A tréning elmélete és módszertana

A program összeállításakor abból a gondolatból indultunk ki, hogy a személyiségben a család, a környezet hatására kialakult attitűdök bizonyos csoportterápiás folyamatok hatására megváltoztathatók, esetleg minőségileg javíthatók, az olyan szociális készség pedig, mint a hatékony viselkedés, kommunikáció, együttműködés, kapcsolatteremtés stb. fejleszthetők. A személyközi kapcsolatok bonyolultak és nagy terhet rónak az egyénre, felkészültséget, rugalmasságot igényelnek tőle. A fellépő konfliktusok mögött gyakran helytelen beállítódást, kommunikációs gátakat, az információ átadásának, továbbításának, értelmezésének a torzulását észleljük. Az az eszköztár, amellyel ezek megelőzhetők, kivédhetők, gyakorlással elsajátítható, és a csoporthelyzetekben létrejött élmények hatására a merev attitűdök mozdíthatók.

Az egyén csupán elenyésző részét képes feldolgozni mindannak az információnak, amelyet hall, lát vagy amelyről beszél. A feldolgozás hatékonysága azonban megnő akkor, ha valaki saját magán kipróbál, megél egy adott helyzetet. Az érzelmi emlékezet pontosan rögzíti azokat a benyomásokat, amelyek az egyént megszólították, lekötötték érdeklődését, amelyeknek jelentőséget tulajdonít. Az általunk kidolgozott tréning saját élményű - és nem didaktikus jellegű - csoporttal számol, amely lehetőséget kínál ilyen helyzetek megélésére. A tréning folyamatában azokat az átélt élményeket próbáljuk újrafogalmazni, melyek a múltból jönnek, de a hic et nuncban aktuális felszólító jellegek hatására előtörnek. Mérei Ferencet idézve: "Amikor Wallon azt mondja, hogy "az ember genetikus értelemben társas lény", nem azt feltételezi, hogy öröklötten, veleszületetten társas, hanem azt, hogy az a környezet, amelyben él, fejlődésének kezdetétől fogva társassá teszi. Kezdetben poszturális támpontok segítségével még tagolatlan társas konstelláció alakul ki, később az embertárs jelenlétére való fokozott érzékenység már minőségileg differenciált jelzésre teszi képessé a gyereket: s mindezek során és mindvégig, egész életünkön át a másik mintájára alakítjuk énünket. A személyiség nem úgy alakul ki, mint egy fokozatosan kiépülő viszonylatrendszer, amelynek maga a személy a középpontja, hanem kötődések, kapcsolódások, viszonyulások "ködgomolyából" bontakozik ki. Az én a másikhoz való viszonyulásból sűrűsödik, nem mint a rendszer központja, hanem mint kapcsolódási hálózat eléggé kirajzolható tagja." (Mérei, 2002) Ebből - a Mérei szavaival - "ködgomolyból" próbálunk megfogalmaztatni attitűdöket, értékeket, majd ütköztetni a csoport más kultúrájából jött tagjainak attitűdjeivel, értékeivel az élmények szintjén, mivel az alkalmazott módszereink alkalmasak erre.

Az interetnikus kapcsolatok alakítását segítő tréningjeink egyik célcsoportja a serdülő- és ifjúkorúak csoportja, mivel ez a kor jellemzi legjobban az "identifikációs forradalom" időszakát. Ez a kor az identitás kialakulásának különösen kritikus időszaka, főleg azért, mert a családtól átvett viselkedési minták, értékek ellentétbe kerülhetnek az ifjúsági csoport mintáival, értékeivel. Az identitásprobléma az egész serdülőkoron keresztülhúzódhat, de legkritikusabb szakasza a serdülőkor befejező időszaka. Itt alakul ki az, hogy a serdülő megtalálja-e önmagát a választott életpályán, otthon érzi-e magát abban a társadalmi rétegben, amelybe tartozik, és komolyabb félelem nélkül képes-e partnerkapcsolatot kialakítani. Úgy gondoltuk, hogy ebben az "identifikációs forradalmi" időszakban még nem késő, sőt ajánlatos a másság értékeit felsorakoztatni (hangsúlyozni) a serdülőt érő értékhalmaz között. Ezért is találtuk alkalmasnak tréningünket a három gimnázium és a Pax Romana által kijelölt feladat megoldására.

