A zsidó-keresztény párbeszéd jelen állása szempontjából az utóbbi idők legjelentősebb lépése a Szentszéknek ez év március 12-én Emlékezünk: megfontolások a Soáról címmel megjelent dokumentuma. A dokumentumot az a bizottság készítette elő, amely a Szentszéknek a zsidósággal való vallási kapcsolataival foglalkozik. Az irat a katolikus egyház híveihez szól, és II. János Pál pápának a bizottság elnökéhez, Edward Idris Cassidy bíboroshoz intézett jóváhagyó levele kíséri.[1] A dokumentum a szokottnál is erősebb visszhangot és vitát váltott ki világszerte. Hazánkban - tudomásom szerint - a legmarkánsabb kritikája abban a beszélgetésben hangzott el, amit a Magyar Hírlap április 11-én megjelent száma közöl Majsai Tamás protestáns teológussal, a Wesley János Lelkészképző Főiskola Egyháztörténeti Tanszékének vezető tanárával. Az egyháztörténész mindjárt a beszélgetés elején megjegyzi, hogy mind a zsidók, mind pedig "a katolikus egyház hosszan tűrő progresszivistái, de sokan más keresztény egyházak tagjai köréből is gyarlóan kevésnek ítélik azt, ami most végül is megjelent [a dokumentumban]".
Kérdés, miért ítélik "gyarlóan kevésnek" a dokumentumban mondottakat.
Heinrich Missalla nyugalmazott teológiai tanár, egy német nyelvű katolikus folyóirat,
a Publik-Forum 1998/6. számában megjelent írásának alcíme így fogalmazza
meg a kritikusok elégedetlenségét: "Eljátszott történelmi esemény; a katolikus
egyház nem kér bocsánatot a zsidóüldözésben vállalt bűnrészességéért".
Talán ezt tekinthetjük az elégedetlenség legélesebb megfogalmazásának. Lényegében
azzal a súlyos mulasztással vádolja a dokumentumot, hogy ahelyett hogy elismerné
a katolikus egyháznak, mint intézménynek, vétkes részességét a Soá bűnében,
s ezért bocsánatot kérne a zsidóságtól, csak "mélységes sajnálkozását"
fejezi ki a történtekért, és mindössze azért kér bocsánatot, hogy bizonyos tagjainak
része volt a bűntettben. Ha ez a kritika helytálló volna, akkor a dokumentumot
figyelemre méltó visszalépésnek kellene tekinteni a zsidó-keresztény párbeszéd
folyamatában, aminek káros hatását nem enyhítené a kritikusok néhány, a dokumentum
jószándékára vonatkozó, békéltető megjegyzése.
Nos, helytálló ez a kritika?
Az első, amit mindkét fenti és minden más kritikával szemben meg kell jegyeznem, az egy alapvető félreértés: ezek a kritikák nincsenek tekintettel a szentszéki dokumentum műfajára. Ez a dokumentum ugyanis nem a pluralista világnézetű nyugati társadalom nagy nyilvánosságának szánt és az antiszemitizmus visszautasítását szorgalmazó nyilatkozat. Még kevésbé valamiféle bocsánatkérő irat, amit a Szentszék a Soával kapcsolatosan feltételezett egyházi vétkekért és mulasztásokért a zsidósághoz intéz. Címzettjei sem nem általános értelemben a társadalom, sem nem a zsidóság, hanem a katolikus egyház hívei. Ez - mint a címe is tanúsítja - lényegében emlékirat: visszaemlékezés a félszázaddal ezelőtt elkövetett társadalmi bűntett szörnyűségeire. S ezt azzal a szándékkal teszi, hogy a tragédiát felidéző évforduló alkalmával emlékeztessen a bűntettre, és az egyház nevében, a pápa jóváhagyásával, újra elítélje azt. Amennyiben pedig a katolikusoknak ebben, vagy más múltbeli zsidóüldözésben részük volt, az elkövetett bűnökért bocsánatot kérjen. Ám ugyanakkor azokról sem feledkezik meg, akik - amennyiben módjuk volt rá - kiálltak az üldözöttek mellett. Olyan emlékiratról van tehát szó, amely az erkölcsi nevelés szándékával tájékoztatja ebben a kérdésben a katolikus egyház híveit és a velük együttérző többi keresztényt. Tulajdon szavaival valóságos memoria futuri ez az irat: azért hívja fel az egyház híveit erre a visszaemlékezésre, hogy részükről és az ő hatáskörükben ilyesmi a jövőben soha többé ne forduljon elő.
