"Bármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését - persze valódi és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok -, mindig ugyanazon eredményre jut: tehetetlenül áll előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, tudatállapot, szituációs stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális."[1]
Ez a megállapítás egyszerre kijózanító és kihívó. Úgy gondolom, hogy mindazok számára, akik ismerik a Biblia kijózanító üzenetét a bűn irracionális és transzperszonális valóságáról, sürgető kihívás saját maguk és mások számára megfogalmazni azokat a válaszokat, amelyek segíthetnek feloldani ( és nem elhárítani) a Soá okozta traumát. Ennek jegyében jött létre a pannonhalmi találkozó, hogy ösztönzést adjon az indulatszelídítő és értelmes párbeszédnek.
Hadd utaljak ennek kapcsán egy bibliai történetre.
Káin és Ábel története magába sűríti azokat az ismertetőjegyeket is, amelyek az előítéletek születésének, rögzülésének és végzetes következményeinek mechanizmusát tárják fel. A történet egy olyan világot tár elénk, amelyikben már az oltárok is többes számban léteznek. A különböző oltárokon is többes számban léteznek. A különböző oltárokon másfajta áldozatot mutatnak be. A történetben egyértelműen Ábel a hátrányosabb helyzetben lévő ( másodszülött, akinek a neve is relatív jelentéktelenségére - tünékeny, eloszló, pára - utal). Káin szerez egy egyszeri, számára rossz tapasztalatot. Isten Ábel áldozatára tekint, s nem az övére. A lényeges elem, hogy ebből az egyszeri tapasztalatból általános, mindenkorra érvényes következtetés von le. S ez az általánosított tapasztalat rögzül benne. Káin lehorgasztott feje azt fejezi ki, hogy számára a berögzült kép már fontosabb, mint Ábel test-vér valósága. Már nem a személyt látja, hanem beindul az őt az emberlét alá süllyesztő mechanizmus, amely a végén talán el is hiteti vele, hogy nem embert öl, hanem az őt megelőző s így megalázó "valamit". A visszafordíthatatlan esemény, a testvérgyilkosság bekövetkezte után megtaláljuk az elhárítás mozzanatát is. Az Ábel hollétére irányuló kérdésre adott válasz egyszerre tartalmazza az egyetlen lehetséges választ (őrizője vagyok) és a felelősség elhárítását is (őrizője vagyok?).
A kölcsönös előítéletek ördögi köréből csak akkor tudunk kilépni, ha valóban magunk mögött hagyjuk a "lelki kőkorszakot" (Csepeli György), azt a törzsi tudatot, amelyik kényszeresen mindig csak a "mi" és az "ők" kategóriájában tud gondolkodni. Ez a kettéosztás ott kísért minden régi és újkeletű fundamentalista dualizmusban. Nem szüntethető meg semmiféle hívő vagy nem hívő "varázslattal", de vannak olyan gyakorolható és gyakorolandó "technikák", amelyek segítségével a szeretet logikája válhat az emberi és csoportkapcsolatok vezérlőelvévé. Nem véletlen, hogy a nagy zsidó tudós, Martin Buber így fordítja - hagyományos keresztény változattól eltérően - a felebaráti szeretet parancsát: "Szeresd felebarátodat - ő is olyan, mint te!".
Az említett technikák gyakorlására és használatára véleményem szerint máig mértékadó módon hívja fel a figyelmet Bibó Istvánnak a háború után nem sokkal írt tanulmánya[2]. Bibó szerint a modern antiszemitizmus három összetevője a középkori zsidóellenes előítélet, a zsidóság és környezete egymásról szerzett tapasztalatainak tömege, valamint a modern társadalomfejlődés zavarai. Ezek közül az első és a harmadik olyan természetű, hogy nem lehet ellenük csupán zsidó vonatkozásban küzdeni. A büntetőjogi üldözés kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy "[m]egbüntetni azt az antiszemitát lehet és kell, aki a zsidók elleni gyűlöletre uszít... Annak eldöntéséhez, hogy valami rosszul esik, elszánt zsidógyűlölet-e vagy környezet közönséges általánosításainak része, vagy pedig alkalmi összeütközés eredménye, az egész "zsidózás"-t át kell tennünk mondjuk portugálba, s csak ha portugálokról portugáloknak mondva ugyanúgy büntethetőnek mutatkozik a cselekedet, akkor lehetünk nyugodtak, hogy meglevő és büntethető antiszemitizmust üldöztünk, nem pedig újat tenyésztettünk."[3]
Ugyancsak megszívlelendők nekünk, keresztényeknek az alábbi sorok: "Különösen papok szokták azt hinni, hogy ők hivatásuk folytán minden további nélkül eredményesen beszélhetnek mások bűneiről, így a "zsidó bűn"-ről is... Ezek a tanácsok ugyanis a zsidók számára csak egy rakás ellenséges általánosítást és egy rakás keresztül nem vihető felszólítást jelentenek... Nem is beszélve arról, hogy e tanácsok mögött az a jellegzetes és naiv rémkép van, hogy a zsidóknak van egy titkos szanhedrinjük, főtanácsuk, ahol a zsidó főbankár, a zsidó főforradalmár és a zsidó főújságíró egy nagyszakállú zsidó főrabbi elnökletével együtt ülnek, s időről időre kijelölik, hogy a zsidók hogyan "viselkedjenek"".
A javasolt megoldásnak két eleme van: az egyszerű közlés és a tudatosítás abban a párbeszédben, amelyet zsidók és nem zsidók egymással és maguk között végezhetnek. Csak ez vezethet a két oldalon indulatok által eltorzított és félreértelmezett tapasztalat korrigálásához.
A pannonhalmi találkozó iránt megnyilvánult érdeklődés annak a jele, hogy van igény erre a tisztázó és feloldó párbeszédre, mert ez hitelesítheti a hivatalos egyházi deklarációk üzenetét, megfontolásait, s építheti be az eljövendő generációk szavaiba, gesztusaiba és hétköznapi életgyakorlatába.
Jegyzetek
* Az előadás szövegét megjelentette az Európai utas (1998. 4., 63.) [vissza]
[1] KERTÉSZ Imre, A holocaust mint kultúra [vissza]
[2] BIBÓ István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In uő., Válogatott
tanulmányok. 1-3. kötet, Magvető, Budapest, 2. kötet , 621-797. [vissza]
[3] BIBÓ István, i. m. [vissza]