A mostani alkalommal sorra kerülő előadások közül talán ennek sikerült legfrivolabbra a címe.
Ezek a címek rendszerint úgy születnek, hogy mikor valakit felkérnek egy előadás megtartására, akkor a témát és az időpontot rögzítik, majd múlik az idő, és amikor hirtelen a program kinyomtatása van soron, villámgyorsan jön a kérés, hogy azonnal találjunk ki valami címet. A rögtönzésből ez született, és mára már annyira meghökkentem a címen, hogy megkísérlem a választ.
A mai délelőttön három témát érintek, előrebocsátván, hogy szinte kizárólagosan a televíziós képernyőn történő kommunikációval kívánok foglalkozni.
- Megvizsgálom az egyházi és vallási műsorok törvényi kereteit, és azt, hogy egyáltalán szabad-e őket reklámozni.
- Megpróbálom felvázolni az egyházi és vallási műsorok közti különbséget és az ebből fakadó nézői, műsorkészítői, valamint kommunikátori lehetőségeket és problémákat.
- És végezetül megpróbálom megválaszolni a címben felvetett kérdést, nevezetesen azt, hogy kell-e reklám az egyházaknak, és ha igen, vajon intézmények, gondolatok vagy cselekedetek reklámjáról beszéljünk-e inkább?
A médiatörvény, azaz az 1996. évi I. törvény az, mely ma a műsorszolgáltatók működését szabályozni hivatott Magyarországon. Lássunk néhány vonatkozó idézetet, már csak azért is, hogy tudjuk, a reklám és az egyházak fogalmát a médiatörvény nem egészen koherensen kezeli.
"Lelkiismereti, illetőleg világnézeti meggyőződés reklám útján a műsorszolgáltatásban nem terjeszthető." (10. § 2.)
"Nemzeti ünnepek eseményeiről, vallási és egyházi szertartásokról készített műsorszámok közlését közvetlenül megelőzően, és azt közvetlenül követően reklám nem közölhető." (10. § 3.)
"Nem lehet reklámmal megszakítani vagy megrövidíteni azt a műsorszámot, amely vallási illetve egyházi tartalmú." (17.§ 4./d)
Majd jön egy furcsa paragrafus, a 25-dik:
"Közszolgálati műsorszolgáltatásban és közműsor-szolgáltatásban csak az alábbi műsorszámok támogathatók:
a) vallási és egyházi műsorok.
b) a művészeti és kulturális eseményeket bemutató, közvetítő műsorszámok,
c) a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvű, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek életét, kultúráját bemutató műsorszámok,
d) az életkoruk, testi, szellemi vagy lelki állapotuk, társadalmi körülményeik következtében súlyosan hátrányos helyzetben levő csoportok számára készített műsorszámok."
(A mai napig vita folyik arról, hogy e paragrafus létrehozásakor a törvényalkotó, vagy a gépírónő tévedett-e, de tény, hogy ezek a világon másutt a közszolgálati műsorszolgáltatónál általában nem támogatható műsorszámok váltak szponzorálhatóvá a magyar televíziózásban. Persze, amennyiben az egyház a saját műsorát támogatja, akkor szinte kizárja az adott félórából a más egyházhoz tartozókat, gettósodik, illetve deklarálja a beleszólását is a műsorba, ami nem biztos, hogy helyénvaló. A vallási műsort, tehát a nem konkrét egyházhoz kötődő ökumenikus közvetítéseket meg manapság nemigen akarja támogatni senki, mert nincs rá pénze. Mármint az egyházaknak. De gondoljuk el, hogy ezzel a lehetőséggel milyen jól lehetne élni népszerű, nem feltétlenül egyházinak vagy vallásinak deklarált, ámde komoly gondolati tartalmat hordozó műsoroknál, akkor, ha az egyházi és vallási műsorok körét és formáját nem szűkítenék le túlságosan, hanem szabadon kezelnék.
