Szertelen esszé-kollázs
"Kezdetemben a vég" - kezdi egyik versét a nagy angol katolikus költő, T. S. Eliot, majd azzal fejezi be: "Végemben a kezdet" (East Cocker). A két, egymásnak ellentmondó tétel dialektikáját talán még sohasem éreztem oly súlyosan igaznak, mint most, amikor hónapokkal ezelőtti felkérés nyomán hozzá kellett fognom a téma kifejtéséhez. A felkéréskor ugyanis, egy beszélgetés közepette, mondtam valamit e témában az elfutó pillanat elfutó ihletében, de az elmúlt napokban már csak halványan tudtam emlékezni saját magam jóval korábbi ötletére. Annyi rémlett, hogy ötletemet amerikai emlékeim inspirálták. Amerikában ugyanis, bármely városban időztem, mindig megtaláltam egy vagy két komoly zenei adót valahol az URH-n, és - megveszekedett híveként a komoly zenének - egy idő után már tudtam: számíthatok arra, hogy mindenütt meg fogom találni a magam kedvére való zenét. És ennek nyomán úgy gondoltam, hogy a mai világban, amikor a médiában (különösen a televízióban, de a rádióállomások idióta lemezlovasainak visító kakofóniájában és magánigényű talk-show-k pszeudopszichoanalitikus csevegéseiben is), a posztmodern anything goes égisze alatt, az esztétikai értékmércék romhalmazán a műveletlenség üli orgiáit az akciófilm, a pornó és a stupid szappanoperák tömegandalító kavalkádjában, jó tudnia az embernek, hogy valahol az éterben még értékek is cirkulálnak, nos, ugyanígy jó volna egy médium, mely garantáltan értéket közvetít, s miért ne állhatna e mögött a katolikus vallás a maga még mindig élő univerzális respektusával.
Ámde valahányszor nekifogtam akár csak fejben is a kifejtésnek, arra jöttem rá, hogy a téma szinte végtelen számú aspektusból megközelíthető, s bárhonnan indulok el, az meghatározza a végét az okfejtésnek. Ennyiben tehát úgy tűnik, hogy a kezdet határozza meg a véget. Ezt gondoltam először. Igen ám, de mielőtt a gondolatmenetet írásban rögzítené a szerző, kénytelen a szekvenciát, az argumentációt megtervezni, úgy hogy az egyik gondolat logikusan fejlődjék a megelőzőből, amit csak akkor lehet konzekvensen végbevinni, ha a szerző legalább fejben eljut a végéig a saját okfejtésének. Ha viszont a véget, az utolsó mondatot is megterveztük fejben, a kifejtés előtt, akkor ez a vég az a pont, ahová el kell jutni a kifejtés leírásakor, azaz: a végben van a kezdet. A véget csak homályosan látjuk, legalább is ha fel akarunk valamit fedezni, megismerni valamit, amit idáig nem ismertünk. De ha azért fogunk neki valaminek, mert még nem ismerjük - hiszen mi másért vágynánk a megismerésre, mert valami még meg nem ismertet akarunk megismerni -, akkor hogyan tudjuk egyáltalán, hogy merrefelé menjünk?
