1998-ban a pannonhalmi apátságban egy nagyon értékes konferenciát tartottak Magyar megfontolások a Soáról címmel (v. ö. Rábai et al., 1999). A kétnapos tanácskozáson papok, rabbik, teológusok, történészek és laikusok keresték a választ arra a kérdésre, hogyan történhettek meg a Soá szörnyűségei, mit tett vagy tehetett volna a keresztény egyház a tragédia megelőzése, az indulatok féken tartása érdekében. Az indulatok nemegyszer bizony magasra hágtak és a résztvevők egy része gyakran érezte azt, hogy nagyon nehéz lesz kiutat találni a bonyolult, vérrel és kínnal terhelt helyzetből. A laikus ember számára sokszor követhetetlen volt, ahogy a tudós egyházi vezetők, kezükben a Szentírással ugyanazokat a szövegeket elemezték és idézték, mondanivalójuk lényege mégis eltért az ugyanarra az Istenre hivatkozó, ámde másfajta felekezet papjaként fellépő kolléga mondanivalójától.
A tanácskozás szellemét mégis az a közös akarat hatotta át, melyet József Attila A Dunánál című versében fogalmazott meg legpontosabban. A dolgok, a múlt megértése és "kibeszélése" nélkül viszont aligha érhető el előrehaladás a közös dolgok rendezésében. Nem volt véletlen tehát, hogy a konferencia zsidó résztvevői sokszor nagyon aprólékosan, nemegyszer a másik fél merevségét és intoleranciáját felemlegetve mondták el sérelmeiket és fájdalmukat. A keresztény egyházak vezetői részéről viszont sok olyan előadás hangzott el, mely az egyházi liturgiában és hitéletben még ma is élő és létező zsidóellenes elemeket taglalta. Papjaink nagyon önkritikusan, sokszor önvádló módon beszéltek a katolikus, illetve a református egyház néhány antiszemita attitűdjéről, mondván, hogy ezek megléte és használata még ma is komoly akadályokat gördít a zsidó és keresztény párbeszéd útjába. Ugyanakkor annak is tanúi lehettünk a konferencia során, hogy zsidó laikusok saját egyházukat támadták, bírálva annak merevségét, kirekesztő magatartását.
A szervezők, Várszegi Asztrik főapáttal az élen, a tanácskozás záróakkordjaként egy olyan blokkot iktattak a programba, melynek lényege a kiút, a lehetséges megoldások keresése volt. A szervezők egyike hallott a dunaszerdahelyi székhelyű Márai Sándor Alapítvány etnikai kommunikációs tréningjeiről és meghívót küldött nekünk is, hogy egy rövid előadásban ismertessük a résztvevőkkel többéves tapasztalataink lényegét. Először szabadkoztunk, mondván, nem vagyunk szakértők a vallási témakörben, ámde hamarosan világossá vált számunkra, hogy a szlovák-magyar párbeszéd előmozdításában szerzett tapasztalatainkat fel lehetne használni a zsidó-keresztény dialógus kialakításában is.
A félórás beszámoló hatása döbbenetes volt. Magas rangú papok, teológusok, egyetemi tanárok jöttek gratulálni eredményeinkhez és érdeklődtek, valóban komolyan gondoltuk-e azt a felajánlásunkat, mely szerint szakembereink a jövőben hajlandók lennének egy zsidó és keresztény fiatalokból álló csoport számára is hasonló tréning megszervezésére.
Aztán, ahogyan ez történni szokott az ilyen konferenciák után, több hónapos csend következett. Ezalatt az idő alatt néhányszor még telefonon és személyesen beszélgettünk Várszegi Asztrikkal az előadás során elhangzott felajánlásról, de lényeges előrehaladásra nem került sor.
