Schermann Rudolf

Az egyház belső nyilvánosságáról

 

Ha tisztázni szeretnénk azokat a feltételeket, amelyeknek az egyház belső nyilvánosságának keretét kell alkotniuk, helyénvaló a Szentíráshoz fordulni, megvizsgálni, hogyan is nézett ki, hogy néz ki a hagyományban és a Szentírásban, az egyház alkotmányában Jézus követőinek belső nyilvánossága. Jézus nem titkos társaságként képzelte el követői gyülekezetét, akik majd névtelenül beszivárogva a társadalom berkeibe, különböző rétegeibe, a jó hírt titkos tanításként közvetítik. Ellenkezőleg. Jézus maga teljes nyíltsággal, nem egyszer provokatív módon nyilvános tereken, a jeruzsálemi templomban és a zsinagógákban lépett fel, és tanítványait is erre a teljes nyíltságra tanította. Jézus a letartóztatására kirendelteteknek azt mondta, azt hányta szemükre - előveszem a Máté evangéliumát -, hogy "mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naphosszat együtt voltam veletek a templomban és tanítottam. Mégsem fogtatok el, mindez azért történt, hogy beteljesedjék a próféták írása" (Mt 26,55-56). És amikor ott áll a főpap előtt, és az kérdezi a tanítása felől, Jézus azt mondja: "Én nyíltan beszéltem az emberek előtt, mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban semmit sem mondtam. Mit kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem. Azok tudják, mit mondtam." E szavakra az egyik ott álló poroszló arcul ütötte Jézust. "Így felelsz a főpapnak?" - förmedt rá. Jézus csak ennyit mondott: "Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha jól, miért ütsz engem?" (Jn 18, 20-23) Jézus tehát teljes nyíltsággal beszélt mindig, tudta, hogy mit mond. Tanítványait szintén erre a nyíltságra oktatta ki. Ismerjük azt, hogy Jézus mondja ezt: "Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőről." (Mt 10,27)

Krisztus követői az igazság lelkét kapták, csak az igazság leplezetlen megvallása - így halljuk Jézustól - teszi őket szabaddá, beszédük kertelés nélküli igen, igen, nem, nem.

Az apostoli idők keresztény közössége hűen követte a jézusi példát s intelmet. Ország-világ láthatta, mennyire szeretik egymást, de ország-világ láthatta alkalmasint nézeteltéréseiket, civakodásaikat, hibáikat is. Aki az Apostolok Cselekedeteit vagy Pál apostol leveleit olvassa, elég példát talál erre a félelem nélküli őszinteségre. A Korinthusiaknak írt első levél negyedik fejezetében olvassuk ezt a nagyon jellemző szöveget: "Látványossága lettünk a világnak, s az angyaloknak és embereknek is." Itt, az első keresztény közösségekben is uralkodik a jézusi nyíltság. A kendőzetlen őszinteség pedig, amellyel az evangéliumok Jézus kínját, szenvedéseit, kétségbeesett kiáltását Istenhez, de barátai árulását, gyávaságait ország-világ elé tárja, egyenesen egyedülálló egy közösség részéről, aki ezt a Jézust, ha meggondoljuk, nem valami gyarló földi vezérként, hanem a világmindenség uraként tiszteli, sőt imádja. És mégis minden gyarlóságáról őszintén beszámol. Keleszosz, a II. évszázadbeli keresztényellenes pogány író gúnyolódva hivatkozik a keresztény közösségben fellelhető viszálykodásokra, használja ki az állítólagos Messiás gyengéit, személyiségének vélt ellentmondásait, de ezzel bizonyítja, hogy mennyire nyíltan állt a keresztény közösség az akkori társadalmon belül a világgal szemben. Kelesszosz - hogy idézzem - mondja: "Mindezt saját írásaitok alapján mondom, amelynek alapján semmiféle más tanúkra nincs szükségünk. Magatok taszítjátok magatokat saját kardotokba." Évszázadok teltek el, míg az egyház vezetése maga is átvette valamiképpen ezt a kelesszoszi érvelést. A középkori pápai hatalom, amely nem az utolsó vacsora utáni lábmosás szolgai elkötelezettségét vette magatartása mintájául, hanem a középkori császárság feudális hatalmi attitűdjét követte, megtetőzvén azt még az isteni legfelsőbb hatalom evilági képviseletének legitimációjával, az egyház belső nyilvánosságát a teológiai disputák akadémikus köreire szűkítette le. Isten népének ebben a piramidális, hierarchikus egyházban nem volt szava. Az ő feladata abban állt, hogy a hierarchikus egyház által előírt, egyirányú közlekedésben felülről lefelé adott direktívákat engedelmesen kövesse. Így volt ez a legújabb korig az egyházjogi előírás szerint. Emlékezünk még arra, hogy a régi kódexben az állt, hogy a keresztények joga a hierarchiától a szentségeket kérni. Ha kér, akkor azt meg is kapja. A helyzet javult az utóbbi időkben, amennyiben az egyházvezetés állásfoglalása szerint a véleménynyilvánítás a híveknek, Isten népének nemcsak joga, de kötelessége.

