Takács Gyula

Evangelizáció mint kommunikáció

Az evangelizáció szó hallatára igazságok - sőt abszolút igazságok jutnak eszünkbe. És abszolút - tán abszolutisztikus - magatartások. Aki Abszolút Lényre hivatkozhat, az szolgájaként is ez Abszolút Úrnak könnyen esik uralmi téveszmék csapdájába. "Így szólt az Úr, az Isten" - így szólnak a próféták. Őket viszont épp az Úr uralma, amely fölöttük valóban érvényes, de bennük is, és égeti csontjaikat - az Úr uralma megóvta az önállítás kockázatától. "Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért" - így az Apostol a 2Kor 4,5-ben.

Esett-e az egyház az igét hirdetvén, esik-e ebbe a kelepcébe? Vagy ettől megszabadulni mennyire képes avagy képtelen? Sem történelmi kritikát, sem egyház-kritikát nem akarok gyakorolni, de kateketikai ötleteket sem akarok osztani. Amit szeretnék: néhány morzsát abból a kenyérből, ami az Úr ajkán fakadt ige, ahogy ő evangelizál. Néhány kicsi részletet szeretnék felvillantani a Bibliából. Olyan részeket, amelyekben a Biblia maga, maga a Biblia Ura vall az evangelizáció sajátosságairól. Talán e részek okulásul is szolgálnak, hogy ő tőlünk hogyan kívánja.

Fogalmak körülírásával szeretném a feladatot teljesíteni. Annak a két fogalomnak megvilágításával foglalkoznék, amely két fogalmat a cím foglal magában: evangelizáció - kommunikáció. S amikor e fogalmakat megmutatom, egyben ki is sajátítom őket. Azt szeretném elmondani róluk, hogy én itt mire gondolok e szavak kapcsán: evangelizáció, kommunikáció. A szavak ugyanis képlékenyek, és a fogalmak tere tágas, így célszerű a korlátozásuk.

Az evangelizáció

Ha már a szó maga is olyan komplikáltan fejezi ki magát, és nem is mondható magyarosnak, hadd használjam ki az alkalmat idegen és komplikált szavak halmozására. Szóval: az evangelizáció interiorizáció - ez lenne a definíciója. Az exteriorizált valóság újra-interiorizációja. A valóság ugyanis mindig benső, a nyelv alakjában azonban külsővé tétetik, exteriorizálódik. E külsőként, így burkoltan megjelent valóság azonban, hogy valóság maradjon vagy váljon újra önmagává, ismét bensővé kell hogy változzék, interiorizálódnia kell. Az evangelizáció ez a tett. Az evangelizáció nem maga az evangélium, hanem az evangélium bensővé tétele. Az evangélium valami külső, exteriorizált jelenség: a nyelvben mint anyagban testté lett isteni jóság, ahogyan ő szeretett. Ennek a szeretetnek, miután átmegy a közlés külső fázisán, életté kell válnia, bensővé az emberben. Újra-interiorizáció ez, újra-evangelizálás - az evangelizálás mindig újra. Manapság gyakran beszélnek újra-evangelizálásról, Európa újra-evangelizálásáról. Az evangelizálás a jeruzsálemi pünkösdi prédikációban is újra-evangelizálás volt.

A szó: evangélium, a görög eu-angelion . Az angelion híradást jelent; az eu- pedig azt teszi hozzá a híradáshoz, hogy jól. A szó az akcióra helyezi a hangsúlyt, nem a tárgyra. Általában tárgyként szoktuk felfogni ezt a szót: jó-hírnek értjük. Az angelion azonban nem annyira a hír tartalmát, mint a hírül adás tettét jelenti. Az eu adverbium, a jól határozószó pedig szintén cselekvés-irányú elem, a tettet minősíti. Az eu-angelion tehát nem pontosan jó hír, inkább jól híradás, a hír jól vitele, e vitel módja, az átadás helyessége.