Így aztán valóban meglepetésként ért bennünket az a levél, melyet egy Kecskeméten tevékenykedő matematika-német szakos tanártól, a Magyar Pax Romana alelnökétől, Mikulás Domonkostól kaptunk 1999-ben. A tanár úr a Pannonhalmán elhangzott előadásra és a felajánlásunkra hivatkozva javaslatot tett egy tréningcsoport beindítására. Igaz, hogy az általa javasolt csoport összetétele különbözött a konferencián említett, vallási jellegű és szerkezetű munkától illetve csoporttól, de tartalmilag hasonló és társadalmilag rendkívül súlyos problémákat felvető tréningcsoport megalakítására tett javaslatot.
A Magyar Pax Romana azt ajánlotta a Márai Sándor Alapítvány vezetőségének, hogy szakemberei dolgozzanak ki egy speciális tréningprogramot, mely elősegítené a roma és magyar gimnazisták közti kommunikációt, elősegítené a különböző etnikumokhoz tartozó fiatalok számára egymás jobb megismerését, csökkentené a meglevő előítéleteket és a társadalmi feszültségeket.
A MSA-ban ez idő tájt már foglalkoztunk roma tréningcsoportok szervezésével és konkrét tapasztalataink is voltak, hiszen szakembereink több mint egyéves gyűjtőmunkán vettek részt Szlovákia romalakta településein, és a személyes beszámolókra és tapasztalatokra építve alakították ki az alapítvány roma tréning-tervezetét. Ezenkívül a szlovák kormány megbízásából egy PHARE által finanszírozott tréninget is lebonyolítottunk már, melynek annak idején nagy sikere és visszhangja volt az országban.
Úgyhogy a közvetített felkérésen nem kellett sokáig tépelődnünk. Személyes találkozásunk során Domonkos elmondta, milyen feltételek mellett tudná megszervezni a tréningeket. Közölte, hogy a pécsi székhelyű Gandhi Gimnázium roma diákjai mellett a kecskeméti piarista gimnázium és a szegedi Karolina Gimnázium tanulói lennének a résztvevők. Elmondta azt is, hogy a diákok önkéntes alapon vesznek részt a tréningeken, ami annyit jelent, hogy ő és kollégái beszélnek majd erről a lehetőségről a tanulóknak és így próbálnak meg érdeklődőket toborozni.
Mint említettük, voltak már tapasztalataink roma csoportokkal és maga a problematika sem állt távol tőlünk, hiszen a MSA már 1999-ben készen állt hosszú távú roma programjával, melynek lényege az volt, hogy nyolchónapos tréning során különböző szakterületeken roma asszisztenseket képezünk ki, akik a sikeres vizsga után visszatérnek lakóhelyükre és a helyi önkormányzattal együttműködve dolgoznak az ottani roma közösség tagjainak további képzésében. Hosszú távú roma tréningprogramunk neuralgikus pontja a pozitív diszkrimináció elvének elfogadtatása és bevezetése a szlovák jogrendbe. Ezzel a jogi intézkedéssel, melyet sok nyugat-európai országban valamint az Egyesült Államokban és Kanadában is alkalmaznak (különböző országokban más-más elnevezéssel: affirmative action, quota system stb. néven), két célt követtünk. Először is azt akartuk elérni, hogy a résztvevők egy ilyen intenzív, ámde mégiscsak lényegesen lerövidített képzési folyamat ellenére is érvényes bizonyítványt (certifikátot) kaphassanak, melynek birtokában a helyi önkormányzat fizetett roma szakértőként alkalmazhatja őket a helyi orvos, tanító, polgármester, rendőr mellett, pontos munkaköri leírással és megszabott feladatokkal. Így tehát egyrészt munkát biztosítunk ezeknek az embereknek, másrészt elérjük azt, hogy a roma többségű kis településeken roma szakemberek foglalkoznak a helyi problémák (oktatás, egészségügy, háztartásvezetés, szociális problémák stb.) megoldásával. A pozitív diszkrimináció bevezetése egy másik, ez idáig megoldhatatlannak tűnő problémát is megoldana. Ugyanis a klasszikus középiskolai, főiskolai és egyetemi képzést kapott romák nagy része nem tér vissza azokra a településekre, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk. Többségük a nagyobb városokban keres magának munkát és sokszor az is előfordul, hogy a diplomát szerzett roma fiatal a továbbiakban nem vállal fel semmi közösséget a roma etnikummal, és ezt nyilvánosan is deklarálja azzal a kifejezéssel, hogy ő már többé nem roma, hiszen műveltségi szerkezete és életformája a diploma megszerzése után lényegesen eltér a roma településeken lakó egykori sorstársaitól. Az általunk javasolt megoldás lényege épp az lenne, hogy a rövidített kurzusokon megszerzett diploma nem országos érvényű. Birtokosa csak abban az esetben jut munkához, ha azon a településen, abban a régióban helyezkedik el, amelyikről származik.
