A közép- és kelet-európai nemzetek történetírására jellemző historizáló nemzetfelfogás bűvöletében fogant modern politikai antiszemitizmus számára kényelmetlen tény, hogy a zsidók a közép- és kelet-európai államalapításokat megelőzően még a Római Birodalom alattvalóiként telepedtek meg Európának ebben a térségében. Nagyobb mérvű zsidó letelepedés azonban csak akkor következett be, amikor a középkori vallási antiszemitizmus által motivált zsidóüldözések következtében zsidók nagy tömegei kényszerültek Európa nyugati régiójából Európa középső és keleti régiói felé menekülni.
A közép- és kelet-európai zsidók története országonként és tartományonként eltérően alakult, de egészében véve közös és tragikus sorsot eredményezett. A középkori elzártság és kiszorítottság évszázadai után a zsidóság akár az asszimiláció, akár az ortodoxia vagy a cionizmus útját választotta, mindegyik kényszerpályának bizonyult. Míg a tizenkilencedik század elején a zsidóság 90 százaléka Európában élt, addig a huszadik század vége felé ez az arány húsz százalékra zuhant.[1] Az oroszországi pogromok elől hárommillióan menekültek Amerikába 1880 és 1920 között. A Soá hatmillió áldozatot követelt, akiknek többsége közép- és kelet-európai volt. A zsidók története azonban paradox módon zsidók nélkül is folytatódik Közép- és Kelet-Európában.[2] Az eset nem példa nélküli, hiszen Shakespeare nagyhatású, Velencei Kalmár című drámája is háromszáz évvel azután íródott, hogy a zsidókat kiüldözték Angliából.[3]
A történelmet nem lehet nem megtörténtté tenni, s ilyen értelemben sosem beszélhetünk "eltűnt népekről", "népek sírjairól", "elsüllyedt civilizációkról". A közép- és kelet-európai zsidóság jelenlétének évszázadai, valamint eltávolíttatásuk körülményei olyannyira sajátosak, hogy a távollét által előidézett jelenlét paradoxona e régió jövőjének is egyik meghatározó tényezőjének ígérkezik.
A modernizáció késve és akadozva érte el Európa középső és keleti régióit.[4] A feudalizmus társadalmi, jogi, ideológiai és mentális béklyói lassan oldódtak. A forradalmak elbuktak. A felvilágosodás iramát nem a társadalom, hanem az állam diktálta. A társadalomszerveződés kereteit birodalmak alkották, melyek súlyosan korlátozták a területeiken élő nemzetek szabad politikai fejlődését.
Közép- és Kelet-Európa születőfélben levő nemzeti társadalmai képtelenek voltak adekvátan reagálni a kapitalista átalakulás kihívásaira. A feudális társadalomszerkezet szívós fennmaradása következtében a polgárság kevés számú és gyenge volt. Az értelmiségi rétegek a kapitalista társadalomszerveződés szükségleteinek kielégítésére képtelenek voltak. A kibontakozó kapitalista fejlődés jóval több társadalmi pozíciót nyitott meg annál, mint ahányat a feudálisan tagolt társadalmi rétegek maguk közül be tudtak tölteni. Kettős társadalmak keletkeztek. Létrejövőben voltak az osztályok, miközben tovább éltek a rendek.
A kapitalizálódás egyedülálló lehetőséget biztosított a gettóéletből kitörni vágyó zsidóság számára, melynek útja csak egyfelé, a kapitalista viszonyok által szült osztálytársadalom pályái felé vezethetett. Ezt az utat megkönnyítette, hogy a zsidók korábban a feudalizmuson kívül, saját kultúrájuk és értékrendszerük szerint élhettek, mely mintegy öntudatlanul felkészítette őket arra, hogy a születőfélben lévő kapitalizmus által létrehozott szükségletek kielégítésére szerfelett alkalmassá váljanak.
A kapitalista átalakulás lényege a piaci gazdálkodás, mely vállalkozó szellemet, racionális kalkulálást, pénzügyi szakértelmet, partikuláris kötöttségektől mentes szemléletet, mozgékonyságot és mindenekelőtt a tudásra való fogékonyságot jelentette. Mindehhez járul a városiasodás, a tömegkommunikáció és tömegszórakoztatás, az infrastruktúra kiépítése, a modern társadalmi szervezetek működtetéséhez szükséges számtalan specifikus tudás.
Schütz az idegen szociálpszichológiájáról értekezve helyesen mutat rá, hogy az idegen által képviselt külső szempont eleve kedvez az új dolgok meglátásának, a tradíciók megkérdőjelezésének, a magától értetődőnek vélt társadalmi konstrukciók dekonstruálásának.[5] A közép- és kelet-európai feudális társadalmakba idegen elemként ékelődő kapitalista struktúra mágnesként vonzotta magához mindazokat, akik korábban idegenként kényszerültek élni. Ez magyarázza, hogy elsősorban idegennek tekintett kisebbségek, zsidók, örmények, görögök, németek kerültek be a kapitalista struktúrák által teremtett pozíciókba, mert őket nem kötötték a feudális értékek és beidegződések. Az adott kisebbségek tagjai nagy számban érvényesültek sikeresen. A zsidók sikeres érvényesülését megkönnyítette, hogy eleve városiasodottak voltak, kultúrájuk az írás és a tudás tiszteletén alapult, s a korábban betöltött társadalmi szerepeik által kialakított és áthagyományozott készségeik megkönnyítették számukra a kereskedelmi és pénzügyek megértését. A következmény az lett, hogy a rendies tagolódás mellett párhuzamosan kiépülő osztálystruktúra pozícióiba "idegenek" kerültek. A láthatóságot fokozta a téri elkülönülés is, hiszen a kapitalista fejlődés jórészt a rohamosan növekvő városokra összpontosult.
Nyugat-Európában a kapitalista átalakulás olvasztótengelyként működött. A korábbi rendi tagolódást felszámolva osztálystruktúra jött létre az egyes társadalmakban. Az osztálystruktúra által felszabadított társadalmi, politikai és ideológiai energiák ereje jelentősen meggyengítette a különböző típusú korábbi csoport-hovatartozásokat és a társadalom tagjait egy merőben új jogi és politikai kötelék jegyében a nemzetállam keretei között egyesítette.[6] Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában a rendi és osztálystruktúra kettőssége folytán a "szociális entrópia" [7] nem érvényesülhetett. A kapitalizmus megjelenése a társadalomban nemhogy csökkentette volna a korábbról való vallási, etnikai és nemzetiségi csoportkötődések okozta differentációt, hanem felerősítette azt. A "nemzet" pszichológiailag a rendi társadalmat összetevő elemekre építkezett, és szükségképpen kizárta az osztálystruktúra pozícióiba került "idegeneket". A helyzetet súlyosbította, hogy míg a kapitalista struktúrákba beépülő egyének sikerüket saját egyéni teljesítményüknek tekintették, addig a feudális kötöttségű pozíciók perspektívájából nézve az érvényesülés sztereotipizált és mitizált, szükségképpen negatív értékű kollektív tulajdonságjegyek műveként tűnt fel.