Mindenki, aki már megpróbált valamit megismerni, felfedezni, szembetalálkozott a fenti alkotáslélektani dilemmával (amiről a filozófiában jártasak nyilván észrevették, hogy nem más volt az, mint a Platón-féle meno-paradoxon, amire Platón azt a megoldást adta, hogy a megismerés tulajdonképpen visszaemlékezés), s aztán megpróbálta gondolatait kifejteni a tárgyról, melyet csak homályosan látott, tapasztalhatta a kezdet választásának gyötrelmét. Mert a dolog valójában nem úgy van, mint egyesek mondják, hogy el kell választani a kutatás menetét a kifejtés menetétől, s a kifejtésre csak akkor vetemedjünk, ha már a kutatást befejeztük. Nem, mert szellemtudományokban a tárgy többnyire nem valami kemény entitás, amelyet laboratóriumban vagy valamilyen más módon érzékszerveinkkel azonosítunk (ami mellesleg még a természettudományokban sincs így, de erre most nem térünk ki), hanem inkább valami élőlényhez hasonlatos, mely örökké ficánkol, és ki akar siklani kezeink közül. A tévutak ily módon egybefonódnak a célhoz vezető királyi úttal, csak éppen mi, akik kutakodunk, nem tudjuk őket szétválasztani. Legjobb, legszemléletesebb példa erre Kopernikusz, aki miközben felfedezte a heliocentrikus rendszert, arra esküdött, hogy a bolygók körpályán keringenek, mivel püthagoreus indíttatásánál és keresztény meggyőződésénél fogva úgy képzelte, hogy lévén a gömb a legtökéletesebb térforma, és Isten tökéletes világegyetemet alkotott, ezért teremtményeinek, a bolygóknak eme tökéletes forma kerületén, azaz körpályán kell közlekedniük. De hogy itt valóban az alkotó szellem általános belső, lelki szituációjával van dolgunk, mutatja a számos szépíró vallomása is, legismertebb talán a mi Arany Jánosunké, aki így fogalmaz: "Nem a költő szüli a dalt, a dal szüli az énekest". Ismeretesek továbbá azok a beszámolók, amelyek arról szólnak, hogy a regény vagy dráma jellemei és cselekménye egyszer csak kezdenek eltérni alkotójuk eredeti akaratától, az alakok mint megannyi Pygmalion, vagy - hogy egy korszerűbb hasonlatot mondjunk: mint a robotok a negatív filmutópiákban - fellázadnak teremtőjük ellen, a cselekmény pedig megbokrosodik, mint a pányvaszaggató ló (vagy hogy itt is egy korszerűbb hasonlatot mondjunk: elszabadul, mint az ár-bér spirál, vagy mint a bank-konszolidáció), s kiderül, hogy az első írói mozdulatban, mellyel az alakot a semmiből megteremtette, valami olyan célt anticipált, melynek nem volt teljesen tudatában. Úgyhogy nem véletlen, hogy korunk egyik legjelentősebb filozófusa, Jacques Derrida egy olyan, általa grammatologiának elnevezett elméletet állított fel, mely szerint az írást nem az írója írja, hanem az írás maga automatikusan írja magát. (Csak közbevetve: a mi Pilinszkynk pedig azt mondja: "Isten az, s egyedül ő az, aki ír a történések szövetére vagy a papírra".)[1]
Az ilyesféle megismerő vizsgálódás olyan, mint egy kirakójáték. Az egészről van egy előzetes elképzelésünk, de a részeket össze kell válogatnunk, hogy kijöjjön az egész alak. Ez az alak, mely csak homályos körvonalaival lebeg szemünk előtt, mintegy vonzza-csábítja a kutatót, hogy érjen el hozzá. Ez vagy sikerül, vagy nem, az egész művelet kockázatos. Polányi Mihály szerint (akinek itt tudáselméletét követjük) a kutatónak olyasféle folyamaton kell keresztülmennie, mint Szent Ágostonnak megtérése során, amely évekig tartott. Hit, munka és kegyelem (utóbbit szekularizáltan intuíciónak nevezik) kell hozzá. Ha szerencsénk van, még az is bekövetkezhet, hogy úgy járunk, mint Saul, aki atyjának, Kisnek elveszett szamarait indult keresni, és egy egész királyságot talált (1Sám 9-10). Úgyhogy a vég ilyenképpen determinálja a kezdetet: a felelősségteljes első lépést.
