Milyenek a cigányok? Milyen konkrét élményeid vannak cigányokkal kapcsolatban? Ezt a két kérdést tettük fel 1999 őszén a Magyar Pax Romana romaprojektjében résztvevő tanárokkal két különböző alkalommal egyházi iskolába járó gimnazistáknak. A diákok írásban és név nélkül válaszoltak.
Íme néhány jellemző sor a felmérés eredményéből:
Milyenek a cigányok?
Köztudott, hogy többségük munkanélküli, és ez nem véletlen. Jellemző rájuk, hogy nem szeretnek dolgozni (régebben is csak muzsikusok voltak, de ez már megszűnt), ezért csak segélyekből élnek, amit a magyar nép adójából kapnak meg. Ennek ellenére hálátlanok. Ellenségesek a magyarokkal szemben. NEMSOKÁRA NEMCSAK A BÖRTÖNÖKBEN LESZNEK TÖBBEN A CIGÁNYOK, MINT A MAGYAROK!!! Ez az ország egy idő után cigányország lesz! Teljesen más szokásaik vannak, nem ebbe a társadalomba valóak, nem valóak az EU-ba sem!
Egy konkrét élmény
Ez a történet úgy 6 éves koromban történt meg velem. Az egyik barátommal az ő nagymamájukhoz igyekeztünk kerékpárral. Az utunk cigány lakta "vidéken" vezetett keresztül. Egyszer megállított minket egy cigány fiú, és kölcsön akarta kérni a biciklimet. Én persze nem adtam oda neki, mire ő pofonvágott engem, én pedig sírva fakadtam, és nem tudtam, mit tegyek. A barátommal végül is sikerült elmennünk onnan. Ha az emlékezetem nem csal, akkor erről - azt hiszem - nem beszéltem senkinek, mert nagyon rosszul éreztem magamat.
Ez a két példa a szelídebbek közül való. A megkérdezett diákok rendkívül negatív képpel rendelkeztek "a cigányokról". Élményeiket többnyire otthonról, rokonaiktól, ismerőseiktől hozzák, ritkábban mesélik el a saját magukkal történteket. Ugyanígy a "hozzájuk" kötődő élményeik is szinte mind kriminalitások. A született szövegekben nagyon erős rasszista indulatok is felszínre jöttek. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az írások intellektuális színvonala is erősen a más területeken megmutatkozó szint alatt volt. Többen javasolták például a "kérdés" radikális rendezését, például Romániába vagy Indiába telepítéssel. A következők megállapításokat tették még (az említések számának sorrendjében): egyre többen lesznek (18); segélyből élnek (17); lopnak (15); nem szeretnek dolgozni (12); van köztük rendes (12); az állam tartja el őket (11). Hatvanhat említés vonatkozott a szociális viselkedésre, kriminalitásra. Semlegesnek mondható említés - azon kívül, hogy van köztük rendes -, három volt: mások a szokásaik (1); munkanélküliek (6); nem szeretik őket (3).
Ha az osztálytermekben szóba kerül valamilyen cigányokkal kapcsolatos téma, ilyen és hasonló indulatok szinte mindig előkerülnek. Ilyenkor a diákok egymástól veszik át a szót, és mesélik "rémtörténeteiket". Nem arról van szó, hogy a diákokat gyűlöletre nevelnék otthon, és ezt adnák ilyenkor vissza. Egyáltalán nem. Egy alkalommal a résztvevő iskolák egyikében egy diák, aki egy olyan településről jött; ahol közismert feszültségek vannak, egy gyermektől elvárható alázattal és őszinteséggel mondta, hogy jó, de ő a falujukban még tényleg nincs olyan cigány, aki tanulni vagy dolgozni akar. A diákok őszintén élik meg negatív érzelmeiket, és legtöbbjük nyitottságra törekszik. Mélyen gyökereznek ezek az érzések bennük, nem tudják feldolgozni azokat, és e téren intellektuális úton nem is igen lehet őket megközelíteni. Bizonyos értelemben tabu témáról is van szó, hiszen nem nagyon ismerünk jó válaszokat az e téma kapcsán felmerülő konkrét kérdésekre, és azok a válaszok, amelyeket a diákok környezetükből hoznak, nem szalonképesek. Inkább nem beszélünk róla, mert ami elhangzana, mert amit gondolunk, az nem egyeztethető össze egyébként vallott felfogásunkkal.