Ez tehát nem mindig volt így, és ma sem egészen érvényesül. Mindenfajta, még oly jó szándékú kritika ellenséges aktusnak számított a hierarchia szemében. Saját fészkének megbecstelenítője - szólt a vád a kritikus ellen, aki csakhamar eretnekség hírébe került, és következménye akár a fizikai elpusztítás is lehetett. Csak kivételes személyiségeknek - gondolok például Assisi Szent Ferencre, Sienai Szent Katalinra vagy Nagy Szent Terézre és másokra - sikerült, nem egyszer az eretnekség vádját kockáztatva, belső diskurzust létrehozni, felépíteni az egyházon belül.

A reformáció, a francia forradalom, a felvilágosodás sokkja, a tömegek, főleg a munkásosztály egyre fokozódó felszabadulása az egyházi gyámság alól, a marxizmus egyházellenes attitűdje, továbbá a tömegkommunikációs eszközökre, az újság- és könyvpiacra vonatkozó egyre kiterjedtebb egyházi tilalmakat, indexre helyezéseket mindinkább semmibe vevő társadalmi nyilvánosság az egyházi vezetés körében egyfajta bunkerhangulatot ébreszt. Ez a beállítottság nem volt képes különbséget tenni többé kritika és támadás között. Ellenkezőleg: a kettőt azonosítja. Hogy ez a fajta, az utóbbi évszázadokban beidegződött védekezési reflex mennyire eltorzítja, károsítja az egyház belső nyilvánosságának kibontakozását, mennyire tönkreteszi a krisztusi jóhír elterjesztésének, az evangelizációnak előfeltételeit, tudniillik az egyház szavahihetőségét, azt magunk is megéltük Ausztriában a Groer-esettel kapcsolatban. Ez valóban nagyon jó példa volt számunkra, amelyben megmutatkozott ez a bizonyos beidegződés az egyházban: védekeznünk kell a világgal szemben, amelyik bennünket el akar pusztítani, bármiben is lássuk a sötét hatalmak megtestesülését stb. Ez a fajta reflex még mindig itt van. Néhány évvel ezelőtt a sajtó pedofíliával vádolta a bíboros érseket. Többé kevésbé ismert volt homoszexuális hajlama, de senki nem mondta addig, és senki nem emelt olyan vádat, hogy visszaélt volna alárendeltjei függőségével. Tanulságos volt, hogy amikor a bíboros állítólagos vétke felmerült, az egyházi vezetőség azonnal ezzel a reflexszel válaszolt, ezzel a védekező reflexszel. Schönborn, akkori bécsi segédpüspök nem azt mondta, amit az ember elvárt volna, például ezt: "Megrendültünk, ilyesmiről eddig nem hallottunk, meg fogjuk a dolgot vizsgálni, adott időben, ha tiszta képünk van, akkor fogunk a nyilvánosság elé lépni." Nem ez történt, hanem rögtön működésbe lépett a védekező reflex: a bíboros esete csak alibi, valójában az egyházat támadja a médium. Nagyon hasonló ez ahhoz, amit a nácizmusban egyszer már megéltünk. Krätzl - akkoriban szintén bécsi segédpüspök, akivel időközben barátságba kerültem - nem mindig az én nézeteimet vallotta. Amikor aztán nem őt tették meg König utódjává, nagyon alázatos lett. Saját bőrén élte meg, hogy mi minden történt. Azóta többször beszélgettünk. Azt kérdeztem tőle: "Hogy tudtok ilyesmit csinálni? Mért nem adtok egy őszinte, neutrális, félreérthetetlen választ, hogy időt és bizalmat kaphassatok arra, hogy végére járjatok az igazságnak?" Erre azt felelte: Schönborn arra kérte, hogy ő is írja alá az egyházi állásfoglalást, és ő aláírta.