Most azonban úgy döntöttem, hogy kifogok a logikai, episztemológiai és alkotáslélektani végzeten, s úgy járok el, mint Kierkegaard a Vagy-vagy-ban. Úgy indulok ki valamiből, hogy nem indulok ki. "Nem indulok ki alapelvemből, mert ha ebből indulnék ki, megbánnám, s ha nem indulnék ki belőle, azt is megbánnám..., mert örök kiindulásom egyben örök abbahagyásom is."[2] Annyiban azonban különbözöm Kierkegaardtól, hogy a magam céljára nem alapelvet választok, hanem - az Eliot-vers szellemében - kezdetet, ráadásul többet is. Van persze egy kezdeti tényállás, amiből úgy indulok ki, hogy nem indulok ki, amire a kezdetek vonatkoznak, vagy helyesebben fogalmazva, amelyeken belül a kezdetek mozognak. Bármilyen titokzatosan is hangozzék e dialektika, tulajdonképpen könnyen megérthető. Arról van szó, hogy abban a kérdésben, hogy vajon legyen-e katolikus rádió vagy televízió, nem kívánok állást foglalni. Ez a döntéshozói kompetenciával rendelkezők feladata. Én itt a magam feladatát annak meglatolásában látom, hogy ha lenne katolikus rádió vagy televízió, akkor mi volna az a speciális kommunikációs üzenet, amelyre a meglévő más médiumok mellett szükség volna, ami más oldalról pedig egyben választ foglal magában arra nézve, hogy milyen ne legyen egy katolikus média. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy egy ilyen válaszkísérlet kritikáját adja a jelenlegi nyilvánosság kommunikációs térképének, megjelöli, hogy mit lát fehér foltokként, melyek betöltendők volnának. Fel lehetne vetni természetesen azt a kérdést is, hogy - feltéve, hogy tisztáztuk egy katolikus média speciális feladatait - akkor vajon nem volna-e célszerűbb az így meghatározott katolikus üzenetet más médiumokon keresztül közvetíteni. A válaszadás azonban ez utóbbi aspektusból számos olyan kérdés taglalását feltételezi, mint pl. rendelkezésre állnak-e a megfelelő tárgyi eszközök, technikák, az azokhoz szükséges szakértelem, a képzett riporterek, a megfelelő menedzsment, terv a szervezeti felépítésre, a személyzet kiválogatásának módszerére, a médium és az egyház valamint a hívek közötti, nemkülönben a más médiumokkal való kapcsolattartásra s kommunikációra, egyszóval számos olyan gyakorlati és elvi, meg technikai kérdés taglalását, nem beszélve a finanszírozási kérdésekről és technikákról, és még számos más kérdésről, melyet csak azok tudnának felvetni, akik a szó szoros értelemében televíziós vagy rádiós specialistáknak tekinthetők, amelyek messze meghaladják egy ilyen előadás kereteit. Amire itt vállalkozhatom, az csupán mindeme gyakorlati-szakértői vizsgálatok és "politikai" megfontolások előzeteséhez tartozik, azoknak mintegy előkérdéseit taglalja. Ezek előzetes jellege miatt nevezem ezeket a kérdésfelvetéseket kezdeteknek. S azért maradnak ezek egy abszolút kezdeten belül, mert mind olyan kérdést próbál megfogalmazni, amelyek belül maradnak azon a kérdésen, hogy "milyen az világ és benne Magyarország, ahol egy katolikus rádió és televízió beindításának a gondolata felmerül", és nem lépnek ki belőle. De e kezdetekben olyan végek vannak anticipálva, melyek magukat e kezdeteket meghatározzák.
Búcsúzóban vagyunk a XX. századtól, mely telve volt eszkatológikus, szekularizált vágyak realizálására irányuló törekvésekkel. Az embernek a második természetünk, azaz az emberi társadalom megváltoztatására és egy földi mennyország létesítésére vállalkozó törekvései olyan totalitarianizmusokba torkolltak, melyeket, magába sűrítve és kisugározva eme kísérletek borzalmait, két földrajzi fogalom jelöl: Auschwitz és Gulag. Amit ezzel kapcsolatban ehelyütt meg akarok fogalmazni - s egy metaforában úgy összefoglalni, hogy a felszakadt idő kontinuitása -, már abban a T. W. Adornotól származó elhíresült mondásban benne foglaltatik, hogy "Auschwitz után nem lehetséges többé költészet", de amely mondást nyugodtan kiterjeszthetjük a Gulagokra is. A felszakadt idő - nem kizökkent, amint még Shakespeare fogalmaztatja Hamlettel, boldog tudatlanságában Auschwitzok és Gulagok előtt - kontinuitásának tektonikus szakadékaiban olyan illuziótörmelékek hevernek, mint a derű óráit soha nem számoló (hogy Szabó Lőrinc egyik fordulatát parafrazeáljuk) József Attila, aki önmagát vigasztalandó, még azt tudta írni 1937-ben, hogy "hisz, embert karóba nem húznak ma már". És mellette hever valami, melyet Hannah Ahrendt René Char, francia költő nyomán, kincsnek nevez, mely szinte megnevezhetetlen, s csak homályosan utalnak rá kifejezések, mint például az angol "közboldogság" és a francia "közszabadság". Hannah Ahrendt azt írja: "A forradalmak története - 1776 nyarának philadephiai eseményeitől 1789 nyarának párizsi történésein át az 1956-os budapesti őszig -, amely politikai értelemben a modern kor leglényegibb történetét jelenti, olyan példázatként mesélhető el, amelyben egy ősi kincs a legkülönbözőbb körülmények között bukkan elő, majd a legtitokzatosabb módon tűnik el újra, mint valamiféle fata morgana".[3] De persze nemcsak illúziók és értékek hevernek az idő romjai között, de súlyos bűnök és kétségek is. Az, amit már a század elején Julien Benda mint az "írástudók árulása" jellemzett, a gondolat elárulását a (politikai) cselekvés oltárán, szintén ott hever, s mondjuk olyan példákat nyújt töprengésre, mint egyfelől Heidegger - bár kétségtelenül rövid ideig tartó - kacérkodását a nemzetiszocializmussal, vagy másfelől Lukács György életreszóló mésalliance-át a kommunizmussal. Hogy utóbbival kapcsolatban konkrétabb legyek: föl kell tenni a kérdést, amit a volt Lukács tanítvány elkésetten, némi önváddal így tett fel: "Mondja, Lukács elvtárs..., mindazok után, amit 12 éven át a Szovjetunióban átélt..., hogyan volt képes rá, hogy eladja ezt a rendszert a magyar értelmiségnek?".[4]
És persze még számos értékes törmelék hever az idő szakadékaiban, amelyekre e századvégén élő generációnak kötelessége visszapillantani, s amit ki lehet és kell menteni, talán a "fogában átvinni" a XXI. század túlsó partjára.
