Mint majdnem a legfiatalabb azok közül, akiknek a Soáról még személyes tapasztalatuk van, de mint az összehasonlító irodalomtudomány professzora is (mert, ha az embert véletlenül nem ölik meg, akkor bármi történhet vele, még könyveket is írhat, és azt hiszem, hogy a zsidó értékrendszerben ez az egyik legfontosabb) rendkívüli megtisztelésnek tekintem, hogy a főapát úr őexcellenciája meghívására itt, a pannonhalmi monostorban, a kultúra egyik őrhelyén, nagy tekintélyű egyházi és világi méltóságok társaságában előadhatok. Nem szeretném leplezni meghatódottságomat.
Mielőtt rátérek előadásom tulajdonképpeni témájára, illik, hogy nézőpontomat ismertessem. Először: az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című pápai körlevélnél - ami a mai tanácskozást ösztönözte - sokkal fontosabbnak tartom, hogy 1993-ban a Vatikán és Izrael diplomáciai kapcsolatra léptek egymással, ez számomra az elmúlt kétezer év egyik leglényegesebb eseménye: az élő zsidó nép létezésének és egyenrangúságának hivatalos elismerése. Az Emlékezünk ennek egyik szellemi következménye, még akkor is, ha közvetlen oksági kapcsolatról talán nem beszélhetünk. Másodszor: XII. Piusz pápa háború alatti tevékenységéről mérvadó értékelésnek a cionizmus két vezető alakja, Moshe Sharett és Golda Meir állásfoglalását tekintem, akik - az előbbi 1945. áprilisában, az utóbbi 1959-ben, a pápa halálát követően - őszinte és hálás köszönetüket fejezték ki az üldözött zsidóság védelméért. Tudom, hogy különösen 1960-tól kezdve sokan bírálták a pápát, mert nem emelte fel szavát nyíltan a zsidók érdekében, de komparatistaként nem felejthetem, amit olykor, ha nem is mindig elfelejtenek, hogy a lengyelekért és a szerbekért sem szólt nyíltan. XII. Piusz a csendes és titkos diplomácia mellett döntött, és bár indítékait természetesen nem ismerhetem, azt hiszem, hogy az akkori világhelyzetben, Párizs és Kijev eleste után, másként nem is tehetett. Azok, akik őszintén vagy képmutatásból, gyakran bűnbakkeresésből vagy saját felelősségük leplezése céljából bírálják a pápát, paradox módon, irreálisan nagy, szinte földöntúli hatalmat tulajdonítanak neki.
1944-re megváltozott a helyzet. A magyarországi deportálások Róma felszabadítását és a normandiai partraszállást megelőző hetekben kezdődtek, és azt követően is folytatódtak. Angelo Rotta budapesti pápai nuncius felbecsülhetetlen mentőmunkát végzett. Én azt hiszem, hogy ha Baltazár debreceni kálvinista püspök életben marad, és ha Mindszenty József már 1944-ben hercegprímás, a deportálások kevesebb áldozattal jártak volna. Kevesen tudják, hogy az elfelejtett Stern Samu szerint a veszprémi és győri püspökök minden lehetőt és lehetetlent megtettek a zsidóság védelmében.[1]
A cionista válasz címet adtam előadásomnak. Noha utólag zsidó és keresztény szellemi előfutárai (így pl. angol protestánsok, Sándor István, a magyar ortográfia megteremtője, Hess, Pinsker stb.) kijelölhetők, a herzli politikai cionizmus radikális fordulatot jelent a zsidó gondolkodásban és történelemben. A zsidóság körében sokáig marginálisnak számító - és ma sem többségi - mozgalom, melynek eredményeképpen 1948-ban Izrael állam újraszületett, a Dreyfuss-ügyre és az oroszországi pogromokra egy önálló, nemzetközileg elismert zsidó állam megalakulásának igényével válaszolt. A Cionba való visszatérést a hagyomány a Messiás eljövetelétől, azaz az isteni gondviseléstől remélte, míg ezt a különböző felfogásokra és irányzatokra oszló cionizmus a tevékeny, tudatos emberi munkától várta.
A cionista fogalmát a lehető legegyszerűbben kívánom definiálni. Cionista az az ember, legyen zsidó vagy nem-zsidó, aki elismeri a zsidók jogát arra, hogy önálló országot alkossanak, akár a magyarok, svédek vagy montenegróiak. Anticionista az, legyen zsidó vagy nem-zsidó, aki ezt a jogot valamilyen formában tagadja.