A fogalom első megjelenése a Deutero-Izajás művében jól példázza a cselekvés karakterének fontosságát. Az Iz 40,9-11 így szól:

"Menj föl egy magas hegyre te, aki jó hírt viszel Sionnak. Emeld föl erősen hangodat te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat, ne félj, és hirdesd Júda városainak."

Ez első szakasz a hír tartalmának közlése előtt a hírvivőre vonatkozó hármas utasítást mondja el. És eztán következik a hír maga:

"Nézzétek a ti Istenetek! Íme, Isten, az Úr eljön hatalommal. Karja mindent uralma alá vet, győzelmének a jutalma halad a nyomában, előtte meg a győzelmi jelvények. Mint a pásztor, úgy legelteti a nyáját, karjaira veszi bárányait, az ölében hordozza őket, és nagy gonddal vezeti az anyajuhokat."

A hír vitelének módjára a kinyilatkoztatás igen nagy súlyt helyez. Csupán egyetlenegy jelenséget emelek ki ebből a hangsúlyból. Epitetonszerű állandósággal jellemzi a prófétai megnyilatkozást a nagy hang. Úgyhogy a nagy hang, az erősen kiáltás általánosan prófétikus összefüggést jelez. Nem elegendő tehát a közlést átadni, nem elegendő a pontosság, a mód is lényeges: nagy hanggal. Jézus nagy hanggal lehelt ki, ahogy a Mk 15,37-ben olvassuk, azaz halála a szabadulás prófétikus jele volt. Ez a jelenség arra mutat rá, hogy a kinyilatkoztatás nem elégszik meg az objektivitással, hanem hatékony akar lenni.

Az átadás akkor válik teljessé, igazán akkor történik jól, amikor átvétetett a hír. Az átadás, az exteriorizálás mozzanata a kiáltás - az átvétel azonban az interiorizáció, a bensővé tétel. Ekkor anyagában is megváltozik a jelenség. A nyelv egzisztenciába fordul át. A beszéd, amely csak háza, burka a valóságnak, újra valósággá válik. És ezt szeretném hangsúlyozni, igazán ezt az egyetlen mozzanatot: hogy erre a fordulatra, a közvetítő fázisra, a nyelvi eszközre a nyelvi eszköz művelőjének, az ige hirdetőjének összpontosítania kell. Ezt az összpontosítást "szolgálatnak" szokás nevezni. Az interiorizáció ugyanis mérhetetlenül felülmúlja rangban és méltóságban a missziót. A misszió éppen ezért mélyen szolgálat. A "mindenkinek mindene lettem" apostoli önvallomás nem túlzott szerénység. Konzsenialitás pedig a hirdetett tárgy, ami a benső szeretet, a létezés formációja - konzsenialitás e tárgy viszonylatában a megértett, a szeretetté vált élet bensősége által biztosított. Az igehirdető pedig csak szolga. Jó esetben olyan szolga, amilyen a "vőlegény barátja". Hűségesen betöltötte szolgálatát, és most együtt örül a vőlegénnyel, de meghúzódik hátul. A Szentírás szerzőinek nagyon elterjedt anonimitása ennek az alázatnak a jele. A hirdetőnek tehát önmagát a célhoz kell igazítania, és ez az igazodás a hirdetés szolgálata. Krisztus maga képes ezt mondani önmaga missziójáról: úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál. Úrnak és Mesternek hívtok, és jól teszitek, valóban az vagyok. És lehajol rabszolgaként vetkőzve le, megmossa tanítványai lábát (vö. Jn 13,3 skk). Ebben a jelenetben a rabszolga alázata nem csupán az ő uralmának kontrasztja, hanem egyúttal Mester-voltának értelmezése is.