Végül pedig idézek még egy passzust, mely a közszolgálati műsorszolgáltatók feladatává teszi olyan szabályozás elkészítését - ez a 29.§-ban szerepel -, mely "a kulturális, tudományos, világnézeti és vallási sokféleség tárgyilagos bemutatásának rendszerét" teremti meg. Igazából tehát a médiatörvény az egyházi és vallási műsorokról mint a közszolgálatiság egy eleméről beszél, de kvótát nem állapít meg külön e műsorokra. Amiből is kiderül, hogy a műsorszolgáltatókra, a törvény végrehajtóira és értelmezőire bízza a közszolgálatiság belső arányainak kialakítását. És erre azért is külön felhívnám a figyelmet, mert közszolgálati műsorok nem csak a közszolgálati műsorszolgáltató, vagyis az MTV számára kötelezőek, hanem a kereskedelmi tévék számára is, melyek nézettsége ma már nem egy esetben jobb az MTV-jénél. Mégis tény, hogy a nagy kereskedelmi tévék hetente maximum egy, de inkább fél órát szánnak egyházi és vallási műsorokra. Nyilván azért - így a válasz -, mert a kereskedelmiek számára ezek nézőt nem vonzó műsorok, melyeket kötelességszerűen illesztenek adásba. De miért is szükségszerű, hogy ez legyen a kiindulópont?
A rendszerváltás előtt a tévében nem voltak egyházi és vallási műsorok. Hogyan lettek? 1990 elején az MTV kezdeményezésére - tehát nem állami közbeavatkozásra - nyolc egyház részvételével született egy megállapodás a tévés szereplésről. A megállapodás érdekes pontja, hogy a rendelkezésre álló műsoridő belső arányait a nyolc aláíró alakítja és formálja. Jelenleg a műsoridő fele a katolikusoké és csökkenő mértékben osztoznak a többi nagy és kisebb egyházak. Eddig, az elmúlt nyolc évben, komolyabb súrlódás nem volt, ami nyilván a katalizátorként működő tévés terület ügyességét is dicséri. Az 1990-es év 40 óráját 1997-re sikerült majd 140 órára feltornászni. Ez hetente több, mint 2,5 óra műsort jelent, melyen összesen nyolc egyház osztozik a katolikus, református, evangélikus, zsidó, metodista, ortodox, baptista, és az unitárius. Ez a jelenlegi helyzet, mely talán kicsit esetleges és véletlenszerű, és nyilván csak úgy tartható fenn, ha a kisebb egyházakkal és felekezetekkel állandó egyeztetés, olykor alku folyik (a nagyokkal is). E műsorok sajátos koprodukcióban készülnek, melynek egy oldalról az egyház által kijelölt összekötők, az egyházi felelősök, másik oldalról pedig a tévé illetékesei a résztvevői. Nyilván hogy a végtermék egyfajta kompromisszum, melyben jelen állapotban a kommunikációs szakértelmet a tévések kell, kellene, hogy képviseljék, a szakértelem többi része meg az egyházaktól érkezne. Csakhogy ez így sehol nem működik jól - a kisebbségi sajtó területén láthatjuk világszerte. Ennek analógiája jól alkalmazható a hazai egyházi és vallási műsorkészítésre is. Nevezetesen az, hogy egy elhallgatott vagy elhallgattatott létből kikerülve, miként lehet élni a kommunikációs terep kínálta új, modern lehetőségekkel, ha nincsenek jó szakemberek, ha nem egészen tisztázott, hogy kiknek és milyen üzenetet kell továbbítani. Erről majd később szólnék bővebben, itt most csak annyit, hogy nagyon lecsupaszítva úgy szokták feltenni a kérdést, hogy vajon jó kommunikációs szakembereket kell-e felvértezni kisebbségi, jelen esetben vallási, egyházi ismeretekkel, vagy pedig saját embereket kell-e át- és kiképezni jó kommunikációs szakemberré? A látszólag szimpla kérdésre nem is olyan egyszerű a választ megadni.
Jelenleg zömében párhuzamos munka folyik, ahol mindkét fél tanul. Az első évek együttműködését, műsorait egyfajta kölcsönös bizalmatlanság övezte, és az is nyilvánvaló, hogy ez napjainkra sem teljesen múlt el. Hogy egész pontosak legyünk, ez a bizalmatlanság többnyire egyházi oldalról jelentkezik, és negyven év hallgatás után nyilván érthető is, hogy létezik. Nem tisztázottak a célok, hirtelen jött a nagy nyilvánosság, nincsenek jó szakemberek. Ehhez képest korrekt, ígéretes műsorok születnek, nemzetközi összehasonlításban is.
