Azt a feladatot kaptam, hogy a kommunikációról mint imádságról beszéljek. A fölvetés tehát nem arra vonatkozik, hogy kommunikáció-e az imádság, másképpen: az imádság a kommunikáció egyik formája-e? Ez a kijelentés a kettő azonosságát az imádság felől fogalmazná meg. Az azonosság érdekel minket, tehát nem is arról van szó, hogyan hathat egymásra a kommunikáció és az imádság? Ez a kérdés sok fontos dologra rávezethet a kommunikáció és az imádság kölcsönhatását illetően, de előfeltételezi a kettő különbségét.
Kérdésünk azonban így szól: állítható-e keresztény teológiai szempontból, hogy a kommunikáció - imádság? Hogyan értelmezhető ebben az állításban a kopula: a kommunikáció [van] imádság?
Imádságon ebben a gondolatmenetben a keresztény imádságot értjük. Ez bensőséges, személyes érintkezés a magunk és Jézus Krisztus Atyjának valósága között. A kereszténységnek célja, hogy az emberek imádkozzanak. Tanítja, hogy "az élő és igaz Isten szakadatlanul hív mindenkit a vele való titokzatos találkozásra az imában" (KEK 2567). Az üdvösség történelmében az imádság kinyilatkoztatásának történetét látja (KEK 2591). "Az ima drámája az Igével tárul fel teljes egészében, aki testté lett és közöttünk élt" (KEK 2598). A Lélek pedig az imádság tanítója is lesz a keresztényekben, és kialakítja annak öt alapformáját: 1. áldás és imádás, 2. kérő, 3. közbenjáró, 4. hálaadó és 5. dicsőítő imádság.
Több tisztázást igényel a másik fogalom. Milyen kommunikációra gondolunk, amikor a szót használjuk? Le kell-e szűkítenünk a fogalom használatát? Úgy tűnik, hogy igen. Korunk ugyanis a kommunikáció új lehetőségeinek és eszközeinek bűvöletében él. Ahogy Rolf Zerfass megállapítja: "A modern kommunikációs eszközök öntörvényűsége megteremtette az adatok, hírek, trendek és távlatok "köztes világát", az értelmezések és a zaj kulisszáit, amelyek kétségbe taszítanak minket, hogy valaha is elérhetünk a "valóságig"."[1] Mi is átvehetjük a Zerfass által összefoglalt kutatást vezérlő kérdést: "mi az, ami valóban megérdemli, hogy emberi, tehát emberré válást segítő kommunikációnak nevezzék?"[2] A kommunikáció interdiszciplináris kutatása tehát nem a mi elméleti kérdésfeltevésünkből, hanem a mai kultúra válságjelenségeiből indult ki. Felismerését azonban éppen az evangéliumra hivatkozó kutatás joggal veszi át: "Éppen az a próbálkozás, hogy kiszűrjék és kiküszöböljék a média-kommunikáció veszélyes elemeit - tendencia a valóság eltorzítására, a kereskedelmi és politikai visszaélés lehetősége, a befogadók kiskorúvá és passzívvá válásának tendenciája -, éppen ez ismertette fel a kutatókkal, hogy az igazán emberi beszéd mércéit csakis az emberi beszéd elemi szituációjához: a beszélgetéshez visszanyúlva érhetjük el."[3]
Az emberi beszélgetés vizsgálata során kikristályosodott, hogy mi a "kommunikatív cselekvés normatív magja". Az "emberi, tehát emberré válást segítő" kommunikáció alapvető jellemzőjét Zerfass így adja meg:
"Amikor valóban beszélni szeretnék a másikkal, implicit módon akarnom kell az ő szabadságát, függetlenségét és egyenrangúságát. Ha ugyanis úgy akarnék beszélni vele, hogy ő nem jutna szóhoz, mint velem egyenlő fél, akkor nemcsak őbenne tennék kárt, hanem magamban is, mivel így megfosztom magamat attól a partnertől, akit mégis keresek, ha egyáltalán kommunikálok. Önmagában véve már eleve minden kommunikáció annak bevallása, hogy szükségem van egy partnerre önmagam létrehozásához. A másik manipulálása ezért önmagammal, a magam legelemibb igényeivel hoz ellentmondásba."[4]
Mindezek nyomán nyilvánvaló, hogy nem bármiféle kommunikációról próbáljuk meg állítani, hogy imádság valósul meg benne. A kommunikáció alapvető eszményét, jól sikerültnek tartott formáját tételezzük fel vizsgálódásunkban. Számot vetünk azzal az emberi adottsággal, hogy létünk igazi pillanatai felé szüntelenül úton vagyunk, és imádság vagy kommunikáció megvalósulásai kitüntetett alkalmak a számunkra, melyekből azután sokáig élünk. Nem tartózkodunk szüntelenül a tökéletes imádság és az igazi kommunikáció állapotában, mégis szüntelenül azzal telnek napjaink, hogy ezek felé igyekszünk, ezek útját egyengetjük, ezek akadályait igyekszünk eltávolítani az útból.