Az evangelizáció nemcsak attól rossz, ha a hirdető fáradt és felkészületlen - attól is. De ha személytelen, ha idegen marad a beszéd, attól rosszabb. Ha az eső nem itatja át a földet, dolgavégezetlen tér vissza. És egy laikus igehirdetés, a nem profi módon végzett prédikáció épp az elkötelezettség, az engagement okán, a tevékenységnek, amely szükségképp in extremis, a külsőkben folyik, a célhoz, a bensővé váláshoz közelibb volta miatt esélyesebb. Ilyenkor a hirdető önmagának is hirdet, és nem engedheti meg magának az objektivitásba burkolt közönyt.

A kommunikáció

A második fogalom, amelyet meg szeretnék világítani, a kommunikáció. E szót tudatosan nem a modern információs technika terminológiája szerint értelmezném, inkább etimonjából indulnék ki: communis, communio - e szavak jelentéskörében a vele-lenni, az együtt-létezés. Az együttesség pedig a szeretet. A kommunikáció a szeretet létformája.

Szent János első levelének prológusában, az 1,3-ban ezt olvassuk: "Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával, és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben." E mondatban három mozzanatot különböztethetünk meg. Az evangelizációt, azaz a hirdetés tényét; a hirdetés célját: "hogy közösségben legyetek velünk"; a harmadik mozzanat pedig a közösség egyik pillére: "mi ugyanis az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben".

E közösségnek azonban - annak a közösségnek, amelyért hirdet az apostol, amelyért evangelizál - másik pillére is van. És ezt a másik pillért ugyanebben a levélben megtaláljuk, amikor azt írja a 2,12-14-ben:

"Írok nektek gyermekek, mert benne bocsánatot nyertek bűneitekért. Írok nektek atyák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek gyermekek, mert megismertétek az Atyát. Írtam nektek atyák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írtam nektek ifjak, mert erősek vagytok: él bennetek Isten tanítása, és legyőztétek a gonoszt."

Szent János tehát olyanokhoz ír, akik megismerték, azaz bírják a közösséget, a közösséget az Atyával. Furcsa helyzet ez. Azért ír, azért hirdet, mert ők már birtokában vannak az igazságnak? Igen, azért. Azért hirdet, hogy az igazság birtokában lévők - azok ugyanis, akikben bensővé vált a létezés autentikus formája, a szeretet, akik az Abszolút Létezővel, az Istennel való közösség kontextusában léteznek - ők egymással is teljessé tegyék ezt az állapotot. Szent János azért írja levelét, hogy egyház legyen: egy-ház. Az a koinonia legyen, amely az Istennel közösségben lévőket törvényszerűen, és szükségszerűen testvéri közösséggé alakítja. Ez az igehirdetés valóban kommunikáció. Ennek az igehirdetésnek közvetlen célja, hogy közösség legyen. Közvetlen, gyakorlatias és kézzelfogható eredménye a szeretet. Szent János egyébként első levelét teljes egészében mint a közösség vallomását, e valóság meglétének hitvallását, a koinonia, a kommunió tényét írja meg. Annak a közösségnek vallomása ez a mű, amelyért Jézus a főpapi imában imádkozik. A Jn 17,21-22-ben Jézus henotesznek egységnek hívja - nem egy-nek - azt a létezést, a létezés azon formációját, amely forma az Isten neve, vagyis az Isten maga. Ho Theosz agapé esztin "az Isten szeretet" - írja az 1Jn 4,16 - mégpedig "van". Az agapé, a szeretet Istennek nem tulajdonsága, nem jellemzi pusztán, hanem akciója, a létének formációja. Ezt a nevet nyilatkoztatta ki Jézus, és ez a név a henotesz, az egység. Ezt a nevet, vagyis a szeretetet ismertette meg. "A szeretetet, amellyel szeretsz engem" - mondja a Jn 17,26-ban. E közösség, a szeretet henotesza azonban - és most ismét hadd tegyek ki hangsúlyt - ezt szeretném kihangsúlyozni most: e közösség kiterjed a hirdetésre. És a létezésnek ez egyetlen autentikus, igaz és romlatlan formációja, a kommunió, a szeretet, egyedül ez képes megváltani a beszédet, a mi beszédünket az üres fecsegéstől, attól, hogy Bábellá legyen. A hirdetőnek - amikor hirdet, és mielőtt hirdetett - szeretnie kell azokat, akikkel beszél: pár-beszélnie kell. El kell fogadnia őket. Úgy kell hirdetnie, ahogy Jézus az elveszettet keresi. Keresi, és ha megtalálta, az ölébe veszi. Úgy kell hirdetnie, ahogy megáll az ő szamaritánusa a megvert mellett az útszélen: kritika nélkül és fenntartások és aggályok híján. Egyes-egyedül a szeretet teszi képessé a hirdetőt arra, hogy belépjen annak a konzsenialitásnak szentélyébe, amely konzsenialitás szentélyében kimondhatja az autentikus igét, azt az igét, amely valóban valóságos.