A második megjegyzésem az antiszemitizmus és az antijudaizmus dokumentumban történt gondos megkülönböztetésére vonatkozik. Majsai Tamás kritikája főleg erre irányul. Szerinte ez a megkülönböztetés "az egyik legrafináltabb és legtarthatatlanabb frázisa az egyházi nyelvezetnek". Nos, az igazság az, hogy itt nem merő frázisról, nem mesterkélt megkülönböztetésről van szó, hanem két olyan fogalomról, amelyek kultúrtörténeti eredete merőben eltérő, és csakis gondatlan összekeverésükből származhat az a jogtalan vád, hogy az egyház mint intézmény bűnrészese a Soának.
Az antiszemitizmus ugyanis újkori kultúrtörténeti jelenség. Alapja az árja faj magasabb rendűségét hirdető rasszista elmélet, amelyet A. de Gobineau dolgozott ki a múlt század közepén. Ennek következménye lett az egész szemita faj - és nemcsak a zsidóság - iránt kialakult ellenérzés, az antiszemitizmus elterjedése. S végül ebből fejlődött ki a hitleri nemzeti szocializmus hivatalos ideológiaként vallott antiszemitizmusa.
Az antijudaizmusnak viszont teológiai és nem ideológiai gyökerei vannak. Kifejezetten keresztények zsidóellenes gondolkodását és viselkedését, sőt üldözésben is megnyilvánuló tetteit jelöli. Gyökerei az üdvösség történetének, és ennek keretében a "Jézus-eseménynek" eltérő értelmezésébe nyúlnak vissza. Az Ószövetség népének körében volt aki elfogadta, volt aki visszautasította az Isten országa elérkezéséről szóló messiási örömhírt. Ez a tény megoszlásra vezetett a zsidó nép körében. Az adott körülmények közt - a római birodalom keretében élő zsidóság társadalmi és politikai helyzetére gondolok - emberileg érthető, hogy a zsidó nép akkori vezetői üldözték Jézus híveit. Ám a későbbi évtizedekben, amikor az egyház a zsinagógával szemben nagyobb önállóságra tett szert, és a hellenista világ pogány népei közt is terjedni kezdett, Jézus zsidó hívei és tanítványaik, a pogányságból megtért keresztények fordultak szembe a zsidókkal. Ez a hitből eredő ellentét, amelynek meg kellett volna maradnia a bibliai üdvösségtörténet eltérő értelmezésének elvi síkján, sajnálatosan olyan gondolkodást és magatartást alakított ki a kereszténnyé váló társadalomban, amit a dokumentum antijudaizmusnak nevez.
Ez a kultúrtörténeti tény iránt lelkiismeretben is kötelező megkülönböztetés azonban nem ment fel az alól a Majsai Tamás által élesen megfogalmazott vád alól, hogy az antijudaizmus előkészítette a talajt a hitleri antiszemitizmus befogadására és elterjedésére. Maga II. János Pál pápa az antijudaizmus gyökereiről rendezett római szimpózium résztvevőihez 1997. október 31-én intézett beszédében elismerte, hogy a "keresztény világban - nem állítom, hogy az egész egyházban - túl sokáig forogtak közkézen az Újszövetség téves és igaztalan értelmezései a zsidó népről és vélt bűnösségéről, ellenséges érzelmeket szítva a nép iránt".[2]
Érthetjük-e úgy ezeket a szavakat, hogy az antijudaizmus, mint bizonyos újszövetségi szövegek (Jn 8,44; 1Tessz 2,15) téves és igaztalan értelmezésének következménye, ténylegesen előkészítette volna a hitleri antiszemitizmus talaját? S e szavak közül a legmarkánsabb, a Pilátus ítélőszéke előtt elhangzott felkiáltás: - "Az ő vére rajtunk és fiainkon!" - úgy értelmezve, mint a nép nevében történt általános felelősségvállalás, feljogosított volna keresztényeket arra, hogy gyűlöljék és üldözzék a zsidókat? Az egzagéták véleménye ma az, hogy itt durva általánosításról van szó. Az akkor és ott elhangzott szavakat csak a jelenlévő és felizgatott népcsoportnak jogosult tulajdonítanunk és nyilván nem vonatkozik Jeruzsálem vagy Judea egész lakosságára, még kevésbé a későbbi korok, sőt napjaink zsidóságára. Az antijudaizmus tehát jogtalanul hivatkozik ezekre a szövegekre.
