt az is lehet, hogy közülük egyesek egyes ágenseknek azok, mások meg ugyanazoknak vagy másoknak nem azok): a valódi kérdés az, hogy mikor azok és mikor nem.
3. A válasz itt és most látszólag nagyon egyszerű: nem ennek a diszkussziónak
a feladata, hogy a feltárt lehetőségek közül egyeseket kijelöljön például arra,
hogy mint kihívásokra tekintve megkeresse a választ rájuk. Sem ezek a kijelölések
nem tartoznak, sem pedig ezek következményeinek levonása nem tartozik erre a
diszkusszióra, sőt e diszkusszió típusát tekintve nem is volna alkalmas erre.
Ehhez egészen másféle diskurzust kellene megnyitni.
Az ugyanis, hogy az előzőekben bemutatott lehetőségek közül éppen mi számít valóságosnak, vagyis egy adott diskurzusuniverzumban mi tény közülük és mi nem, az nem a lehetőség (opció) puszta tényéből, hanem az adott diskurzusuniverzumban folyó (foucault-i értelemben vett) hatalmi diskurzus tényeiből következik:
- ebben legitimálódik ugyanis egy-egy lehetőség (téma), mint valóság (azaz válik a lehetőségek közül valamelyik éppen ilyen-és-ilyen valósággá); és fordítva
- ebben nem válik valósággá egy lehetőség, ha e hatalmi diskurzus ágensei ezt nem legitimálják.[ii]
Jól tudjuk (ha máshonnét nem, hát azért, mert a bőrünkön érezzük), hogy e hatalmi diskurzusban való részvétel, illetőleg a résztvevő pozíciója ebben, vagyis az ágencia nem szükségképp azonos ugyanazon diskurzusuniverzumban ezzel párhuzamosan és szukcesszíve folyó egyéb diskurzusokban való ágenciával: lehet az, hogy egybeesések vannak és lehet ennek az ellenkezője is.
A jelen diszkusszió szempontjából tehát csak az a tény érdekes, hogy a zsinattal megindult diskurzusban nem vált legitim valósággá az az opció, hogy a világgal kapcsolatban levő katolikus egyház maga is része a világnak (ha - saját felfogása szerint - ez nem is meríti ki), s így az "idők jelei" kifejezésben tematizált aktualitások, aktuális kihívások magára az egyházra is vonatkoznak. "Az idők jelei"-ről való diskurzusnak kihagyhatatlan része kellene, hogy legyen maga az egyház is. De jelenleg - tény - nem az.[iii]
Másként fogalmazva: elgondolkoztató, hogy mindazok a felismerések, amiket "az idők jelei" kifejezéssel foglalunk össze, nem épültek be a zsinat egyházképébe; megmaradtak csupáncsak a világot leíróként.
S hogy itt valóban a hatalmi-diskurzusról van szó, arra jó példa az egyház társadalmi tanításának helye és a vele kapcsolatban szükséges intézmények (hivatal) hiánya. A Justitia et Pax bizottságok ugyanis nem tekinthetők annak. Miközben a szociális érzékenység ténylegesen nem mai keletű az egyházban és nem is az elmúlt száz év fejleménye, mint maga a társadalmi tanítás (legalábbis abban a formában, ahogy ma ismerjük): a társadalmi tanítás nem egyszerűen a szolidaritásra hivatkozva fogalmaz meg követelményeket (merthogy ez volt a korábbi szociális érzékenység alapja), hanem a társadalom valós, makrostrukturális viszonyainak elemzésén alapuló, pozitív módon kifejtett elveknek az összessége, amelyből a kizárólag a személyiséget középpontba állító felfogásokhoz képest egészen másféle emberkép, sőt szükséges egyházkép bukkan elő. Miközben tehát a zsinati dokumentumokból világosan látszik, hogy az a fontos felismerés is megtörtént, hogy a társadalom nem egyszerűen tagjainak aggregátuma, hanem tagjainak integrációjából jön létre, vagyis önálló entitásként kell kezelni; ennek ellenére sincs a mai egyházképben intézményes társadalom felé fordulás, és talán ugyanezen okból az egyház önmagáról mint egészről csak a teológia nyelvén beszél (Krisztus testének tekintve önmagát), s a társadalomban élő egyházról mint egészről sem a társadalomtudományok nyelvén nem beszél, sem azt az intézményes keretet nem teremti meg, hogy erről egyáltalán lehessen érvényesen szólni. Nehéz elhárítani azt a feltételezést, hogy ez végső soron nem véletlen: azért nem beszél így, mert nem látja szükségét annak, hogy így beszéljen.
