Tamás Pál

Az egyház mozgástereiről a társadalmi nyilvánosságban

Egy olyan kutatássorozat egyik állomásáról szeretnék most beszélni, amelynek előzményei még 1994-re nyúlnak vissza. Akkoriban - elsősorban egy iskola-ügy kapcsán - heves viták folytak az egyházak, elsősorban a történelmi egyházak társadalmi szerepvállalásról. Társadalmi konfliktusokkal foglalkozó intézmény munkatársai lévén számunkra úgy tűnt föl - és úgy tűnt azoknak is, akikkel erről beszéltünk, konzultáltunk-, hogy az iskolával kapcsolatos vita szélesebb körű problémák egész sorát állítja előtérbe: nem egyszerűen egyházakat (is) érintő iskolapolitikai viták zajlottak. A társadalom különböző típusú érzékenységei jelentek meg a vitában, a magunkról, a modern egyházakról alkotott képek, elképzelések artikulálódtak. Körülbelül ebben az időben, 1994 végén, 1995 elején, a püspöki kar ismételt felkérésére elindult egy vizsgálatsorozat, amelyet mi akkor - talán túlságosan is hangzatosan - az egyház társadalmi mozgásterének monitoring rendszerének neveztük. Azt gondoltuk, hogy van értelme egy olyan viszonylag nem bonyolult, de megismétlődő méréssorozatnak - hangsúlyoznám a nem bonyolult és a megismétlődő kifejezéseket -, amelyből a magyarországi egyházak és a magyar közvélemény is képet formálhat arról, hogy, milyen társadalmi "piacai" vannak az egyháznak. Természetesen a legelterjedtebb szociológiai módszertani eszközökkel, a széles körben alkalmazott nagy kérdőíves vizsgálati technikákkal dolgoztunk. A választott módszernek korlátozott érvényességi területe van, nagyon sok mindent lehet vele csinálni, és nagyon sok mindent nem lehet. Megpróbáltuk világosan rögzíteni, hogy ezzel a technikával milyen típusú információt lehet nyújtani - lehetőség szerint folyamatosan - az egyházi és nem egyházi nyilvánosságnak az egyházak előtt - elsősorban nem hitbéli kérdések területén - megnyíló vagy éppen becsukódó mozgásterekről. Két országos felvétel készült 1995 kora nyarán és 1997-98 fordulóján ezer-ezer fős reprezentatív mintán (tehát ezer-ezer olyan embert kérdeztünk, akik leképezik a magyar társadalom nem, kor, települési típus, iskolai végzettség és szórakozás szerinti rétegzettségét). A két vizsgálatnak számos hasonló eleme volt. Az első vizsgálat megjelent a Vigília kiadásában. Ennek a kiadványnak az adataira most csak érintőlegesen fogok kitérni, inkább a 1997-1998-as eredményekre helyezem a hangsúlyt, hogy rámutathassak bizonyos elmozdulásokra.

Előadásomban először arról a számunkra fontos elméleti kérdésről szeretnék beszélni, hogy mit lehet egyáltalán mérni. Hiszen nem kell ahhoz szociológusnak lenni, hogy belássuk: arra kapok választ, amit kérdezek. Tehát először szeretném megindokolni, hogy miért kérdeztem azt, amit kérdeztem. Majd azt mutatom be, hogy bizonyos területeken az egyházak előtt milyen lehetőségek adódtak, adódnak. Ezt követően szeretnék - részben a feltárt adatok, részben a vizsgálathoz kapcsolódó viták alapján - néhány, ha úgy tetszik, elvi, stratégiai, az esetleges folytatást érintő kérdést feltenni.

Elvi és módszertani megfontolások

Mire voltunk tehát kíváncsiak és miért? Számomra - aki elsősorban kommunikációval, tudás- és politikai szociológiával foglalkozom, és magamat nem tartom vallásszociológusnak - a vallásra vonatkozó, a vallással, a vallásossággal kapcsolatos szociológiai vizsgálatok három nagy "dobozba" sorolhatók.