Van Paul Kleenek egy képe, az a címe: Menekülő angyal. A kép Walter Benjamin birtokába került, aki haláláig őrizte, s a következőképpen írta le és interpretálta, amit azért idéznék, mert abban, amit az idő kontinuuma felhasadásának eseményeként néhány mondattal felidéztünk, viselkedésorientálónk lehet.
"Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a paradicsom felől, belekap az angyalszárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak."[5]
Nos, egy katolikus médiának e menekülő angyal állandó gesztusával kell fordulnia az elmúlt XX. század felé.
Tudható-e a mai világállapot s benne Magyarországé?
Nem metaelméleti-episztemológiai síkon vetjük-e fel a kérdést, tehát nem úgy, hogy tudhatunk-e valamit egyáltalán. Nem is a posztmodern állapot talaján, amikor tagadva van az univerzális igazság és logika érvénye, hanem megjátszott naivitással feltételezzük, hogy pl. a logika meg az olyan "metafizikai" fogalmak, melyek mindenesetre Marx meg Nietzsche meg Lyotard nyomán csupán ideológiai töltetű fantomképek, vagy a fehér, középosztálybeli férfiak uralom-eszközei (mint a radikális feminizmus állítja), továbbra is érvényesek (ahogyan azt más anti-posztmodernek, mint pl. Jürgen Habermas is vallják), s ezen az alapon vetünk fel néhány alapkérdést, amellyel persze foglalkoznak és foglalkoztak már, de egy katolikus tv/rádió eminens témája kellene hogy legyen.
Tudunk-e pl. kielégítő magyarázatot adni arra a sajátosan magyar társadalomlélektani jelenségre, hogy a magyarság forradalmi és más nagy társadalmi változások után miért válik apatikussá? Ezt Bibó István már a 45-ös változások után megfigyelte s ekként írja le:
"A magyar politikai pártokat tehát az a veszély fenyegeti, hogy elsősorban politizálásra kapható, de korrupt és selejtes elemeknek a közreműködését kapja meg, az ország többsége pedig egy bizonyos békét, nyugalmat és rendet kívánó passzivitással nézi a fórum tülekedését, és ismét elveszti annak tudatát, ami minden demokrácia első alapfeltétele, hogy a fórumon folyó dolgok mindenkinek közös ügyei, és a fórumon folyó dolgok menete azon múlik, hogy az ügyek eme közösségével mindenki tisztában legyen... A magyar demokrácia másik súlyos tehertétele a közéleti erkölcsök teljes demoralizálódása. A magyar tömegek - más közép-és kelet-európai tömegekkel szemben - azt tanulták meg, hogy a kormányok és kormányférfiak másképpen beszélnek és másképpen cselekednek. Ennek megfelelően a kormányok rendelkezéseit annyiban kell betartani, amennyire ezek komoly szankciókkal vannak ellátva. Teljességgel hiányzik ezekben a demoralizált politikai közösségekben az a gondolat, hogy a jogszabályok betartása, adók befizetése olyan dolgok, melyeket a közösségre való tekintettel, kényszeredettség nélkül, jó lélekkel és meggyőződéssel lehet csinálni".[6]
Márai Sándor szintén feljegyezte a naplójában ezt a hangulatot:
"Csak úgy ődöng mindenki, szalad a falat kenyér után, majszol valamit, pislog, zavartan kullog a porfelhőben, a piszkos fényben. Teljes szétesés, nyers kalózkodás, minden érték és megegyezés érvénytelen. A házak után most dől le valami az emberek lelkében, mint rongált tűzfalak". [7]
Folytassuk, csak kazuisztikusan. Van-e érvényes társadalomlélektani megközelítésünk arra, hogy az 56-os forradalmat csináló magyarság a leveretés után fél évvel félmilliós május elsejei tüntetéssel legitimálta a Kádár-rendszert? Vagy ez csak manipulált látszat volt? Csak az ment el, aki elhitte, hogy a forradalom ellenforradalom volt, amely vissza akarta állítani a kapitalisták és földbirtokosok uralmát, s a lényeg a távolmaradó milliókon, a tüntetően hallgató többségen volt?