A téma legitimálásának kérdése persze nem ennyire egyszerű. Vannak helyek, helyzetek és alkalmak, ahol a dolog jobban áll, de vannak olyanok is, ahol igen rosszul. És maga a legitimációs kérdés sem önmagában érdekes, természetesen, hanem kapcsolataiban. Olyan esetekben, amelyekben ez más ügyekkel összekapcsolódik: például oly módon, hogy ha az egyház nem beszél önmagáról mint társadalmi intézményről, akkor - esetleg - nem csak azért van ez így, mert nem tartja szükségesnek, de akár azért is lehet így, mert egyáltalán nem látja önmagát így. És ekkor még az is lehet, hogy magát a társadalmat sem látja sajátos entitásként, vagyis társadalomként, hanem csak például tagjainak aggregátumaként. Ha ez -- akárcsak véletlenül is, de - így van, akkor ennek a diszkrepanciának az önálló ténye, akár akarjuk, akár nem, akadályává válik (de legalábbis válhat) más ügyekben való hatékony cselekvésének, beleértve az egyházzal szemben támasztott spirituális igényeknek való hatékony megfelelést is.
Jegyzetek
[i] Érdemesnek látszik emlékeztetni arra - épp az egyházi szóhasználattal kapcsolatban
-, hogy a jelnek ismeretes legalább két másik értelme is. Ezekben a jel
szoros értelemben nem a kommunikáció eszköze. Az egyik értelmében a jel mintaként
jelenik meg és nem reprezentációként, avagy: példáz és nem reprezentál.
Így a jel hatása sem abból ered, hogy valami reprezentál valami mást,
hanem abból, hogy 'kovász'-ként katalizál (hogy a kémiából legyen metafora
véve). Végül a másik értelem szerint például a szentség is jel: amikor
is a jel mint sajátos cselekvés eszköze - a szokásos egyházi szóhasználat szerint
-'kieszközli' azt, amit jelöl, vagyis a kegyelmet (avagy másként: az adott szentséget,
mint sajátos cselekvés eszközét használjuk a kegyelem kiáradása érdekében).
E szerint sincs szó reprezentációról. Mindazonáltal a jelnek ezekkel a felfogásaival
itt és most nem foglalkozom, hanem csak azzal, amelyre egyébként az Egyháznak,
mint a társadalomban is létező szervezetnek a működését vizsgálandó van szükség.
Azt pedig egyáltalában nem ennek a diszkussziónak dolga eldönteni, ha egyáltalán
dönteni kell, hogy a háromból melyik felfogás vállalható (vagy mely felfogások
vállalhatók), esetleg: legitimált, egyházi szempontból. [vissza]
[ii] Jól látszik ez például a korrupció esetében. Az érvényes hatalmi diskurzus
nem engedi ennek olyan tematizációját, aminek bármiféle eredménye visszacsatolódhatna
Heller Ágnes előadása (Az ember tisztessége, megjelent a szerző Költészet
és gondolkodás című kötetében: Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 1998, 49-62)
egyébként ebből a szempontból azért volt nagyon érdekes, mert arra törekedett
rámutatni, hogy ellentétben ezzel a foucault-i felfogással legalábbis egyes
diskurzustípusok nincsenek alávetve ennek a (téma-legitimáló) hatalmi diskurzusnak.