Az elsőbe azokat a megközelítéseket, kutatási lehetőségeket, vizsgálati módszereket sorolnám, amelyek az ember és a hit kapcsolatára irányulnak. Az ilyen vizsgálódások révén az egyházak olyan, társadalmi és transzcendens missziójukból fakadó kérdéseikre kaphatnak választ, hogy milyen hitalakzatok is fordulnak elő, továbbá milyen lehetőség van arra, hogy a hit bevallásával, a hit vállalásával megjelenjenek bizonyos kulturális, életmódbeli minták. Ebben a vonatkozásban számos kiváló magyar vizsgálat született eddig is, Tomka Miklós, Kamarás István kutatásai sokak számára ismeretesek. Ezeket a kutatásokat nagyon fontosnak tartom, a vizsgálataink során azonban mi nem ezekre voltunk igazán kíváncsiak.

A második "doboz" a szervezet-szociológiai megközelítéseké, amelyek abból indulnak ki, hogy az egyházak nagy társadalmi szervezetek. A szervezetek élén különféle vezetői intézmények - és azokat alkotó elitek - állnak, amelyek sokféle mozgósítási stratégiát alkalmazhatnak az adott szervezet intézményeinek, a belső demokrácia működtetésére. Az egyházi szervezeteket, azok hierarchikus rendjét éppen úgy lehet vizsgálni, mint ahogy az IBM-et, vagy a római légiók szervezetét. A nagy szervezetek vizsgálatából származó eredményeket alkalmazni lehet az egyházakra is, és az utóbbiak felméréséből számos olyan következtetést lehet levonni, amely általában érvényes más társadalmi szervezetekre. Saját kutatásainkban tettünk ugyan kísérleteket ilyen irányban is, de vizsgálataink ökumenikus jellegéből következően a szervezeti hagyományok nem feltétlenül jelentek meg karakterisztikusan az alkalmazott kutatási technikában.

A harmadik típusba tartozó kutatásoknak - így a miénknek is - az az alapvetése, hogy az egyházak (különösen a kelet-európai, a kelet-közép-európai történeti egyházak) sajátságos közéleti szervezetek, amelyek egy kulturális rendbe illeszkednek bele, az országban élő hagyományos világképekbe és a világkép alapján szerveződő intézményekbe ízesülnek. Ebből következően ezek az egyházak közéleti szereplők: amennyiben a közbeszéd formálói, amennyiben viselkedésmintákat sugallnak, és amennyiben hívek és nem hívők számára szolgáltatásokat nyújtanak. A mi vizsgálatunk - bár foglalkozott a hittel kapcsolatos kérdésekkel és megpróbáltunk a szervezeti rendre és a belső viszonyokra vonatkozó információkat is gyűjteni - az egyházakra elsősorban ebben a sajátságos metszetben tekintett, az egyházakat mint a magyarországi, a kelet-közép-európai közélet egyik legfontosabb szereplőcsoportját tanulmányozta.

Ebből a harmadik megközelítésből előbukkanó dilemma meghatározó volt a vizsgálat alapkérdésének tekintetében is. Döntenünk kellett, hogy hagyatkozzunk-e más, korábban elvégzett vallásszociológiai vizsgálatok bizonyos meghatározásaira vagy sem. A korábbi vizsgálatok definícióinak, megfogalmazásainak - és ugyanakkor az egyházak önmagukról kialakított képének - kiegészítéseként egy sajátos dimenzió beemelése látszott szükségesnek. Nem akartuk elvetni a korábbi definíciókat, hiszen igaznak, érdemlegesnek, további kutatások megalapozására alkalmasnak tekintettük őket, ugyanakkor az a gondolkodásmód, amelynek keretébe ezek az egyházzal kapcsolatos szociológiai vagy politológiai vizsgálatok és viták zajlottak, lényegében két dimenzió mentén vázolta föl az egyházak közéleti mozgásterét. Először is a társadalmat hívőkre és nem hívőkre bontva ezeknek a csoportoknak a vonatkozásában próbálta az egyházak lehetőségeit bemérni. Továbbá kitüntetett jelentőséget tulajdonított a felekezeti megosztottságnak, vagyis - legalábbis a történeti egyházak esetében - a különböző keresztény egyházak hagyományait igen lényegesnek és megkülönböztető erejűnek vélte. Elismerve az ilyen megközelítések teljes jogosságát, érthetőségét és továbbfolytathatóságát mi egy másik sémát javasoltunk tanulmányozásra. Egy olyan sémát, amely másképpen jelöli ki a vizsgálati perspektívákat. Javaslatunk értelmében - és ezt a kiindulópontunkat a vizsgálat nagyjából igazolta is - a mai egyházak mozgásterének, ha úgy tetszik: piacának határvonalai nem a hívők és nem hívők, hanem az egyházak tagjai és azok között húzódnak, akik azoknak nem tagjai. Tehát - és erre vissza fogok még térni - nem a hit, nem a hitalakzatok szempontjából történik az elkülönülés, hanem a nyilvánosságnak abban a dimenziójában, hogy valaki formálisan fölvállalja-e, hogy tagja valamely egyháznak vagy sem. Rögtön hozzáteszem, hogy az egyházhoz tartozás megítélésében nem a keresztény egyházak eltérő vagy éppen azonos dogmabeli megfontolásai vezettek bennünket, hanem az, hogy a megkérdezettek magukat az illető egyház tagjának vallották-e. Vagyis nem pusztán a hitbéli elem meglétére, hanem a formális tagságra voltunk kíváncsiak, de a formális tagság általunk támasztott kritériumai közé tartozott az is, hogy a megkérdezett egyéneknek maguknak kell azt megvallani. A második dimenzió, amelyet fontosnak láttunk beemelni, az volt, hogy megpróbáltunk a hit gyakorlásának egy sajátos metszetéről, a templomok látogatásáról egy fokozatokba rendeződő képet adni. Az volt a feltételezésünk - és igyekszem ezt a feltételezést alátámasztani -, hogy ebben a két perspektívában jellegzetes viselkedésformák rajzolódnak majd ki. Még egyszer hangsúlyozom: a formális tagság és a nyilvánosan gyakorolt hitbuzgalom volt a két általunk bevezetett új vizsgálati szempont.