21 európai ország közszolgálati televíziójának sorában az óraszámot tekintve Magyarország a nyolcadik helyen áll. A sorrend - mármint az évi összóraszámot tekintve a következő: vezetnek a portugálok évi 259 órával, mögöttük a románoké és lengyeleké a kétszázas klub. És aztán egy újabb mezőny: 156 óra a spanyoloké, ettől le franciák, olaszok és az osztrák ORF, és mint említettem, nyolcadik az MTV 133 órával. Utánunk a szlovákok, britek, hollandok egészen lefelé a bolgárokig.
Érdekes, hogy ebben az első nyolcas mezőnyben minden ország - kivéve Magyarország - zömmel egy egyház műsorait közvetíti a jelzett műsoridőben, mint például a portugálok, románok vagy éppen olaszok, és ezzel szemben a magyar egyházi és vallási műsorokon - mint már említettem - nyolc egyház osztozik. A statisztika igazán nem rossz, de persze csalóka is lehet, hiszen sokban függ az adott tévé műsoridejétől és saját belső statisztikájától is, az egyházi és vallási műsorok egymás közti arányától, ami legalább olyan fontos, mint az előző mennyiségi kérdések.
Ha az előbbi statisztikát egy más bontásban nézem, akkor a kép is más lesz. Kiderül, hogy az összműsoridőben előttünk álló olaszok az általuk teljesített majd 150 órának több mint kétharmadát töltik istentiszteletek és egyházi információk közlésével, és hasonló a francia és a portugál helyzet is. De például a mögöttünk a 12. helyen álló hollandok bár összességében kevesebb műsorórát sugároznak, ezen belül viszont az istentiszteletek és egyházi információk közvetítése alig több mint húsz százalék. A többi - összesen 52 óra - a vallási műsoroké, a meditációé. Ilyen szempontból a hazai helyezet kiegyensúlyozott, az egyházi és vallási műsorok egymáshoz viszonyított - a már említett 133 órán belüli - aránya 60-40%. Szerintem ennek az aránynak a megértése a mai délelőtt leglényegesebb kérdése.
Amikor a médiatörvény korai előkészítő szakaszában részt vettem - a későbbiekért nem vállalok felelősséget -, akkor ez a felosztás emlékeim szerint nagyon alkalmi volt. Az asztalnál ülők egyik fele az egyik, a másik a másik fogalmat használta, ki egyházit, ki vallásit mondott. Aztán, hogy ne kelljen magyarázkodni, mindig mindenki végigmondta a másik jelzőjét is, és a szópár megszokottá vált: egyházi és vallási azóta is együtt használtatik. A kérdés megint ugyanaz, mint a gépírónő esetében: a törvényalkotó szándéka és a véletlen egymáshoz való viszonya - de azt hiszem, jelen esetben ez jó, hogy így van, akár tudatosan, akár véletlenül került a szópár a médiatörvénybe. Mindkét fogalom egyenlő súllyal szerepel és egyenlő fontossággal bír, nem a vagylagosság jelentkezik, és nincsenek kötelező arányok sem. Innen kezdve a készítők szakmai tudása, esetleg lustasága szabja meg azt, hogy a rendelkezésre álló időn belül milyen műsorok készülnek. (A rendelkezésre álló idő kifejezés kissé csalóka, mert statisztikailag egyházi és vallási műsorok közé csak az adott szerkesztőségeken belül készített műsorokat sorolják. Holott mint említettem, a horizont szélesebb, és sok olyan műsor illeszkedhet ebbe a sorba, melyet a külső szemlélő nem feltétlen sorolna ide. Gyermekműsorok, mesék, vitaműsorok is.)