Szent János olyanoknak ír, akik Isten tanítványai, Istentől tanítottak: theodidaktoi . Jézus ezt a szót, az izajási újszövetség-jövendölést használja a kafarnaumi beszédben, a Jn 6,45-ben. Szent János azért írja levelét, azért evangelizál, ténykedésének az a motívuma, hogy "közösségben legyetek velünk". Ennek lehetősége pedig abban áll, hogy mi közösségben vagyunk a Szeretettel, és ti is benne vagytok. Ha pedig "mi közösségben vagyunk az Atyával", és ti is vele, akkor mi is egymással. Tán ez az egyetlen kérdés, tán ez az egyetlen igazán fontos feladat. Talán az az igazán fontos feladat, hogy meglátogattuk-e a börtönben, és megismertük-e elhagyottságában, és reáadtuk-e mezítelenségében a ruhát, hogy tudtuk-e, ki az a "legkisebb", akivel találkoztunk.

Az egyház beszélgető tónusa - az igehirdetés, az evangelizáció mint kommunikáció, mint pár-beszélés, mint barátok szóváltása - a közösséget fejezi ki. Ez a beszélgetés a Létezőnek, a változást nem ismerő, és világba eljött Szeretetnek meg-megújuló, szüntelen megújított eucharistiája. Maga a kommunió tehát az evangélium. "Arról ismerjék meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy henotés vagytok ti", hogy "egység", hogy ti egymásnak vagytok testvérei, hogy ti vagytok közösségben. Mit kellene hirdetni tehát még mást? Mi volna még egyéb feladat?

Az evangelizáció mint kommunikáció

Végül még egy utolsó képet szeretnék fölvillantani most valóban arról, ahogyan ő evangelizált. A Jel 3,20-ban ez áll: "Odaálltam az ajtóra, és zörgetek." Az Apokalipszis Emberfia fölléphetne az ítélet vasvesszejével. Volna lehetősége rá, volna hozzá hatalma. Vagy legalább a nevelő szigorával sürgethetné a megtérést, mint utolsó lehetőséget, hiszen hamar eljön, eljön ítélni. Jelenléte ott, Laodicea ajtajában mégsem szigorú. "Odaálltam" - mondja, és e szó perfectuma ugyan határozott, és végleges magatartást jelent: nem megyek el üres kézzel tőled, engem nem küldhetsz el. És "zörgetek" - ez ige imperfectuma kitartó figyelmeztetésre utal. A kép egésze mégis az Apokalipszis legcsodásabb alakjának, minden bizonnyal az egész kinyilatkoztatásának legtüneményesebb jelenésének, a Báránykának, az arnionnak szelíd és alázatos lelkületét tükrözi. Ő, a megváltó Isten türelemmel várakozik, és türelme nem ismer határokat.