Vagy mit kezdjünk az öndestrukciós életstratégiák egyre tömegesebbé válásával? A bajok már a múlt század végén a másfél millió ember Amerikába történt - mint József Attila írta - "kitántorgásával" kezdődtek (talán!), az egykézéssel és szektásodással folytatódtak olyan elmék ószövetségi sirámai közepette, mint Fülep Lajos és Illyés Gyula (Pusztulás című művében, 1933-ban), amit Kovács Imre, a harmincas évek jeles népi szociográfusa "néma forradalomnak" nevezett ilyen című könyvében. Mert úgy látta, hogy a parasztságot az elnyomás, a nyomott helyzet elleni lázadások sorozatos leverése, kiút híján önmaga ellen fordította, s a menekülést a kilátástalan helyzetből, miután nem remél segítséget többé államtól, értelmiségtől, tanítóitól és az egyházaktól, csak az irracionális csodavárásban és önmaga elpusztításában látja. Az elmúlt ötven évben az önpusztító életstratégiák hullámai - persze más politikai és szociokulturális körülmények és változások eredményeképpen - túlcsaptak a parasztságon, a lakosság úgyszólván minden rétegét áthatották, s az önpusztító életvezetés eredményeképpen a világ egyik legbetegebb országa lettünk, a magas öngyilkossági, a negyven és hatvan év közötti népesség halálozási meg öngyilkossági arányszámainkkal, kiugróan magas keringési-, érrendszeri betegségeinkkel és rákbetegségi halálozási okokkal. S akkor még nem beszéltünk az ifjúságot elárasztó droghullámról. A néma forradalom abszolút önpusztításba csapott át: a legújabb demográfiai előrejelzések szerint a magyar népesség száma 2050-re az optimista változat szerint nyolcmillió hétszázötvenezerre, a pesszimista szerint pedig hétmillió ötszázezerre fog apadni.
Steven Stucky, amerikai zeneszerző a Chicagói Szimfonikusok 1996 márciusi műsorfüzetébe kis esszét írt korunk zenéjének helyzetéről. Ebben azt írja: "Nos, az úgynevezett klasszikus zene napjainkban - ez kényes kérdés, s a válasz rá távolról sem nyilvánvaló. Tudjuk például, hogy az összes lemez-eladásoknak csak négy százaléka esik ebben az országban a klasszikus zenére. Száz vásárló közül kilencvenhat nem vásárol klasszikus zenét. Akkor az én hallgatóságom ez a magányos 4 százalék? Valószínűleg nem. Lefogadom, hogy azok közül négyből három a Vivaldi Négy évszak-jának ikszedik variációját keresi, vagy Pavarotti valamelyik válogatását."
"Mit tegyek?" - teszi fel a kérdést magának. "Próbáljak átcsábítani hallgatókat a rock-zene híveiből, átnyúlva az ő területükre? Nem. Az nekem a katasztrófa vagy a giccs receptje. Arra számítani, hogy mások miként fognak reagálni a zenére, és akkor ahhoz igazítani zenénket azonos a reklámzene írással. Nekem az egyik biznisz a másik művészet... Bármennyire is nagyra törőnek hangzik, tudom, de a tény az, hogy a zeneszerzőnek nincs semmilyen kötelezettsége egyetlen konkrét hallgatóval vagy bármely elképzelt hallgatósággal szemben sem, a komponista kötelezettsége maga a mű megalkotása. A zeneszerzőnek folyton észben kell tartania, hogy az igaz műalkotás gazdag, sokoldalúan kimunkált és kihívó. Célja nem a népszerűség, hanem az igazság."
