A három gimnázium diákjaival szervezett hat csoporttalálkozó alapján megkísérelhetjük pár pontban összefoglalni a csoportfolyamatok állomásait.
Az első találkozást a méregetés, a bizalmatlanság és a különböző érzelmi töltések kavarodásának nevezhetjük. Ebben a helyzetben szinte természetes a zavar és a frusztráció. Általában nem világos a csoporttagok számára, hogy miért is vagyunk együtt. A piarista fiúk és a karolinás lányok annyit tudtak, hogy majd közösen csinálnak valamit "valamilyen cigányokkal", a gandhisok pedig annyit, hogy "parasztokkal" kell a hétvégéiket együtt tölteni. Már a bemutatkozásnál gyakran érezhető a frusztráltság a nem roma csoporttagok részéről, amit később egyesek így fogalmaztak meg: "Rádöbbentem arra, hogy ők is emberből vannak, vannak szüleik, testvéreik, szeretnek és aggódnak valakiért." "Koszos, büdös, csúnyán beszélő cigányokat vártam, erre jól öltözött, tiszta, kulturáltan beszélő és azonos problémák után érdeklődő gyerekekkel találkoztam."
Pár alkalommal gond volt a csoportszabályok elfogadtatásával, mert a liberális szellemben nevelkedő gandhisok (valószínű a személyiségükből fakadóan is), nehezen akarták magukat a szabályoknak alávetni. Időbe telt, amíg megértették, hogy ha 16-18 ember közel száz órát tölt el együtt, akkor azt valamilyen keretek között kell, hogy tegye.
A csoporttagok motivációja a képzésen való részvétellel kapcsolatban különböző volt mindkét oldalon, és ez befolyásolta elvárásaikat is: bulizni jöttünk, a tanár úr javasolta és eljöttem, mert bukásra állok nála, jöttünk megvédeni magunkat stb. Az elvárások összehangolása volt az első nap foglalkozásainak fő feladata. A tréning igazi küldetése egyeseknek csupán sejlik, majd a vége felé már meg tudják fogalmazni, hogy mivel is gazdagodtak.
Előfordult, hogy a kezdeti bizalmatlanság és a méregetés légkörében nehezen, vagy egyáltalán nem indult be az önfeltárás folyamata, vagy ha mégis, akkor ambivalens reakciókat váltott ki a többi, azonos gimnáziumból jött csoporttagban. Így történhetett meg az egyik csoportban, hogy egy gandhis lány személyes, de a roma közösséget is érintő problémája a csoportot pillanatok alatt a roma-roma konfliktusok felé vitte, így a csoport többi tagjának lehetősége volt bepillantani a roma diákokat érintő és izgató problémákba.
Az önfeltárás és -bemutatás kockázata ellenére - még nem egyértelmű, hogy a csoport méltó-e a bizalomra - az érzések mind inkább kifejezésre jutnak.
Az egy iskolából jövők támaszt nyújtanak egymásnak, habár sok esetben a képzés alatt ismerik meg egymást, mivel különböző osztályokból valók, bejárók vagy eddig még nem kerültek közel egymáshoz. Az iskolai közösség számára is meghatározóvá válhat egy ilyen kiscsapat formálódása, a diákok számára mindenesetre nagy élmény, amit jeleznek is egymás felé, és értékként könyvelik el.
A negatív érzések kifejezése a csoporttagok részéről meglepő módon nem a trénerek felé irányult, mint ahogy általában a csoportfoglalkozások indulásakor lenni szokott, hanem a szervező- és nevelőtanárok felé. A jelentős "itt és most" érzések a körülményekkel kapcsolatban fogalmazódtak meg és negatív hangsúlyt kaptak. Ilyen kijelentések hangzottak el: Elzártak bennünket a külvilágtól, Rossz az ágyam, nem lehet aludni, Bulizni jöttem, és itt azt sehol nem lehet, Nem lehet megenni, amit itt főznek, Hogy lehet az, hogy csak 11-ig van kimenő? stb. Csak valamivel később jelentek meg a trénerek felé irányuló negatív érzések, amelyeknek forrása inkább az volt, hogy a foglalkozások igen koncentráltak és fárasztóak voltak.