Néhány héttel később a püspökkari konferencia tartott egy sajtóértekezletet. A tájékoztató helyszíne dugig tele volt, nyilvánvalóan nem éppen az egyház iránti szeretetből, hanem azért természetes, mivel a sajtó botrányt szimatolt, ez érdekelte őket. Weber, a püspöki kar elnöke viselkedésében még a védekezési reflex működött, ennek szellemében érvelt. Azonban ott a helyszínen, saját barátai Grazból és katolikus újságírók így fordultak hozzá: "Hagyjátok ezt! Nem hiszi el nektek senki ezt. Miért védekeztek? Mondjátok azt, ami van. Ilyesmi a történelemben előfordulhatott többször is, vizsgáljátok meg a dolgot, állítsatok fel egy bizottságot, amelyik megvizsgálja, hogy mi igaz a felhozott vádakból, és azután beszéljetek!" Weber elvörösödött, és véleményét ott a helyszínen, nyilvánosan megváltoztatva kijelentette, hogy a helytelenítőknek igaza van, ezt a dolgot komolyabban meg kell nézni".

Hosszú-hosszú út vezetett odáig, hogy Schönborn és a négy püspök kiadja azt a nyilatkozatot, amely kimondja: "fölszólítjuk a bíboros urat, vallja meg, mi az igazság, és tegyen bűnvallomást!" Hosszú út volt ez, amely sajnos azzal járt, hogy az egyház szavahihetőségét jócskán eltékozolta. Számunkra ez egy igen komoly feladat Ausztriában, hogy valamiképp megint helyreállítsuk a valaha volt bizalmat.

Illusztrációnak szántam ezt az esetet arra a tételre, hogy mennyire félrevisz, ha nem az újszövetségi Szentírás nyomán megyünk, és nem nyíltan beszélünk mindenről, vagy éppen civódunk vagy csak vitatkozunk. Miért ne lehetne őszintén beszélni? Bizonyos mértékig az egyházellenes erők támadása folytán vette fel ezt az attitűdöt az egyház, de a mai katolikus sajtó egy része is még mindig úgy hiszi, hogy mégiscsak helyesebb finomkodva kezelni a problémákat, vagy még inkább szőnyeg alá söpörni mindent, ha van rá lehetőség. Ez a legszörnyűbb, amit csinálhatunk.

Akkoriban, amikor a Bulányi-vita volt napirenden Magyarországon, én - kívülről szemlélvén a dolgokat - mindig is rosszallottam azt - és ezt őszintén mondom -, hogy a katolikus sajtóban nem kaphat nyilvánosságot Bulányi. Ez a dialógus egyháza, ez a kommunió egyháza. Ehhez az egyházhoz kell térnünk. Nem lehet kirekesztenünk azt, ami nekünk kellemetlen, és csupán arról szólnunk, amit jónak vélünk. Huszonnyolc évig voltam két falunak a plébánosa, valamennyire ismerem az emberek gondolkodását. Lelkipásztori tapasztalatom megerősíti, hogy az emberek ma nem azt várják el tőlünk, az egyháztól, a vezetés tagjaitól, hogy hibátlanok, tévedhetetlenek legyünk. Azt úgysem hiszik el. Hanem azt várják el, hogy őszinték legyünk. Hogy őszintén azt csináljuk, amit másoknak is prédikálunk. A mellünkre verjünk, s mondjuk: hibáztunk.