[vissza]
[iii] Ennek az egyházképnek, természetesen, vannak alternatívái. Íme néhány
lehetőség (mondjuk az egyszerűség kedvéért azt, hogy néhány spekulatív
lehetőség): (a) az egyház önmagáról adott tanításában (önképében) nincs alternatívája
sem a monarchikus/tekintélyelvű hatalomgyakorlásnak (saját terminusával: a hivatalnak);
sem pedig a szervezet funkcióinak (papi, tanítói, pásztori). Ebben az esetben
azt kell mondani (másra nincs mód), hogy mindaz, ami nincs ezekben a tradicionális
formákban benne, az nem az egyház ügye; (b) az egyház önmagáról adott tanításában
(önképében) nincs alternatívája a monarchikus/tekintélyelvű hatalmat gyakorló
szervezetnek (hivatalnak); de lehetséges tágító értelemben gondolkozik funkcióiról
és a tradicionálisokba (papi, tanítói, pásztori) olyan funkciókat is beleérteni,
amelyek korábban nem voltak benne, legalábbis mai formájukban nem: lehet erre
példa a ma már legitimált társadalmi tanítás és nem függetlenül tőle
a társadalmi méretekben hatékony karitatív tevékenység, illetőleg az olyan karitatív
szervezetek, mint például a Máltai Szeretet Szolgálat; de ilyen a legitimitásért
küzdő un. felszabadítási teológia üzenete is a politikai gyakorlatra
vonatkozóan; (c) az egyháznak szüksége van arra (legalábbis azokban az összefüggésekben,
amelyekben szervezett közösségként: szervezetként mutatkozik meg), hogy tradicionális
szervezetképéhez képest más képeket is legitimáljon, az eredetinek tekinthető
szervezeti rendet nem feladva, de éppen annak érdekében, hogy a tradicionális
mellett olyan funkciók teljesítésére is alkalmas legyen, amelyek küldetése teljesítéséhez
manapság elengedhetetlennek látszanak, ilyen például a Kelet-Európai országokban
a civil-társadalom kiépítésében való részvétel; (d) az egyház jelenlegi szervezetképe
(társadalom)történeti, illetőleg kulturális tény, amely nem abban
a konkrétságban következik apostoli voltából, ahogy tradicionálisan gondoljuk,
hanem csak például abban a formában, hogy a szervezett közösség hatékonyabb,
mint a szervezetlen. A hatékonyság itt a missziós parancs teljesülésének
szinonimája. Ebben az esetben a kérdés az, hogy az egyház küldetését a jelenlegi
kihívások közepette milyen szervezettel tudja a leginkább megvalósítani: e szerint
tehát nem a tradicionális szervezetkép tágításáról és ennek legitimációjáról
van szó, nem restaurálásról, hanem rekonstrukcióról: a szükségtelen,
vagy egyenesen a funkciójukat teljesíteni nem tudó képletek lebontásáról és
- ahol szükséges - teljesen új képletek kialakításáról. A kontinuitást
ez esetben nem a szervezet, az intézmények (saját terminológiájában: a hivatalok)
kontinuitásában, hanem a küldetés azonosságában kell látni. Ebben a felfogásban
benne lehet az az egyszerű felismerés is, hogy miután létrejött az egyház és
megjelent a társadalomban maga a társadalom elkerülhetetlenül társadalmi intézményként
fogja fel (mást ugyanis nem tud tenni), s ha az egyház önképében ez a tény nincs
benne, akkor rosszul illeszkedik a társadalomhoz, vagyis a társadalom felől
nézve: optimális hatást csak véletlenszerűen tud kifejteni. E spekulatív
egyházképekkel kapcsolatban a hatalmi diskurzusnak az a spirituális és
belőle következő morális felelőssége, hogy nem mindegy, melyiket legitimálja.
[vissza]