A negatív érzések felszínre jövetele mögött a más kultúrával szembeni beállítódás és bizalmatlanság is állhat, de lehet egyfajta védekezés is. Rogers azt mondja "...a pozitív érzéseket sokkal nehezebb és veszélyesebb kifejezni, mint a negatívakat. Ha azt mondom, szeretlek, sebezhetővé válok, és a legszörnyűbb visszautasításnak teszem ki magam. Ha azt mondom, gyűlöllek, legfeljebb megtámadnak, de az ellen tudok védekezni." (Rogers, 2003)
Mivel a serdülő korosztályra fokozottan érvényes a bírálat, a véleményezés, mindezt nem burkoltan tették, hanem felvállalták nyíltan a véleményüket. Nem találkoztunk például ironizálásban megnyilvánuló verbális agresszióval. Lehetőség volt a visszajelzésekre és ezzel éltek is. Sőt, nem volt nagy különbség a szóbeli észrevételezés és az írásban megtett visszajelzések között, ami őszinte légkörre utal.
A bizalmatlanság, a zavar, a frusztráltság, a negatív érzések hangoztatása ellenére is, szinte mindig volt olyan csoporttag, aki bizonyos idő elteltével mert személyes lenni, és kitárulkozott a csoport előtt. Valószínű eljutott addig a felismerésig, hogy alkalma van közelebbről megismerni egy másik kultúrát, amely fizikailag oly közel, de pszichikailag távol van tőle, és a csoport, ahol jelen van, részben az ő csoportja is. Az általunk alkalmazott pszichológiai játéktechnikák többnyire segítik a csoporttagokat abban, hogy merjenek személyesek lenni, vállalják önmagukat, véleményüket, érzelmeiket. Így a csoportban a bizalom légköre mind jobban kialakul. Többször meglepődve tapasztalták a nem roma diákok, hogy a romák gondolkodása, érzelemvilága, érdeklődési köre, konfliktusai stb. mennyire hasonlóak az övékéhez. Ennek megfelelően az önfeltárás még a viszonylag zárkózottabb diákoknál is beindult a tréning előrehaladtával. A bizalom légkörének elmélyülésére utal az is, amikor a csoporttagok egymás iránti érzései felszínre jönnek, és a csoportban nyilvánosságra kerülnek. Ezek az érzések akár negatívak, akár pozitívak, vizsgálat, majd analizálás tárgyává válnak a növekvő bizalom légkörében. A csoporttagok megtapasztalják, hogy a tréning egy keretet ad, amely védi őket, és mindenki annyit visz el a lehetőségekből, amennyit jónak lát - vagyis, az aktívabb tagok önismereti folyamata mindig gyorsabban és hatékonyabban történik.
Az intenzív csoportban általában megfigyelhető, hogy számos csoporttag természetesen és spontánul tud mások fájdalmaival és szenvedéseivel segítőkészen foglalkozni. Ezekben a csoportokban is találkoztunk hasonló helyzetekkel, amikor egy alkalommal egy diák a szülei válásakor átélt gyötrelmeiről és keserűségeiről beszélt, akkor egy roma diák a saját hasonló helyzetét és annak megoldási módját osztotta meg a csoporttal, segítve ezzel az előtte felszólalónak. Ezek a segítőkész folyamatok többnyire a foglalkozások második felétől voltak tapasztalhatók, függetlenül attól, hogy ki melyik gimnáziumból jött. A felmerült témák között voltak a tanulással kapcsolatosak (pl. számítógépes ismeretek), a baráti-, a családi-, a párkapcsolatok problémái stb. Az optimális csoport nagyságát tekintve hozzávetőleg tizenöt tagot számlál. A tizenötös csoportban mindig akad olyan, aki a beszélőnek megtestesíti a családból ismert modellt vagy modelleket - van anyáskodó, apáskodó, az idősebb testvért, a rakoncátlankodót stb., aki akaratlanul a család imitálásával segíti a lejátszódó folyamatok alakulását - és ezt gyakran tudatosítják is a csoporttagok.
Sokszor megfogalmazott nézet, hogy általában az önelfogadás gátolja a változásokat. A pszichoterápiás és csoportfoglalkozásokon szerzett tapasztalatok viszont arról árulkodnak, hogy az önelfogadás a változás kezdetét jelenti. Egy, a piarista gimnáziumból jött fiú az induló foglalkozásokon többször megfogalmazta, hogy ő utálja a cigányokat, mert nem dolgoznak, tolvajok és segélyekből élnek. Akkor engem is utálsz, mert cigány vagyok? - kérdezte tőle egyik alkalommal egy csinos gandhis lány. Nem, téged nem utállak, mert te nem vagy olyan - hangzott a válasz. De cigány vagyok - felelt a lány. Talán itt kezdett el a fiú gondolkodni azon, hogy mennyire megbántott másokat véleményével, és főleg olyanokat, akik nem szolgáltak rá, és az általánosítása helytelen. Az utolsó foglalkozáson ez a fiú így fogalmazott: Már nem utálom a cigányokat, de a zsidókat igen. Egy évvel a tréning befejezése után kaptunk tőle egy levelet, melyben megírta, hogy eljutott arra a pontra, hogy már nem a nemzeti, etnikai hovatartozásuk alapján ítéli meg az embereket, hanem annak alapján, ahogyan megismeri őket. A változás folyamata nyomon követhető volt ennél a fiúnál.