A tréning tartalmának kialakításánál öt témakört határoztunk meg; ezek alkották a tréning folyamatának alappilléreit: (1) önismeret, (2) kommunikáció, (3) az asszertív viselkedés, valamint a konfliktuskezelés tárgyalásos és közvetítéses megoldási módja, (4) a másság elfogadása, (5) teamépítés. A trénerek a rogersi személyközpontú csoportpszichoterápiás irányzatból és a morenói pszichodrámából kaptak képzést. E két vezérfonal mellett minden trénernek érvényesülhetett - az alapítvány céljaival összhangban álló - saját szakmai gyakorlata, érdeklődése.

Carl Rogers munkássága nagy hangsúllyal szerepelt munkánk elméleti hátterében. Rogers - pl. írországi - etnikai konfliktusok kezelésében próbálta módszerét alkalmazni. Rogers felfogásában a személynek kitüntetett a jelentősége. A személy csak abban a mértékben képes harmonikus emberközi kapcsolatokra, amennyiben önmagával is harmóniában él. Vagy ahogy Rogers megfogalmazza, az egyén csak abban a mértékben képes mások iránti empátiára, amennyiben önmagára vonatkozó tapasztalatait is képes elfogadni. Szerinte az ember lényegénél fogva jó, pozitív értékek és lehetőségek hordozója. Ezt mondja: "Nagyon gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt. Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit elfogadni semmivel sem könnyebb, mint megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy ellenséges legyen velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét? Elfogadhatom-e őt, amikor az életet és az élet problémáit annyira másként látja, mint én? Elfogadható-e, amikor jó érzéssel viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani? [...] ... egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: mindenki másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én. Nehezen engedjük meg gyermekeinknek vagy szüleinknek vagy házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról, problémákról tőlünk eltérő állásponton legyenek (más nemzetiségűekkel szemben ezek a folyamatok még hangsúlyozottabban jelentkeznek)." (Rogers, 2003) Nem vagy nehezen vagyunk képesek megengedni egy másik nemzetnek, hogy másképp gondolkozzék és érezzen, mint mi. Tudunk-e ezen a beállítódáson változtatni? Mert ha el tudunk fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk érzéseit, viselkedéseit, meggyőződését, ami a személyiségének mind valós és eleven részei, akkor segítünk neki abban, hogy személlyé váljon, és elhagyja a hibás magatartási sémáit. Rogers ezt pontosan így fogalmazza meg: "Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amelyekkel az élet felé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba." (Rogers, 2003)

Nincsenek naiv elképzeléseink az emberi természetről. Nagyon jól tudjuk, hogy az ember - védekezésből és félelemből - kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra is képes. Ezeknek a félelmeknek és a gyakran kialakuló védekezési formáknak a hátterében sokszor kommunikációs zavarok, generációkon át "öröklődő" attitűdök, előítéletek, akár nemzedéknyi időszakokon át befejezetlenül maradó feladatok, önértékelési problémák stb. húzódnak meg. Tréningjeink egyik célja ezek megértetése és kezelése.

Az etnikumok, nemzetek között húzódó, múltban történt befejezetlen feladatok, történések a Zeigarnik-effektus értelmében fenntartják a feszültséget, amely mindaddig nem vezetődik le, amíg a történés be nem fejeződik, a feladat meg nem oldódik. Ezek a feszültségek energiatartalmuknál fogva rombolóak, destruktívak lehetnek. A feladatok különböznek egymástól, ezért ezeket a mintákat a tréningjeink során megpróbáljuk közelíteni egymáshoz és különböző technikák alkalmazásával befejezetté tenni (lásd Bordás et all., 1995). A kliens-centrikus pszichoterápiában a terápiás kapcsolat szimmetrikus és személyes, a terapeuta pedig non-direktív, empatikus, feltétel nélkül elfogadó, kongruens, konkrét, a jelenre és jövőre koncentrál, reflektív, elősegíti a kliens önexplorációját.