Megkockáztatom, hogy ahol csak - vagy zömében csak - az istentiszteletek közvetítése jelenti ezt a műfajt, ott többnyire az egyházi és vallási műsorokat csak kipipálandó feladatnak tekintik. Egészen pontosan a közszolgálati műsorokkal általában van ez így, és ezen belül az egyházi és vallási műsorokkal. Minthogy a közszolgálatiságot kvótaszerűen meghatározva követeli a törvény mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi tévék műsorában, sokan ezt eleve kényszerű feladatnak tekintik. Bizonyos szempontból igazuk is van. A magyar médiatörvény kicsit túlzottan is sok ilyen irányú kötelező terhet rak a kereskedelmi rádiókra és tévékre. Ők ugyan a licenc megszerzésének reményében vállalták e terheket, de nem biztos, hogy vállalásukat teljesíteni is tudják. Így aztán tényleg működik a kipipálási, teljesítési kényszer. Innen kezdve a törvény betartását és kijátszását szorgalmazók között egy rafinált küzdelem zajlik, és ez így van a világ minden részén. Számok, százalékok röpködnek azt bizonyítandó, hogy az adott állomás elvégzettnek tekintheti közszolgálati leckéit.
Mint említettem, a médiatörvény kezdeti szövegezési szakában részt vettem, és kétségbeesetten küzdöttem a felsorolósdi ellen - mármint hogy mondjuk meg tételesen, mi számít közszolgálati műsornak. Rémülten lestem, hogy a hírek, a vallási műsorok, a gyermekmesék, a gyengénlátók, a nagyothallók, az ebtulajdonosok, a környezetvédők, a polgárőrök és a bélyeggyűjtők mellé kik és mikor deklarálják önmagukat műsorokban kötelezően és közszolgálatian megszólaltatandókká. Egyre többen voltak és vannak. Ekkor született az a keserű példa, hogy igazán közszolgálati az a műsor, melyben egy mozgássérült bebiceg a katolikus templomba, a hajót lezáró katedrálüvegen át balra felcsillan a szomszédos ortodox templom sziluettje, jobbra pedig a reformátusé, a padokban egymás mellett egyenlő számban ülnek férfiak és nők, fiatalok és öregek, és szlovák nyelvű misét hallgatnak, melyet a gondos műsorkészítők anyanyelvi felirattal látnak el a nemzetiségi nagyothallók számára, de természetesen van magyar nyelvű feliratozás is az élvezetből esetleg kimaradók kedvéért. A felsorolást lehet fokozni, a jobb alsó sarokban megjelenhet a horvát nemzetiségű siketeknek mutogató jeltolmács is, és így egy félórányi műsoridővel akár negyven jogos igényt is ki lehet elégíteni. Hiszen itt egyszerre üdvözülnek gyengénlátók és nagyothallók, mozgássérültek, nemzetiségek és hívők egyaránt.
E morbid példa alapja az, hogy a világon mindenütt óriási nyomás nehezedik a műsorkészítőkre, és talán éppen ezért még sehol sem sikerült tételesen, hiány nélkül csokorba gyűjteni a közszolgálati műsorokat. Szerény véleményem szerint nem is igazán lehet, lévén hogy e fogalom - a közszolgálatiság - mást takar mondjuk egy rendszerváltáson frissiben átesett országban és egy érett demokráciájú nyugat-európai államban. Mások ugyanis a megoldandó feladatok, a napi problémák, amire a nézők választ várnak. A közszolgálatiság egyébként egy működtetési modell, ahol egy rádió vagy tévé állomás üzemeltetési költségét zömben előfizetői, illetve költségvetési pénzekből biztosítják, szemben a kereskedelmi modell kizárólagos reklámfinanszírozásából. Ha ezt a működtetési modellt műsoroldalról nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy nagyon is vezetői etika függő. Gondoljunk a Magyar Televízió gyökeresen eltérő arcaira, melyeket a különböző elnökök alatt mutatott.