Kutatásunk egy másik fontos kiindulópontja az a gondolat volt, hogy a kelet-európai, a kelet-közép-európai, magyar történeti egyházak egy sajátos szempontból összerendeződtek: a külvilágban egységes kép alakult ki róluk. Ez avval van összefüggésben, hogy megjelentek olyan - többnyire a neoprotestáns kisegyházakkal kapcsolatba hozott - hitgyakorlási, hitbuzgalmi formák, és olyan, Európán, a zsidó-keresztény kultúrkörön kívüli egyházak, amelyek társadalmi megítélése - a mi benyomásaink szerint - eltér a történeti egyházak megítélésétől. Emiatt a közvélemény hajlik úgy tekinteni az utóbbiakra, mint egy nagy történelmi ökumenikus keresztény "szuperegyház" részeire: a köztük lévő különbségeket nem pontosan érzékelik azok, akik nem gyakorló tagjai valamelyiknek. Ennek alapján értelmezni lehet a kérdésekre adott a szervezeti, közéleti, politikai megítélésre vonatkozó válaszokból származó adatok egész sorát.

Engedjék meg, hogy mielőtt néhány adatot bemutatnék, még egy problémáról, a hitről, annak bevallásáról, a hit megítélésének problémájáról beszéljek. Ilyen típusú vizsgálatokat számos szakember végzett Magyarországon. Eredményeik nagyjából egybehangzóan mutatnak rá egy folyamatra: a hetvenes évek végén a lakosság mintegy fele vallotta magát hívőnek az akkori közvélemény-kutatásokban. A nyolcvanas évek második felében emelkedni kezd ez a szám, a kilencvenes évek elején 60% fölé szökik, és attól kezdve stagnál, nem történik lényeges elmozdulás, csökkenés vagy növekedés. Ekkortól az emberek - a különböző vizsgálatok eltérő adatai szerint - 63-77%-a mondja magáról, hogy hívő - ez talán telítettséget jelent, talán nem. Szeretnék ezzel kapcsolatban néhány rövid, esetleg vitára ingerlő megjegyzést tenni.