Úgy látom, hogy mostani cselekedeteink sem abba az irányba mutatnak, amelyet Jézus tanított nekünk, és amelyet előírnak számunkra különféle egyházi megnyilatkozások a társadalommal folytatott párbeszéddel kapcsolatban. Előírnak vagy legalábbis tanácsolnak. Olvasom éppen:

"A mai embernek szüksége van hiánytalan, megbízható, pontos és igaz információkra. Ezek nélkül nem értheti meg a folytonosan változó világot, amelyben él, és nem is alkalmazkodhat a valóságos helyzethez. Az alkalmazkodás gyakran olyan döntésekre kényszeríti, amelyeket csak az események teljes ismeretében tud meghozni. Csak így vállalhat felelős és aktív szerepet a közösségben, és vehet részt a gazdasági, politikai, kulturális és vallási életben."

"Másrészt az egyházat alapvetően jellemző spirituális értékek megkövetelik, hogy mind a törekvéseiről, mind a munkájáról adott információi becsületesek, igazak és őszinték legyenek. Ha az egyházi vezetők nem akarnak vagy nem tudnak információval szolgálni, mi történik? Szóbeszéd kel szárnyra, a szóbeszéd pedig nem az igazság, hanem a veszélyes féligazságok hordozója."

Pontosan így van. Ezért a titoktartást az egyének jóhírét vagy az egyes emberek és csoportok jogait érintő kérdésekre kell korlátozni. Vég nélkül sorolhatnám az utóbbi évtizedekben elkövetett súlyos és nevetséges hibáinkat. Kezdődött azzal - csak hogy egy-két ilyen esetet kiemeljek -, amikor I. János Pál pápa halálakor Vatikán egy teljesen hamis közleményt adott ki. Azt írták, hogy Krisztus követése olvasása közben érte a Szentatyát a halál. Két-három nap múlva meg kellett változtatni a megszépítő jelentést, és be kellett vallani, hogy éppen úgy halt meg, ahogy bárki más, akit szélütés ért. Ehhez hasonló eset nem egy előfordult. Az egész nyugati világ azon nevetett, hogy mivel indokolta Vatikán az új lichtensteini egyházmegye létrehozását. Haas püspök, egy lelkipásztorkodásra alkalmatlan, az emberek nyelvén nem értő egyházi személy számára tették meg menhelyül. Eltették Lichtensteinbe meg sem kérdezve a főherceget, hogy akarja-e vagy sem. A főherceg zúgolódott is a parlamentben mondván: nem Róma vazallusa! Alapítottak egy érsekséget, amely ott korábban soha nem volt. A hosszú nunciusi megokoló levélben úgy szólt a magyarázat, hogy a Szentatya felismerte, hogy milyen értékes ez a kis lichtensteini nép, és ezért számukra érsekséget alapított. Ezt így nem szabad. Ez nem a krisztusi nyilvánossága az egyháznak. 'szintén meg lehetett volna mondani a szeretet sérelme nélkül, hogy sajnos, nem sikerült neki kapcsolatot teremtenie a híveivel, az éveken keresztül feltorlódott nehézségek megoldására ezt az intézkedést választottuk.

Az ilyen hamisság szavahihetőségünket ássa alá. Nekünk egy nagyon fontos jóhírt kell hirdetnünk a világba. Szavahihetőségünk az alapja annak, hogy ez a jóhír az emberekhez el is jusson. Barátaim, gyerekes szülők mondják: gyerekeink nem akarnak tudni erről az egyházról. Amikor másodszor került elő a Groer-ügy Ausztriában, és megint arról volt szó, hogy nem lesz földerítve - és megint nem lesz az, amit a Szentatya, a pápa kíván és kér: hogy ez az egyház olyan legyen, mint az üvegház: mindenki beláthasson, átláthasson rajta -, akkor tucatjával léptek ki az egyházból az emberek.