Ez a tervezet nagy viharokat váltott ki Szlovákiában. Sok szakember, köztük nem egy roma származású is azt állította, hogy a pozitív diszkrimináció ellentétes az ország alkotmányával és az ilyen képzésnek és szellemiségnek nincs helye egy modern európai állam jogrendjében.
Az affirmative action alkalmazásának általunk javasolt vitájára mind a mai napig nem került sor a szlovák parlamentben. Véleményünk továbbra is az, hogy a roma közösség integrációját így fel lehetne gyorsítani.
A romák integrációjáról nagyon sokat beszélünk manapság, de hatékony lépések e téren alig történnek. Pedig a romák (cigányok) és a többségi nemzet viszonyának alakulásának történetéből kiderül, hogy épp a különállás, a szegregáció ténye okozta a legtöbb problémát ezen a területen.
A mára megsokasodott irodalmi és történelmi alkotás, amely a cigányság európai történelmével foglalkozik, arról tanúskodik, hogy a XV. századtól kezdve Európa nemzetei szinte kivétel nélkül úgy tekintettek a cigányságra, mint egy alkalmazkodni képtelen, veszélyes népfajra. Az első német nyelvű kiadványok már akkor megjelentek róluk, amikor a cigányoknak még híre-hamva sem volt a kontinensen. Ezekben a művekben a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy valahonnan Ázsia felől közeledik felénk egy nomád népcsoport, melynek tagjai veszélyes rablók, csalók és naplopók, és ha Európa meg akarja védeni magát velük szemben, akkor kemény rendszabályokat kell foganatosítania velük szemben.
És valóban Európa legtöbb államában nagyon hamar megszülettek ezek a rendszabályok, melyek lényeges pontjai alig különböztek egymástól. E törvények értelmében a cigányokat törvényen kívülieknek tekintették, velük szemben a legkeményebb rendszabályok is megengedettek voltak, beleértve a tömeges gyilkosságokat, valamint az ún. cigányvadászatokat is. A cigány a legkisebb szabálysértésért is a legszigorúbb büntetést kapta, és a koronás fők, valamint a hercegségek, illetve a grófságok irányitói mintha összehangolták volna tevékenységüket, ha a cigányok üldözéséről volt szó.
A különféle szabályok és törvények közös vonása az volt, hogy a cigányság semmi esetre sem telepedhetett le egy bizonyos helyen, egy-két napi haladék után útra kellett kelniük és el kellett hagyniuk az adott ország (hercegség) területét. Az ilyen rendszabályok nemegyszer bizarr formában jelentek meg, hiszen ismerünk olyan rendelkezéseket is, melyek szerint az adott területre érkező cigányokat a város kapuin kívül megvendégelték, esetleg megajándékozták, aztán gyorsan útilaput kötöttek a talpuk alá, mondván, hogy huszonnégy órán belül el kell hagyniuk a területet.
