Két évvel ezelőtt ugyanitt tartottam előadást Kultúraközvetítés és párbeszéd: média címmel. A kongresszus akkori témakörei részben az idén is terítékre kerülnek. Én magam most nem akarom megismételni az akkor elmondottakat, amelyeket feltételez mostani hozzászólásom. Nevezetesen: mindig számolnunk kell a mai szellemi/kulturális helyzettel, az egyre fokozódó szekularizálódással, hiszen egyházunknak - ha nem is ellenséges - vallásilag közömbös, a sokat emlegetett "semleges" légkörben kell kifejtenie evangelizáló munkáját. A pápával Európa új evangelizálásáról beszélünk, mert bizony azok a keresztény gyökerek, amelyekről a Szentatya gyakran szól, igencsak elhaltak, vagy nagyon mélyen rejtőznek a hagyományban vagy a kollektív tudattalanban.
Gyakran emlegettem az elmúlt években (amikor a média szerepéről volt szó) az úgynevezett előevangelizálást. Egyeseknek nem tetszik a kifejezés, esetleg jobbat is találhatunk a következő feladat jelölésére: azokhoz a jóakaratú emberekhez szólni, akik nem tartoznak az egyházhoz, vagy onnan eltávolodtak, akik talán nem hívőknek mondják magukat, de keresik az élet értelmét, keresik az "ismeretlen Istent", akiről Szent Pál beszélt az Areopáguszon - görög költőket is idézve -, mielőtt még Krisztus feltámadását hirdette volna nekik. A keresőknek, a humanistáknak a Teremtőről beszélni, aki nincs messze egyikünktől sem, mert "benne élünk, mozgunk és vagyunk". (ApCsel 17,22)
Itt elsősorban az elektronikus médiumokra gondolok, a rádió és televízió vallásos vagy egyházi adásaira, hiszen ezeken keresztül érhetjük el a szélesebb rétegeket, azokat, akik nem járnak misére vagy akik nem tanultak katekizmust, nem gyakorlók. Ezzel azt is akarom hangsúlyozni, hogy a médiumoknak készült műsorokkal ki kell törnünk a katolikus gettóból. Ehhez pedig - ezt már százszor elmondtuk - megfelelő szakemberek képzésére van szükség: Nemcsak technikai képzésre, nemcsak a gépek, a kamera kezelésére és az újságírás technikájára kell megtanítani az egyházi médiaembereket, hanem a keresztény világnézetbe, egyáltalán a valláskultúrába is be kell vezetni őket.
Az Egyház mindezideig többé-kevésbé elhanyagolta korunk Areopáguszát, a kommunikáció világát - hangoztatta az Aetatis novae határozat (AN 20.), hivatkozva II. János Pál pápa 1991-es Redemptoris missio kezdetű körlevelére. A Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa említett lelkipásztori határozatában némileg korszerűsítette a Communio et progressio gondolatait, amely viszont húsz évvel korábban a II. Vatikáni zsinat nagyon általános és rövid Inter mirifica kezdetű határozatát alkalmazta a lelkipásztorkodásra, az apostoli élet különböző területeire.[1]
A zsinati okmány éppen csak felhívta a figyelmet a tömegkommunikációs eszközök
fontosságára; hangsúlyozta a szakmai felkészültséget és az apostoli lelkületet:
"haladéktalanul ki kell képezni papokat, szerzeteseket és világi hívőket,
hogy megfelelő szakértelemmel dolgozzanak ezen eszközökkel az apostoli
célokért" (IM 15.). "Mivel a különböző korú és műveltségű befogadókhoz
eljutó tömegtájékoztatási eszközök helyes használata a befogadók jó elméleti
és gyakorlati képzését teszi szükségessé, az ilyen kezdeményezéseket - főként
ha fiatalabbaknak szólnak - a katolikus iskolák
Az 1989/90-es fordulat óta egyre több keretet kaptak az egyházi műsorok a közszolgálati médiumokban; az írott sajtó is kibontakozott, bár az egyházi/katolikus szellemű lapok között nincs meg a kellő párbeszéd, a profilok összehangolása sem sikerült. (Ugyanígy a katolikus könyvkiadás helyzete is meglehetősen kaotikus. Gyakran az üzleti szempontok vezérlik a kiadókat, ezért fontos területek érintetlenek maradnak.) Szűk a rendelkezésemre álló keret, hogy tájékoztassak a helyzetről, inkább a feladatokat (követelményeket) jelölném meg.
Visszautalva a szentszéki dokumentumokra, mindenekelőtt tisztábban kellene látnunk azt, hogy mit akarunk, kinek szólunk a közszolgálati médiumok egyházi műsorai révén, mi lenne azok szerepe a szekularizált, pluralista társadalomban; milyen új kezdeményezésekre lenne szükség. Ezt a helyzet- és feladattisztázást végezhetné a püspöki kar médiabizottsága. Valójában e téren még nem rögzítették a kompetenciákat, illetve a bizottság nemigen tudja, mi a feladata. Ezért kértük a püspöki kar elnökét, hogy vázolják feladatunkat. Mert pl. az országos katolikus rádió felállításának tervéről és bizonyos lépésekről csak utólag hallott a bizottság.