Nem különbözik ettől lényegesen a pedagógusok hozzáállása sem, attól eltekintve, hogy köztük nyílt vagy durva rasszizmust nem igen lehet tapasztalni. Nem különböznek viszont abban a tekintetben, hogy ha a "kérdés" szóba kerül, nincsenek adekvát válaszaik, amelyek gyakorlati eligazítást adhatnának akár diákjaiknak is. Ilyen alkalmakkor inkább deklarálják, hogy nincsen bennük semmi rasszizmus, de azokkal a konkrét cigányokkal, akiket ismernek, azokban a konkrét esetekben tényleg nem lehet "velük" mit kezdeni, "nekik is kell tenniük valamit", és így tovább. Azt tudjuk, hogy toleránsnak kell lenni, ismerjük a szeretet parancsát, de hogy ez konkrét helyzetekben mit jelent, vagy hogy ezt hogyan kapcsolhatjuk például a diákok által felhozott élményekhez, az már sokkal nehezebb kérdés. Úgy tűnik, hogy a pedagógusok nagyobb része nem látja úgy, hogy neki e téren feladata lenne.
Az említett felmérés nyomán született a kezdeményezés a Magyar Pax Romanában, hogy szervezzünk közös programot roma fiatalokkal. Az volt az elképzelésünk, hogy a közvetlen személyes találkozások nyomán a diákokban fel kell vetődnie a kérdésnek: kire is irányulnak előítéleteik. Ez a személyes élmény segíthet benne, hogy elgondolkodjanak, milyen következményei is vannak az általánosításaiknak.
Pontosabban arra született kezdeményezés, hogy a Magyar Pax Romana azon a ponton kapcsolódjon a magyarországi romák társadalmi konfliktusvilágához, amely ponton (vagy amely módon) viszonylag kevés kapcsolódás regisztrálható ma Magyarországon, és amely a keresztény mentalitás megjelenítésének is jobb módja sok más lehetőséggel ellentétben. Ez a mód pedig a személyes találkozások interperszonális világa. Azt gondoltuk, hogy a Magyar Pax Romanának nem állami (köz)feladatot kell átvállalnia, nem a társadalmi makrostruktúrában kell rosszul működő szerkezetekre vagy éppen önmagukat tartósan újratermelő működési zavarokra ráirányítania a figyelmet, vagy éppen ezek megoldásán iparkodnia, hiszen ezen a makrostrukturális szinten ma már megvan a társadalmi tudatosság, sőt a tenni akarás is. Ugyanez viszont nem mondható el, vagy csak igen kevéssé, a személyközi kapcsolatok szintjén, az egyes ember, az individuális személyiség összefüggésében. Pedig éppen életünknek ez az a dimenziója, amelyben mindannyian a legtöbb gyötrődést, megpróbáltatást éljük át - a romákkal kapcsolatban hozható társadalmi konfliktusok világában is, tartozunk a társadalomnak akár romának számító részéhez, akár nem-romának számító részéhez. A Magyar Pax Romanán belül kiérlelődött az a gondolat, hogy - keresztény elkötelezettségéből is következő - morális kötelességünk éppen ezen a ponton (és módon) bekapcsolódni a megoldatlan konfliktusok oldásába, kezelésébe.
Jöjjön tehát létre tényleges találkozás! Jöjjön létre találkozás! Ha a diákok megtapasztalják először, hogy "vannak másmilyen cigányok is", mint akikkel eddig tapasztalatuk volt (ha volt), akkor azután talán túljuthatnak a reflexszerű elutasításon is, és átélhetik, hogy nincs is értelme "másmilyen" cigányokról - mint ahogy másmilyen magyarokról vagy németekről sem - beszélni: emberek vannak, akik ilyenek vagy olyanok, de milyenségük személyes döntéseiken, nem pedig származásukon múlik. Nem utolsó szempont az sem, hogy az iskola feladata - nemcsak keresztény iskoláké, hanem minden nevelő intézményé -, hogy a diákokat türelemre, elfogadásra nevelje: azért, hogy tanítványaink a szegényben a szegényt, rászorulóban a rászorulót, emberben az embert lássák. Egy keresztény intézmény számára a mai magyarországi társadalomban talán különösen fontos kihívás ez.
A korábbi, személyes kapcsolatok révén megismert szlovákiai Márai Sándor Alapítványt kérte fel a Magyar Pax Romana, hogy dolgozzon ki egy hétvégi tréningprogramot a diákok számára. Azért ezt az alapítványt, mert ők már jelentős tapasztalatot szereztek Szlovákiában interetnikus tréningprogramok lebonyolításában szlovák és magyar résztvevőkkel. Mivel egy hétvége megszervezésére voltak elegendő forrásaink, az eredeti, Szlovákiában alkalmazott öt hétvégés, száz órás programot a felkért szakemberek a mi körülményeinkre alkalmazva sűrítették.