A politikai cionizmus Herzl Tivadar műve. A Zsidó állam című könyve 1896-ban jelent meg, az első cionista kongresszusra 1897-ben Bázelben került sor. 1998 májusában ünnepelte Izrael fennállásának ötvenedik évfordulóját.
Ezt a mára csaknem egyetemesen elismert és evidenciának tekinthető jogot százkét éve mértékadó tényezők tagadták. A zsidó (főként askenázi) ortodoxia azért, mert beavatkozik az isteni gondviselésbe. Az akkor már 80-100 éves, a zsidóságot felekezetnek és nem népnek vagy nemzetiségnek tekintő zsidó liberalizmus azért, mert féltette a megközelítően egy évszázados asszimiláció eredményeit. A nemzetközi szociáldemokrácia pedig, mely osztálykategóriákban gondolkodott, a nemzeti törekvésekkel szemben legjobb esetben közömbös volt. És tagadta a cionizmust Vatikán is, mert a zsidók nem ismerték el Jézus Krisztust Messiásnak.
Cionista volt viszont 1881-től az oroszországi zsidóság jó része, a mediterrán térségben élő szefárd zsidóság, valamint az arab zsidóság is, amit csak az askenázi felületesség nevez olykor szefárdnak. (Arab zsidók egyébként az első kongresszusokon nem vettek részt, és a cionista vezetésben évtizedeken keresztül elhanyagolható szerepet játszottak.) Cionisták voltak bizonyos filoszemita protestáns körök, továbbá azok az antiszemiták, akik szerették volna eltávolítani Európából a zsidóságot. Cionisták, illetve anticionisták voltak egyébként időről-időre más csoportok és egyének is, inkább gyakorlati és politikai, mint elméleti megfontolásokból. A cionizmusról egyébként az első évtizedekben zsidók és nem-zsidók egyaránt keveset tudtak, és ha hallottak is róla valamit, nem törődtek vele. (A volt kommunista országokban Izrael államának félévszázados létezése ellenére sem különböztetik meg mindig a cionizmust és a judaizmust, és nem ismerik a zsidóságon - mint gyűjtőfogalmon - belüli lényegi eltéréseket.)
Az 1881-es dátumot nem véletlenül említettem. Ez az az év, amikor az orosz zsidók tudatosítják asszimilációjuk lehetetlenségét, és kezdenek más megoldásokat keresni, így a Palesztinában való letelepedést is. 1896-ban a Zsidó állam-ot fogalmazó Herzl még nem tudott ez irányú törekvéseikről, tudott viszont az Argentínába irányuló emigrációról.
Herzl szerint a modern technika és tudomány korában lehetséges és szükséges a nemzetközileg garantált zsidó állam megalapítása. Herzl történelmi tapasztalata vagy logikai felismerése, hogy a menekülő zsidók magukkal viszik az antiszemitizmust oda, ahol az előzőleg nem létezett. Nem árt itt emlékeztetni arra, hogy a nantes-i ediktum visszavonása után az Angliába menekülő hugenottákat nem fogadta különösebb rokonszenv. Egy évszázaddal később a forradalmi Franciaországgal élet-halál harcot folytató Angliában Chateaubriand úgy érzi, hogy az emigránst leprásnak tekintik. Az 1881-es pogromok után Bernard Lazarre tiltakozik az orosz zsidók befogadása ellen, mert - szerinte - az asszimilációt veszélyeztetik. Az orosz zsidóság főpatrónusa Victor Hugo és a párizsi érsek volt. (A franciaországi antiszemitizmus megerősödéséhez 1892 után hozzájárult az orosz-francia katonai szerződés megkötése.)
Herzl másik nagy felismerése, hogy rettenetes veszély rejlik abban a tényben, hogy mind a tőke, mind a munka élvonalában sok zsidó van. Nézzük a magyar helyzetet. Tíz évvel Herzl halála után, az első világháború idején, Németország erőteljesen, a Monarchia korlátozott lehetőségei miatt mérsékeltebben, támogatja az orosz bolsevista forradalmi törekvéseket. (A pogromok miatt egyébként a világ zsidóinak többsége a központi hatalmakkal rokonszenvezik.) A központi hatalmak az októberi bolsevista forradalom, illetve a breszt-litovszki különbéke ellenére elvesztik a háborút. Nálunk hamarosan a Tanácsköztársaság következik, sok-sok zsidóval a vezetésben és elsősorban a magyar nehézipart és bankrendszert létrehozó zsidó tőkéseket fenyegeti. A kommün bukása - mint köztudomású - fokozza és legitimizálja az antiszemitizmust, mely már az első világháború idején is erőteljes volt, elsősorban a galíciai menekültek áradata miatt. Kik voltak ezek a galíciai zsidók? Azok, akik Ferenc József császár országából Ferenc József király országába menekültek. A magyar közvélemény 1918 előtt nem tudatosította - amint arra Kiss Gy. Csaba egészen más összefüggésben felhívja a figyelmet -, hogy a lengyelekkel egy birodalomban él. A II. világháború után újabb, sok évtizedes kommunista uralom következett, és főként az első időben csaknem kizárólagos zsidó vezetéssel. Következményeként tönkrement - többek között - a zsidó polgárságnak az a része, amely túlélte a Soát. A különböző generációk tapasztalata közti különbséget hadd érzékeltessem egy anekdotába illő történettel. A nyolcvanas évek elején mesélte egy nálam másfél évtizeddel idősebb, polgári családból származó zsidó tanárnő: "Fiammal ültünk a TV előtt, és néztük Huszárik Zoltán Szindbád-filmjét. Arra gondolt a fiam: "Ezt vette el tőlünk a kommunizmus."".