Ha valaki kipipálni akar feladatokat, ott nincs mit tenni. Ha valaki valóban komolyan veszi közszolgálati feladatait, akkor nem letudni akar műsorokat, hanem megpróbálja árnyaltan, kiegyensúlyozottan a témákat tartalmi oldalról megközelíteni, és akkor nagyon sok műsor lesz közszolgálati, melyet talán első látásra egyébként más kategóriába sorolnának. A kipipálós modellben - mely kétségtelenül egyszerű megoldást jelent - az egyházi és vallási műsorok letudhatók az istentiszteletek és egyházi információk közvetítésével. De érzésem szerint az istentisztelet közvetítése - kivéve a nagyon ritka alkalmakat - nem igazán televíziós esemény. Idegen az eszköztől, a modern képernyő ritmusától, csak közvetít valamit, esetleg mennyiségileg megnöveli ugyan egy adott esemény hallgatóinak létszámát, de csak mennyiségileg, mert valójában nem teszi őket résztvevőkké. Vannak nagyon ritka kivételek, igazán értékelhető alkalmak, ilyenek például a húsvéti vagy karácsonyi egyenes közvetítések Rómából, melyek feldolgozásukban, közvetítésükben valóban új, televízión át érkező élményt, minőségileg újat nyújtanak. De egy hagyományos istentisztelet-közvetítés csak nézőket teremt, nem pedig résztvevőket. A televíziós műsorok meditatívabbak, bensőségesebbek kell legyenek. Be kell vonniuk a nézőt az együttgondolkodásba. Ez egyébként általában érvényes a jó televíziós gondolkodtató műsorokra. El kell mozdulni ebbe az irányba, a súlypontnak át kell tolódnia azokra a vallási műsorokra, melyek az emberek konkrét kérdéseire, napi gondjaira, erkölcsi problémáira adnak válaszokat, vagy ha nem is válaszokat, de modelleket, esetleg csak gondolatokat; és mindezt mai, modern nyelven teszik.
Elnézést a személyes példáért, de talán néhányan látták már Önök közül, az Ön dönt című műsort, melynek én vagyok a műsorvezetője. Van olyan ország, ahol ez vallási műsorként soroltatott be. Van, ahol sima szórakoztatás. Országa válogatja. Mert lehet ezt a műsort szórakoztató formában is megcsinálni, de lehet közérthető, ámde mégiscsak nagyon komoly párbeszédet folytatni a stúdióban olyan témákról, mint szeretet, önzés, gazdagság, szegénység vagy akár eutanázia. Négy esztendeje megy már a műsor, és nagyon sajátos tanulságai vannak számomra arról, hogy mennyire magukra vannak hagyva az emberek erkölcsi problémáik megbeszélésében és megoldásában, és - a közhiedelemmel talán ellentétben - mennyire komolyan foglalkoztatják őket ezek a problémák.
Talán kevesen tudják, hogy ez a műsor eredetileg helyi televíziókban került képernyőre 1994-1995-ben. Helyi műsorvezetőkkel, helyi szakértőkkel. És meghökkentő volt hallani, hogy például Balassagyarmaton, ahol ez a műsor 2600 bekábelezett lakásban képernyőre került, Ön dönt-klub alakult. Vagyis azok, akik az élő műsor idején betelefonáltak, havonta egyszer-kétszer külön is összejöttek, és közönösen beszélték meg - hol ötvenen, hol tízen - az éppen aktuális morális gondjaikat.
Az RTL Klub a maga egyházi-vallási feladatai elvégzésére olyan műsorral indított, tavaly év végén, mely ezt a beszélgetős, ma még kissé szokatlan modellt tűzte maga elé. A stúdióban vasárnap délelőttönként itt a műsorvezető mellett hárman-négyen vannak, és olyan témákat tárgyalnak meg, mint a kövérség, a kutyatartás s hasonlók. Mindig vannak a meghívottak között egyházi személyek, de megjelenik itt Lagzi Lajcsi is. Jelen időben mondom mindezt, holott hamarosan múlt idő lesz. A vállalkozás mindössze fél esztendőt élt, a készítők úgy tudják, hogy a műsort az ORTT nem tartotta igazán vallásinak, de lehet, hogy a csatorna maga előzi meg azt, hogy rászóljanak, és külföldi filmbetétekkel, vasárnapi gyerekműsorrá szelídítve a formát, májustól visszakanyarodik a direkt bibliai történetekhez. Kár.
Mert a világ sok részén vallási műsorként ennél sokkal frivolabb vállalkozások is léteznek. Frivol mai magyar szemmel - ezt hozzáteszem.
Önök tegnap este megnézhették itt egy angol vállalkozás filmjeit. Ezek eleve vallási műsornak készültek. Mégis, mikor felkínáltuk ezeket a Jézus példabeszédeiről szóló kilenc perces filmeket a televízióknak, akkor rémülten hessegették el maguktól a kísértést. A mai helyzetben olykor ez még érthető is. De azért néha gondolkozzunk el azon, hogy miért is van, hogy az egyházi és vallási műsoroknak a szinonimája az unalmas kell legyen? Miért is irtózik mindenki a markáns újításoktól, mint az ördögtől?