Tréningjeink második vezérfonala a Moreno-féle pszichodráma, amely elsősorban az emberi spontaneitásra, kreativitásra és a történések átélésére irányul. Jacob Levy Moreno etnikai problémák megoldására elsőként próbálkozott pszichodramatikus eszközök alkalmazásával. Közvetlenül a második világháborút követően szervezett csoportokat az amerikai-japán, illetve az amerikai-német problémák kezelésére olyan frontról visszatérő katonák családjai számára, akik a nemrég még ellenségnek számító országokból hoztak magukkal menyasszonyt. A katonaanyák részéről felmerült konfliktusra az antropológus Margaret Mead hívta fel Moreno figyelmét. A globális társadalmi problémák kis közösségekben történő feldolgozásának lehetősége már az első világháború idején felkeltette Moreno érdeklődését. Az olaszországi dél-tiroliak számára létrehozott Bécs környéki menekülttábor orvosaként szociometrikus módszerekkel kezdte el segíteni a spontán, a közösség belső dinamikájából születő csoportok önszerveződését. A pszichodráma, szociodráma, szociometria módszereit a harmincas évek elején fejlesztette tovább előbb a Sing Sing börtön, majd a New York-i Hudson School for Girls intézet konzultánsaként. Tapasztalatait 1934-ben foglalta össze Who Shall Survive című könyvében (Moreno, 1953). Először itt fogalmazza meg a társadalmak szociometrikus eszközökkel, a kis közösségek szintjéről történő befolyásolhatóságának elvét. "Egy igazi terápiás módszernek nem lehet kisebb célja, mint maga az emberiség" - írja a könyv első oldalán. Mi a dramatikus elemeket elsősorban az önismereti munkában hasznosítjuk. A lereagálások és az indulatvezetések hatása egy szisztematikus, katartikus önmegismerési folyamat része, a személyiség (és talán az attitüdök) változásának legfőbb induktora. Moreno szerint a pszichodráma hozza felszínre, fogja meg és tereli be a játék ellenőrzött és terápiásan irányított kereteibe a destruktív feszültségeket. A tehermenesítés útjaként az addig ártalmas irányok helyett új, a személyiség számára járható és eredményesebb utakat nyit meg. Az egyéni vonulat beszippantja, összefogja és reflektorba helyezi az egész csoport aktuális, félig tudatos vagy tudattalan töltéseit és szükségleteit. A dráma különös vonása, hogy az egyén (a protagonista) által felmutatott (valójában az egész csoportot feszítő és ezért fennmaradó) tartalom (legyen az manifeszt csoportprobléma vagy latens indítékok harcából kibomló intenzív szükséglet) a játékban kifejezésre jut, felizzik. A játék egyrészt fókuszálja és katalizálja az azonos töltések érzéstartalmait, intenzívvé teszi, részben kioldja és analizálja a hozzá tapadó csoportfeszültségeket (ezt nevezzük lereagálási vagy ventilációs hatásnak). Másrészt tiszta kontúrokkal rajzolja ki az egyén drámájában sűrítve kifejezésre jutó, a játék után pedig letisztult megnyugvással, már értelmileg is hatékonyan feldolgozható közös problematikát.

Mivel a személyiségfejlesztő-célú önismereti csoportok az interperszonális készségek csiszolására a társas érzékenység, empátia, hitelesség, személyesség, tolerancia, adaptivitás, kreativitás és rugalmasság fokozására törekednek, ebben pedig az "itt és most" eseményeit tünteti ki a figyelem, a pszichodráma elemei, módszertani szempontból is maximálisan megfelelnek az önismereti csoport céljainak. A csoportmunka alapszabályainak meghatározásánál a zárt csoportokat részesítettük előnybe. Tehát a tréning ideje alatt új tag már nem került a csoportba, mivel az állandóság nagyobb biztonságot nyújt a csoporttagoknak, és a csoportdinamikát is jobban elősegíti. A stabilizált csoport megtartó ereje nagyobb. Ebből adódott a lehetséges hiányzások megbeszélése és meghatározása, mivel a csoport kohézió felbomlásához vezet az indokolatlan hiányzás.