Az érvényesülésüknek a sikerért következésképpen súlyos árat kellett fizetniük. Minél erőteljesebben hatolt a feudális szerkezetbe a kapitalista szerkezet, annál mélyrehatóbb volt a kapitalizmus kihívásaira reagálni képtelen tradicionális rétegekben a meggyőződés, hogy az "idegenek" létükben fenyegetik őket. Ez az ellenérzés sajátos pszichológiai egységfrontot hozott létre a tradicionális kötöttségű társadalmi rétegekben, melyek viszonyát korábban érdekkonfliktus és pszichológiai távolságérzet jellemezte.
A hasadás különösképpen sújtotta a kapitalizmus által teremtett lehetőségeket nagy számban kiaknázó zsidókat, akiknek puszta neve fenyegető asszociációkat, előítéleteket idézett fel, melyek egyik része az ókorból, a másik, vészterhesebb része pedig a keresztény középkorból származott. Könnyű belátni, hogy az antikapitalista ressentiment és a feudális korból örökölt vallási előítélet amalgámja milyen félelmetes erővel bélyegezhette meg az emancipáció asszimilációs mámorában egyre inkább feltörekvő zsidó polgárságot és értelmiséget.
A középkorban Nyugat-Európából kiszorított zsidóság a késve kapitalizálódó Közép- és Kelet-Európa társadalmaival negatív szimbiózisba került. A zsidók minél sikeresebben vettek részt a kapitalista struktúrák kialakításában, annál inkább vesztették el tradicionális zsidó jellegüket, azonban akarva-akaratlan mégis "zsidók" maradtak a kapitalista átalakulást követni képtelen többség szemében.
Az eredmény a korábbi vallási antiszemitizmus alakváltozása, a faji alapú politikai antiszemitizmus megszületése lett, mely mint ideológia és politikai program Németországban jelent meg a tizenkilencedik század végén. A német társadalom megkésett nemzetté válása két világháború kirobbantásához vezetve világtörténelmi jelentőséget nyert, s utóbb az európai zsidóság tragikus elpusztulásának kiváltó tényezője lett. Európa Elbától keletre eső részein a nemzetfejlődés német mintát követett. Az analógiának azonban határt szab, hogy a közép- és kelet-európai nemzetek ereje és létszáma külön-külön csekély volt, az államiságig nem vagy csak az első világháború után jutottak el.
Mindez azzal járt, hogy amikor a két világháború közötti időszakban az első világháború okozta vereségért kárpótlást kereső Németország Közép- és Kelet-Európa felé kiterjesztette befolyását, az antiszemita ideológiai import jelentős fogadókészségre talált. A második világháború alatt a németek által megszállt közép- és kelet-európai országokban a zsidók faji alapon történő elkülönítése, majd deportálása zökkenőmentesen és gyorsan történt. Egyedül Románia és Magyarország látszott kivételnek.[8] Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Besszarábia és Bukovina Romániához került, ahol nagyszámú zsidó népesség élt, amely a románok által inspirált pogromok áldozatává vált. Románia egyéb részeiből szervezett deportálásra nem került sor, Dél-Erdély zsidó lakossága megmenekült.
A magyarországi zsidók az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején rohamosan asszimilálódtak, és jelentős mértékben részt vettek az ország modernizációjában, valamint a kulturális és pszichológiai értelemben vett magyar nemzet tagságának gyarapításában. Erre annál is inkább szükség volt, mivel az ország lakosságának csak mintegy a fele tartotta magát magyarnak.
A Monarchia az első világháborút követően felbomlott, és Magyarország a trianoni békeszerződésben igen előnytelen feltételekkel nyerte el önálló államiságát. A békeszerződés aláírását megelőzően Magyarországon lezajlott egy polgári forradalom, melyet hamarosan egy kommunista forradalom követett. A forradalmak elégtelennek bizonyultak arra, hogy megakadályozzák a háborúvesztés negatív területi következményeinek elkerülését, és elbuktak. A békeszerződést végül is az antant által hatalomra segített ellenforradalmi kormány írta alá.
A függetlenné vált magyar állam területén jelentős számú zsidó lakosság maradt, mely önmagát magyarként határozta meg. Mivel a nemzetiségi lakosság elkerült, a zsidókra többé mint a nemzeti egyensúly fenntartóira szükség nem volt. Annál nagyobb szükség volt rájuk mint bűnbakra. Az ellenforradalmi rendszer egyrészt feledtetni, valamint kompromittálni akarta a forradalmakat ideológiailag motiváló polgári és szocialista eszméket, másrészt arra törekedett, hogy legitimálja a változatlanul tovább élő feudalista-kapitalista szimbiózist. A politikai antiszemitizmus mindkét ideológiai szükségletet kielégítette.
A két forradalom vezérkarában jelentős számban voltak asszimilált zsidók, akik politikai szocializációjuk, polgári és értelmiségi hátterük folytán már a Monarchia fennállása idején elutasították a magyar politikai kultúra autoriter jegyeit, és a továbbélő feudális társadalomfejlődési jegyek felszámolását sürgették. A háborúvesztés következményeként kirobbant forradalmakban lehetőséget láttak arra, hogy demokratikus politikai rendszert és szociálisan igazságos társadalmi viszonyokat teremtsenek. Az ellenforradalmi ideológiai propaganda ezeket a törekvéseket a politikai antiszemitizmus kontextusába helyezve nemzetidegen, "zsidós" törekvésekként állította be. Sőt, megfordítván az ok-okozati kapcsolatot, éppen úgy, mint Németországban, az ellenforradalmi politikusok a háború elvesztését is a forradalmi törekvések számlájára írták, és a radikális mozgalmak vezetőit azzal vádolták, hogy "hátba szúrták" a fronton bátran és vitézül harcoló hadsereget. Ezzel kialakították a "nemzetidegen", "radikális", végső soron "bolsevista" zsidó fantomját.