Herzl Zsidó állam-a és az első bázeli kongresszus magyarországi visszhangját és általában a cionizmus fogadtatását most kezdjük csak megismerni, elsősorban Kiss József, Novák Attila és Schweitzer Gábor alapkutatásaiból.[2] Érdekes adalékokat közöl Halász Zoltán is Herzl monográfiájában. Én magam két nagy liberális napilapban, a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Napló-ban és a Vészi József szerkesztette Budapesti Hírlap-ban követtem az első bázeli kongresszusról küldött beszámolókat.
Schweitzer Gábor idéz Silberstein-Ötvös Adolfnak a zsidó, liberális Egyenlőség-ben megjelent cikkéből: "A cionizmus nem magyar talajon fakadt, alig értjük ezt a mozgalmat, hozzá csatlakozni nem is fogunk. Nekünk megvan áldott magyar hazánk, nem keresünk újat. Itt élvezzük a szabadságot, a jogegyenlőséget".[3]
A cikkíróval ellentétben én viszont nagyon valószínűnek tartom, hogy a politikai cionizmus éppen magyar talajon fakadt, Herzl a magyar romantika és liberalizmus leszármazottja. 1897-ben a sajnálatosan elfelejtett Israel Zangwill (valaha egyik színművét Ady méltatta) az első bázeli kongresszust bemutató esszéjében megjegyezte Herzlről, hogy "magyar képzelőerő, nagy írói öntudat és zsidó szív" jellemzi.[4] Zangwill, az igazán hűséges barát, Herzlről évtizedekkel később is, mint magyarról beszélt. Nemrégiben Szörényi László elemezte a Jókai-Herzl rokonságot.[5]
Teljesen érthető viszont, ha Silberstein-Ötvös azt mondja, hogy "alig értjük ezt a mozgalmat". Az oroszországi és romániai zsidók helyzete Magyarországról felfoghatatlan volt. (A cikk a romániai zsidók exodusa és a kisinyovi pogrom előtt jelent meg.) A tiszaeszlári per - a kezdeti meghökkenés után - a kimenetele miatt, csak fokozhatta a magyar zsidók biztonságérzetét. Ne feledjük, hogy Lueger első bécsi sikerei után egyes bécsi zsidók abban reménykedtek, hogy a magyarok majd megvédik őket az osztrák antiszemitizmustól. Lueger egyszerre támadta a zsidókat és a magyarokat, akiknek a koalíciója, mint állította, uralja a monarchiát. Luegerrel egy nagyváradi újságíró (is) vitázott, bár aligha valószínű, hogy a bécsi polgármester megismerte volna Ady Endre nevét.
Kiss József miután bemutatta, hogy az ortodox zsidó sajtó milyen engesztelhetetlenül támadta a cionizmust, egy újabb tanulmányában a katolikus (budapesti és vidéki) sajtó reagálását ismertette. Konklúziója szerint "a katolikus szellemű lapok legalább háromféleképpen reagáltak az első cionista kongresszusra. Voltak, amelyek üdvözölték a kongresszust, s a magyarországi zsidókérdés megoldását a hazai zsidóság tömeges palesztinai kivándorlásában látták. Más lapok azonban tartottak a zsidók nagyarányú szentföldi bevándorlásától, féltették a keresztény kolóniákat és a kereszténység szent helyeit. A nagy többség azonban nagyfokú szkepticizmussal fogadta a mozgalmat, elképzelhetetlennek tartották azt, hogy a magyar zsidóság megszerzett pozícióját feladva tömegesen fog kivándorolni az ígéret földjére.