Első szakasz: az önfeltárás folyamata - A csoport közegében az egyén akár akar, akár nem, folyamatosan megjeleníti magát, még akkor is, ha hallgat. A lényeg nem az önmaga szerepeltetésének a ténye, hanem a mikéntje, vagyis hatékony, célirányos stb. volta. Ez az önreprezentáció nem más, mint az egyénnek saját magáról adott információja mások számára. Ez a folyamat kisebb vagy nagyobb mértékben önfeltárás is, mivel az így közvetített információ a másik számára új ismeretet jelent önmagunkról. Ez az információ változatos formájú lehet, mivel vonatkozhat általunk megfigyelt tényekre, múltbeli és jelenbeli érzéseinkre, gondolatainkra önmagunkról és másokról, valamit múlt és jelenbeli vágyainkra, szükségleteinkre. A kulcsmozzanat önmagunk megjelenítése. Hogy ez mennyire teljes és egyáltalán mennyire lehet teljes, az számos tényező függvénye. Minden összefügg a "self" (az "én") fogalmával, amely nem tetszőlegesen tárható fel, és nem feltárható minden további nélkül. Ennél a kérdésnél ajánlatos az ún. Johari-ablakot megemlíteni, amely az egyén teljes létezését egy körrel ábrázolva az egyén működését ábrázolja az egyes kvadránsoknak megfelelően, és négy különböző self-megnyilvánulási lehetőséget különít el:

Ennek a sémának az alapján az önmagunk megmutatását egyfajta "ablaknyitásként" is felfoghatjuk. Ami itt a fejlődési és fejlesztési irányt jelenti, nyilvánvalóan a rejtett selfből származó információk mind nagyobb részének a nyitott selfbe történő átáramoltatásának tendenciájában fogalmazható meg. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben valaki jó önprezentációs készséggel rendelkezik, annál a nyitott self kvadránsa a többiekhez képest jóval nagyobbá válik. Egyértelmű, hogy az önfeltárulkozás nem mindig fájdalommentes. A tréningek során is gyakorta megfogalmazódik, hogy az önmagam megmutatásával esetleg éppen az elutasítást, vagy negatív kicsengésű megméretést kockáztatjuk, szükségtelenül felfedjük gyenge oldalainkat, és ezzel támadhatóvá és sebezhetővé válunk.

Ezzel szemben viszont önmagunk megmutatásával rengeteget nyerhetünk elsősorban a növekvő önismeretünkkel. Paradoxnak tűnik, de igaz, hogy önmagunkat annyiban ismerhetjük, amennyire mások által megismertetünk. Gondolataink, érzéseink, igényeink és szükségleteink mindaddig a magunk számára is homályosak, amíg nem öntjük őket szavakba. Az a folyamat, amelynek során önmagamat másokkal megértetem, szükségképpen megköveteli, hogy közlendőimet tisztázzam, definiáljam, és ezáltal magam is eljussak a közlések mélyebb megértéséhez.

A Johari-ablak ismeretlen selfjét a személyiségünk tudatalatti részeként is kezelhetjük. Freud fogalmazta meg az egyéni tudattalant, Szondi Lipót a családi tudattalant, C. G. Jung pedig a kollektív tudattalant. Óriási hajtóerőkkel rendelkezhetünk egyéni (én), családi (pl. mi mint hagyományőrző család), és kollektív szinten (pl. mi mint hagyományőrző nemzet), melyek nem feltétlenül mobilizálódtak, és ha igen, nem feltétlenül tudatosak. Tréningjeinken, a pszichológiai játékoknak köszönhetően lehetőség nyílik a különböző hajtóerők feltárására, tudatosítására és megismerésére. Majd lehetőség nyílik a szükségletek azonnali hierarchikus rendszerbe való besorolására a nagyon tárgyilagos Maslow-féle szükségleti hierarchia alapján. Külön foglalkozunk az élettani, a biztonság, a szeretet, a megbecsülés, a kognitív, az esztétikai és az önmegvalósítási szükségletekkel a csoporttagok egyéni szintjén, majd ezeket családokra és kollektívákra vonatkozóan analizáljuk.