Meg kellett azonban azt is magyarázni, hogy miért nem kerül sor társadalmi reformokra, miért marad a nagy létszámú földéhes parasztság föld nélkül, miért nyomorog a városi proletariátus, miért nincs társadalmi mobilitás, ami miatt a középrétegek a társadalmi lesüllyedés miatt rettegnek. Ezt a magyarázatot statisztikák szállították, melyek révén sikerült a látszatot kialakítani, hogy az ország egyetlen baja a zsidók mértéken felüli gazdasági és kulturális térfoglalása. Ezáltal jött létre a "kizsákmányoló", "plutokrata", "kozmopolita" zsidó fantomja.
A fentiekben vázolt általános antiszemita képleten belül két minta különböztetendő meg. A "populáris antiszemitizmus" a szociális frusztráció magyarázatára szolgáló szocialista "kizsákmányoló-kizsákmányolt" sémát ügyesen átalakította a "zsidó-magyar" sémára, s ezáltal nagyhatású ideológiát teremtett, melyet a szélsőjobboldali tömegmozgalmak nagyszerűen fel tudtak használni arra, hogy a maguk javára mozgósítsák a szociális igazságtalanság érzetétől áthatott városi és agrárproletariátust. Az "úri" antiszemitizmus a két világháború közötti magyar társadalom lecsökkent társadalmi mobilitása és beszűkült érvényesülési tere által frusztrált értelmiségiek felfogásmódja volt, akik ezáltal helyzetüket nulla-összegű játszmaként élték meg, melyben csak nyerni vagy veszíteni lehet.
Az ellenforradalom győzelmét követő fehérterror bővelkedett nyílt zsidóellenes kilengésekben, melyeknek a kormány hamarosan véget vetett. A pogromok helyett orosz mintát követve a kormány a "törvényes utat" választotta az antiszemita követelések kielégítésére. Az első nyíltan zsidóellenes törvény már 1920-ban megszületett Magyarországon, de azt néhány év után visszavonták. Jelentős mérvű zsidóellenes törvényhozásra már csak a harmincas évek végén került sor, amikor Magyarországra már ránehezedett a náci Németország nyomása. A német ideológiai és politikai befolyásra való fogékonyságot megkönnyítette, hogy Németország segítséget nyújtott ahhoz, hogy Magyarország számára előnyös változtatásokat érjen el a Trianonban rászabott határfeltételekhez képest. Először 1938-ban és 1940-ben, majd 1941-ben Magyarország olyan területekhez jutott, melyek a magyar nemzetfelfogás történeti és kulturális-pszichológiai szempontjai alapján magyarnak számítottak, hiszen ott nagyszámú, magát magyarnak valló, magyarul beszélő és magyar kultúrájú lakosság élt. E területekre is kiterjedt a zsidóellenes törvények hatálya, miáltal az ott élő, még a Monarchia asszimilációs lavinája következményeként magukat magyarként meghatározó zsidókat sokk érte. A területi revízió lélektanilag mindenesetre megosztotta a megnagyobbodott Magyarország lakosságát, mivel a revízió okozta nemzeti eufóriában érthetően kevéssé tudtak azok osztozni, akik számára a magyar állampolgárság visszanyerése a jogfosztást és a megkülönböztetést jelentette.
A zsidóellenes törvények ellenére Magyarországon 1944. március 19-ig a zsidónak minősített személyek viszonylag nagyobb biztonságban érezhették magukat, mint bárhol másutt Európában. Ez a tény utóbb megszülte a "menedék-elméletet", miszerint a magyar kormány a németeknek tett látszatengedmények (mint például a zsidótörvények) révén tudatosan törekedett arra, hogy megkímélje zsidónak minősített alattvalóit a "végső megoldástól". Nehéz megmondani, hogy ez az elmélet igaz-e vagy csak utólagos konstrukció, de tény, hogy míg a német megszállás nem következett be, a kormány ellenállt a zsidók deportálására irányuló nyomásnak. A magyar kormány és a magyar társadalom felelőssége mégsem hanyagolható el, hiszen ésszel alig mérhető fel, hogy miként nem számoltak a megszállás lehetőségével. A kormány és a társadalom látszólag egy számítási hiba áldozatává vált. Az országot egy illúzió ejtette rabul. Azt tartották valószínűnek, aminek nem volt valószínűsége, és aminek valószínűsége volt, azt valószínűtlennek tartották. A hamis biztonságérzetre jellemző, hogy az ország akkor egyik legjelentősebbnek tartott gondolkodója, Németh László 1943 nyarán már a háború közeli végét jósolta, és a zsidótörvények érintettjeinek várható bosszúszomjára figyelmeztetett.
Sem a kormány, sem a társadalom nem készült föl Magyarországon arra az eshetőségre, ami végül is bekövetkezett, s a törvényes úton elkülönített, céltáblává változtatott zsidónak minősített több százezer ember tragikus elpusztításához vezetett.
A német hadsereg 1944. március 19-én bevonult Magyarországra. Új kormány alakult, mely az állami közigazgatást és a belső rendfenntartás céljaira fenntartott, kiválóan kiképzett csendőrséget a német intencióknak megfelelően a zsidónak minősített lakosság fizikai elkülönítésére, központokba való tömörítésére, s onnan vasúton az auschwitzi koncentrációs táborba való szállítására használta föl. Hat hét alatt a magyar állam hatóságainak aktív közreműködésével, a lakosság szeme láttára több mint négyszázezer embert szállítottak el, közöttük aggokat, nőket, gyermekeket, akikről aligha lehetett feltételezni, hogy mint angolszász kémek a német hadicélok érvényesülését akadályozni vagy mint munkaerők elősegíteni lesznek képesek.
A fejlemények ismeretében számítási hibánál többről van szó. Bár kétségtelen, hogy a megszállás előtt a magyar kormány és a magyar társadalom zöme nem osztotta a német nemzetiszocialista ideológia által nyíltan vallott pusztító célokat, e célok nem lehettek ismeretlenek. A nemzetiszocialista német állammal való szövetkezés a területszerzés érdekében politikailag éppen vállalható lett volna, még ha utóbb a számítás tévesnek is bizonyult. A szövetség erkölcsileg volt vállalhatatlan, mivel kezdetektől fogva kétség sem férhetett hozzá, hogy 1933 után Berlinben kik és miféle szándékok jegyében tevékenykednek.