Nyilvánvaló, hogy negyven év hallgatás után nagyon sok gátlással és bizalmatlansággal, félénkséggel és óvatossággal lehet csak elindítani egy vállalkozást. De azért azt se feledjük, hogy a rendszerváltás óta már nyolc év múlt el. Én arra buzdítanék mindenkit, hogy éljen bátrabban a modern lehetőségekkel. Hiszen más kommunikációs területen erre van példa. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az egyházak és felekezetek által üzemeltetett Internet-honlapok szinte kivétel nélkül milyen merészek, modernek, szépek, szellemesek és tartalmasak. Ebből az újító kedvből a tévés képernyőkön kevés látszik. Én azt hiszem, azért is, mert - és ez lehet, hogy paradoxonnak tűnik, de - a hazai egyházaknak nagyon kevéssé vannak a mai kor igényén jó kommunikátoraik. Az internetes közlés egy-két ember úttörő munkája mindenütt, de azt hiszem, sikerük titka éppen a írásbeliséghez szokottságban rejlik. Az Internet honlapok ugyanis terjedelmileg végtelenek lehetnek, minden kifejthető, minden alátámasztható citátumokkal, nem szab határt a műsoridő. A rádióra, tévére azonban más szabályok alkalmazandók. Itt a dikció más, mint a templomban, a nyelvezet más, mint a szószéken és - csak zárójelesen említem, hogy - az egyházi nyelv a magyarban nem olyan archaikus, mint mondjuk angol nyelvterületen, tehát könnyebb közelíteni a mindennapi televíziós közlés nyelvéhez. Itt a gesztusok, mozdulatok óvatosabbak, szelídebbek kell legyenek. Ez sokkalta inkább intim műfaj, melynek szabályai taníthatók és tanulhatók. Egyelőre azonban nagyon kevés az olyan egyházi személy, aki ennek a közegnek jó ura, értő gazdája lenne.
És itt térnék vissza egy korábban már érintett kérdéshez, amit leegyszerűsítve úgy fogalmaztam, hogy vajon egyházi felelősök tanulják-e ki a műsorkészítés titkait, vagy műsorkészítők, profi kommunikátorok az egyházak ügyeit? Ma Magyarországon a két változat párhuzamosan létezik, és ezen belül minden elképzelhető verzió megtalálható. Vannak profi kommunikátorok egyházi és vallási ismeretek híján, de vannak olyan profik is, akiket éppen vallási fanatizmusuk, vagy korábbi elnyomott beidegződésük akadályoz a 100%-os teljesítményben. Vannak egyház delegálta képviselők, akik görcsösösen ragaszkodnak mindahhoz, amit elmondandónak ítélnek maguk vagy előjáróik, és nem tudják, hogyan kell rövidebb formában igazi hangsúlyokat teremteni. Vannak egyháziak, akiknek elég az istentisztelet, mert magukat látják viszont a képernyőn, és vannak hivatásos kommunikátorok, akik belekeserednek abba, hogy jó szándékú újításaik, törekvéseik merev elutasításra találnak.
E témakörben nehéz receptet adni. De ha már kialakult az egyházi felelősök és megbízottak rendszere, akiket a műsorkészítő egységekhez delegálnak, jó lenne, ha ezek az emberek a modern kommunikátori szakmának legalább olyan jó ismerői lennének, mint az egyházi tanoknak. Ha ez nem így lesz, akkor még sokáig csak a kipipálás lesz az igazi öröm az egyházak többségében.