A növekvő önismeretünk mellett önmagunk megmutatásával javulnak kapcsolataink, mivel közelebb kerülünk másokhoz, javul a kommunikációs készségünk, csökken a bűntudatunk stb.

Második szakasz: kommunikáció - A közlések eszköztárának gyakorlása a második szakaszban, a kommunikációs blokkal kezdődik. A verbális kommunikáció tartalmi köreinek gyakorlásával (pl.interjú) és a hallgatás aktív, empátiás, nyitott, tudatos formáinak elsajátításával próbáljuk hatékonnyá tenni a csoporttagok kommunikációját. Az aktív hallgatás Rogers által megfogalmazott hármas útját tartjuk fontosnak: a parafrázálást, a pontosítást és a visszajelzést. A verbális kommunikációs készség gyakorlása mellett nagy szerepet kapnak a nemverbális kommunikáció elemei és azok visszajelzései a csoport részéről. Tudjuk, hogy nem áll módunkban "nem kommunikálni", mert ha egy szót sem szólunk, testtartásunk, összevont szemöldökünk, doboló ujjaink stb. fontos információkat közvetítenek partnerünknek, ebben az esetben a feszültségünkről árulkodnak. A nemverbális kommunikáció három forrásból eredhet: (1) testmozgások, testtartás, (2) a közlés vokális csatornája (hangerő, hangmagasság, hanglejtés) és (3) a közlési tér viszonyai és ennek alakítása. A nemverbális csatornákon keresztül érkező információk egyes kutatások szerint jelentőségükben felülmúlják a verbális csatorna üzeneteit. Eszerint egy teljes kommunikációs aktusból származó információknak több mint 50%-a a testnyelven keresztül jelenik meg. A teljes üzenet közvetítésében az egyes információs csatornák a következőképpen osztoznak: 7% verbális csatorna, 38% vokális csatorna (hangerő, hangmagasság, beszédtempó stb.), 55% testi kommunikáció csatornája. A nemverbális kommunikáció jelentőségét fokozza, hogy annak üzenetei gyakorta valósabbak, mint a verbális csatornáéi. Példaként nem kell messzire menni, a késésünk miatt sértett partnerünk hiába állítja, hogy semmi baj, összeráncolt homloka, kissé felemelt vállai, arca ellenkezőjéről árulkodik. Az, hogy e kommunikációs csatornák gyakorta informatívabbak, többek között abból is fakad, hogy a nemverbális kifejezőeszközök kongruenciája eleve magasabb, s így egymás hatását erősítik. Persze, ennek ellenkezője is előfordulhat, amikor például valaki erőteljes, akaratérvényesítési gesztusokkal érvel és szeretne valakit meggyőzni, ám közben kerüli a másik tekintetét.

A kifinomult nemverbális kommunikáció mind a közlések pontos árnyalását és hatékonyságát szolgáló eszközök birtoklását és helyes alkalmazását, mind pedig a kommunikációs partner nemverbális közléseinek viszonylag pontos felismerését teszi lehetővé. Gyakori, hogy mi magunk sem vagyunk tudatában annak, hogy nemverbális viselkedésünk milyen hatással van a környezetre. Egy asszertívtréning-kézikönyv említi azt az esetet, amikor egy magát elfogadónak látó vállalati részlegvezető végignézett egy általa vezetett értekezletről készült videofilmet: megdöbbenve látta, amint felemelt mutatóujját fenyegetően rázza, amint a többiek hozzászólását karbafont kézzel hallgatja, amint lebecsmérlő grimaszokat vág, ha a figyelem nem rá irányul stb. (Zuker, 1989).