A német megszállással csődbe jutott ellenforradalmi rendszer felelősségét fokozza, hogy ha a szélsőjobb törekvésektől el is határolta magát, antiszemita ideológiai fogantatásának eredendő bűnétől nem akart és nem tudott megszabadulni. Ezáltal a magyar kormány akár kordában akarta tartani a zsidóellenes indulatokat, akár nem, mindenképpen olyan perspektívába helyezte a zsidókérdést, hogy az abnormális (a jogfosztás) vált normálissá és a normális (a jogegyenlőség) lett abnormálissá. Ily módon amikor a zsidók deportálására került sor, csődöt mondtak a magyar társadalom erkölcsi fékjei. Ha akadtak is bátor egyének, akik szembeszegültek a rendelkezésekkel és megpróbálkoztak zsidónak minősített személyek mentésével, a kollektív társadalmi ellenállás elmaradt, beleértve még az egyházakat is, melyek csak vonakodva, megkésve, önmagukat hatástalanítva szólaltak meg.
A deportálások leállítására irányuló nemzetközi nyomás és a hadi helyzet alakulása együttvéve arra vezetett, hogy a német megszállást követően enigmatikusan visszavonult kormányzó egyszer csak aktivizálódott, s a budapesti zsidóság deportálásának megakadályozására 1944 júniusa végén képesnek mutatkozott.
A játszmának azonban még nem volt vége. Miután a kormányzó fegyverszünetet kért a szövetséges hatalmaktól és Moszkvába kiküldött delegációjával 1944. október 15-én aláíratta a fegyverszüneti szerződést, a németek megfosztották hatalmától. Magyar nemzetiszocialistákból toborzódott bábkormány alakult, melynek hatalma annak arányában csökkent, ahogyan a német és magyar csapatokkal harcoló szovjet csapatok előrenyomultak az ország területén. A körülkerített Budapesten a zsidók gettókba koncentrálva éltek, a mániákusan antiszemita gyilkos magyar nemzetiszocialista különítmények könnyű prédájául kínálkozva.
Budapestet 1945. február 12-én vették be a szovjet csapatok. A magyar főváros bevétele a gettókba szorított zsidók számára a szó legszorosabb értelmében vett felszabadulást jelentette. A gettókon kívül élők tapasztalatában a szovjet csapatok bejövetele viszont szabad rablásként, nők megerőszakolásaként, a munkaképes férfilakosság elhurcolásaként jelent meg.
Száz éven belül ötödször fordult elő, hogy polárisan szembekerültek egymással Magyarországon az együtt élő zsidó és nem zsidó lakosok tapasztalatai, miáltal egymás igazságát kizáró valóságkonstrukciók jöttek létre. Az első szembekerülésre az asszimilációs időszak kezdetekor került sor, amikor a zsidók társadalmi felemelkedése önmaguk számára egyéni pozitív tulajdonságaik által indokolt teljesítményként jelent meg, míg a nem zsidók szemében a felemelkedés a zsidók kollektív negatív tulajdonságai művének tűnt. A második tapasztalati divergencia az első világháborút követő forradalmi időszakot jellemezte, amikor a társadalmi igazságosság és haladás ügye a nemzeti létre ártalmas, idegen, bomlasztó eszme színében mutatkozott meg a közvélemény szemében. Harmadszor: a trianoni békeszerződés által elcsatolt terültek egy részének visszaszerzése idején jött létre gyökeresen eltérő tapasztalat zsidók és nem zsidók között. Az 1944-es deportálás a deportálás érintettjei szemében a magyar közigazgatás és csendőrség tevékenysége következtében jelent meg, míg a nem érintettek szemében a döntő okot a német megszállás képezte. Végül a szovjet csapatok bejövetelekor jött létre diszkrepancia, mivel a Vörös Hadsereg megjelenése Budapesten a zsidók számára felszabadítást és a nem zsidók számára megszállást jelentett.
E tapasztalati divergenciák tovább éltették az antiszemita diskurzust, ugyanakkor a Soá borzalmas tényeinek kiderülése után egyúttal kibeszélhetetlenné is váltak. Bibó István 1948-ban megpróbálkozott a nyílt beszéddel,[9] felvetve többek között a felelősség kérdését is, azonban a még az abban az évben bekövetkezett kommunista hatalomátvétel a kísérletnek nyomban véget vetett.
A második világháború után Közép- és Kelet-Európában vége szakadt a zsidó jelenlétnek. A Soá kevés számú túlélői az egyes országokból részint önként, részint politikai nyomás hatására kivándoroltak. A Szovjetunióban maradt zsidóság külön történet. Egyedül Magyarországon maradtak zsidók, de arányuk a lakosság egy százalékát sem tette ki.
Azt gondolhatnánk, hogy a zsidók jelenlétének megszakadásával az antiszemitizmusnak is vége szakadt. Ez a benyomás azonban már akkor is hamis volt, amíg Közép- és Kelet-Európa országai a szovjet hatalmi tömbhöz tartoztak. Sztálin, aki Hitlert őszintén csodálta, nem feledkezhetett el az antiszemitizmusról, és ahol lehetett, a szovjet hatalmi érdekeknek megfelelően manipulált vele. A manipuláció első szintje volt a zsidóság, az antiszemitizmus, a Soá témáinak tabuizálása. A második szintet az antifasizmus álszent hangsúlyozása képezte, mely a zsidókat csak mint a "nácizmus üldözöttjeit" engedte be a képbe. A harmadik szintet az egyes országokban korábban uralkodó antiszemita légkör provokálása képezte, melyre természetesen senkinek sem volt módja nyilvánosan reflektálni. Az egyes országok kommunista pártjainak élére Sztálin előszeretettel engedett a helybeli közvélemény szemében zsidónak minősülő személyeket, miáltal tág manipulációs tér keletkezett. Az antiszemitizmus gyanúját oszlatandó a kommunista kormányok egyes országokban látványosan támogatták például a jiddis színjátszást, miközben közvetlen és közvetett eszközökkel mindent megtettek annak érdekében, hogy a maradék zsidóságot kivándorlásra bírják. Végül 1967 után az antiszemitizmus cionistaellenes kampányként nyíltan is megjelent a szovjet blokk egészében.
Magyarországon a populáris antiszemitizmus forrásai elapadtak. Jóllehet az 1956-os forradalomig az uralmon lévő kommunista pártnak, valamint az elnyomó apparátusnak a sztálini taktika jóvoltából bőven akadtak antiszemita szempontból zsidónak minősíthető reprezentánsai, a forradalom lázas napjai alatt antiszemita jellegű megnyilvánulások szinte egyáltalán nem fordultak elő.
