Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindannyian tudjuk, hogy az idők teljességét a Messiást váró időkben egyetlen aktusnak képzelték, amely a törvényesség, az igazságosság és a kegyelem eszmei állapotát valósítja meg oly váratlansággal és oly közvetlenséggel, mint ahogy a villám csap le az égből. Krisztus Urunk is élt ezzel a hasonlattal. Mi nagyon jól tudjuk - és éppen Üdvözítő Urunk szavaira támaszkodva -, hogy az idők teljessége egy folyamat, fordíthatom úgy is, hogy egy feladat a keresztény ember számára.
A feladat feltételezi azt, hogy az ember ismeri a tervrajzot, amit meg kell valósítania. Nem kuszán rajzolt lapot tart maga előtt, amelyből minduntalan mást és mást lehet kivenni, hanem ismeri, mit akar tenni, még akkor is, ha az eredeti eszmén az anyag szabta adottságok miatt változtatnia kell. Így kerülhető el a tétova szétszórtság és a merev egyöntetűség Szküllája és Karübdisze.
A Magyar Pax Romana Fórum élete, értéke és hasznossága abban mutatkozik meg - legalábbis az én meggyőződésem szerint -, ha a sokszínűségben az egységet fenn tudja tartani az evangélium és a hitletétemény pillérjeire építve. Így tud hidat alkotni az eszmék zűrzavarában elmocsarasodó jelen időben. Ha ezt nem teszi meg - elnézést a kritikáért -, akkor öncélúvá idomul.
A katolikus szó tanulmányaim szerint három dimenziójú, és ebben a három dimenzióban kell szemlélni az előttünk álló feladatokat. Mindenekelőtt horizontális, amely most az emberhez méltó hangon embert elérő szavakban mutatkozik meg. Mert mit ér az a kritika, mely nem emberhez méltó, és mit ér az a tanács, amely nem karolja fel az embert. A horizontális szintet képtelenség elszakítani a vertikálistól, amely Istenhez köt bennünket a kinyilatkoztatás és annak hordozásának szabályai szerint - ez az egyház történelmi tapasztalata -, ebben mindannyian azonosak vagyunk, megélve és megbecsülve keresztény méltóságunkat, vagy megalázva és eltékozolva azt. Számomra boldogemlékezetű Ágoston szavai meghatározóak: értetek vagyok püspök és veletek keresztény; az előbbi a feladatot jelöli ki, míg az utóbbi a méltóságomat mutatja.
Nagyon fontos lenne, hogy mindannyian jobban felismernénk keresztény méltóságunkat. Az emberek gyakran hibáznak, a másikra való ujjal mutogatás nem a keresztény magatartás útja, hanem az emberi gyengeségé. Bíznunk kell abban, hogy Isten kétoldali kegyelmét megkapjuk. Az egyik, mely a gyöngeségben erősíti az embert, sem saját, sem mások követelőzése alapján; a másik, amely karizmát ad a Krisztus-test szolgálatában, vagyis az egyház szolgálatában, amely mindig építeni fog. Ezért Nikodémus lelke kell, hogy tanúságos legyen, aki nem fogadta el az Istenre hivatkozó emberi ítéletet, tudniillik, hogy Galileában nem támadt próféta. Ugyanakkor volt bátorsága ahhoz, hogy illő módon eltemesse a Megfeszítettet.
Krisztushoz való ragaszkodásunk elengedhetetlen feltétele az egység megőrzése: lehet kompromisszumokkal, de megalkuvás nélkül. Ezért szeretem és nem szeretem ezt a szót, hogy párbeszéd. Szeretem, mert kapcsolatteremtő, nem szeretem, mert ellentétes pólusokat és nem a testvérek közötti karakterisztikus különbségeket idézi. Hiszem, hogy egy családban minden gyermeknek karakterének kell lennie, mely lehet feszültséget teremtő, de nem engedi, hogy a család szürkévé váljon. Csak a szeretet az, és az igazságra törekvő jóság, amely kohézióban tudja tartani. Ha ez hiányzik, akkor igazzá válik az a mondás, amit Nazianzoszi Szent Gergely jelentett ki az egyik IV. század végi zsinatról: darvak és ludak közt dúló ostoba marakodás.
Bízom abban, és imádkozom érte, hogy a Magyar Pax Romana Fórum párbeszédei az egységre törekvés tanúi legyenek, példaadó ebben az értelmetlen és meggondolatlan, sőt lázadást vagy acsarkodást szító világunkban, a megbékélés szellemében. Nem véletlen, hogy Graz és az eljövendő ökumenikus törekvések is erre hívják fel minden keresztény és jó szándékú ember figyelmét. Én is csak ezt szerettem volna tenni az Önök közösségében.