Harmadik szakasz: asszertív viselkedés - A harmadik szakasz az első és második hétvégére épül és a célja, hogy az egyén minél nagyobb mértékben tudja irányítani szociális helyzeteinek kimenetelét. Annyiban van szó valamiféle általánosabb készség kialakításáról, amennyiben maga a kompetens viselkedés képes létrehozni a kompetencia-tudatot, ez pedig a szociális hatékonyság egyik legfontosabb összetevője. A szociális tanulás elméletében ez a jelenség mint a személyes hatékonyság tudata fogalmazódik meg (Bandura, 1977). A szociálisan kompetens viselkedés definíciója ennek alapján a következőképpen adható meg: "a szociálisan kompetens egyén viselkedésének pozitív és negatív következményei hosszútávon egyensúlyban legyenek" (Hinsch-Pfingsten, 1983). Maga a szociálisan kompetens viselkedés tehát azt jelenti, hogy az egyén kisebb-nagyobb mértékben rendelkezik olyan képességekkel, amelyek segítségével az önérvenyesítés és a szociális alkalmazkodás követelményeit összhangba tudja hozni. A tréning gyakorlati kivitelezésében helyt kap: a szociális helyzetek és konfliktusok differenciált értékelésének gyakorlása, a szociális típushelyzetek modellálása szerepjáték segítségével (az egyes helyzetek megfogalmazása és a hozzá rendelhető hatékony kommunikációs eszközök kiválasztása), a célszituációk kiválasztása, lejátszása az adott egyén vagy csoport speciális szükségleteinek megfelelően.

A csoporttagokkal ebben a szakaszban igyekszünk elfogadtatni és begyakoroltatni az asszertív viselkedés legfontosabb elemeit. Az asszertív viselkedés jellemzői: önkifejező, tekintettel van mások jogaira, őszinte, egyenes és közvetlen, ügyel mind a saját, mind a kapcsolat érdekeire, a közlés verbális csatornája döntően a közlés tartalmát szolgálja, a nemverbális csatorna a közlőnek a közléshez és a befogadóhoz való viszonyát szolgálja, konkrét helyzetre, célra, személyre irányul, szociálisan elfogadható, tanult, nem veleszületett. Szerepjátékokkal főleg az asszertív viselkedés begyakorlása történik, de a passzív és az agresszív viselkedések is szerepet kapnak kontroll játékként. A passzív viselkedés jellemzői: önmaga fontosságát tagadja, többnyire gátolt, mások választanak helyette, határozatlan, feladja céljait, a közlés általában bizonytalan, magyarázkodó, gyakori az általános alany, az indirekt fogalmazás. Konfliktusok esetén önmagát okolja, jogos igényeit is mentegetőzve adja elő, a beszéd halk, szaggatott, a testtartás merev, védekező, a testbeszéd pedig a közlő állapotát és nem a közlés lényegét fejezi ki. Ezzel ellentétben az agresszív erőszakos és céljait mások rovására valósítja meg, közléseiben sok a minősítés és a másokra való utalás. Konfliktus esetén a másikat okolja, felelőst keres, és mindenáron győzni akar, gyakran személyes sérelme köti le. Elvárja, hogy a másik lemondjon a jogairól az ő javára, beszéde hangos és szaggatott, testtartása támadó és mások felé mutató gesztusokat alkalmaz, testbeszéde pedig a közlő állapotát fejezi ki. E viselkedéstípusok szerepjátékokkal való megmutatása után világossá válik a hatékony viselkedés fontossága.