A forradalmat követő évtizedekben a nyolcvanas évek elejéig a zsidókkal és az antiszemitizmussal összefüggő témák nyilvános megvitatására nem került sor. Magyarország kevéssé vett részt a szovjet blokk országaiban egyébként hangsúlyos anticionista propagandahadjáratban. Úgy tűnhetett, hogy Magyarországon a "szocializmus építése" levette a napirendről az antiszemitizmus kérdését, miként felszámolta a "burzsoá nacionalizmust" is.
A hallgatag felszín persze nem tévesztette meg sem a hatalmat, sem a társadalmat. Ha a populáris antiszemitizmus tartalékai valóban ki is merültek, a középosztályi "úri" antiszemitizmus nagyon is elevenen parázslott. A lassan szerveződő értelmiségi ellenzékkel szemben a hatalom nem lépett fel nyílt eszközökkel, de annál inkább azon volt, hogy a két világháború közötti időszakból örökölt nulla-összegű konfrontációs séma pszichológiailag tovább éljen és mérgezzen. A szocialista redisztribúció technikája lehetővé tette, hogy az elitértelmiség érvényesülése a központilag kiutalt forrásoktól függjön. A kommunista párt által irányított kultúrpolitika gondosan ügyelt arra, hogy a különféle előnyök (díjak, külföldi utazások, privilégiumok, publikációs lehetőségek, vezetői megbízatások, hatáskörök stb.) elosztásakor a kedvezményezettek tudatában legyenek annak, hogy kik azok, akikkel szemben jutottak előnyökhöz.
A kategorizációs alapot az elitértelmiség a két világháború közötti időszakból örökölt "népies" és "urbánus" megkülönböztetése képezte, melynek antiszemita konnotációi köztudomásúak voltak. Statisztikai értelemben véve igen alacsony volt azok száma, akik e megkülönböztetést értették és önmagukra egyik vagy másik kategóriát alkalmazták. A megkülönböztetésnek azonban mégis igen nagy volt az ideológiai és politikai jelentősége, mivel a művészetekben, a tudományokban és a tömegkommunikációban aktív elitértelmiségiekről volt szó, akik szerep- és gondolkodási mintaként tűntek föl a közvélemény előtt.
A hatalom által gyakorolt megosztási taktika azért is sikeres lehetett, mert a megkülönböztetés voltaképpeni alapja sosem volt nyilvánosan megvitatható. Bár "mindenki" tudta, hogy a "népies" jelentése az, hogy nem zsidó, az "urbánus" jelentése pedig az, hogy zsidó, ez a nyilvános beszédben soha el nem hangozhatott. Következésképpen azok a tapasztalati divergenciák sem fogalmazódhattak meg, amelyek a megkülönböztetés múltbeli tragikus asszociációt hordozták. A kibeszéletlen sérelmek, vádak és ellenvádak elfojtódtak, és a racionális tudat által ellenőrizhetetlen projekciókká, kölcsönös gyanakvássá és bizalmatlansággá transzformálódtak. Ez nagyszerűen megfelelt a hatalom céljainak, amely a szükségképpen adódó konfliktusokban döntőbírói szerepben tetszeleghetett.
A "szocialista építés" válsága a nyolcvanas évek elejére azonban annyira elmélyült, hogy az elitértelmiségre közösen jellemző ellenzékiség ereje kezdett felülkerekedni a megosztottságon. Hamarosan kiderült azonban, hogy a két csoport teljesen eltérő irányban keresi a kiutat, s ily módon most már spontán alapokon a megosztottság újra megjelent, s tartósnak bizonyulva áthúzódott a szocializmus utáni szabad és demokratikus időszakra is.
A "népi" ellenzék kritikája elsősorban a szocialista internacionalizmus ellen irányult, mely által a nemzeti identitást látták veszélyeztetve. Retorikájukban a Magyarország határain kívül élő magyar nemzeti kisebbségek, az alacsony népszaporulat, a fokozódó nyugati befolyás, a fogyasztói értékrend által veszélyeztetett szolidaritás állt előtérben. Csurka István, aki utóbb a szélsőjobb exponense lett, a magyar nemzet "pincérnemzetté" való elfajulásáról beszélt, míg Szörényi László, utóbb a Magyar Köztársaság római követe, Magyarország "honkongizációja" ellen fújt riadót.
Az "urbánus" ellenzék szocializmus-kritikájában a modern politikai-gazdasági racionalitás hiánya, az emberi jogok elhanyagolása, a nyugati társadalomfejlődési mintáktól való végzetes elmaradás veszélye képezte a fő motívumokat.
Az 1989-90-es demokratikus fordulatot követően felszabadult tömegkommunikációban mindenki számára váratlanul felszínre tört az antiszemitizmus, immár kódszavak és rejtett utalások nélkül. Az első szabad választást megelőző kampányban részt vevő újsütetű politikusok a korábbi ellenzékből rekrutálódván akarva-akaratlan magukkal hozták korábbi kulturális meghatározottságaikat. A "népiek" a keresztény-nemzeti pártok mellett sorakoztak fel, míg az "urbánusok" a liberálisokhoz sorolódtak. Ezáltal a kampány nem lehetett mentes a politikai antiszemitizmus megnyilvánulásaitól sem. Az alternatíva az volt, hogy az államszocializmus romjait a keresztény-nemzeti pártok vagy liberális pártok takarítsák-e el. A választók azonban feltehetően nem az "antiszemita kártya" miatt döntöttek a keresztény és nemzeti jelszavakat hangoztató pártok mellett, hanem azért, mert ezek a pártok liberális ellenlábasaikhoz képest hihetőbb ígéreteket tettek arra, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet fájdalommentes és könnyű lesz.
Amikor a választási győzelmet követően heteken belül kiderült, hogy a rendszerváltozás nemcsak a nemzeti jelképek, az utcanevek és az egyenruhák cseréjét jelenti, hanem az egész társadalom életét fenekestől felforgató kemény és súlyos egzisztenciális következményekkel járó intézkedések sorát követeli meg, a hatalomra került politikai erők ideológiai keresztes hadjáratba kezdtek, melynek során egyre gátlástalanabbul merítettek abból az ideológiai szótárból, melyre példát a magyar társadalom utoljára 1944-ben, illetve azt megelőzően látott.