Az első inkább szakmai, módszertani megjegyzés. Ezek az adatok önmagukban keveset árulnak el - hogy egy hasonlattal éljek: olyan ez, mintha az időjárás mérésének szándékával csupán hőmérsékleti adatokat rögzítenénk. Az időjárás számos tényezőből áll, ezek a tényezők együttese alakítja azt. Önmagában az a tény, hogy az udvaron most éppen 17 fok van, nem sokat mond, ha az összetett struktúrára vagyunk kíváncsiak. Az említett kutatások a hit mérésére tudásszociológiai eszközöket alkalmaznak, tehát a hitet egyfajta tudástípusként értelmezik, és kérik ezt az adatközlőktől bevallani, nem bevallani, ismerni, nem ismerni. Én úgy vélem, hogy a hitnek a tudásdimenzió mellett van más dimenziója is, pl. egy transzcendens dimenziója. Ezt megragadni a fenti, tudásszociológiai megközelítés nem tudja, ezzel azonban a jelenség egy nagyon fontos része elvész a kutató szemek elől. Nem látható át, hogy ki miért, milyen megfontolásból, milyen indulatból, milyen történelmi minta hatására mondja azt, amit mond akkor, amikor a hitről beszél.

A hitet vizsgálván érdemes lenne kiscsoportos, intenzív mélyinterjúkat készíteni, szociálpszichológiai vizsgálatokat végezni. Ezek elemzésével lehetne felvázolni azokat a nagyon bonyolult, esetenként több generációra visszanyúló családi vagy más környezeti hatásokat, amelyek keretet biztosíthatnának a hit transzcendens dimenziójáról szóló megjegyzések értelmezéséhez.

Második megjegyzés. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, de különösen később, a rendszerváltás idején, a hit felvállalása sokak esetében nem jelentett mást, mint "átigazolást" az MSZMP-ből egy "másik pártba". Az állampárt tagjai között voltak olyanok, akik egyfelől hívőként nem különösképpen kötelezték el magukat, másfelől a párt ideológiáját nem igazán vállalták fel, és akik úgy gondolták - vagy észrevették -, hogy lefelé áldozik az MSZMP napja. Feltették maguknak a kérdést: kik azok, akik eddig mást csináltak, mint amit a Párt? Az egyik lehetséges válasz a kérdésre az volt, hogy a történelmi egyházak. Részben ezek az emberek azok, akik a magukat vallásosnak vallók arányát az "Igen, hívő vagyok." válaszaikkal egyre magasabbra emelték a már említett szociológiai kutatások eredményei szerint. Ugyanakkor az igenek nem feltétlenül jelentették azt, hogy a válaszadók valóban tisztában voltak azzal, hogy mit jelent hívőnek lenni, és nem jelentette azt sem, hogy tudatában lettek volna ennek a sajátos elmozdulásnak. Mindez annál is szembetűnőbb, mert azután, hogy a kilencvenes évek elejétől a pluralista médiapolitika lehetővé tette, hogy az egyházak szóhoz jussanak, és megfogalmazhassák üzeneteiket, rádión, televízión és más fórumokon keresztül a szélesebb közönségnek is, nem nőtt tovább a hívők száma. Tehát egy különös helyzet állt elő: azt feltételezhetnénk, hogy miután az egyházak elkezdhetnek megnyilatkozni a szószéken kívül is, a modern média eszközeivel, és ennek következtében üzeneteik eljuthatnak szélesebb tömegekhez, így olyanokhoz is, akiket korábban nem értek el, megnövekszik a hívők száma. Szó sincs róla! Ha ezt egyfajta hatékonysági mutatónak tekintjük, akkor az egyházak médiajelenlétéért felelősökkel vagy a közreműködőkkel sajnálattal kell közölnöm, hogy hatékonyságuk ebben az értelemben minimális: az egyházi műsorok növekvő arányával nem nő a hívők aránya. Következésképpen vagy rosszul dolgoznak, vagy a hívők száma nem jó mutató a vallási és egyházi műsorok sikerességére.

A kutatás néhány eredménye

Ezek után szeretnék bemutatni néhány adatot vizsgálataimból.

1. táblázat Az egyházhoz való viszony tagság és templomba járás tekintetében, százalékban kifejezve. (N=1000)

Az első táblázat azt mutatja, hogy - az 1998-as vizsgálatok alapján - a lakosság mintegy 20%-a nem vallja magát semmilyen egyház tagjának, és nem is jár templomba. Körülbelül 35% nem tagja formálisan valamely egyháznak, de azért olykor megfordul templomban. Az "olykor" évente egy alkalmat jelent, esetleg néhányat, elsősorban ünnepekkor. Különféle motívumokat fedezhetünk itt fel: kíváncsiságot, hagyományt stb. Ez tehát a lakosság 35%-a.