Nos, úgy gondolom, ha lenne katolikus rádió, annak Steven Stuckyt és a hozzá hasonlókat barátaiként kellene tekintenie.
Ha már Amerikában járunk, nézzük meg egy példán, hogyan is néz ott ki, a rideg kapitalizmusban, a kultúra finanszírozása.
Hajdan pápák, fejedelmek, királyok, őrgrófok, vagyis művelt dilettánsok, vagy olykor maguk is amatőr művészek, egyszóval az európai arisztokrácia támogatta a művészeket és művészetet. VIII. Bonifác, a Mediciek vagy a brandenburgi őrgróf: nélkülük nincs reneszánsz, barokk, s Bach nem írja meg a Brandenburgi versenyeket. Az arisztokrácia bukásával színre lép a kapitalizmus és a piac. A művészek kezdik magukat - Baudelaire módjára - "spleenesen" érezni. A művész zseni, aki nem hajlandó piacosodni, nyomorog, mint az oly szépen látható a Bohémélet-ben, vagy Van Gogh sorsában az életben. Színre lép aztán a nagypolgárság majd a nemzetállam is, s ők ketten valahogy megmentik a magas művészetet. A századelővel beinduló avantgárd polgárpukkasztó, sokszor baloldali, s azt reméli, hogy a művészeti forradalom társadalmi forradalmat fog eredményezni (már Petőfi is azt mondta: ha a nép fog uralkodni a művészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék). Ez persze nem sikerül, a hatvanas évekre a modernizmus részint kommercializálódik, részint elfogadottá válik az establisment részéről, elveszti szubverzív és transzgresszív jellegét: s akkor Amerikában beköszönt a posztmodern anything goes korszaka, mely megszünteti (hogy pontosak legyünk: meg akarja szüntetni) a magas és a populáris művészet közti különbséget. A poszt-posztmodern pedig (ha jól érzékelem), kulturális baloldaliságában irányzatossá válik, körülbelül olyasmivé, mint volt az úgynevezett pártos művészet, csak míg akkor a szocialista termelési célokat kellet művészi eszközökkel glorifikálni, ma a New York-i stb. művész érzi úgy, hogy az AIDS-esek, homoszexuálisok és az állatok jogait kell a művészet eszközeivel népszerűsítenie. A szocializmus táborában meg az volt a helyzet, hogy a modernizmust a sztálini művészetpolitika hamarosan elnyomta, mint a burzsoá dekadencia termékét, s a művészet finanszírozási kérdéseiről főidelógusok döntöttek, mint például Zsdanov, vagy nálunk Révai József és Aczél György.
Mármost királyok, pápák, nagypolgárok és szocialista ideológusok után a művészet sorsa a bankok és telefontársaságok, multinacionális nagyvállalatok és légitársaságok névtelen döntnökeinek kezébe került, akik szponzorálási politikájukkal irányítják a művészek és a művészet sorsát. A Samsung, a Nike, a McDonalds stb., ők korunk művészet- vagy anti-művészetpártoló fejedelmei, brandenburgi őrgrófjai és pápái.
De nemcsak ők. A piac legkifejlettebb országában, az Egyesült Államokban átéltem a következő esetet, mely fényt vet az ottani kultúrafinanszírozásra. Van ugyanis Chicagóban egy komoly zenei adó, a Fine Arts Station, rövidített nevén WFMT Radio, amely a 98,7 FM-en napi 24 órában ad komoly zenét, kapcsolódó interjúkat, híreket, sőt reklám is van, amelyekkel érzésem szerint szponzoraikat reklámozzák. Az állomás 1996-os évi költségvetése ötszázezer dollár, amelyből háromnegyed részt fedez Illinois állam, Chicago városa és néhány nagy szponzor, de csak akkor, ha a tagsági díjból az összes fenntartási költség egynegyedét fedezni tudják. Amerikában mindennek van tagsága, múzeumnak, állatkertnek, sőt zenekarnak is, ami bizonyos kedvezményekkel jár. Például a rádióállomás ilyeneket ajánl: kombinált jegy hangversenyre és utána egy étterembe redukált áron. Négyféle tagsági díj van: időseknek és egyetemi hallgatóknak évi 24 dollár, aztán van negyven, hatvan és száz dolláros tagság is, növekvő értékű kedvezményekkel. Hogy egy rádióállomásnak is van tagsága, az új volt számomra. Amikor bekapcsolódom az adásba, épp három napja van a szerkesztőségnek, hogy összegyűjtse a százhuszonötezer dollárt.