A kormányzó pártok elszámították magukat. Az irányításuk alatti tömegkommunikációban és a politikai klienseik által szervezett utcai megmozdulásokon ugyan elszaporodtak a szélsőjobboldali megnyilatkozások, de a közvélemény elutasítóan reagált. A kormány nem tudta eljátszani a mérséklő centrum szerepét, hanem egyre inkább a szélsőjobb foglyává vált, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Az uralmon levők ugyanis nem hittek a közvélemény-kutatási eredményeknek (talán "zsidó manipulációt" gyanítottak bennük) és kisebbségi pozíciójukat fel nem ismerve a maguk által teremtett politikai Patyomkin-falu megtévesztettjeivé lettek. A második szabad választásokat a keresztény-nemzeti pártok elvesztették, s hatalmas parlamenti többséggel szocialista-liberális koalíció került kormányra. Az 1990-94 közötti ideológiai ámokfutásnak vége szakadt. Szociológiailag ez a fejlemény előre látható volt.
A nemzeti tudat tartalmait feltáró, a hetvenes és a nyolcvanas években végzett szociológiai vizsgálatok [10] azt mutatták, hogy a magyar társadalom spontán nemzeti identitása érzelmi és szituatív jellegű, s a két világháború között kultivált nemzetcentrikus elemekre érzéketlen. A vizsgálatok azt is feltárták, hogy a népi-urbánus megosztottságra az értelmiségnek csak egy része reagál, s korántsem lehet a népi ideológia dominanciájáról beszélni. Az értelmiségi közvélemény abban viszont egységet mutatott, hogy Magyarország második világháborús részvétele miatt sokkal inkább a németekre hárította a felelősséget, mintsem a magyar kormányt, a magyar uralkodó osztályokat vagy a magyar népet hibáztatta volna.
A kilencvenes években több vizsgálatra is sor került, amelyek eredményei kapcsán az antiszemitizmus kiterjedésére nézve becsléseket lehet tenni. Kovács András 1992 végén és 1993 elején egyetemisták 1 000 fős országos reprezentatív mintáján végzett kérdőíves kutatást. Azt találta, hogy a megkérdezettek 75 százaléka szerint a zsidóknak vannak sajátos megkülönböztető vonásaik (69 százalék vélekedett ugyanígy a magyarok esetében). A megkülönböztetésből azonban hiányzottak a politikai antiszemitizmus által előszeretettel hirdetett negatív tulajdonságok, mivel egy tulajdonság ("ravasz") kivételével a válaszadók a zsidókat pozitív tulajdonságokkal ruházták fel. A vizsgálat eredményei szerint az egyetemisták 48 százaléka az antiszemitizmus semmi jelét nem mutatta, 45 százalékuk esetében kisebb mértékű antiszemitizmus volt kimutatható, és mindössze 7 százalék volt azok aránya, akik antiszemitának nevezhetők.[11]
A magyar tizenévesek 4 000 fős mintáján 1992 őszén került sor egy nagyarányú politikai szocializációs vizsgálatra.[12] A vizsgálat egyes eredményei arra utalnak, hogy a zsidókkal kapcsolatosan a nemzeti identitás által mozgósított konnotációkhoz képest kevésbé pozitív konnotációk élnek a fiatalokban. Amikor például a kutatók azt kérdezték, hogy a fiatalok véleménye szerint egy leendő autópálya építése érdekében mit lehet és mit nem lehet feláldozni, az elhagyott zsidótemetőt többen tartották feláldozhatónak, mint azt a temetőt, amelyben az 1848-49-es szabadságharcban elesett honvédek sírjai voltak. Egy másik kérdésben azt kérdezték, hogy a különböző kisebbségek jogait ért sérelem esetében a válaszadó kimenne-e az utcára tüntetni vagy sem. A legnagyobb arányú részvételi hajlandóság az erdélyi magyar kisebbség által elszenvedett sérelmek elleni tüntetés esetében mutatkozott (32 százalék), míg a legkisebb mértékben a homoszexuálisok és a bulgáriai török kisebbség emberi jogaiért voltak hajlandók síkra szállni (8 százalék és 9 százalék). A zsidókkal szemben esetlegesen megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés ellen a válaszadók 18 százaléka lett volna hajlandó az utcán tüntetni.
A választásokat megelőző évben végzett közvélemény-kutatások hozták felszínre, hogy az antiszemitizmushoz való viszonyban eltérés van a személyek saját és az általuk észlelt többségi pozíció között. Több vizsgálatban is azt tapasztalták, hogy a megkérdezettek mintegy 10 százaléka helytelenítette azt a lehetőséget, hogy Magyarországnak zsidó miniszterelnöke legyen. A zsidó miniszterelnök lehetőségét tehát a döntő többség elfogadta. Kiderült azonban, hogy ez a többség nem látja magát. Ellenkezőleg, a zsidó miniszterelnököt elfogadók azt hitték, hogy kisebbségben vannak. Amikor ugyanis azt a kérdést tették föl a megkérdezetteknek, hogy szerintük a lakosság hány százaléka volna egy zsidó miniszterelnök ellen, akkor többségük 60 százalék körüli számot jelölt meg.
Egy 1994 nyarán a magyarországi felnőtt lakosságot reprezentáló 1 000 fős mintán végzett ismeretszociológiai vizsgálat [13] szerint a második világháború alatti zsidóüldözésekről a megkérdezettek 92 százaléka tudott. Az auschwitzi koncentrációs táborról és annak funkciójáról is tudott 91 százalék. E két általánosan ismert adaton kívül azonban a megkérdezetteknek már csak a fele-harmada tudott pontos választ adni olyan kérdésekre, amelyek Wallenberg személyére, a zsidótörvények tartalmának vagy a zsidók deportálásának pontos idejének ismeretére és más koncentrációs táborok hollétére vonatkoztak. Sok válaszadó (26 százalék) szerint Recsken is koncentrációs tábor volt, jóllehet ott az ötvenes években a magyar sztálinisták állítottak fel "osztályellenségek" számára gyűjtőtábort.
A Soá magyar áldozatainak számát a megkérdezettek 56 százaléka pontosan meg tudta becsülni, s 29 százalék mondott a tényleges számnál alacsonyabb számot. A kérdésre 15 százalék nem tudott válaszolni. A Soá bekövetkezése előtt Magyarországon élt zsidók számát a megkérdezettek 46 százaléka felülbecsülte, 18 százalék adott pontos becslést, s 8 százalék volt az alulbecsülők aránya. A kérdésre 27 százalék nem tudott választ adni.
Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a magyarországi Soá megtörténtének ismerete alapvetően jelen van a magyar lakosság tudatában, de részletes ismerete csak szűkebb, elsősorban az iskolázottabb rétegekre jellemző. A zsidóüldözések tudata által okozott kognitív disszonancia redukciójára utal annak a nézetnek a 48 százalékos elterjedése, miszerint a magyar családokra az volt jellemző, hogy az otthonukban bújtatták és anyagilag támogatták az üldözött zsidókat. (A történelmi tények ennek ellenkezőjéről vallanak.)
Enyedi és Fleck 1994 nyarán végeztek 1 000 fős országos reprezentatív mintán egy kutatást[14] , melynek adatai közvetve ugyancsak érdekes adalékokat szolgáltathatnak a magyarországi lappangó antiszemitizmus megítéléséhez. Az egyik kérdésblokkban arra kérték a minta tagjait, hogy becsüljék meg a kérdezés időpontjában a Magyarországon élő zsidók számát. A kérdés megválaszolására csak 56 százalékuk vállalkozott. Figyelembe véve, hogy a Soá elpusztította a magyarországi zsidók zömét, és a túlélők egy része elhagyta az országot, jelenleg mintegy 80-100 ezerre tehető azok száma Magyarországon, akiknek identitásában a zsidó kategória szerepet játszhat. A becslésre vállalkozók 34 százaléka említette ezt a számot. A válaszadók többsége (48 százaléka) túlbecslőnek mutatkozott, míg kisebb részük (18 százalék) alulbecslő volt.
Egy másik kérdésblokkban a kutatók a Soá magyarországi áldozatainak számára vonatkozóan kértek becslést. Míg az ugyanabban az évben végzett Mátay-Tóth-féle vizsgálatban 85 százalék vállalkozott válaszadásra, ezúttal csak a minta 63 százaléka adott választ. A válaszok arányai is másként alakultak. Míg a másik vizsgálatban a pontos becslők aránya 56 százalék volt, ezúttal a pontos becslők a teljes mintának csak 31 százalékát tették ki. (Az eltérések oka az eltérő kérdezési mód lehetett. A Mátay-Tóth-féle kérdőívben például a "deportáltak" számát kérdezték, és mindössze három, egyszerűen megfogalmazott válaszalternatíva volt, túlbecslő alternatíva pedig nem is szerepelt. Addig az Enyedi-Fleck-vizsgálatban a kérdés a "meghaltakra" vonatkozott és kilenc válaszalternatíva volt, melyek 25 ezer és több millió közötti értékeket tartalmaztak.)
A létszámkérdésnél az volt a tendencia, hogy a pontosan becslők aránya alacsony volt, s a túlbecslők aránya meghaladta az alulbecslők arányát, addig a meghaltak számát pontosan becslők aránya 50 százalékos volt, s az alulbecslők jóval többen voltak (33 százalék), mint a felülbecslők (17 százalék).
A két becslés egymástól függetlenül alakult. Nem állítható, hogy a zsidó áldozatok számát alulbecslők felülbecsülnék az országban élő zsidók arányát. Valójában a becslések pontossága vagy pontatlansága bizonyult fontosnak. Az országban élő zsidók számát pontosan becslők kevésbé értettek egyet az antiszemita állításokkal, mint azok, akik felül- vagy alulbecsülték a zsidók számát. Hasonló tendencia mutatkozott az áldozatok számát pontosan és pontatlanul becslők körében is.
Az alulbecslők és felülbecslők viszont jellegzetesen különböztek életkor, iskolai végzettség és lakóhely szerint. A fiatalok az áldozatok számának túlbecsülésére mutattak hajlandóságot, szemben az idősebbekkel, akik többnyire pontos becsléseket adtak. Az országban élő zsidók létszámát túlbecslők átlagos iskolai végzettsége magasabb volt, mint az alulbecslőké. A budapestiek becsülték messze a legtöbbre a zsidók létszámát: átlag negyed- és félmillió közötti számot adtak meg (ha egyáltalán vállalkoztak a becslésre).
A fővárosban élő értelmiségiek tartják tehát leginkább nyilván, hogy valaki zsidó-e vagy sem. Ez is megerősíti azt a benyomást, hogy Magyarországon a populáris antiszemitizmus kiveszett, s inkább a fővárosban élő értelmiség által észlelt versenyhelyzet termékeként keletkezett "úri antiszemitizmus" továbbéléséről beszélhetünk. Az adat több mint nyugtalanító, mivel a Magyarországon szokásos és normálisnak tekintett politikai diskurzusban a "zsidó" megjelölés csak mint önmeghatározás, illetve vallási vagy Izrael állam összefüggésében használt terminus használatos. A szélsőjobboldali szóhasználat is óvakodik a szótól, s inkább kódszavakat, illetve utalásokat alkalmaz ("kozmopolita", "termesz", "Soros alapítvány", "Reichman fivérek" stb.). Maga az "antiszemita" kifejezés sem szalonképes mint önmeghatározás. Helyette a "nemzetféltő", "nemzeti", "keresztény" terminusok szerepelnek. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a posztkommunista magyar antiszemitizmusban "nincsenek antiszemiták".
Az antiszemita kontextus a "zsidó", illetve az azt helyettesítő kódszó jelentését önkényesen kitágítja, hogy mindent magába foglaljon, amit a szó használója az "igazi" magyarságtól idegennek, "nemzetellenesnek" tart. Ha valaki a kétmilliós magyar fővárosban negyed- és félmillió közé becsüli azok számát, akiket nem tart teljes értékű magyarnak, az nem egyszerűen egy hamis adatot raktároz a tudatában, hanem velejéig hamisan konstruált világképpel rendelkezik. Ez a világkép egyenes örököse a két világháború között eleven Budapest-sztereotípiának, mely Budapest helyet "Judapestet" hangoztatott, és e városban látta mindazon rossz forrását, mely a tiszta és egészséges magyar élet megrontását célozza.
A zsidók látható jelenlétének a Soá véget vetett Magyarországon, s ilyen értelemben véve "zsidók" csak annyiban vannak, amennyiben a zsidókra vonatkozó fantáziák, projekciók és sztereotípiák a fejekben léteznek. Kovács András adatai azt mutatják, hogy az életbe belépő értelmiségiek e megelőző nemzedékekhez képest pozitívabb színben látják a zsidókat, de a lényeg az, hogy MÁS-nak látják őket, mint a magyarokat. A másság vélelme pedig megfelelő társadalomlélektani feltételek mellett bármikor feltöltődhet negatív előítéletekkel. A bosszúszomjas Shylock bármikor színre léphet.