Meg kellene különböztetni a "vallási" és "egyházi" műsorokat. (Szerencsére a médiabizottságnak sikerült elérnie - a média törvény tervezetéhez benyújtott módosítási javaslataival -, hogy a törvényben szerepeljen ez a megkülönböztetés.) Mert hasznos lehet az, hogy gyermekhittant tartanak a televízió katolikus műsorában, hiszen közel félmillió a nézője e műsornak; fontos az is, főleg az idősek és betegek miatt, hogy néha legyenek miseközvetítések stb., de főleg azokra kellene gondolni, akik nem gyakorlók, nem hívők, hittanra és misére nem járnak, de keresik az élet értelmét, keresik az "ismeretlen Istent". Tehát, amint bevezetőmben említettem: az előevangelizálásra kellene helyezni a hangsúlyt, elsősorban az elektronikus médiumokban. A katolikus folyóiratoknak szintén van egy ilyen "úttörő" feladata: párbeszédet folytatni a szekularizált világgal, válaszolni a hittel és vallással, egyházzal szembeni támadásokra, kritikákra, helyreigazítani a ferdítéseket. Kitörni a gettóból! Egyébként a II. Vatikáni zsinat fő célja is az volt, hogy az egyház megnyíljon a modern világ felé, párbeszédet folytasson a keresztény testvérekkel, a vallásokkal, a nem hívőkkel is. A zsinat lényeges tanításának terjesztése, recepciójának siettetése a magyar egyház - az egyházi sajtó! - egyik fő feladata.
Mindebből következik, hogy az egyházi megnyilatkozások sürgetését komolyan kellene venni: megfelelő médiaszakembereket kellene kiképezni. Vannak már kezdeményezések (Katolikus Egyetem, Faludi Akadémia, Igen, OLI), de ezeket össze kellene hangolni, és fokozni az erőfeszítéseket, hiszen a közszolgálati médiumok által biztosított egyházi műsoridőket sem használjuk fel kellőképpen, az előbb említett előevangelizálás, illetve a zsinati tanítás követelményei szerint, nem utolsó sorban a képzett médiaszakemberek hiányában. Ismételten hangsúlyozom: Amikor képzést mondok, nemcsak a rádió-tévé technikájának, illetve a szerkesztés módszereinek megtanulására gondolok, hanem világnézeti, teológiai képzésre is, hiszen a keresztény hit és erkölcs igazságait kell bemutatnunk a nézőkhöz-hallgatókhoz alkalmazkodva. Fontos a médiumok „nyelvezetének” megtanulása, de az átadandó tartalom, üzenet ismerete is elengedhetetlen. (Sokszor a médiaszakemberek arról tesznek tanúságot, hogy egyáltalán nem ismerik hitünket, valláskultúrájuk egészen primitív.)
A hallgatókhoz, nézőkhöz, olvasókhoz való alkalmazkodás (tartalmi és nyelvezeti
szempontból) nem jelenti azt, hogy feladjuk katolikus önazonosságunkat. Egy
bizonyos vallási-erkölcsi relativizmust kerülni kell. Nem arról van szó, hogy
valami monolitikus, rossz értelemben vett "dogmatikus" igazságot
ismételgetünk (hiszen még dogmafejlődésről is beszélünk); nem a saját igazunkat
védjük (amelyet gyakran azonosítunk az Igazsággal), de a lényeges keresztény
hitet és üzenetet igyekszünk átadni. "L'union différencie", hangoztatta
Teilhard, vagyis: az igazi egység differenciál (nem uniformizál). Természetesen,
az ökumenikus nyitottság követelménye szerint keressük azt, ami közös
a krisztushívőknél; a nem keresztény vallásokból is elfogadjuk mindazt, ami
igaz és jó; sőt a nem hívőktől is tanulhatunk (legalábbis valláskritikájuk
arra serkent bennünket, hogy megtisztítsuk hitünket a babonás, antropomorf
vonásoktól, amint ezt a zsinat is tanítja). Lacordaire OP szavait megszívleljük:
"Nem a saját igazamról akarom meggyőzni a másikat, hanem egyesülni vele
a teljesebb igazságban." Végső soron hitünk szerint Krisztus az Igazság:
feléje törekszünk, őt akarjuk jobban megismerni és követni, Róla tanúságot
tenni az emberek előtt. Ismét csak a zsinat tanítja (LG 16. és GS 22.), hogy
Isten kegyelme
Végül de nem utolsó sorban - és ez nem annyira a kommunikátorokra, hanem főleg a közönségre, a befogadókra vonatkozik: ebben a technokrata társadalomban, amikor a "semlegesség" ürügyén nemcsak a vallást, hanem a humán tárgyakat, témákat is igyekeznek kiküszöbölni az iskolázásból (nemzeti irodalom és történelem, keresztény művészet és bibliai ismeretek), amikor a számítógépek memóriája helyettesíti a memorizálást, a médiumoknak és a sajtónak (a nem egyházinak is!) arra is kellene törekednie, hogy átadják az alapvető emberi, etikai értékeket. Mert e nélkül nem lehet humanizálni az embereket, e nélkül tovább tart az "emberarcú barbárság". Az etika nélkül a technika csak a pusztítás eszközeit tökéletesíti. Nevelni, érzékennyé tenni a szíveket a lelki értékek iránt, nevelni mások (a sokat hangoztatott "másság") tiszteletére, a kölcsönös nyitottságra, a "cserére", amelyről Saint-Exupéry beszélt, a szolidaritásra. Erre a nem-vallásos műsoroknak, a sajtónak is törekednie kellene, hiszen új világot csak új emberekkel építhetünk. Hasztalan a rendszerváltás, ha az emberek meg nem újulnak. És ezt az újulást - hitünk szerint - a feltámadt Krisztus Lelke viszi véghez. A hominizáció után humanizáljuk a világot, de a divinizációt (az isteni életben való részesedést a szeretet által) a Szentlélek viszi véghez. Legalább mi hívők tudatosítsuk ezt a Szentlélek évében!
[1] Az említett három dokumentum együtt megjelent: Egyházi megnyilatkozások
a médiáról. IM, CP és AN rövidítésekkel és a megfelelő számokkal hivatkozom
rájuk. [vissza]