Szerepel a felsorolásban két különös, elenyésző arányú, de mégiscsak létező csoport. Ide azok tartoznak, akik nem tagjai valamilyen egyháznak, de gyakran járnak templomba. A megkérdezettek 1,2%-a állította magáról, hogy így él. Ez persze statisztikailag inszignifikáns, mindenesetre figyelemreméltó, hogy ilyenek is vannak közöttünk. Még egy szerény, 3,7%-os csoportot mutat a felsorolás: azokat, akik ugyan tagjai valamilyen egyháznak, de azt állítják, hogy soha nem járnak templomba. E csoportokkal a továbbiakban nem foglalkozunk. A mi szempontunkból fontosabbak azok, akik fölvállalják, hogy tagjai egy egyháznak, s gyakrabban megfordulnak templomban. A gyakoriságot havonta legalább egyszeri látogatással értelmeztük. Tudom, hogy ez egyesek számára meghökkentően nem gyakori, de ennek a határnak a meghúzásában bizonyos statisztikai megfontolások vezettek minket: ha csupán a hetente templomba járókat soroljuk ide, akkor túlságosan kicsi minta sikeredett volna. Arra volt szükség, hogy minden elemzési csoport elég nagy legyen ahhoz, hogy további elemzést lehessen rajta végezni. E döntés mellett tehát statisztikai, módszertani, nem pedig ideológiai megfontolások szóltak.

Végül itt van a két lényeges csoport: a gyakori templomlátogatók- a megkérdezetteknek durván 10%-a -, és azok a tagok, akik ha nem is rendszeresen, de járnak templomba - ez a megkérdezetteknek 30-35%-a. A magyar felnőtt lakosság - gyerekek, fiatalkorúak kívül estek a vizsgálódásokon -, közel 45%-a állítja magáról, hogy tagja valamelyik egyháznak. Ez nagyon magas szám. Az egyházzal formális kapcsolatot felvállalók köre - a felnőtt lakosságban - három-, három és fél millió ember, akik közül a különböző akciókra mozgósíthatók - a gyakran templomba járók - száma egymillió körül van. A 1995-1996-os és 1998-as vizsgálatok eredményei között lényegében nincsenek szignifikáns elmozdulások, a néhány százalékos eltérések akár mintakülönbségekből is származhatnak. Tehát a magyar közélet mozgása és a gazdaság drámai alakulása ellenére, a folytatódó rendszerváltás közepette az egyházak pozícionáltsága - a hívek számának tekintetében - 1995 nyara és 1997 vége között lényegében nem változott, a modernizációnak és a politikai rendszerváltásnak ebben a szakaszában az egyházak pozíciója sem nem javult, sem nem romlott. Itt a hír az, hogy nincs változás.

A következő táblázatok (2-4. táblázat) a 95-ös vizsgálat néhány eredményét mutatják.

2. táblázat Az egyházhoz való viszonyulás megoszlása foglalkozáskategóriák szerint (%)

3. táblázat Az egyházhoz való viszonyulás megoszlása iskolai végzettség kategóriák szerint (%)

4. táblázat Az egyházhoz való viszonyulás megoszlása jövedelemkategóriák szerint (%)

Azt néztük meg, hogy iskolai végzettség, jövedelem és foglalkoztatottság tekintetében milyen különbségek vannak az egyházak vonzáskörébe tartozók és a többiek között. A kutatás során az is kiderült, hogy felsőfokú végzettséggel rendelkezik a magukat hívőknek vallók 9%-a, az egyházakat formálisan tagokként választóknak pedig 12%-a. Ellenben az egyházhoz közel álló, de az egyházzal magukat nem azonosítók körében magasabb az alacsonyabb végzettségűek száma, mint az egyházzal egyébként azonosulók között. Ugyanakkor az is láthatóvá vált - és itt egy nagyon fontos összefüggés rajzolódik ki -, hogy a semleges nem hívőnek, vagy a kritikai attitűdöt felvállaló és ateistának nevezett csoportban a minta átlaghoz képest kétszer-háromszor magasabb az értelmiségiek száma.

A 4. táblázatban hasonló különbségeket vehetünk észre a jövedelemsávokban is. Azt látjuk, hogy a kis jövedelműek között több az egyháztag és több a hívő. Akik rendszeresen részt vesznek az egyházközségek munkájában, illetve rendszeres gyakorisággal járnak templomba, elsősorban az alacsonyabb iskolai végzettségű és főleg a kisebb jövedelmű csoportokból kerülnek ki. Az egyházakhoz közel álló vállalkozók, mérnökök vagy orvosok csoportjai a nagy statisztikai átlagban föloldódnak. Elnézést a profán fogalmazásért: akinek Magyarországon sok pénze van, az kevésbé hívő, mint akinek kevesebb pénze van.