A csoport együtt eltöltött hétvégéi csupán elindítanak egy folyamatot, amelynek során változások következnek be. A változások később beépítődhetnek a személyiségbe vagy tudatosan, vagy éppen csak visszasejlenek a szerzett élmények emocionális hatásai - sokszor csak évek múlva, és sokszor segítve az egyént valamely problémamegoldásában. A személyiség mindenképpen egy új készségekkel gazdagodik, amelyet már a lelki habitusunk "leltároz".
A felnőtt csoportoknál a foglalkozások előrehaladtával a csoport tarthatatlannak tartja, hogy bármely tagja is maszk vagy álarc mögött legyen. Az udvarias szavak, egymás és a szavak intellektuális megértése, a tapintat és leplezettség -amelyek teljesen megfelelnek a külső kapcsolatokban - többé már nem elegendőek. A csoport néha kedvesen, máskor talán dühösen, azt követeli, hogy az egyén legyen önmaga, hogy aktuális érzéseit ne rejtse el, hogy vesse le a közönséges érintkezések során viselt maszkot.
Tapasztalataink szerint serdülő- és ifjúkorúak csoportjában a felnőtt csoportokhoz viszonyítva jóval kevesebb álarc, maszk mögé bújt csoporttaggal találkozunk. Hasonló volt a helyzet a mostani csoportjainkban is. Nagyon sok természetes, spontán, önmagát vállaló megnyilvánulás volt a jellemző, annak ellenére, hogy különböző kultúrájú diákok voltak jelen. Ez a hangulat gyakran még a mélyen elásott traumákat is felszínre hozta, és ha nem a csoporttal, akkor a trénerrel kerültek megbeszélésre. Egy alkalommal egy (nem gandhis) diákból, akinek mindkét szülője börtönben ült, de erről a környezete mit sem tudott, a csoportfolyamatok azt az érzést váltották ki, hogy terhét meg kell osztani valakivel - ezért kérte a négyszemközti beszélgetést a trénerrel.
Mivel a diákok már elindultak az önállósodás felé, hiszen családtagjaikkal ugyan rendszeresen találkoznak, de több-kevesebb időt már nem velük töltenek el, egyre ritkábban tapasztalhatják meg azt a biztonságot nyújtó, biztató közeget, amit a csoport is nyújtott számukra. Hitelesen, önmagukat adva élték meg a lehetőséget.
A csoportban - egyrészt a szabad interakciók folyamatának, másrészt a videotechnikának köszönhetően - az egyén rövid idő alatt nagy mennyiségű információt kap arról, hogy milyen is ő mások szemében. Visszajelzést kap a kommunikációjáról, annak hitelességéről vagy éppen hiteltelenségéről, gondolkodásáról, érzelemvilágáról, másokkal szembeni megnyilvánulásairól stb. Ezek a visszajelzések növelik az önismeretet, hiszen a vak-self területe a visszajelzések által csökkenhet csak, majd nagymértékben segítik a változás folyamatát. Az önértékelés valósabb, sok esetben erősebb lesz.
A visszajelzések lehetnek pozitívak, de lehetnek negatívak is, egészen a konfrontáció szintjéig, amikor közvetlenül szembekerül a másik véleményével. A trénerek igyekeztek az így kialakult helyzeteket a csoporton belül kezelni, mégis előfordult, hogy csoportfoglalkozáson kívül került sor konfrontációra, melynek következményeképpen egy gandhis lány otthagyta a tréninget (a csoporttagok általában kollégiumban vannak együtt elszállásolva és a foglalkozások utáni késő esti órákban is működik a csoportdinamika). Ezek a késő esti, gyakran éjszakába nyúló diákok közötti beszélgetések általában igen hasznosak, és részét képezik az egész programnak. Minden munkajelleg nélkül, teljesen spontánul kerülnek közelebb egymáshoz a két kultúra diákjai, ahol még nagyobb lehetőség nyílik egymás megismerésére.