A XVIII. század folyamán éppen a mai Magyarország és Ausztria területén léptettek életbe olyan rendszabályokat, melyek liberálisabb szellemben bántak velük - így nem véletlen, hogy Európa nyugati és északi területeiről tömegesen menekültek a cigányok csoportjai erre a vidékre. Itt a törvény megengedte ugyan letelepedésüket és azt is, hogy bizonyos szakmákat tanuljanak és végezzenek, de szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy elkülönülten éljenek, ne keveredjenek a többségi lakossággal. Mária Terézia egyik rendelete újmagyarokként tesz említést róluk és "integrációjukat" úgy képzeli el, hogy feladatául adja a magyaroknak, hogy a cigány gyerekeket sajátjukként neveljék, tehát ne cigánynak, hanem jó magyarnak.
A XIX. század folyamán lépnek életbe azok a rendszabályok, melyek már emberként bánnak velük, tehát közvetlenül üldözésüket, tömeges gyilkolásukat nem engedik meg, ámde e törvények is pontosan rendelkeznek arról, hogy a cigányoknak elkülönülten kell élniük a többségi lakosságtól.
A kegyetlenkedéseken kívül ez az állandó távolságtartás a jellemzője a többség-cigányság viszonyának. A szegregáció természetes jó táptalaja az előítéletek kialakulásának, hisz a többségi nemzetnek nincsenek közvetlen tapasztalatai, információi a cigányok életmódjáról, gondolkodásáról, értékrendjéről.
Egy 1994-ben végzett kutatás során (lásd Bordás-Hunčik, 1995) győződtünk meg arról, hogy a szociális távolságnak, a közvetlen információ hiányának milyen komoly következményei lehetnek még két olyan nép viszonyában is, akik hosszú évszázadokon keresztül egymás közvetlen közelében éltek (magyarok és szlovákok). A magyar-szlovák viszony egyik legneuralgikusabb pontja is az a tény volt, hogy a két nép képviselői között alacsony volt a szociális érintkezés frekvenciája és intenzitása, ezért sokszor csak másodkézből kapott információkra támaszkodhattak akkor, amikor a másik nép képviselőiről alakították ki véleményüket, nézeteiket. És ezek a közvetett információk sokszor mitikus, mágikus formákat öntöttek és generációról generációra éltek tovább. A mindennapi gyakorlatban sokszor találkoztunk az olyan kijelentésekkel, melyek szerint: "Én ugyan csak egyszer kerültem kapcsolatba egy magyarral (szlovákkal), és akkor egész jól kijöttünk egymással, de a nagyapám és a szomszédom mesélte, hogy ő sokáig köztük élt és szörnyű dolgok történtek vele."
Nos, a cigánysággal kapcsolatban a társadalom többsége pontosan az ilyen másodkézből kapott információkra támaszkodik, hiszen a cigányság a fent említett rendelkezések és a tovább élő gyakorlat szellemében egészen napjainkig szegregáltan, a többségtől elkülönülten él, és így igazi interetnikus kapcsolat nem jöhetett létre közte és a többségi nemzet képviselői között.
Tréningprogramunk egyik legfontosabb eleme tehát az volt, hogy ezt a máig létező szociális távolságot (szakadékot) csökkentsük és kommunikációs csatornákat létesítsünk a többségi nemzet fiataljai és a cigány diákok között.
A konfliktuskezelés első és egyik legfontosabb lépése az, hogy a szembenálló felek "nyitnak" (opening) és a mediátor (facilitátor) segítségével részletes információt adnak a velük szembenálló félnek önmagukról, elgondolásaikról, vágyaikról, céljaikról. Ezen információcsere nélkül képtelenség továbblépni a közös nevező keresése felé.
Mi tehát egy olyan modellt alkalmaztunk munkánk során, amelyik lehetővé teszi, hogy magyar és cigány fiatalok a csoport nyilvánossága előtt beszélhessenek önmagukról, családjukról, történelmükről, félelmeikről és örömeikről, sikereikről és kudarcaikról. A csoportvezető feladata ebben a stádiumban az volt, hogy mederben tartsa a diszkurzust és finom beavatkozásaival hozza a felszínre e beszámolók alapján a közös jellemzőket, az emberi lét nem etnospecifikus meghatározóit.