Most szeretnék rátérni a 98-as vizsgálatunk alapján - onnan kiragadva - néhány olyan kérdésre, amelyek valóban az egyházak politikai, közéleti szereplehetőségeivel függenek össze. Ezeket az adatokat nyilvánosság előtt most mutatom be először.

5. táblázat Az egyház jelenlétét helyeslők aránya az egyházhoz való viszonyulás szerint (%)

Az 5. táblázat mutatja az egyházak jelenlétét helyeslők arányát a különböző dimenziókban, aszerint, hogy tagjai, nem tagjai az egyházaknak, gyakran vagy ritkán járnak templomba. Mi olvasható ki az táblázat adataiból? Az egyház jelenlétét fokozni kívánná az általános iskolában a magukat az egyházuk tagjának vallók és gyakran templomjárók 83%-a. A másik pólus: az egyház jelenlétét fokozni csak 25% kívánná a nem tag és nem templomjárók közül. Vegyük észre, hogy ez az utóbbi meglepően magas arány, hiszen ez azt jelenti, hogy minden olyan negyedik ember, aki semmilyen mértékben nem részese az egyházak társadalmi erőterének, tehát minden negyedik ebből a csoportból elvben támogatja, ha az egyházak a társadalomban fokozni kívánják a jelenlétüket. Lényegesen kiegyenlítettebb a kép, de hasonló polaritást észlelünk a következő kérdésekkel kapcsolatban: új egyházi gimnáziumok megnyitásának helyeslése, a világi szakmákra felkészítő egyházi egyetemek fejlesztése, teljes kórházak visszaadása az egyháznak, apácák vagy diakonisszák alkalmazása állami kórházakban, az egyházak részvétele a kultúrában. Talán a táblázat alapján azt a következtetést lehetne levonni, hogy az egyházhoz szorosan kötődők csoportja (tag és gyakran jár), igen erősen támogatná az egyházak jelenlétének fokozását az általános iskolákban és az egyházi ifjúsági klubok, egyletek, cserkészcsapatok számának növekedését, valamivel kevésbé, de még mindig erősen, a többieknél szembeszökően erőteljesebben támogatná azt, hogy az állami kórházakban apácákat, illetve diakonisszákat alkalmazzanak, és hogy új egyházi gimnáziumokat nyissanak. Az összes többi kérdés (egyházi egyetemek, teljes kórházak visszaadása) nem kitüntetett követelése ennek a csoportnak, e célokkal nem azonosulnak a megkérdezettek olyan mértékben, mint a többivel.

A következő táblázat azt mutatja, hogy ki milyen tapasztalatokkal rendelkezik a jelenleg már egyházi irányítás alatt lévő intézmények - általános iskolák, középiskolák, kórházak - működéséről.

6. táblázat Az egyházi intézmények működéséről személyes tapasztalattal rendelkezők aránya az egyházhoz való viszonyulás szerint (%)

Érdemes felfigyelni arra, hogy az elmúlt néhány év viszonylag dinamikus, szervezett építési erőfeszítéseinek ellenére az egyházhoz szorosan kötődők csupán egyharmadának van valamilyen kapcsolata az iskolákkal és a szegénysegélyezéssel, illetve személyes tapasztalata ilyen szervezetekről. A többi csoport esetében ugyanezen rész aránya körülbelül egyötöd. Ezekből a számokból az a következtetés vonható le, hogy még az egyházhoz leginkább kötődő 10%-nak, a "kemény magnak" ezekről az intézményekről kialakított véleménye is - csakúgy, mint a többi csoport esetében - jobbára ideologikus jellegű. Ez azt jelenti tehát, hogy nem egy vagy néhány iskola, idősek otthona vagy betegellátó szervezet konkrét működésének ismerte alapján fogalmazódnak meg a válaszok, hanem személyesen nem megtapasztalt intézményekről alkot a társadalom többsége ilyen vagy olyan véleményt.

A 7. táblázat egy meglehetősen gyakorlati kérdésre - ki miért fizessen? - adott válaszok megoszlását mutatja.