A két fogalom előzetes tisztázása után figyelmünk három pontra irányul, amelynek kifejtése valójában már kérdésünkre is választ ad: állítható-e teológiai szempontból, hogy a kommunikáció - imádság?
1. A kommunikáció és az imádság egyaránt a személyes érintkezés eseménye, amely rászorul ugyan a szavakra és jelekre, de valójában azokon túl valósul meg. A tétel fölveti ember és Isten személy voltának kérdését, amelyet Karl Rahner nyomán röviden válaszolhatunk meg: személyes létünk a szubjektum "eredendő öntudatossága az egészre irányuló tudatos és szabad vonatkozása által".[5] Rahner kimutatja, hogy ez analógia alapján alkalmazható Istenre is, aki "abszolút személy, aki teljesen szabadon viszonyul mindenhez, amit önmagától különböző dologként létrehoz".[6] Fontosabb azonban számunkra Rahnernek az a megállapítása, amely éppen az imádság tapasztalatából tartja jogosan és érvényesen leszűrhetőnek Isten személy voltát: "Ha tehát Istenről állítjuk a személy fogalmát, akkor e transzcendentális fogalom formális ürességéből és üres, formális jellegéből nem szabad ismét bálványt csinálnunk, és nem szabad eleve elzárkóznunk az elől, hogy e fogalmat az a személyes tapasztalat töltse meg tartalommal, amelyre az imádságban, személyes, egyéni történelmünkben, Isten közeledésének átélésében, a keresztény kinyilatkoztatás történetében teszünk szert. Ez pedig igazolása annak a vallási naivitásnak is, amely szinte kategoriális értelemben fogja fel Isten személy voltát." [7] Kiindulhatunk tehát a személy-fogalom általános keresztény megértéséből, ahogy azt az imádkozó ember tapasztalja.
Tételünk lényegesebb kijelentése arra irányul, hogy az imádság és a kommunikáció közötti különbség nem egyenlő a közvetlenség és közvetettség különbségével. Gyakran hallani olyan megfogalmazást, amely Isten "közvetlen" megtapasztalásáról beszél. Legalább ennyire "közvetlenül" érintkezünk másokkal is. Helyesebben: a személyes kapcsolat mindig rászorul a közvetítésre, de valódi célja a kimondhatatlan, titokzatos érintkezés a másik személyével.
Imádságunk szavai és jelei fontosak. Az imádkozó ember hűségesen kidolgozza és ápolja e szavak és jelek útját, melyekről azt tartja, hogy maga az Úr adta neki a Szentírásban, a liturgiában és életének eseményeiben. Az egyház az imádságról szóló tanításban hangsúlyozza a test-lélek egységét, de nem veszíti szem elől, hogy az imádság megvalósulása, amikor "szívünk az Úrnál van".
A kommunikáció során szintén rászorulunk szavakra és jelekre. Ott él viszont bennünk a "közvetlen", szavakra nem szoruló kommunikáció vágya, a csodáé, hogy egyszer valaki szó nélkül megért minket, és mi is őt. Ennek előízét nyújthatja egy beszélgetés csöndje, valamely együttlét összhangjának élménye is. Erre utal beszélgetéseink csalódása is: szavakkal kell beszélnem, de éppen a szavak miatt nem értenek meg, maradt valami, amit nem tudtam kimondani.
Ebben az értelemben a kommunikáció sajátos eseményeként írja le L. Boff a feltámadt Krisztus megjelenéseit: "Ha az ember test, és ez az egész ember a maga kommunikációs készségével, akkor a feltámadás az ő képességeinek legteljesebb aktualizációja. A test az embernek már földi állapotában is közösség és jelenlét, ajándék és megnyílás mások felé. Viszont míg a test kommunikál, zavarja is a kommunikációt. Nem tudunk egyszerre két helyen lenni. A tér és az idő foglyai vagyunk. A kommunikáció általában félreérthető jelek és szimbólumok segítségével valósul meg. A feltámadással minden akadály elhárul: a teljes kommunikáció uralma ez, abszolút közösség a személyekkel és dolgokkal. Az ember, aki ezután szellemi test, kozmikus jelenléthez jut. Amint látjuk: az Isten útjainak célpontja a test-ember, aki teljesen átalakult és tökéletes megnyílássá és kommunikációvá lett."[8]
2. A kommunikáció és az imádság egyaránt a "szeretet" cselekedete: akarja a "másik" létezését, távol áll tőle a manipuláció vagy az uralkodás. Egy kollégiumi nevelőtanár számolt be arról, hogy munkája során a belső imádságot nem gyakorolta, ellenben igyekezett "eszméletlenül konkrétan szeretni" a diákokat. Az elfogadás, megértés, azonosulás szándékával közeledett hozzájuk, igazi kommunikációra törekedve, és bízott abban, hogy ez az imádság útján vezeti őt. Rolf Zerfass megfogalmazását visszaidézve az "emberré válást segítő" kommunikációról beszélünk, Johann Baptist Metz szóhasználatával: amely segít, hogy szubjektumként megállhassunk Isten színe előtt. Ez a megfogalmazása eredetileg a hitre vonatkozott. A szeretetben hatékonnyá váló hit megnyilvánulása az "emberré válást segítő" kommunikáció.