A csoporton kívüli kommunikációt parakommunikációnak nevezzük, és igyekszünk másnap a csoport elé hozni a felmerülő, csoportot érintő és érdeklő problémákat.
A teljes tréning három részre lett bontva: három alkalommal, három hétvégén találkoznak a csoportok. Két foglalkozás között két hét telik el, és ez idő alatt a diákok visszakerülnek megszokott környezetükbe, majd hétvégeken a családjukkal is találkoznak. Előfordul, hogy a második foglalkozás konfliktusokkal kezdődik, mivel az otthoni - iskolai élmények és a tréningen történt változások ellentétes irányúak. Ezt a paradoxont nehezen tudják kezelni és a csoport kezdő, érkezési körének többnyire ezek a problémák képezik a tartalmát.
A korrekció saját élményű, ugyanis a serdülő megtapasztalja, hogy a konfrontációban a saját véleményét tükrözi vagy a környezetéből hozott vélemény tükröződik. Ügyelünk, hogy mindenki a saját véleményét ossza meg a csoporttal, ne pedig ütköztetve, negálva a másik véleményét. Az életből hozott valós problémák sokban hozzásegítenek a másság tolerálásához, az értékkülönbségek visszajelzéseire.
Korábbi, felnőttekkel folytatott csoportterápiás tapasztalataink szerint számos magatartásváltozás magában a csoportban történik. Megváltoznak a gesztusok, változik a hangszín, általában spontánabbá. Kevésbé művivé válik az egész kommunikáció, és több érzelem jut kifejezésre. A csoporttagok figyelmesek és segítőkészek egymással szemben. Egyesek az önmagukon észlelt változások egész soráról számolnak be, míg mások véleménye arról tanúskodik, hogy nem élték meg annyira intenzíven a változásokat. Hasonló változásokról számoltak be a három gimnázium diákjai is, mind a hat csoportban. Pszichológiai tesztjeink, megfigyeléseink, a csoporttagok beszámolói egyértelmű változásról árulkodnak. Hogy mennyire tartósak ezek a változások, beállítódások, ez képezheti a jövőben különböző vizsgálatok tárgyát.
Az együtt eltöltött idő alatt több értékes barátság is szövődik. A kezdeti barátkozások felbomlanak, újrakötődnek vagy elmélyülnek. Gyakoriak a fellángolások is, sokszor egyoldalúan, amit nagyon tapintatosan kell kezelnünk, hogy az érzelmi zaklatottság ne fedje le, vagy torzítsa a csoport által nyújtott lehetőségeket. A találkozók között a diákok tartják a kapcsolatot, főleg az internet segítségével, de akár mobiltelefonon is keresik egymást.
A leglátványosabb fejlődés a tréning első három szakaszában volt tapasztalható. Az önismereti szakaszban a megnyílások, a rejtett, intim dolgok felszínre törései katartikus élményt hoztak a csoport tagjainak, de a csoporttagok egymásnak történő visszajelzései is komoly élményforrást jelentettek. A szükségleti hierarchiák tudatosítása, kultúránkénti különbözőségeinek feltárása, majd megbeszélése többnyire erős csoportdinamikát involvált. A gandhisok biztonsági szükséglete markánsabban volt jelen a különböző játékokban (nyilván a biztonság hiánya miatt), mint a másik két gimnázium diákjainál (kivéve talán a határon túlról érkezett magyar diákokat). A kommunikációs szakaszban többnyire a metakommunikációs lehetőségek, a double bind és az inkongruencia váltott ki erős odafigyelést, sőt igényt a gyakorlati példákon történő szemléltetésre, attól függetlenül, hogy melyik gimnázium diákjairól volt szó. Az asszertivitás és a konfliktuskezelési szakaszoknál a legnagyobb probléma a gandhisoknál jött felszínre, hiszen nehezen tudták uralni érzelmeiket, így gyakran agresszíven reagáltak a helyzetekre, melyekből természetesen nem jöttek létre a nyertes-nyertes helyzetek, de maga a koncepció izgalmas volt számukra, és gyakorlások után sikerült némi eredményt elérni. A tolerancia alakulását folyamatban kell szemlélni mindhárom gimnázium esetében. A kezdet egymás méregetésével indult, néha az agresszión és gyűlölködésen át jutott el arra a szintre, "hogy meg kell ismerni a másikat, ha másért nem, akkor azért, hogy a későbbiekben védekezni tudjak ellene", tehát a megismerni akarás szintjére, ahonnan már könnyebb volt az út egymás elfogadása felé.