7. táblázat Ki fizesse az egyház oktatási és szociális intézményeinek költségeit?
A válaszok megoszlása az egyházhoz való viszonyulás szerint (%)

A nem tag, nem templomjáró, tehát a társadalomnak az egyháztól távol álló része is csaknem 40%-ban véli úgy, hogy az államnak részt kell venni a finanszírozásból - 36% véli úgy, hogy a pénzügyi terheket megosztva kell vállalni, 3% pedig teljes mértékben állami feladatnak tekinti a finanszírozást. Az "egyház közeli" csoport 10%-a véli úgy, hogy ez csak az állam ügye, 78%-uk - abszolút többségük - pedig úgy gondolja, hogy itt a felelősség megosztott. Az állam jelenlétét minden csoportban elismerik, szükségesnek tartják.

Végül az utolsó táblázat, amelyen az egyháznak a politikai életben való részvételére, politikai szerepére vonatkozó válaszokat mutatjuk be.

8. táblázat Kell-e szerepet játszaniuk az egyházaknak a politikában?
A válaszok megoszlása az egyházhoz való viszonyulás szerint (%)

Kérdezéstechnikai szempontból egy meglehetősen primitív kérdést tettünk itt fel, amely homályban hagyja a politikai élet számos dimenzióját (szövetségesek, ellenfelek stb.). A válaszok azt mutatják, hogy a probléma fele-fele arányban megosztja az egyházakhoz közel álló csoportot - a tag és gyakran templomba járóknak 44%-a azt mondta, hogy kell szerepet játszaniuk, 51%-a azt mondta, hogy nem kell. A nem tag, nem templomjárók esetében az arány 20, illetve 80% volt: 20% mondta, hogy vállaljanak szerepet az egyházak, 80% ezt elutasította. Még az egyháztól legtávolabbi csoportból is 20% helyesli tehát az egyházi szerepvállalást a politikában. Ismétlem: az igenek és nemek mögött álló motívumokat ezek az adatok nem érintik.

Néhány következtetés

Végül szeretnék - mintegy címszószerűen - néhány megjegyzést tenni, rámutatva bizonyos problémákra, megválaszolandó kérdésekre.

Vajon ezek az adatok tekinthetők-e a szekularizáció indikátorainak. A válasz mérlegelésénél két szempontot érdemes figyelembe venni. Az egyik az, hogy az egyházak lehetséges mozgásteréről és a szekularizáció mértékéről folyó vitában rendre összekeveredik három olyan tényező, amelyet szükséges szétválasztani. Az első az, hogy Magyarországon az elmúlt fél évszázadban kétségtelenül egy modernizációs folyamat zajlott le. Amikor tehát a 1948 előtti állapotokat próbáljuk a 90-es évek állapotával összevetni, akkor egy sok vonatkozásban még premodern társadalom és egy modern társadalom mutatóit vetjük össze. Az eltelt időben Magyarország a nyugat-európaihoz hasonló kulturáltsági, iskolázottsági, foglalkozásszerkezeti mutatók jellemezte modern társadalommá alakult. Ebből az is következik, hogy az egyházak helyzetéről folyó társadalmi párbeszédben megjelennek a nyugat-európai társadalmakban zajló szekularizációs viták sajátosságai. A másik tényező az államszocializmus csonkító hatása az egyházak társadalmi szerepére, mozgásterére, amely még a kilencvenes években is érezhető. A harmadik tényező az, hogy a magyar egyházakkal foglalkozó történészek, társadalomkutatók a századforduló aranykorszakát szokták a társadalmi mozgósítottság zsinórmértékül beállítani, és a századforduló sajátosságaihoz viszonyítva vizsgálják kutatási eredményeket. A századforduló azonban - véleményem szerint - nemcsak egyházak esetében, hanem minden más civil-társadalmi mozgósítottság tekintetében is kivételes állapotnak tekinthető. Az 1870 után gyorsan modernizálódó, urbanizálódó Magyarországot a korábban az agrártársadalomhoz tartozó hatalmas csoportok tömeges vándorlása jellemezte. Ezeknek a csoportoknak azért volt fontosak és szükségesek a civiltársadalmi szerveződések különféle formái, beleértve az egyházak körül létrejött világi szervezeteket is, mert az új életmódba belépve képtelenek voltak a hagyományos életmód-mintáikat használni. A városokba áramlott, új magyar városi lakosság gyökértelenségének, városi gyökértelenségének kompenzálására lépett működésbe egy hatalmas civiltársadalmi mozgalom - szociáldemokrata olvasóköröktől katolikus legényegyletekig -, amelyet azóta se lehet felülmúlni, nem elsősorban politikai okok miatt, hanem azért, mert ez akkor "szociális mankó" volt. Attól fogva, hogy a városi lakosság "gyökeret ereszt", nincsen rá olyan intenzitással szükség, mint amennyire a századforduló idején volt. Tehát rossz bázisszámokkal dolgozunk, ha ezt az időszakot használjuk mérceként a (civil)társadalmi kutatásokban.