A fiatalok tehát a közvetlen információcsere, kommunikáció során rádöbbennek arra, hogy vágyaik, szerelmeik, szorongásaik, kötődéseik nagyon sok esetben hasonlóak vagy azonosak még akkor is, ha ezek külső megjelenési formáiban különbségek vannak.
Az előítéletek és negatív sztereotípiák ugyanis ezekre a felszínen megjelenő különbségekre építenek, ezeket nagyítják fel, és ezáltal rajzolnak meg egy ellenséges, félelmetes képet a másik félről.
De ha elégséges idő és megfelelő körülmények vannak ahhoz, hogy a résztvevők érzelmileg is ráhangolódjanak a másik fél gondjaira és elképzeléseire, akkor a konfliktus valószínűsége csökkenni fog.
Az általunk alkalmazott módszer részletes leírásával az alábbiakban foglalkozunk részletesebben, de erről az első részről, tehát a szociális távolság csökkentéséről még annyit kell tudnunk, hogy minden egyéb technika alkalmazása nélkül is eredményeket hozhat. A világ számos országában alkalmazzák az ún. story-telling technika néven elhíresült módszert, mely lényegében megegyezik a mi tréningjeink első fázisával, vagyis "mindössze" annyit csinál, hogy a konfliktusban részt vevő felek képviselőit csoportba szervezi és a munka során a csoporttagok "csak" ülnek és mesélnek önmagukról, népükről, vágyaikról.
A gimnazistákkal tervezett munka egy szegmensében mégis eltért eddigi tevékenységünktől, mégpedig abban, hogy ilyen életkorú polgárokkal még nem voltak tapasztalataink. Trénereink között ugyan sok olyan szakember van, aki gyerekek és fiatalok kezelésével foglalkozik, tehát nem a szakértelem hiánya okozta a legfőbb gondot.
A problémánk abból adódott, hogyan oldjuk meg a természettudományokban in vivo és in vitronak nevezett módszerek közti különbségek áthidalását egy olyan korosztály esetében, amelyiknek még nincsenek kikristályosodott nézetei az életről. Konkrétan arról van szó, hogy a tréning során bármennyire is szeretnénk életszerű helyzeteket kialakítani (ezt elsősorban az ún. sajátélményű munkával lehet elérni), mégiscsak laboratóriumi jellegű körülmények és helyzetek alakulnak ki. Majd a tréning után a fiatal hazautazik, visszatér abba a közegbe, amely érzelmeit, gondolkodását eredendően táplálja és irányitja és az itt kapott impulzusok és élmények, speciálisan a másik - roma, illetve magyar - etnikum irányában diametrálisan eltér azoktól a behatásoktól, melyeket a tréning során tapasztalt meg a fiatal.
(Ez a dilemma a tréningek során is dolgozott bennünk és valahányszor elváltunk egy hétvégi foglalkozás után, mindig szorongva gondoltunk arra, hogy milyen visszajelzéseket kapnak majd fiatal barátaink otthon, iskolájukban, szórakozóhelyükön, ha szüleikkel, tanáraikkal, barátaikkal megosztják a tréning során szerzett élményeiket és benyomásaikat.)
A legkomolyabb megoldandó feladatnak tehát az mutatkozott, hogy miként tudjuk elérni azt, hogy az említett, inkább laboratóriumi körülmények között megszerzett ismereteket és elsajátított sztereotípiákat hogyan tudják a résztvevők olyan mélyen beépíteni egyéniségükbe és mindennapjaik viselkedésmódjába, hogy azok ellenálljanak az in vivo körülmények frusztrációinak.
