Mivel először volt alkalmunk többségi-kisebbségi középiskolás fiatalokkal dolgozni, a kihívást szívesen vállaltuk, és örömmel jöttünk. Sok értékes megtapasztalásban volt részünk, seregnyi továbbgondolásra késztető, nem egyszer máig választ kereső kérdés merült fel. Minden egyes csoport, minden egyes évfolyam más-más közös tapasztalatot hozott.
Nem volt ismeretlen számunkra a középiskolás korosztály. Felnőttcsoportokban dolgoztunk romákkal már korábban is. Ismertük etnikai másságukat, értékorientációjukat, életszemléletüket. Ennek a tréningnek a célcsoportja azonban mégis új volt: magyar és roma fiatalok alkotta többségi-kisebbségi csoport. Az újszerűség eredményeképpen a csoportokkal együtt tanultunk, egymásra hangolódtunk, egymást figyeltük, nyitottak voltunk az újra és egymásra. A csoportmunkában szükség volt arra, amivel bennünket még mint kezdő, sajátélményű csoportvezető terapeutákat vérteztek fel: 100%-os felkészültség, 300%-os szakmailag megalapozott improvizáció.
Szakmai felkészültségünk többforrású volt, hiszen a dinamikus irányzattól a rogersi megtapasztaláson át a behaviorista vonalig számos irányzat képviselője megtalálható volt a trénerek között. Mivel az eklektikus megközelítés hasznosságát egyöntetűen elfogadtuk, ezt a sokféleséget előnyként értékeltük: a csoportokban, élve a változtatási lehetőséggel, azt a megközelítést részesítettük előnyben, amely a történéseknek leginkább megfelelt. Az előzetes felkészülésnél született egy módszertani vázlat kötött témakörökkel, amit a kivitelezésnél mindig az adott trénerpáros és a helyzet adta lehetőségek pontosítottak.
Az első találkozás után mindnyájunkban megfogalmazódott: mi lesz a diákokkal, amikor visszatérnek a megélt, megtapasztalt élményeikkel az iskoláikba? Hogyan tudnak majd helytállni a megváltozott véleményükkel, a frissen szerzett tapasztalataikkal az otthon maradt többséggel szemben. A következő találkozásokon erre a kérdésre újra és újra visszatértünk. Volt olyan résztvevő, aki azt vallotta, hogy jobb csendben maradni, és nem hangoztatni, amit átélt. Bár munkánk gyakran csak "morzsázás" volt, és látványos változások nem történnek, nem is történhetnek, a fiatalok sokszor türelmetlenek voltak és hajlamosak a végletekhez nyúlni. Így akadt olyan diák is, aki újonnan kialakított véleményét a többiekével ütköztetve hangoztatni kezdte - válaszul azzal gyanúsították, hogy agymosáson esett át. Ahogy idővel nőtt a tréningen résztvevők létszáma, az "otthon maradottak", a tréningben nem résztvevő iskolatársak többségi válasza is megváltozni látszott: Lehet benne valami, ha a többen is ezt mondják...
Már az első csoportnál szembeötlött és elgondolkodásra késztetett bennünket, hogy milyen nagy számban vesznek részt a tréningen határon túli tanulók. Kézenfekvő magyarázatnak tűnt, hogy ők azok a kollégisták, akik nem járnak minden hétvégén haza. De - feltételezve, hogy nem csak véletlenül keveredtek oda - magyarázható ez azzal is, hogy a probléma őket érzékenyebben érinti, jobban átérzik a kisebbségi létet, nagyobb szükségük van az identitás megfogalmazására, sokszor a kettős hovatartozás behatárolására, a többségi-kisebbségi együttélés optimalizálására. Szép számmal voltak a csoportban rendezetlen családi hátterű tanulók, akik családi, személyes problémákkal küszködtek. Ez azt sugallta, hogy azok fogékonyabbak ezekre a csoportos foglalkozásokra, akik összekuszálódott érzelmi életük rendezésére vágynak, akik a biztonságot keresik a bizonytalanság világában.
A csoportfoglalkozásokon a fiatalok politikai érdeklődése is megmutatkozott, de ügyeltünk arra, hogy ne ez legyen a meghatározó a tréning során. A vezető, a véleményformáló, a közösségfejlesztő szerepkörökkel kapcsolatos kérdések gyakran nemcsak társadalmi szempontok mentén merültek fel, hanem politikai mércével is mérlegelték őket a csoporttagok, különösen a romák. A közösen vallott értékek mellett a fiatalok számára meghatározóak voltak azok az eltérések is, amelyek az iskolák eltérő értékrendjéből fakadtak. A másság elfogadásának próbáját kínálta ez is. Érdekes volt, hogy a gandhisok argumentációs készsége, véleményformálása, improvizációs készsége rugalmasabb, sokszor érettebb is volt. Ezt bizonyára a Gandhi Gimnáziumban felkínált modellek - temperamentum, függetlenség, szabadosság, liberális nevelés - és az azokban megnyilvánuló értékek alakíthatták, eredményezhették.