A pécsi Gandhi Gimnázium azonnal nyitott volt a közös programra, mellé a kecskeméti piarista gimnázium fiú és a szegedi Karolina Gimnázium leány diákjaira esett a választás, hogy a programban részt vegyenek. A diákok önként jelentkeztek, voltak köztük szélsőségesebb gondolkodásúak is. A motiváció elsősorban a kíváncsiság volt, kihívásnak érezték a diákok a részvételt.
A gandhis diákokban és bennünk, szervezőkben is megvolt a félelem, hogy a tréning során a roma diákokra a különleges, ketrecben mutogatott "állatfajta" szerepe jut: "Íme, ezek itt a roma gimnazisták... Nézzétek jól meg, vannak ilyenek is!". Félelmük azonban a közreműködő szakembereknek jóvoltából hamar elmúlt. A diákok is hamarosan megérezték, hogy nem tárgyai egy problémakörnek, hanem egy kommunikációs tréning alanyi résztvevői.
A 2000 februárjában egy péntek estétől vasárnap délig lezajlott első tréning katartikus hatást gyakorolt a résztvevő diákokra. Az egy hétvégére zsugorított, eredetileg száz órás tréning teljesen felzaklatta őket, amiről a kötetben olvasható beszámolók is tanúskodnak. Hazatérve nem igen tudtak mit kezdeni ezzel az élményükkel. Környezetük értetlenül fogadta őket, mert - vagy éppen ezért - nem tudták átadni, amit megéltek. Nyilvánvaló volt, hogy megerősítésre van szükségük: a folytatást ezért mind a Márai Alapítvány, mind a Magyar Pax Romana fontosnak tartotta és vállalta. Így alakult ki a tréning három alkalomból álló, összesen kilenc napos szerkezete.
Azóta összesen négy tréningzajlott le, mindig a három gimnázium 11. évfolyamos diákjaiból toboroztuk a résztvevőket. Az egyes évfolyamok tréningcsoportjai között voltak eltérések. A legzaklatottabb az első csoport volt, amit részben azzal magyarázhatunk, hogy hiányoztak az előzetes ismeretek: nem tudták még, hogy mi vár rájuk, részben azzal, hogy az egyes tréning alkalmak között hosszabb idő telt el. Később a csoportok a felsőbb évfolyamoktól már szereztek előzetes ismeretet a tréningről, és a résztvevő diákok személyes tapasztalatokban is gazdagodtak, mivel - az első próbálkozáson okulva - a már három hétvégére bővült tréning során két-három hetenként találkozhattak egymással a roma és nem-roma gyerekek. A legkiegyensúlyozottabbnak a negyedik csoport bizonyult. Ugyan nem érkeztek más attitűdökkel, mint a korábbiak, komolyabb veszekedés, heves vita mégsem fordult elő, vagy legalábbis olyan nem, amelynek hátterében etnikai motívumok húzódtak volna meg. A roma és nem-roma diákok már az első este együtt beszélgettek, sokkal kevésbé különültek el, mint a korábbi évek tréningjei kezdetén.
A kísérő tanárokat is mélyen megérintették a diákok reakciói, amelyek az egymást követő tréningeken eltérőek voltak: az első, egy hétvégére tervezett tréning után láttuk a diákok katarzisát, ahogy meggyőződéseik gyökeresen megváltoztak. Aztán látható volt, hogy mennyire magukra maradtak frissen szerzett élményeikkel visszatérve iskoláikba, és hogyan fordult a két hónap múlva sorra kerülő második találkozásig ismerőseik hatására egyes diákok hozzáállása ismét az ellenkezőjére. A foglalkozásokról kijőve érezni lehetett a forró hangulatot, a konfliktusokat, sokszor a diákok belső vívódását.
A három év során általában jó együttműködés alakult ki a résztvevő iskolák között. A kellő számú diák toborzásával csak akkor volt gondja az iskoláknak, amikor az esedékes évfolyamban nem tanított olyan tanár, aki már valamennyire kapcsolatba került a tréninggel. A tantestületekben volt, aki idegenkedett a programmal szemben, a többségnek inkább közömbös volt. A diákokat többnyire a szervező tanárok elkötelezett hívó szava motiválta. A három állandó résztvevő intézmény (a pécsi Gandhi, a kecskeméti piarista és a szegedi Karolina gimnáziumok) mellett volt olyan - ugyancsak egyházi - iskola is, ahol a vezető elzárkózott a programba való bekapcsolódástól, mondván, "mit tudnak tizenhat éves diákok egy hétig a cigány kérdéssel foglalkozni". A második tréningtől kezdve a diákok osztályfőnökeit már tudatosan bevontuk a programba - kísérő tanárként voltak jelen ezeken a hétvégéken. Fontosnak éreztük, hogy ők is megtapasztalják azt, ami az első tréning során olyan nagy hatással volt ránk, (akkori osztályfőnökökre és kísérőtanárokra): mi is zajlik le ilyenkor a gyerekekben. Ezek a kollégák az iskolában megerősítették azt a véleményünket, tapasztalatunkat, hogy szükség van ezekre a találkozásokra, és segítették az újabb csoportok megszervezését. Az ő támogatásukkal sikerült elérni, hogy a programban résztvevő tantestületek meghívják a Márai Sándor Alapítvány szakembereit, hogy közösen keressék e program folytatásának és kiszélesítésének lehetőségeit.