3. Kommunikáció és imádság végső soron ugyanazt a titkot érinti, az Isten- és emberszeretet Jézustól kinyilatkoztatott egysége miatt. Erre a szempontra Karl Rahner hívja fel a figyelmünket: "Vitathatatlan, hogy a személyes érintkezés egy egészen meghatározott, hús-vér valóságban jelenlevő másik emberrel és a róla való egészen konkrét, téridőbeli és személyes tapasztalatszerzés nélkülözhetetlen, alapvető jelentőségű, és semmi mással nem pótolható az emberi egzisztencia léte, fejlődése és érése számára. Ám ez az emberek közti közvetlen találkozásból fakadó szeretet éppen abszolút hűséget kíván, és olyan szellemi létmegvalósítás, amelynek - ha Isten kegyelmén alapul - abszolút a mélysége, és van olyan mozzanata, amely felvétetett az Isten és ember között kibontakozó "örök életbe"."[9] Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyedül Jézus Krisztus tanítása miatt vetődik fel egyáltalán a kérdés: imádság-e a kommunikáció? Ha ő nem azonosítaná magát olyan radikálisan a rászorulóval, és egyúttal nem kötné üdvösségünket a hozzá fűződő viszonyhoz, akkor vallásunkból hiányozna ez a kérdés.
Éppen az evangéliumi Jézus alakjáról olvashatjuk le az imádságként elfogadható kommunikáció három fenti jellemzőjét.
1. Találkozásai során Jézus a szavakon, gesztusokon túl megérinti a másik ember végső valóságát, amit az evangélium már "hitnek" nevez. Ezzel az illető már hozzákapcsolódik Jézushoz, érinti valóságát.
2. Jézus fáradhatatlan odafordulása a másik emberhez, és lankadatlan hűsége annak valóságához, annak a szeretetnek a konkrét formáját mutatja, amellyel Jézus "viszontszereti az Atyát".
3. Imádságában az Atyától jövő megbocsátást függővé teszi a másik embernek való megbocsátástól. Ő maga hirdeti Isten- és emberszeretet egységét.
A Máté evangéliumának 25. fejezetében saját jelenlétének helyeként jelöli meg a rászoruló embert.
Jézus alakja azonban tételünk korlátait is megmutatja. A tétel ugyanis nem bontható fel abban az értelemben, hogy életünk területei között a kommunikáció átvehetné az imádság szerepét, kiválthatná, feleslegessé tehetné azt. (Az említett kollégiumi nevelőtanár is kialakította azóta a rendezett imaéletet.) Jézus megosztja idejét az "Atya imádása" és a "tanítás, igehirdetés, gyógyítás" között: "A nép nagy tömegben tódult hozzá, hogy hallgassa és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék." (Lk 5,15-16.)
Az imádság Jézus életének egyik legnagyobb misztériuma (és dogmatikailag még feltáratlan kincsestára). De ugyanígy Jézus kommunikációja is. Rolf Zerfass mutat rá erre a Zakeus-történet kapcsán: "Mit tett Jézus tulajdonképpen? Mert vitathatatlan, hogy tőle ered ez a változás! Mindez egy szempillantás műve a Szentírás szerint. Jézus szemének pillantásáé: ahogyan rátekintett Zakeusra, ez visszanyerte méltóságát, tekintélyét, önbizalmát. Ettől a szempillantástól kezdve képes volt Zakeus változni. Egyetlen mondatot sem olvastam erről a figyelemre méltó eseményről valamelyik dogmatikai tanulmányban. De szerintem jól világítja meg a szociálpszichológia, amikor kimondja: "Az ember a másokkal való kapcsolatában válik emberré! Akkor lesz valakivé, szabaddá és öntudatossá, amikor szeretettel, bátorítólag tekintenek rá."[10]
Jézus pedig tudatosan neveli tanítványait egy másfajta kommunikációra, ahol nincs ítélkezés (Lk 6,37), de van felelős beszéd (Mt 12,36). Jézus a kommunikáció új világába vezeti be tanítványait, amelyről saját személye bizonyítja, hogy valóban "emberré válást segítő" kommunikáció. Ez az új viszonyulás az evangéliumokban az "Isten Országa" nevet viseli, és ennek keresésére indít Jézus imádságunkban és emberi kapcsolatainkban egyaránt.
Jegyzetek
[1] R. ZERFASS, Nevedet hirdetem. A homiletika alapelemei, Budapest,
1995, 31. [vissza]
[2] Uo. [vissza]
[3] I. m., 32. [vissza]
[4] I. m., 34. [vissza]
[5] K. RAHNER, A hit alapjai, Budapest, 1983, 47. [vissza]
[6] I. m., 91. [vissza]
[7] I. m., 92. [vissza]
[8] L. BOFT: Jésus-Christ libérateur, Paris 1983, 140. [vissza]
[9] RAHNER, i. m., 331. [vissza]
[10] R. ZERFASS, Emberséges lelkipásztorkodás, Prugg 1986, 60. [vissza]