Konfliktuskezelés - Ezek után térünk rá a konfliktuskezelés tárgyalásos és közvetítéses technikájára. A konfliktus a mindennapi élet szerves része. A konfliktus nem jelent szükségszerűen rossz dolgot, nemegyszer a fejlődést szolgálja (Husz, Giordano Bruno, Kepler stb.). Konfliktushelyzetben alapvetően kétféle stratégia között választhatunk: az ún. nyerő-vesztő és a nyerő-nyerő stratégiák között. A konfliktuskezelés egyik kiindulópontja, hogy a mindennapi élet gyakorlatában nem célravezető az az elv, amely a sportok világában olyannyira magától értetődő, miszerint egy konfliktus (egy verseny) megoldása (kimenete) csak úgy képzelhető el, hogy a versengők egyikének jó teljesítménye (ti. a nyertesé) a többiek számára veszteséget (vereséget) jelent, hiszen ennek az elvnek az érvényesülése a mindennapokban állandósítaná a konfliktusokat mind az egyes emberek között, mind társadalmak, illetve társadalmi csoportok, szervezetek között. A nyerő-nyerő stratégia azon a belátáson alapul, hogy nagyon ritkán fordul elő olyan világos és egyértelmű helyzet, melyben az egyik fél sikere a másik teljes kudarcát hozza magával. Ez a stratégia konszenzuális, azaz a megegyezést keresi és alkalmazza: a vitákat úgy próbálja meg lezárni, hogy a probléma megoldása nyereséggel járjon a konfliktusban álló felek mindegyike számára. (Vö. pl. Fisher-William, 1998)

A tárgyalási és közvetítési taktikák, stratégiák alkalmazása egyre nagyobb szerephez jut mindennapi életünkben, a közéletben, és nemegyszer bonyolult, háborúval fenyegető helyzeteket sikerül jól képzett közvetítők, tárgyalási szakemberek segítségével megoldani. A nyugati világban a tárgyalási szakemberek és a közvetítők az életnek majdnem minden szintjén megtalálhatók. Az iskolások konfliktusait tanáraikkal és egymással az iskolai közvetítők segítségével oldják meg, és hasonló szakemberek ülnek a helyi önkormányzatok, a bíróságok előszobáiban, hogy szaktudásukat latba vetve megelőzzék a költséges, bonyolult és hosszadalmas bírósági procedúrákat. Mind a tárgyalásnál, mind a közvetítésnél rendkívül fontos, hogy a felek képesek legyenek a kompromisszumra, tudjanak alkut kötni. Ezzel az alkukötéssel kapcsolatban el kell oszlatni egy félreértést. Az alku szónak nagyon gyakran pejoratív felhangja van, és sok ember azzal próbálja bizonyítani tisztességét, hogy kijelenti, ő bizony nem alkuszik. A továbbiakban azokról a taktikákról lesz szó, melyek segítségével békés és kreatív módon próbálunk megoldani vitás ügyeket, mégpedig úgy, hogy a tárgyalás végén lehetőleg mindkét fél azzal az érzéssel álljon fel az asztaltól, hogy nyert.

A játékelméletből tudjuk, hogy nagyon sok olyan játék van, mely ún. zéró megoldással végződik. Ez annyit jelent, hogy a győztes a játék során minden sikert learat, az ellenfél viszont egyértelműen veszt. Számos sportverseny erre az elvre épül. A legmarkánsabb példa az ökölvívás vagy a birkózás, melyek lényege, hogy az ellenfelet kiüssük vagy két vállra fektessük. De ha ezen elv szerint viselkednénk baráti, partneri kapcsolataink során, akkor aligha alakulhatnának ki hosszantartó barátságok, vagy több évtizedes házassági kapcsolatok. Ha az országok vezetői mindig a zéró megoldással akarnák egyes népek, nemzetek vitáit megoldani, akkor szüntelen háború tombolna a világban. Tehát marad a kompromisszumkeresés, a tárgyalás.

Tárgyalás - Alapvetően két tárgyalási formát különböztetünk meg: a versengő és az együttműködő tárgyalást. A versengő formát az információhiány, a bizalmatlanság, az erőszakra való törekvés és a háborúskodás jellemzi. Az együttműködő stratégia jellemzői: bizalom, információ-megosztás, kreativitás.

A hatékony tárgyalásnak hat fontos eleme van: világnézet, klíma, pozíció, helyzet, szükségletek, érdeklődés, újrafogalmazás, alternatív alku.