A jövőben szeretnénk, ha az érintett gimnáziumokban folytatódna az elkezdett folyamat. Célszerű lenne a három eddigi iskolában több éven át jelen lenni, hogy lehessen a program környezetre való hatását is vizsgálni. Ehhez azonban szükséges az iskolákkal való kapcsolatot, a programban való részvételt intézményesíteni, hogyne csak egy-egy tanár tekintse azt sajátjának, hanem az iskola mint intézmény vegyen részt benne, és vállaljon érte felelősséget.
Ehhez kapcsolódik, hogy az iskolák jobb bevonása érdekében kellene az érintett iskolák pedagógusai részvételével is hasonló tréninget tartani. Ez segítené az iskolák elköteleződését. A tantestületekkel való találkozások során fel is merült ennek lehetősége, és igény is mutatkozott rá.
Ahogy e tréningprogram elődje alkalmas volt arra, hogy szlovák és magyar véleményformálók
képzésével az etnikai konfliktusok megelőzésében szerepet kapjon, ugyanúgy Magyarországon
is elképzelhető, hogy a megfelelő helyen és a megfelelő célcsoport kiválasztásával
hozzájárulhat etnikai jellegű konfliktusok megelőzésében. Ezért fontos volna
e programot más célcsoportoknál is kipróbálni. Ez jelenthet más életkort, más
képzési szintet (pl. egyetemisták, szakiskolák), vallási vagy etnikai másságot,
de akár helyi közösségeket (pl. egyházi közösségek, önkormányzatok). A Márai
Sándor Alapítvány és a Magyar Pax Romana tapasztalatai alapján szükség van erre,
és jótékony eredménnyel járhatna a program ilyen irányú kiszélesítése.
A továbbvitel és fejlesztés elengedhetetlen feltétele magyarországi trénerek képzése, hisz nehezen képzelhető el, hogy akár középtávon is rendszeresen kizárólag szlovákiai trénerek lássák el e feladatot. Ezért a Magyar Pax Romana tervezte már korábban egy trénerképzés beindítását a Márai Alapítvány szakembereivel, de ez anyagi források hiányában elmaradt. Továbbá a trénerek képzésének akkor van értelme, ha biztosított a további képzések intézményes háttere.
Most a legfontosabb feladat tehát megtalálni azt a szakmai szervezetet és azt
az anyagi forrást, amely ezt a programot befogadva országos méretűvé tenné,
és biztosítaná szakmai fejlesztését és folytonosságát is. A mára kialakult állapot
már túllép a Magyar Pax Romana és a Márai Sándor Alapítvány lehetőségein. Átadnánk
magát a programot, közreműködünk - kérésre - a trénerek kiképzésében, és készséggel
vállalunk szupervizori feladatokat a program eredeti célja fenntartásának érdekében.
E kötet célja, hogy részletesen bemutassa ezt a kezdeményezést, utalva a benne rejlő távlatos lehetőségekre. A bevezető után a második részben a program elméleti hátterét mutatjuk be. Itt lesz szó a Márai Sándor Alapítvány korábbi tapasztalatairól, amelyet a jelen kötet tárgyát képező tréningprogramba is beépítettek. A harmadik részben a gyakorlatról lesz szó, hogyan alakult ki és valósult meg a Magyar Pax Romana által kezdeményezett tréningprogram. A negyedik részben a diákok visszajelzéseit adjuk közre rövid kommentárral, amelyeket az egyes tréning alkalmak nyomán fogalmaztak meg. A kötet végén rövid bibliográfiát adunk a vonatkozó és felhasznált irodalomról.
Reméljük, hogy e kötet sokak érdeklődését felkelti, és hozzájárul ahhoz a gondolkodáshoz és folyamathoz, amely a többségi társadalmakat empatikusabbá és befogadóbbá teheti kisebbségei irányában. Ezért ez a kötet nem elsősorban a cigányokkal vagy más kisebbségiekkel közvetlenül foglalkozóknak szól, hanem azoknak - iskoláknak, pedagógusoknak, lelkészeknek, közéleti embereknek -, akik tenni tudnak a többség gondolkodásának alakításáért.