Hogy mindez megvalósuljon, elsődlegesen egy valamit tisztázni kell. Divatos szóval az üzenetet, a message-et. Egy kis szakember-csoporttal olykor-olykor komolyabb vállalatok vezetőinek médiatréningjét csinálom. A jelentkezők mind nagyon szeretnének szépek és okosak, valamint nagyon hatásosak lenni a képernyőn. Adjunk tanácsot, mi a válasz az ilyen vagy olyan trükkös újságírói kérdésre, mondjuk meg, hogyan tartsa a kezét, milyenek legyenek a képernyős gesztusok, hogyan öltözzenek kamera előtt. És mi mindig azt mondjuk az első órán, rendben, válaszolunk erre is, de előbb Önök mondják meg, hogy mi az üzenetük. Mit akarnak elmondani azoknak, akik számára felöltöznek, gesztikulálnak, beszélnek, mi a tömör, egyszavas, egy mondatos üzenetük? És rendre kiderül, hogy nem igazán tudják megfogalmazni. És az csak a jobbik eset, ha a megfogalmazással van baj. Rosszabb esetben nincs is mit megfogalmazni. A mondanivaló önmagában még nem üzenet.
Erre a kérdésre így biztosan nemmel kell válaszolni. A reklám ugyanis sosem az intézménynek kell, hanem az intézmény tevékenységének. Harmadszor nyúlok ahhoz a kimutatáshoz, melyet a Magyar Televízió műsoraival kapcsolatban ismerek. A sugárzott óraszám és annak belső bontása mellé - ha már reklámról beszélünk - odatartozik korunk bűvös varázsszava, a nézettség is. Aki ezzel nem törődik, tehát nem vizsgálja, hogy műsorait kik és hányan látják, és vajon azok látják-e, akiknek szánja, az valóban csak kipipálja a műsorkészítő feladatokat. Az MTV egyházi és vallási műsorainak nézettsége nem rossz. Maximum 500, de legalább 250 ezer néző - ez a hét napjaitól függő, a mai versengő világban, délután, amikor e műsorok mennek - meghökkentően jónak mondható. De ha a korosztályi összefüggéseket nézzük, akkor már gondok vannak. E nézők döntő része az idős falusi korosztály, és ez az arány nehezen tolódik a fiatalabb és városi korosztály javára, ha rutinszerű műsorokat közvetítenek.
Viszont - és ezt saját tapasztalatból is mondom - a napi kérdésekre, gondokra adott válaszokat a fiatalok is keresik.
Nem az egyházat, nem is az Írást kell tehát reklámozni, hanem a tevékenység kell, hogy az üzenet központjába kerüljön. Az egyházaknak ma sok a feladatuk, dolguk. Egy ekkora társadalmi átalakulás során sok a sérülés, szakadozik a szociális háló, nő az elesettek száma, szaporodnak a megválaszolatlan kérdések. E területen az egyházak rengeteget tesznek. Otthonokat építenek, karitatív szervezeteket működtetnek, oktatnak alsó, felső és középfokon, gyógyítanak, lehetne sorolni a példákat. Ezek a tevékenységek lennének igazán reklámozhatók. Nem csak azért, mert hírértékük is van, tehát a műfaj szabályainak is jobban megfelelnek, hanem azért is, mert a ma kérdéseire adnak választ, kínálnak esetleg megoldást. E tevékenységek bemutatása, ha nagyobb helyet kap a műsorokban, akkor lehet, hogy néhányan kevesebb szerepléshez jutnak, de biztos, hogy egy más korosztály, egy más nézői réteg lesz nézője és hallgatója az egyházi műsoroknak.
Az egyházi és vallási műsorok készítése elsődlegesen nem egyházi, hanem újságírói, műsorkészítői tevékenység. Amíg nem volt sajtószabadság, ez sem létezhetett igazán. De az elmúlt 8-9 évben e terület képviselői nagyon bátortalanul bontogatják csak szárnyaikat, és az írásbeliséghez szokottan, nehezen barátkoznak az új médiumokkal. Pedig ezekre a médiumokra szükség van, és hatalmas nyilvánosságuk minél hatékonyabb kihasználása elemi érdek. Egyházi is, össztársadalmi is, és az igazság kutatása szempontjából a sajtó és a médiumok számára is fontos. A szabadsággal, ez esetben a sajtószabadsággal és a médiumok kínálta lehetőséggel élni kell, mégpedig minél professzionálisabb szinten. Erre, ezért születtek ugyanis.
A sajtó és a médiumok szerepének nagyon szép tömör, máig is érvényes megfogalmazása így szól Lukács evangéliumában: "Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni." De csak akkor - és ezt már én teszem hozzá -, ha mindez a modern kor igényeinek megfelelő szakmai hozzáértéssel történik.