A tárgyalás során ötfajta stratégiát szoktunk emlegetni: támadás, megkerülés, informálás, nyitás, egyesítés. Ezekből az utolsó három igazán hasznos az együttműködő tárgyalás során. Az informálás során mind a két fél igyekszik részletesen elmondani álláspontját a vitás dologról. Beszélnek érzéseikről, szükségleteikről, céljaikról. A nyitás során a felek kérdeznek egymástól, pontosítják információikat, aktívan hallgatnak, ha szükséges, igyekszenek megérteni a másik fél prioritásait, szükségleteit, kiérezni, hogy mi is van a felszín alatt, vagyis a látható pozíció mögött. Az egyesítés során a felek keresik a közös nevezőket, újrafogalmazzák egymás szükségleteit és alternatív alkudozás formájában igyekszenek mindkét fél számára elfogadható megoldást találni. Ha jól alkalmazzuk a három említett módszert, akkor végül is eljutunk a közös igen kimondásához.

Közvetítés - A közvetítés olyan tárgyalási forma, amikor a téma bonyolultsága, a partnerek közti hosszantartó rossz viszony, vagy más komplikáló esemény miatt a felek egy harmadik, semleges személyt (szakembert) kérnek fel a tárgyalás lebonyolítására. Az eredményes közvetítés elengedhetetlen előfeltétele tehát az, hogy a vitás felek önként megegyeznek abban, hogy egy harmadik személy közbeiktatásával oldják meg problémájukat. A tárgyalásra (tárgyalásokra) semleges helyszínen, általában a közvetítő irodájában kerül sor. A közvetítés legismertebb előfeltételei, illetve szabályai a következők:

Néhány fontos momentumot érdemes még egyszer kiemelni: önkéntesség; a pozíciók és szükségletek közti különbség; újrafogalmazás; csakis olyan megoldás jó, mely időtállónak ígérkezik; az egyes pontok szerint haladunk, tehát pl. (c) pontból nem térhetünk vissza az (a) ponthoz, mert így végtelen vitákat idéznénk elő.

A szociológiai és az etnopszichológiai kutatások eredményeiből kapott jellemző konfliktusokat és a csoporttagok által közölt konfliktusokat próbáljuk megoldani a fenti módszerekkel. A konfliktuskezelést a tréning egyik fontos elemének tartjuk, így gyakran a negyedik hétvégét még ezzel folytatjuk, majd utána térünk rá a tolerancia blokkra.

Negyedik szakasz: a másság elfogadása - Az autoritatív és totalitárius rendszerek öröksége az intolerancia és a gyűlölet, amelyek diszkriminálnak. Ez a hátrányos megkülönböztetés az egyénben védekező magatartást alakít ki, amely akadályozza a másság elfogadását. Viselkedésünket meghatározóan befolyásolják az előítéletek, általánosítások, sztereotípiák. Hatásuk az egyén hatékony együttműködésével felismerhetők és oldhatók. Az előítélet a valóságot két síkon torzítja: az idegent, az ismeretlent, az eltérőt kevesebbnek, alacsonyabb rendűnek tartja (negatív előítélet), a saját közösségét felértékeli (pozitív előítélet).

Bővebben foglalkozunk olyan szerepjátékokkal is, melyek az előítéletekkel, a mássággal, a toleranciával, illetve intoleranciával foglakoznak. A szlovákokkal, a magyarokkal és a romákkal átélt élményeket, történéseket jelenítenek meg újrafeldolgozási szándékkal pszichodramatikus elemekkel. Ezek értékelése, elemzése a csoporttagok aktív átélésével történik, ahol az identifikáció, az empátia, illetve ezek elutasítása fogalmazódik meg.

Ötödik szakasz: teamépítés - Az ötödik szakasz a csoportmunkával foglalkozik: hogyan tud hatékonyan együttműködni a csoport. Majd a közös problémák megbeszélésén keresztül a döntéshozatalok optimális kivitelezésével foglalkozik a csoport, mivel az ehhez szükséges készségek elsajátíthatók és adott helyzetekben begyakorolhatók.

Ebben a szakaszban visszajelzést adunk a pszichológiai tesztek eredményeiről (én-kép teszt, empátia teszt, kommunikációs teszt), melyeket az első hétvégén és az utolsón vettünk fel és a két eredmény összehasonlításából kaptunk. A tréninget a csoporttagok tréninget érintő visszajelzéseivel és az emléklapok átadásával fejezzük be.