Ezek nem magyar problémák, tudom, de arról beszélek, hogy az egyház belső nyilvánossága, hazánkban is, mindenütt, az egész világon a krisztusi mintát kell hogy kövesse. Azonban a nyilvánosság nem csak az egyházon belül, tehát az Isten népe és a hierarchikus vezetőség között nem funkcionál, amint arra Krätzl püspök egy előadásában nemrégiben felhívta a figyelmet. Emlékezünk arra, hogy mit csinált Jézus az utolsó vacsora után? Letérdelt, és megmosta Péter lábát. Lucas Cranach, a reformáció nagy rajzolója és festője pontos kézzel rámutatott valamire. Lerajzolta Jézust, amint térdepel Péter előtt, és mossa annak lábát, és mondja: így tegyetek! A kompozícióban mellé helyezte a pápát, amint lábát csókra nyújtja. Nyugodtan mondjuk ezt meg: utat tévesztettünk. Az a jó, ha tudjuk, és képesek vagyunk megvizsgálni lelkiismeretünket, hogy ezáltal visszajussunk oda, ahol Jézus volt. Keresztény testvéri közösség vagyunk, amelyben mi papok, mi püspökök, mi pápák tulajdonképpen az emberek rabszolgái vagyunk. Mindig azt kérdezzük az emberektől, mit akartok? Mi fáj nektek?

Engem korábban többször citáltak be egy kis beszélgetésre elöljáróim. Felmerült, hogy minek is nevezzük ezeket a beszélgetéseket, hogyan jellemezzük ezt a dolgot. Abban egyeztünk meg, hogy ezek testvéri beszélgetések voltak. Weber püspök egy alkalommal azt mondja nekem: "Nézze, ha mi a nyilvánosság elé hozzuk, hogy mi magát ide citáltuk, hogy beszéljünk a maga rettenetes újságjáról, akkor az újságírók mind nekünk esnek. Mi pedig mindig a rövidebbet húzzuk." Így válaszoltam "Kedves püspök úr! Én csak kis falusi pap vagyok, én magát nem akarom kioktatni. De hogyha nekem nehézségem van a falumban a hívemmel, akkor meghívom, leülünk egy pohár borhoz, aztán azt mondom neki, mid van ellenem? Meséld el! Beszélünk egymással, kitisztulnak a dolgok, és én se szégyellem, ha hibát csinálok. Bevallom: én hibáztam, bocsánat. Olyan nehéz ez? Nem ezt tanultuk Jézustól? Nem csak a lojalitás megtartása a feladatotok, amiről a Szentatyának szavatokat adtátok. Nemcsak azt kell, hogy mindig felülről lefelé egy irányba, azt közvetíteni, amit fölülről mondanak. Közvetítsétek azt, ami a népnek fáj, fölfelé. Meg fogjátok látni: abban a pillanatban, amikor az emberek érzik, hogy közvetítitek az ő siralmaikat, fájdalmaikat, az emberek mind-mind lelkesedni fognak értetek, és azért a tanításért, amit a mi mesterünk nekünk ad, mert az a fontos, nem a püspök vagy én, meg a többi." Nem akarok én kritizálni, ami kialakult történelmi fejlődés eredménye volt. Ezt meg lehet érteni. De a visszatérés igénye fontos, és Krätzl püspök éppen erre utalt. Előadásában ehhez még hozzáfűzte, hogy sajnos még közöttünk, a hierarchia berkeiben sem működik ez a kommunió. Még akkor sem - mondja Krätzl -, amikor ad limina látogatásra megyünk mint püspökök Rómába, hogy őszinte és nyílt dialógus alakuljon ki köztünk, a pápa és a kúria között. Nem valósul meg pápalátogatáskor, amikor összeülünk, hogy őszintén beszéljünk. (Hozzáteszem, hogy a Krätzl püspök nagyon higgadt ember, aki nagyon meggondolja, mit mond, de maga is mint püspök mélységesen átéli tapasztalatait.) Menjünk oda, ahová Jézus bennünket vezetni akart, legyünk nyílt egyház, őszinte egyház, mondjuk meg, mi buzdítja a szívünket. Mi melegíti a szívünket. A mi hitünk Jézus Krisztusban, aki életünknek értelmet ad. Aki a halálunknak is értelmet ad. Mondjuk ezt el! De mondjuk azt is el, hogy hol vagyunk gyarlók, emberek, hol csinálunk hibákat, és legyen annyi kurázsi bennünk, mint amennyi a pápában van, aki ma odaáll a világ közvéleménye elé, és megvallja, hogy ez vagy az nem volt helyes a történelemben.