Egyébként vannak a szekularizációnak a modernizációtól független ciklusai is. Elsősorban Észak-Amerikában, de másutt is kimutatható, hogy léteznek a modernitási szakaszokat követően is új föllendülési periódusok. Tehát egyáltalán nem olyan szoros a modernizáció és a szekularizáció közötti kapcsolat, ahogyan ezt általában feltételezik. Ennek igazolására vagy elvetésére jelen előadás keretei természetesen nem alkalmasak.

Végül, óvatosan azt is meg szeretném fogalmazni, hogy egy társadalomkutató számára mi lehet az a célfüggvény - a klasszikus hitbéli üzeneteken túl -, amelyet az egyházak most ebben a történetben megfogalmazhatnak. A hipotézis pedig a következő. 1989 előtt a kelet-európai egyházak fő, a transzcendens momentumokon kívüli célfunkciója a társadalom különböző típusú autonómiáinak megvédése volt a túlsúlyos, az erős ideológiát alkalmazó állammal szemben. 1989 után ez funkció irrelevánssá vált. Ez világosan látszik azokban a társadalmakban, mint például Lengyelországban, ahol ezt a funkciót rendkívül hatékonyan látta el az egyház. Vajon van-e új célfüggvény? A kilencvenes években kibontakozó új modernizációs hullámnak Kelet-Európában a munkaethosz a kulcskérdése. Akkor nyer a társadalom Kelet-Európában, ha olyan munkaethosza van, amely képes a többséget beemelni a modern világba. Hangsúlyoznám: nem egyszerűen szervezettségről, menedzsmentről, nem szervezés technikáról van szó. Munkaethoszról beszélek: munkakultúráról, munkaerkölcsről, megtakarítási modellekről, áldozathozatali modellekről, szolidaritási modellekről. Ha a társadalom rendelkezik ilyen modellek hatékony rendszerével, akkor nagyon könnyen és viszonylag kevés véráldozattal birkózhat meg az új modernizációs szakasz kihívásaival. Ha viszont ez nincsen - és ezt már látjuk tíz év, a kilencvenes évekbeli modernizációs szakaszt követően is -, vagy pedig a meglévő modellek leépültek, esetleg szegmentáltak és rossz összetételben működve egymás ellen hatnak, akkor a közép- és kelet-európai versenyben az adott térség, város, társadalmi réteg, vagy éppen ország és kultúra lemarad. Ez a - talán kicsit sajátságosan definiált - munkaethosz az, amely központi, nem anyagi természetű sikerkritériummá válhat. Ebben a térségben a nyolcvanas évek végére leépültek azok a hagyományos mechanizmusok, amelyek a munkakultúrát, szolidaritást, tehát a szóban forgó munkaethoszt a társadalomban megőrizték, és amelyeknek voltak az egyházhoz kötődő - és számos egyéb, nem egyházhoz kötődő - elemei. Úgy vélem, hogy az a nagy társadalmi szervezet lesz alkalmas nagyobb szerepet játszani, nagyobb terepet kihasítani magának az ideáknak a modern társadalmat jellemző szabad versenyében, amelyik leghamarabb tudja rekonstruálni az említett modellek rendszerét működtető, elenyészett hagyományos mechanizmusokat. Tehát valószínűleg az egyházak előtt - hagyományos üzenetközvetítési, evangelizációs szerepükön túl - akkor nyílik társadalmi tér, ha részt vállalnak ebben a munkamegosztásban, és ha képesek az alternatív ideológiákkal versenyre kelő, a modernitás kérdéseire megfelelő válaszokat adni.