A romáknál megmutatkozott a Gandhi Gimnázium sajátos helyzetéből fakadó "üvegházhatás" - ti. az, hogy csupán egymás között mozognak a roma fiatalok - néhány következménye is. Volt olyan roma, aki először élte meg életében, hogy "lecigányozzák". Foglalkoztunk ezzel az esettel. Később már tudatosan "hoztuk be" ezt a tapasztalatot a csoportokba, megvitattuk az "üvegházhatásból" fakadó következményeket, részben azzal a céllal, hogy majdani valódi élethelyzetekre készítsük fel őket.
Egy tipikus helyzettel kellett a szép roma lányoknak is szembenézniük. Előfordult, hogy annak ellenére, hogy előző este együtt szórakoztak a másik iskolából érkező fiúkkal, másnap a kiscsoportban újból előjöttek az előítéletek. - Hiszen tegnap még haver voltál?! - fakadtak ki ilyenkor. Sokatmondó jelzések mutatták, hogy hogyan is élték át ezt a helyzetet: az egyik oldalon árulásként, a másik oldalon harcba szállásként a "a mundér becsületéért".
A kiscsoportos foglalkozásokon az egyik feladatban meg kellett fogalmazniuk a csoporttagoknak, hogy melyek a számukra fontos értékek. A gandhisok közül sokan említették a cigányságot. A nem romák megkérdőjelezték, hogy ez valóban érték volna. - Vagyis nekünk is érték a magyarságunk? - kérdeztek vissza ironikusan és bizonytalanul. Korábbi élettapasztalatukból hiányzott a lehetőség és az igény - amely most adott volt - a közösséghez tartozás értékének és jelentőségének kinyilvánítására.
A szerepjátékok is hasznos tapasztalatot hoztak. Egy alkalommal például, amikor a romák azt a feladatot kapták, hogy játsszanak el egy magyar családot, akkor az egyikük kiszorult: nagyon a szélen kapott helyet. A családtagok bemutatásakor kiderült, hogy ő, a "nagyapa", egy nyugdíjasotthon lakója. A romák, akik számára a nagy, többgenerációs család szent, a családi összetartó erő nagyon fontos, ilyennek látják a nem romákat. Felmérésekből ismert, hogy nincsenek hajléktalan romák, mert a rászorultat azonnal befogadja egy roma közösség, és így a közösség tagjává válik.
Az első tréningcsoport záró értékelésekor az egyik diák nagyon sommás kijelentést tett: "No, a romákat már elfogadom, de a zsidókat akkor is utálom. Igen, mert megtapasztaltam, hogy te más vagy." A csoportfoglalkozások alatt többször is világossá vált, hogy jótékonyan hatna, ha többfajta másság is megjelenhetne ebben a keretben. Az etnikai és másfajta sokféleség kultúránk ténye, együtt élünk más nemzetiségű, más bőrszínű emberekkel, köztük olyanokkal is, akik magyarnak vallják magukat.
Három évfolyam diákjai végezték el a tréninget. Összehasonlítva a három évfolyam viselkedési szokásait, az együttlétek alatt kialakított együttélési normákat, jókora különbségeket tapasztalunk. Az első évfolyam tréningjeire egyértelműen rányomta a bélyegét a piaristák többségi fölénye: harcias beállítódása, a "majd mi megmutatjuk" modora. Ez a gandhisokból nemcsak védekezést váltott ki, hanem azt is eredményezte, hogy egymás ellen fordultak: egymás viselkedését újraértelmezték, magyarázták a többség felé, ítélkeztek, amit természetesen viszálykodás követett. A harmadik évfolyamnál épp ellenkezőleg volt: a gandhisok "álltak be" a támadásra, amit még erősített fizikai fölényük is. Ezt a védekező-támadó magatartást részben a jelenlévők lelki habitusának tudhattuk be, részben az előző évfolyamokból kapott "híreknek". A csoportokban manifesztálódnak ezek az érzések és egyben korrigálódnak is.
Az elszakadást is különbözőképp élték át a résztvevő fiatalok. A búcsúzás érzelmileg megrendítő helyzet. Már azt is nehezményezték és jelezték is egymásnak, ha két találkozás között nem jelentkeztek vagy nem reagáltak levelekre. Az utolsó csoportos foglalkozás egy részét annak szenteltük, hogy a diákok címet cseréljenek, és írjanak egymásnak pár soros "búcsúlevelet". Azonkívül, hogy utótalálkozókat kezdeményeztek, a diákokban megfogalmazódott az igény, hogy iskoláik közötti alakuljon ki intenzívebb kapcsolat. Vannak, aki a mai napig rendszeresen tartják egymással a kapcsolatot, van, aki csak néha jelentkezik, és vannak közöttük olyan is, akik a trénerekkel való kapcsolatot is igénylik és ápolják. A barátság megmaradt.
A résztvevők azt élték meg ezeken a tréningeken, hogy mindenki annyit visz
el, amennyit maga is hozott. Ki mennyire gazdagítja a csoportot, annyira gazdagodik
önmaga is. Az együtt eltöltött munkát hasznosnak találták, és mi nyitottak vagyunk,
hogy másokat is segítsünk megtapasztalni ezt.