Ezért egy olyan szerkezetű tréningprogramot dolgoztunk ki, ahol a hangsúly az önismereten volt. Az önismereti elemeket elsősorban a Moreno által kifejlesztett pszichodráma technikáinak alkalmazásával akartuk úgy elsajátíttatni a résztvevőkkel, hogy azok ne csak felszínes változást váltsanak ki belőlük, hanem olyan attitűdváltozásokhoz vezessenek, melyek az egyén gondolkodását, érzésvilágát, cselekedeteit olyan mélyen meghatározzák, hogy ezek az in vivo, vagyis a reális életben átélt frusztrációknak és behatásoknak is effektíven ellent tudjanak állni. A módszer részletes leírása megtalálható a jelen könyvben.
Az elmúlt egy-másfél esztendőben sok olyan nemzetközi konferencián vettünk részt, ahol egyrészt beszámolhattunk ténykedésünkről, másrészt meghallgathattuk, hogy a világ különböző helyein tevékenykedő kollégáink milyen módszereket alkalmaznak a mienkhez hasonló konfliktusok megoldásánál. A beszámolóinkra érkezett reakciók egyértelműen pozitívak voltak, a szakemberek többsége kiemelte azt a tényt, hogy egy olyan módszert alkalmazunk az etnikai jellegű konfliktusok megoldásánál, melynek ugyan egyetlen egy eleme sem új, mégis az általunk összeállított szerkezet az újdonság erejével hat és rendkívül hatékonynak tűnik.
Eddigi munkánk során kizárólag - paradoxnak hangozhat - preventív konfliktuskezeléssel: olyan jellegű társadalmi feszültségeknél alkalmaztuk a módszerünket, melyek esetében nem került sor súlyosabb és társadalmilag kiterjedt konfliktusra. Szlovákiában a kilencvenes évek elején, közepén kitapintható volt a szlovák-magyar etnikai feszültség, de véres eseményekre nem került sor. A roma-többségi szembenállás esetében ez már, sajnos, nem mondható el, mert országunkban igenis voltak etnikai alapú bűncselekmények, sőt, gyilkosságok is (ezt akkor is ki kell mondani, ha a későbbi bírósági ítéletek az adott gyilkosságot nem minősítették faji eredetűnek). De hál'Isten Szlovákiában sem generálódott össztársadalmi méretűvé a többségi-roma feszültség.
Nos, ilyen esetekben alkalmaztuk a könyvben leírt tréningmódszert. A fent említett konferenciákon sokszor okozott megnyugvást és elégedettséget az a tény, hogy egyre több külföldi szakember számolt be hasonló szerkezetű foglalkozásokról - pl story telling a palesztin-izraeli konfliktus megoldásánál, és legutóbb Kanadában indult be az egyik egyetemen egy olyan arab-izraeli csoportfoglalkozás, melyen a pszichodrámát központi elemként alkalmazzák.
Számunkra nagy elégtételt jelent ez a tény, hisz a Márai Sándor Alapítvány tréningmunkája során már 1996-tól ez a módszer áll képzésünk középpontjában. Többször gondolkoztunk már azon, hogy etnodráma néven kidolgozzuk ennek az igen hatékony képzési módszernek az etnikai jellegű konfliktusokra használatos verzióját is.
Hogy munkánk végül is sikeres volt-e vagy sem, azt csak a résztvevők tudnák eldönteni. Mi, trénerek, mindent megtettünk azért, hogy a fiatal csoporttagok ne csak a közös együttlét élményeivel gazdagabban távozzanak a tréningek után, hanem valóban hasznos és használható eszközöket is elsajátítsanak, melyek alkalmazásával a jövőben kooperatív módon közelíthetik meg a mindennapok konfliktushelyzeteit, ellenállnak a provokatív célzatú kihívásoknak, az olcsó propagandának, mert az intellektuális gazdagodás mellett látásmódjuk, érzésviláguk is megváltozott.
Jegyzet
* Az utószó szerzője Hunčik Péter a Márai Sándor Alapítvány igazgatója, a tréningprogram
egyik vezetője. [vissza]