Elég ha a zsinatot idézzük:

"ugyan az egyház a Szentlélek Isten segítségével mindig megmaradt a Szentlélek Isten mátkájának, és sohasem jutott odáig, hogy ne lett volna az ügynek a jele a világban. De a klerikusok és laikusok között az évszázadok folyamán sokszor előfordult a hűtlenség is. Hogy Isten lelkét elhagytuk. Ma is tudjuk, hogy milyen nagy az a távolság, amely bennünket attól, amit mi hirdetünk, a jóhírtől, illetve a jóhír és a mi gyengeségünk között elválaszt bennünket."

"Mindegy, hogy a történelem hogyan ítéli meg a mi hibáinkat. Mi magunk sohasem felejthetjük el őket, hanem mindig küzdenünk kell ellenük, hogy az evangélium hirdetése ne károsodjék emiatt."

A zsinat arra is figyelmeztet bennünket, lehetséges, hogy különböző ítéletekhez jutunk. Ítéleteinkben pedig nem szabad így beszélni: én vagyok az igazi, én vagyok jogosult az egyházra hivatkozni.

Tehát azzal fejezném be: mint mindenben, ami a keresztény eszmélődést illeti, Jézus szándéka és az ősegyház példája a mértékadó. Jézus követőinek közössége nem titkos társaság, hanem olyan emberek szerves testvéri egysége, akik azt, amit titokban hallanak, a háztetőkről hirdetik, akik az igazság lelkét kapták, akik tudják, hogy csak az igazság tesz szabaddá, és akiknek a beszéde kertelés nélküli igen, igen, nem, nem. Az ősegyház példája mutatja, hogy az első keresztény közösség, a különböző gyülekezetek ezt a krisztusi szókimondó szellemet ápolták, sem örömeiket, hibáikat, bűneiket nem palástolták, ahogy azt az Apostolok Cselekedetei éppúgy tanúsítják, mint Pál apostol levelei. Többek között ez az őszinteség, amely Jézusnak és sok-sok követőjének a mai napig életükbe került, vonzotta az egyház soraiba az embereket. Mert az emberek nem azt várják el tőlünk, hogy hibátlanok és tévedhetetlenek, hanem hogy őszinték legyünk. Hogy ne csak másokat buzdítsunk mea culpára, hanem magunk is képesek legyünk erre. Ez az őszinteség az ellenséges támadások, a hatalmi presztízsgondolkodás és a félelem bénító hatása alatt az egyház hosszú történelme folyamán erősen veszendőbe ment, a nyílt szót az egyházi vezetés részéről nem egyszer elmarasztaló bírálat vagy éppenséggel szankció követi, és elhangzott az a sokszor megismételt vád, hogy aki kritizál, az a saját fészkét mocskolja meg. Az egyházi kötöttségű sajtó pedig, mivel a vélt vagy valós ellenséggel szembeni védekezésre érzi magát elkötelezettnek, hajlik a valóság megszépítésére, hibák elkendőzésére, és nem veszi észre, hogy ezzel egyháza, de a saját szavahihetőségét is aláaknázza. Megoldás csak a jézusi, illetve ősegyházi őszinteséghez való radikális visszatérés metanoia igéje.