És most tegyük fel a kérdést: vajon mire vár ő? Miért állt meg az ajtóban? - Beronthatna ajtóstul, vagy a tolvaj leleményével betörhetne a házba. Szája leheletével, az igével, amely kétélű kardként tör elő szájából, megsemmisíthetné a vonakodót, és a késedelmest kizárhatná a lakomáról. Ehelyett ő áll kívül rekedten, mint éjszaka jött vándor. Vár és zörget - így jelenti be jöttét, így evangelizál. Ez az ő metódusa. Hogyne ismernénk ezt a metódust? Hogyne tapasztalnánk mindannyian türelmét. És hogyne reménykednénk éppen ebben? Mire vár tehát? A lakomára! Ha falat kenyér is csupán, ha pohár víz a legkisebbnek, még ha a kevés is az általa rábízottak kamatja, csak a kegyelem az erő az erőtleneknek - mégis várja. Elvárja, hogy az ételt, amit oly könnyeden tör meg és oszt szét a letelepülteknek, már készítse elő az éhező, ajánlja föl két kenyerét, öt apró halát. Mire vár tehát? Az együttműködésre! És ez az együttműködés, amit ő vár és elvár, amire ő hatalmat ad, ez az együttműködés az ő kommunikációja. Az igazság kenyerét ugyanis, amit ajándékul ad ő - akár törvény ajándékaként, akár ingyen, kegyelemből - az ajándékozó gesztus viszonzásaként tükörképszerűen veszi át a megajándékozott. Nem szolgamód, nem passzív mozdulatlan, lustán, hanem úgy, olyan méltósággal, mint a jó barátok. És a királlyal együtt királykodnak a tanítványok beavatottan és felszabadultan. Igen, ilyen az ő evangelizációs metódusa. Az ő evangelizációja valóban kommunikáció. Az igazság már születése hajnalán is, a közlés kezdeteinél, az átadáskor kommunió, az együttlét ünnepe. Az igazság a kommunió, mert a szeretet az igaz, az együttesség.

Az igazság hirdetője ezért várja - és mennyi türelem kell, és mennyi tapintat e várakozáshoz, mennyi tisztelet a másik iránt -, várja az igazság meghallgatójának az igazságot megformázó buzgalmát. A formákon van a hangsúly. Az edény alakján. Azon, ami az anyag az esztétikumban, ami a nyelv a költő szellemének, a kő a szobrász leheletfinom ütései alatt. A nyelv is költ, a beszéd beszél, és az agyag vezeti a fazekas kezét. Együttműködés van tehát, együttesség a készülődés során, kommunió - kommunikáció a hirdetésben. Majd az együttesség, a közösség ünnepe, a szeretet lakomája lesz a végső kifejlet: "Bemegyek hozzá és étkezem vele, ő meg énvelem". A hirdetés tartalma pedig, ha ki nem is merül abban, kimaradhatna-e belőle annak tudatása, hogy közösség van: "Közösségünk van az Atyával és az Úrral"; "azért írunk, hogy közösségetek legyen velünk, hogy örömünk teljes legyen". Jézus erre a vacsorára vágyik. Erre a vacsorára vágyik Jézus Jahvéja, aki Szabadító. Az igazság azon teljességére, ahol a szabadság tökéletes törvénye érvényes, a szeretet. Ennek a lakomának vendégeit hívni küldi el szolgáit. Elküldi terekre és útkereszteződésekre, és ő maga jár előttük, és velük van, hogy keresse az elveszettet. Keresse és megtalálja, és ha megtalálta, örömmel vegye vállára, hogy hazavigye.

Ennek az evangelizációnak alapanyaga a kegyelem. Az a kegyelem, amely egyszerre öröm és erő. Amely úgy tanít, hogy más szívet ad: újat - közösséget Önmagával. Más szívet ad a hirdetőnek is, neki is ugyanazt, önmagáét - lelket a saját Lelkéből. És a Lélek szól az evangélium hirdetője ajkán. A Lélek ennek az evangelizációnak a Mestere. A Lélek, aki a közösség Lelke - a szeretet Lehelete ő. Ő, aki a mélyből jön, az Isten mélyéből, ahol minden Egy. S mint fúvó szél elsodorja e mélybe a megértőt, ahol az Egy-ben testvérek mindmegannyian.