Nem arról fogok beszélni, amiről terveztem. Egy hete megnéztem a televízióban azt a bizonyos késő esti beszélgetést, mely erről a konferenciáról szólt volna, de - mivel Claude Lanzmannt, a Soá című film készítőjét is meghívták a beszélgetésre - végül is a konferenciáról nem sok szó esett. Engem azonban a televíziós vita rádöbbentett, hogy mindaz irreleváns, amit itt mondani akartam. Nem is a vitáról akarok beszélni: arról nem tudnék mit mondani, leginkább érzelmileg reagáltam (és a vita során elég széles skálán változtak az érzelmeim). Azt sem tudom, hogy - ha ott lettem volna - hogyan reagálok: a fődologban Monsieur Lanzmannak nyilvánvalóan igaza volt - szégyen, hogy Magyarországon mind a mai napig nem hozzáférhető a filmje -, de igazát zavarba ejtően erőszakosan, másokra nem figyelve, mondhatni igazságtalanul képviselte. Szóval, sok mindent nem tudok, de egy dologban biztos vagyok: M. Lanzmannak velem szemben igaza volt. Ő persze ezt nem tudhatta (honnan is tudhatta volna?), de amikor - ott és akkor - az igen kegyetlenül hangzó "frivol" szót használta (az ott folyó vitát "frivolnak" nevezte), hirtelen megértettem, hogy arra, amit én itt el akartam mondani, nagyon is illik ez a szó. Általában akartam beszélni a problémáról: azt akartam vizsgálni, hogy a világ más részein, például az Egyesült Államokban megfigyelhető folyamatok - a diaszpóra-zsidóság számbeli fogyatkozása és világiasodása - jellemzők-e az európai és ezen belül a magyar zsidóságra, és hogy ezek a folyamatok hogyan hatnak az emberek gondolkodására (jobb feltételeket teremtenek-e egymás kölcsönös elfogadásához), sőt talán még attól sem riadtam volna vissza, hogy megfogalmazzam, szerintem mi a helyes, hogyan kell gondolkodniuk és milyen magatartásmintát kell a többiek számára nyújtaniuk az egymást elfogadó, jó szándékú embereknek.
Pedig én láttam a filmet. Méghozzá másfélszer: első alkalommal egyszerűen nem bírtam végignézni, a sok iszonyat fizikailag is, lelkileg is túlságosan megterhelt. Az első - kb. 4 órás - rész után, a szünetben eljöttem: én végig akartam nézni a filmet, de nem bírtam maradni. Később, két egymást követő estén mindkét részt megnéztem videofelvételről. A saját reakciómból akár rá is jöhettem volna, hogy vannak dolgok, amelyekkel mindenkinek magának kell szembenéznie, amelyekre nem lehet intellektuálisan fölkészülni. Pontosabban: az intellektuális fölkészülés nem elég, valószínűleg kell hozzá az a kemény munka is, amelyről tegnap este Esterházy Péter beszélt (az, amit a németek Trauerarbeit-nak neveznek). Pedig amit én láttam, az "csak" a film volt - a valóságot, mivel viszonylag későn, 1944-ben születettem, nem láttam (a németeknek arra is van egy szép kifejezésük, ami nekem megadatott: Gnade der Spätgeborenen).
Amire nem jöttem rá magamtól, arra - szerencsére még időben - M. Lanzmann ráébresztett. Ha már egyszer ilyen vigyázatlan voltam, és vállalkoztam rá, hogy a tolerancia esélyeiről beszélek, csak egyet tehetek: megpróbálom átgondolni, mi a helyzet velem. Van-e esélyem rá, hogy másokat elfogadó, toleráns ember legyek, és hogy - ami szintén nem volna kis dolog - olyan legyek, akit mások elfogadnak. Mintát, sajnos, nem kínálhatok senkinek, de talán nem teljesen hiábavaló, ha magamról beszélek. Én legalábbis sokat szoktam tanulni abból, amit mások a saját - jó és rossz - tapasztalataikról, várakozásaikról és elképzeléseikről mesélnek.