Az államszocialista rendszer összeomlását követő szabad és demokratikus tömegkommunikációban felbukkant antiszemita hullám nem tudott a tömegekig elhatolni. Az antiszemita besorolás elől menekülő értelmiség egy része azonban minden bizonnyal beleesett a "zsidók nélküli antiszemitizmus" csapdájába. Csoóri Sándor a rendszerváltozást követően tette közzé Nappali Hold című esszéjét, melyben a Soá utáni periódus antiszemita ideológiai paradigmájának megalkotására tett kísérletet. Az esszé azt a pszichoanalitikus tételt példázza, mely szerint minden bűn megbocsátható, csak az nem, melyet mi magunk követünk el mások ellen. A népirtásért viselt felelősség kérdését föl sem vetve a szerző kijelenti, hogy a Soát követően a zsidók asszimilációja Magyarországon véglegesen visszájára fordult. A folyamat kezdő pillanataként a két világháború között uralkodó antiszemita sémáknak megfelelően a trianoni magyar nemzeti traumát jelöli meg, mintha ahhoz a zsidóknak bármi közük is lenne. Arról teljesen elfelejtkezik, hogy a Hitler jóvoltából visszanyert magyar területeken élő magyar zsidók örömét talán befelhőzte, hogy számukra a magyar államhoz való visszatérés a diszkriminációt és utóbb a halált hozó deportálást jelentette. Azt a kérdést azonban Csoóri sem képes elkerülni, hogy a Soá után szinte teljes egészében megsemmisült zsidóság és annak Budapesten maradt erőteljesen asszimilálódott töredéke miként képes a demokratikus viszonyok között megszerveződött liberális politikai erők mögé bújva halálos veszedelmet hozni a magyarságra. A költő és ideológus válasza több mint meghökkentő. Azt állítja, hogy a zsidóság "magához asszimilálta" a nem zsidók tömegeit, akik önmaguk közelebbről meg nem fogalmazott magyarságuktól elidegenítve már mint "zsidók" törnek a magyar népre. Ez az a gondolat, mely a zsidók számát túlbecslőket kínozhatja. Ha nincsenek zsidók, akkor ki kell találni a "zsidókhoz asszimilálódottak" kategóriáját. Mintha csak reinkarnálódott volna Goebbels bon mot-ja, aki szerint "ki zsidó és ki nem az, azt én mondom meg".
Közép- és Kelet-Európa országainak posztkommunista történelme mindazonáltal csak részben igazolja azokat a félelmeket, amelyek a korábban oly pusztító erejű ideológiai démonok visszatérését javasolták. A nacionalizmus kétségtelenül felszínre tört az egyes országokban, s a volt Jugoszlávia területén hosszan tartó válság kirobbantását eredményezte. A többi országban azonban ha különböző iramban is, de mintha elkezdődött volna a demokratikus tanulási folyamat. A választók többsége mindenütt elutasította a szélsőjobboldali, antiszemita ideológiai elemekkel operáló pártokat. Egy kilencvenes évek elején végzett nemzetközi összehasonlító vizsgálat adatai szerint Közép-Európában Magyarországon volt a legalacsonyabb a zsidókkal szemben negatív attitűdöket valló személyek aránya (11 százalék), mely alatta maradt a jóval magasabb lengyelországi és csehszlovákiai aránynak (34 százalék, illetve 20 százalék).[15]
Az államszocialista gazdasági és politikai rendszerről a piacgazdaságra és plurális politikai berendezkedésre való átállás szükségképpen megnöveli a társadalmi feszültségeket, hiszen az átállásnak rövid távon nemcsak nyertesei, hanem vesztesei is vannak. A korábban elveszett viszonylagos biztonságérzet, a széles körben osztott egalitariánus értékrend megroppanását követően keletkező ideológiai űrben könnyen hihető pszichológiai magyarázatnak tűnhet minden, ami a csoportgondolkodás archetipikus mintáira támaszkodva idegenek ártó hatásában keresi a rendszerváltás okozta nyomorúságok okait. Ahhoz, hogy a lelki kőkorszak soha vissza ne térjen, gazdasági prosperálásra, az európai integráció kiteljesedésére és gondos, az életbe lépő minden új nemzedékre kiterjedő toleráns és demokratikus állampolgári nevelésre lesz szükség.
Jegyzetek
[1] J. SACKS, Crisis and Covenant. Jewish Thought after the Holocaust.
Manchester University Press, Manchester, 1992. [vissza]
[2] S. GILMAN - S. T. KATZ (eds.), Anti-Semitism in Times of Crisis.
New University Press, New York, 1991, 4. [vissza]
[3] J. GROSS, Shylock. A Legend and its Legacy. Simon and Schuster, New
York,, 1994. [vissza]
[4]
J. SZÜCS, Three Historical Regions of Europe. In J. KEANE. (ed.), Civic Society
and the State. Verso, London, 1988, 291-332.[vissza]
[5] A. SCHUTZ, The Stranger. An Essay in Social Psychology. American Journal
of Sociology, 46 (1944), 6, 499-507. [vissza]
[6] R. BRUBAKER, Citizenship and Nationhood in France and Germany. Harvard
University Press, Cambridge, Massachusetts, 1992. [vissza]
[7] E. GELLNER, Nations and Nationalism. Ithaca University Press, Ithaca,
1983. [vissza]
[8] N. NAGY-TALAVERA, The Green Shirts and the Others. A History Fascism
in Hungary and Rumania. Hoover Institute Press Stanford, 1970. [vissza]
[9] BIBÓ István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In uő Válogatott tanulmányok.
2. kötet Magvető, Budapest, 621-797. [vissza]
[10] CSEPELI György, Nemzet által homályosan. Századvég, Budapest, 1992.
[vissza]
[11] KOVÁCS A., A különbség köztünk van. Az antiszemitizmus és a fiatal elit.
Cserépfalvi, Budapest, 1997. [vissza]
[12] György CSEPELI -László KÉRI -István Stumpf, Hungarians' Conflicting Identifications
with the to Homeland and Europe. In R. Farnen et al. (eds.), Democracy, Socialization
and Conflicting Loyalties in East and West. Macmillan, London, 1996, 195-206.
[vissza]
[13] M. MÁTAY - A. TÓTH, Determinants of Levels of Knowledge of the Holocaust
among Hungarians in post-Communism. Kézirat, 1994. [vissza]
[14] ENYEDI ZS. - FLECK Z., Számháború. (War of Numbers). Kézirat,
1994. [vissza]
[15] P. HOCKENOS, Free to Hate. The Rise of the Right in post-Communist Europe.
Routledge, New York - London, 1993. [vissza]