Éjjel-nappal folyik a tagsági hajtóvadászat (membership-drive), a műsorvezetők minden második szám után elmagyarázzák a helyzetet. A dolog játékosan folyik. Van, aki például olyan felajánlást tesz, hogy ha a következő ötven percben ötven új tag jelentkezik, ő minden jelentkezőhöz hozzátesz egy dollárt; másvalaki azt a felajánlást teszi, hogy ha egy órán belül lesz száz jelentkező, ő is ad ezerötszáz dollárt. Minden ilyen felajánláskor az utolsó percek hallatlanul izgalmasak.
Számomra az egészben az a legérdekesebb, hogy a rádió munkatársainak feltehetőleg egzisztenciális kérdés a siker, dolgukat mégis hallatlanul kedélyesen végzik. Nem panaszkodnak. Nem mondják, hogy az a nemzet sorskérdése, hogy a rádióadó fennmarad-e. Nem szidják az államot, hogy miért nem ad több pénzt. Nem, hanem ehelyett sztoriznak, money, money, money - mondogatják s közben jókat kacarásznak. Nincs görcsölés, nincs szorongás, láthatólag nem érzik rangjukon alulinak, hogy nekik, kiművelt zenei szakértőknek ilyen alantas pénzkunyerálással kell foglalkozni.
És a zenekedvelők megmozdulnak. Még Texasból és Kaliforniából is jelentkeznek, akik szatelliten keresztül hallgatják az adást; tisztelettel kiemelnek egy michigani jelentkezőt, aki csak befizeti a tagsági díjat, hisz úgysem tudja igénybe venni a vele járó kedvezményeket, de szereti az adót. Így jön össze a péntek esti 75, a szombat esti 95 ezer dollár, s bár már harmincezres a tagságuk, vasárnap reggel még mindig hátravan vagy 30 ezer. A késő esti hírekből megtudom: pontosan 126 508 dollár jött össze. Az állomás meg van mentve.
Hát, így működik itt a kultúra finanszírozása. Látjuk, az állam nem vonul ki teljesen a kultúrából, de egy ilyen közvetett módon, egy ilyen közvélemény-kutatással felmért igény alapján döntik el, hogy mire van valóban igény. Így nevelődik itt ki a művelt közpolgár, aki tudja: a dolgok rajta múlnak.
Hozzá kell-e mindehhez tennem, nyájas olvasó: de te fabula narratur. Azaz: fenn tudnának-e a hívek így tartani egy katolikus rádiót?
Végezetül, egy utolsó kezdet. A pünkösdi jelenet tanulsága.
"És amikor pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának... És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel és kezdenének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk... Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodásnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, a kik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, a melyben születtünk?" (Ap Csel 2,1.4.6-8)
Jól jegyezzük meg: nem a párthusok és médek, rómaiak, mezopotámiaiak,
júdeaiak, kappadókiaiak, pontusziak és ázsiaiak, frígiaiak, pamfíliaiak, egyiptomiak,
líbiaiak, ciréneiek, rómaiak, zsidók, prozelitusok, krétaiak, arabok (akiket
sorban az Írás felsorol) tanulták meg a galileusok nyelvét, hanem megfordítva:
az apostolok beszéltek mindezen nyelveken.
Egy katolikus rádiónak hasonlóképpen kellene cselekednie.
Jegyzetek
[1] PILINSZKY J., Nagyvárosi ikonok, Budapest, 1970, 154. [vissza]
[2] S. KIERKEGAARD, Vagy-vagy, Budapest, 1978, 54-55. [vissza]
[3] H. AHRENDT, Múlt és jövő határán, Budapest, 1995, 12. [vissza]
[4] VAJDA M., A posztmodern Heidegger, Budapest, 1993, 182. [vissza]
[5] W. BENJAMIN, A történelem fogalmáról, in uő. Angelus Novus, Budapest,
1980, 966. [vissza]
[6] BIBÓ I., Válogatott tanulmányok, Budapest, 1986, 177-178. [vissza]
[7] MÁRAI S., Ami a naplóból kimaradt l944-45, Toronto, 1991, 83. [vissza]