Kurt Schubert, a bécsi egyetemen a judaisztika nyugalmazott professzora, még tovább megy és a korszerű hermeneutika módszerével igyekszik érthetővé tenni ezeket az általánosításokat. "Csupán annyit mondhatunk - írja a Bibel und Liturgie 1998/1. számában - hogy a mi nézőpontunkból elhatároljuk magunkat tizenkilenc évszázad keresztény antijudaizmusától. Ha nem ezt tennék, vétkeznének. De vajon jelenkori motivációs horizontunkat és tudásunkat számon kérhetjük-e azoktól a nemzedékektől, amelyek egészen más körülmények között éltek?" Válasza, a keresztény hit kötelező elfogadásának mai értelmezésére hivatkozva, meggondoltan nemleges: "Korábban a másik (ti. a nem keresztény hitű ember) megátalkodottnak és renitensnek, az ördög cimborájának számított, ha nem fogadta be hitünk üzenetét. Ma, az ökumenizmus korában másként gondolkodunk erről..."
Másként - hogyan? Itt arról az erkölcsi kötelezettségről van szó, amely a krisztusi hitnek, mint isteni kinyilatkoztatásból eredő tanításnak elfogadására vonatkozik. Kérdés, hogy miféle kötelezettség súlyos bűn terhe alatt a krisztusi hit elfogadása. Ma sokkal árnyaltabban gondolkodunk erről, mint a múltban. Elvileg, objektív értelemben, fennáll ugyan az erkölcsi kötelezettség, hiszen ha Isten szól az emberhez, az embernek nem áll jogában, hogy ne törődjék vele, még ha közvetve, az egyház által szólítja is meg. Engedelmeskednie kell Teremtőjének. Ám gyakorlatban, szubjektív értelemben, kérdéses marad, hogy adott életkörülményei közt képes-e felismerni az ember, hogy valóban isteni kinyilatkoztatásról van-e szó, következésképpen fennáll-e a hit erkölcsi kötelezettsége.
Ebből következik, hogy senkit sem lehet kötelezni arra, hogy higgyen. Hinni vagy nem hinni személyes döntés és egyéni felelősség kérdése. Ha tehát az ember személyes ügyéről van itt szó, akkor a krisztusi hit elutasítása sem jogosít fel arra, hogy egyes újszövetségi szövegek általánosító értelmezéséről indíttatva bárki is felrója a zsidóknak, hogy nem hisznek Krisztusban, s ezzel gyűlöletet szítsanak ellenük és igazolják üldözésüket. A keresztény ember feladata az, hogy tanúságot tegyen hitéről, és hitének belső erejével győzze meg azt, aki nem hiszi, amit ő hisz. Ez az erkölcsileg helytálló, kulturált gondolkodás, sajnos, még nem volt olyan mértékben elterjedve a múltban, hogy megakadályozhatta volna az antijudaizmus kétségkívül kifogásolható megnyilvánulásait. Ezek azonban nem a krisztusi hit tanításából erednek, hanem abból a törekvésből, hogy némelyek a maguk igazát érvényesítsék mindenáron. Ám ha helytelen és erkölcsileg kifogásolható is ez az antijudaizmus, az egyházi vezetés részéről itt nem valami tervszerűen kigondolt és rosszindulatú törekvésről van szó, amit jogos volna a rasszista ideológiából eredő antiszemitizmus előkészítőjének tekinteni.
Schubert professzor úgy gondolja, hogy nem helyénvaló az egyházi mea culpa azok helyett a nemzedékek helyett, amelyeknek a motivációs horizontja a hit kötelező elfogadása tekintetében más volt, mint a miénk.[3] Én viszont úgy vélem, hogy helyes, ha az egyházi vezetőség kifejezi "mélységes sajnálkozását" és bocsánatot kér híveinek múltbeli vagy jelen antijudaista megnyilvánulásaiért. Ám ezt a gesztust világosan megkülönböztetem attól az egyházi magatartástól, mely a "Jézus-esemény" hívő megvallásával üdvtörténeti alapon különbözik attól, ami ennek az eseménynek a zsidó részről történő értelmezése. Itt már nem antijudaizmusról, hanem az egyház hitének isteni megnyilvánuláson alapuló lényegbeli igazságáról van szó.
A kérdés végső soron nem is az egyház bizonyos tagjainak antijudaizmusára vonatkozik, hanem pontosan arra, hogy az egyház erkölcsi értelemben felelős-e és mennyiben ezért az antijudaizmusért, vagyis vádolható-e bűnrészességgel tagjainak antijudaizmusa miatt. S ha igen, elvárható-e az egyháztól, mint intézménytől, hogy bocsánatot kérjen a zsidóságtól?