Kezdem a történelmi tapasztalatokkal. Az üldöztetésről a későn születetteknek is vannak, ha nem is közvetlenül átélt - hanem tanult vagy a családi történetekből leszűrt - "történelmi tapasztalatai". A zsidó családokban ebben az időszakban nagyon sok rossz tapasztalat halmozódott fel (annyi általánosítást talán megengedhetek magamnak, hogy ezt ne csak a saját családomról mondjam). Persze nem csak rossz tapasztalatok voltak - az én családomat nagyon sokan segítették, és másoktól is sok szép és megható történetet hallottam -, de egészében véve (talán így lehetne a legtárgyilagosabban, és a leginkább érzelmektől mentesen fogalmazni) a rossz tapasztalatok domináltak, és így, ha közvetlenül nem is, de családi örökségként, nekünk, a következő generációnak is nagyon sok volt a rossz történelmi tapasztalatunk. A rossz történelmi tapasztalat pedig - ezt már arra alapozom, amit magam is átéltem - érzékennyé tett. Mondok erre egy példát (most természetesen csak saját magamról beszélek).
Én abban a - pontosan soha meg nem fogalmazott - meggyőződésben nőttem föl, hogy a XX. századi magyar történelem bennünket, zsidókat egyre súlyosabban érintő eseményei, a numerus clausus, a zsidótörvények, majd a végkifejlet, az elhurcolás és a fizikai megsemmisítés valahogyan - logikailag?, a tapasztalatok szerint? - egymásból következtek. Ha tárgyilagosan nézem, az elképzelésnek nagyjából annyi az igazságtartalma, hogy ezek az események egymás után következtek, és talán az sem zárható ki teljesen, hogy voltak olyan emberek, akik eleve a végkifejletre törekedtek, de beletörődtek, hogy ez Magyarországon csak lépésenként valósítható meg. Az én fejemben azonban - ha jól emlékszem arra, amit a tizenéves koromban gondoltam - homályosan és körvonalazatlanul az is hozzátartozott ehhez az elképzeléshez, hogy a numerus clausustól egyenes út vezetett a gázkamrákig, és hozzátartozott még valami olyasmi is, hogy az emberek nagy többsége mindkét oldalon buta és naiv volt - esetleg önmagát áltatta -, legfőképpen pedig mi, zsidók voltunk buták, hiszen nem menekültünk, amíg még lehetett. Valószínűleg ez a homályos elképzelés okozta, hogy értetlenül, érzékenyen és intoleráns módon reagáltam, amikor először találkoztam azzal a felfogással, hogy a numerus clausus és a zsidótörvények nem előkészítették, elindították, hanem éppen ellenkezőleg, elodázták, ideig-óráig késleltették a legrosszabbat. Na persze, gondoltam - már amennyire ezt ma egyáltalán rekonstruálni tudom -, könnyű utólag úgy feltüntetni, mintha mindenért a németek lennének felelősek, a magyar politika meg - az adott lehetőségeken belül - megpróbált volna ravaszkodni, ügyeskedni, csak hát, sajnos, minden nem sikerülhetett... Az értetlenségen viszonylag hamar sikerült túljutnom, és - úgy emlékszem - egyetemista koromban már többé-kevésbé elfogulatlanul és előítéletmentesen (úgy értem, a hozzáférhető információk fényében) próbáltam mérlegelni, és főleg disztingválni, nem általában ítélkezni. Röviden: az értetlenséget némi intellektuális erőfeszítéssel hamar sikerült leküzdenem. Ezzel tulajdonképpen túl is jutottam azon, hogy intoleráns módon reagáljak: elég hamar beláttam, hogy pontosan olyan buta előítélet rabja voltam, mint az, aki olyan fajta sommás ítéleteket mond, hogy "aki hazudik, az lop is", vagy "aki lop, az képes gyilkolni is". A numerus clausus (és minden hasonló megszorítás, kirekesztés) nagyon csúnya és szigorúan elítélendő, mint ahogy a hazugság és lopás is az - de ennyi, itt meg lehet, és meg kell állni. Már csak a saját, jól felfogott érdekemben is meg kell állni, hiszen én nem egy olyan világban akarok élni, ahol minden jelből a legrosszabbra kell következtetni. Egy normális világban az embernek nem kell azt gondolnia, hogy gázkamrába akarják küldeni azok, akik az egyetemeken bevezetendőnek tartják a származás szerinti kvótákat. Igaz, a világ nem mindig volt normális - de ebből nem következik, hogy most sem az. Persze az sem következik belőle, hogy most normális a világ, de... hogy is mondjam? (Próbálok óvatosan fogalmazni, hogy félre ne értsenek. Mindenekelőtt: most nem a múltról, hanem csak és kizárólag a jelenről beszélek.) Talán így lesz a legjobb: ha én egy normális világban akarok élni, akkor be kell érnem annyival, hogy az ellen tiltakozzam, ami ebben a világban rossz. Mint például a numerus clausus-hoz hasonló megszorítások vagy a cigányellenesség - így is van éppen elég.
Egy dologról még nem beszéltem: arról a bizonyos érzékenységről. Attól bizony nem könnyű megszabadulni, és - talán - nem is kell teljesen. De azért - örömmel jelentem - sokat fejlődtem. Ma már tudok disztingválni: hogy a példánál maradjak, ma már nem reagálok érzékenyen a korabeli megfogalmazásokra (lehet, hogy valami csúnyán hangzik, de aki mondta, még nem tudhatta, amit én már tudok, nevezetesen, hogy később milyen konnotációk tapadtak egy-egy szófordulathoz). Ám a mai - és általában: a 44 után született - szövegek bizonyos fordulataira ma is érzékenyen reagálok [1], és azt hiszem, ezt az érzékenységemet már nemigen fogom, és talán is akarom elveszíteni.
Befejezésül még el akarok mondani valamit, amihez valószínűleg nincs sok közöm. De nem tudom megállni, hogy ne mondjam.
Azzal kezdem, hogy nem vagyok vallásos. Magam is érzem, hogy nem egészen helyénvaló, amit most csinálok. Mégis muszáj szóvá tennem, hogy kirekesztőnek érzem a zsidóság álláspontját a betérni szándékozókkal szemben. Megint a saját tapasztalatomról beszélek: a közvetlen baráti körömből ketten is szerettek volna betérni, de hiába. Származásukat tekintve mind a ketten apai ágon voltak zsidók, édesanyjuk vallásában nevelték fel őket, és mindketten felnőtt korukban döntöttek a zsidóság mellett. Elmondom az egyik történetet: a német barátnőmét (neki már soha nem fog teljesülni a vágya, ő meghalt). Németországban szeretett volna betérni, akkor, amikor (vagy talán: azért, mert? - ezt nem tudom) zsidó emberhez ment férjhez: éveken keresztül kitartóan próbálkozott, a gyermekeit zsidó hitben nevelte, de hiába, nem fogadták be. Sőt, gyanakvással kezelték, mintha lenne abban valami eleve őszintétlen, hogy valaki, aki nem zsidónak (horribile dictu németnek) született, zsidó vallású akarjon lenni.
Tudom, hogy nincs sok közöm hozzá, mégis megkérdezem: miért tesszük mi ilyen nehézzé a dolgukat azoknak, akik hozzánk közelednek? Miért nem tudjuk úgy fogadni őket, ahogy - a családi legendárium szerint - engem fogadott 1944 végén az a katolikus pap, akihez elvittek, és aki nem kérdezett semmit, hanem megkeresztelt. Pedig eleget tudott: nemcsak a nevek voltak árulkodók, ismerte a keresztanyámat is, aki elvitt hozzá, és aki szintén kitért zsidó volt. A keresztanyámat is ő keresztelte, talán nem is sokkal korábban. Nem tudom, valaha is megtudta-e, hogy a keresztanyám esetében érdemes volt kockáztatnia: jó keresztény lett belőle. Ő értem is mindent megtett; nem rajta múlott, hogy nem lettem vallásos, pontosabban, hogy megmaradtam vallástalan zsidónak.
Jegyzet
[1] Szándékosan nem mondok konkrét példákat: nem szeretnék arról vitatkozni,
hogy a sajtóban megjelent egy-egy nyilatkozat, illetve rövid hír hűen adja-e
vissza, ami elhangzott, vagy a szövegösszefüggésből kiragadva óhatatlanul torzít-e.
[vissza]