Válaszként először is megjegyzem, hogy minden emberi intézménynek, egy vallási közösségnek is joga, hogy meghatározza, mit tart önmagáról, és mit tekint küldetésének. Nos, a katolikus egyház legutóbb a II. vatikáni zsinaton ezt korszerű formában újra meg is tette. A zsinati tanítás alapján úgy tekintjük az egyházat, mint azt a vallási közösséget, amelyben Krisztus, a megdicsőült Úr, a történelem folyamán a Szentlélek erejével megvalósítja a múltban végbevitt és örökérvényűvé vált üdvözítő művét. Ha az egyház nem volna több, mint "a hitben megigazultak gyülekezete", egyfajta Krisztus-hívő baráti társaság, amit, mint valami klubot, tagjai maguk hoznak létre, akkor bibliai értelemben nem is tekinthetnénk egyháznak. Az egyházat valójában Krisztus maga hozta létre. Mint lényegében az egyetlen közvetítő Isten és ember közt, megváltó tettével ő békítette meg Istent az emberrel. Ő hívta és hívja meg az embert ma is, hogy része legyen ebben a megbékélésben. Aki tehát hisz Krisztusban és megkeresztelkedik, az Krisztussal lép életközösségre, - az Apostol szavaival - az ő testének tagja lesz, és ezzel lesz tagja az egyháznak, mint közösségnek. Az egyházat tehát mindenekelőtt nem tagjainak gyülekezete vagy apostoli intézményessége, hanem a Krisztushoz tartozása határozza meg.
Aki ezzel a bibliai hittel tekint az egyházra, mint arra a krisztusi közösségre, a Krisztus-testre, amelyben a történelem folyamán megvalósul az isteni üdvösség, az nyilván visszautasítja bűnösségének vagy bűnrészességének a vádját. Ezért azt az elvárást is jogtalannak tartja, hogy az egyház bocsánatot kérjen valamiért, amit mint ilyen, nem követett el. Tény azonban, hogy történelmi élete folyamán az egyház különböző korokban és kultúrkörökben élő tagjai nem egyszer tévesen és általánosítva értelmeztek bizonyos újszövetségi kijelentéseket, s ezeknek sajnálatos antijudaista következményei voltak. Mindezért helyénvaló a "mélységes sajnálkozás" kifejezése.
Megemlítem még a kifejezetten XII. Piusz pápára vonatkozó, kérdés formájában felvetett vádat: Miért hallgatott a pápa? Miért nem ítélte el nyilvánosan a Soát, mint az emberség ellen elkövetett bűntényt? Nem volt-e bűnös mulasztás, végül is bűnrészesség ez a hallgatás? Mai utódjának nem volna-e kötelessége, hogy bocsánatot kérjen ezért a mulasztásért?
Annyi bizonyos, hogy nem valamiféle antijudaista gondolkodás volt az oka a pápa hallgatásának, amiért most bocsánatot kellene kérni. Amint Gergely Jenő helyesen írja [4] , XII. Piusz értelmetlennek tartotta, hogy nyilvánosan és ünnepélyesen tiltakozzék, mert ezzel nem változtatta volna meg az eseményeket, "ugyanakkor attól tartott, hogy fellépésével - amit Hitler a konkordátum megsértésének magyarázott volna - a német katolikusok további üldözését váltotta volna ki." Különben is jól tudta, hogy a holland püspöki kar tiltakozása a zsidóüldözés miatt milyen kegyetlen megtorlást váltott ki Hitler részéről. Edith Stein, a szentté avatott zsidó származású karmelita apáca is ennek a megtorlásnak lett az áldozata.
Van-e joga a pápának arra, hogy tiltakozásával egy még kegyetlenebb megtorlást, a zsidókkal együtt keresztények és püspökeik elpusztítását idézze elő? - ez volt XII. Piusz rendkívül súlyos lelkiismereti kérdése. Ő a hallgatás mellett döntött. Jogunk van-e kétségbe vonni döntésének meggondolt tisztességét? Bízzuk az Örök Bíróra az ítéletet.
Befejezésül, hangsúlyozottan megismétlem, hogy a katolikus egyházat mint intézményt,
vagyis a krisztusi üdvösség szakramentális szervét, bűnrészességgel vádolni,
s ezért elvárni tőle, hogy mint ilyen bocsánatot kérjen, véleményem szerint
túlzott elvárás, ami nem mozdítja elő a szentszéki dokumentum őszinte szándékának
megvalósítását: a megbékélés közös ügyét.
Jegyzetek
[1] Jelen kötet 18-26. [vissza]
[2] Mérleg 1998, 34., 70. [vissza]
[3] Lásd uo.78. [vissza]
[4] História 1981, 3, 22-4. [vissza]