Az új államot különben is életképtelennek tartották."[6]
Andrew Handler Dori The Life of Theodor Herzl in Budapest című könyvében az állítja, hogy a Zsidó állam egyik forrása Istóczy Győző antiszemita képviselő 1878-as parlamenti felszólalása volt, amely részben rettenetes jövőbeli irtóháborúval fenyegeti meg az európai zsidóságot, részben mindjárt békés megoldást is kínál: Palesztinában a zsidó állam újjáalakítását. Istóczy, hogy eloszlassa azok kétkedéseit, akik a zsidó állam újraalakítását fantazmagóriának tartják, utal néhány sikeres nemzeti újraszületésre: a magyarok 1867-ben szerezték vissza 1526-ban elvesztett függetlenségüket, a német és az olasz egység pedig 1870-ben valósult meg.
Kossuth, Petőfi és Garibaldi főként az orosz cionista körökben volt népszerű. Herzl maga Bismarckot, akit sokáig és sokan nevetségesnek tartottak, egyik példaképének tekintette, és cionista korszaka legkezdetén levélben kérte ki véleményét elgondolásairól, de az exkancellár nem válaszolt.
Az első kapcsolatfelvételre a cionizmus és a Vatikán között 1896-ban még az első kongresszus előtt került sor, amikor Herzlt - kérésére - fogadta Antonio Agliardi bécsi pápai nuncius. "Tárgyalásunk nyomán az a meggyőződésem, hogy Róma ellenezni fogja a terv megvalósítását, nem óhajtja a zsidó állam létrejöttét, sőt, fél tőle - írja Herzl Napló-jában."
Nyolc évvel később, 1904-ben, előbb a bíboros államtitkár, majd maga X. Piusz pápa fogadja Rómában Herzlt, aki Naplójában egyértelmű kudarcként értékeli megbeszéléseit. A pápa közölte, hogy mivel a zsidók nem ismerik el Jézus Krisztust, ő sem ismerheti el a zsidó népet.
Meir Mendes, a Vatican et Israel szerzője szerint ezt követően hosszú szünet volt a Vatikán és a cionizmus kapcsolatában. 1917-ben angol közvetítéssel Szokolov, a cionista mozgalom egyik vezetője, az új főnök, Chaim Weizmann egyik bizalmi embere keresi fel a Vatikánt. De Gasperi bíboros 1917. május elsején közli Szokolovval: "Garantálom önnek, hogy az Egyház részéről semmiféle akadállyal nem találkoznak, sőt, éppen ellenkezőleg, számíthatnak rokonszenvünkre. Boldogok leszünk, ha láthatjuk Izrael országát újraszületni."[7] Május negyedikén XV. Benedek kijelentette Szokolovnak: "jó szomszédok leszünk".[8]
Herzl és Szokolov tárgyalásairól - tudomásom szerint - csupán cionista forrásból értesülhetünk. Egyoldalú forrást pedig mindig a legnagyobb óvatossággal kell kezelni. Valóban olyan elutasító volt X. Piusz? Valóban kötelező ígéretet tett volna XV. Benedek?
Egyszer talán megtudjuk, hogyan látták a pápák a cionista vezetőket. Herzl államférfi, látnok, költő vagy kalandor benyomását keltette-e? Elég felkészült volt-e Szokolov, hogy a pápával tárgyaljon? És fordítva, mit tudott a Vatikán Szokolovról, Weizmannról, akik 1916-17-ben átveszik a cionista mozgalom irányítását, az új irányvonalról, a cionizmuson belüli ellentétekről?
Ami 1914. és főleg 1917 után következett, arra senki sem lehetett felkészülve. Sem az orosz forradalomra - amely többek közt a cionizmus legnagyobb embertartalékát hetven évre elvágta Ciontól és a világtól -, sem Hitlerre, sem a Soára. 1940-ben, Dunkerque napjaiban írja G. Ferrero olasz katolikus történetíró, hogy a demokratikus államok vezetői egyszerűen nem értették meg a forradalmi államok - azaz a totalitárius diktatúrák - természetét.
Ami kérdésem marad: ha XV. Benedek valóban kötelező ígéretet tett Szokolovnak, akkor az 1948-ban újjászületett Izraellel miért csak 1993-ban kötött diplomáciai kapcsolatot a Vatikán? Ha pedig Szokolov félreértette vagy netán meghamisította a pápa szavát, akkor alkalmas volt-e a Weizmann-féle vezetés arra, hogy negyedszázadon keresztül, 1916-17-től 1942-ig, az eredeti herzli programhoz visszatérő baltimore-i konferenciáig irányítsa a cionista mozgalmat?
Jegyzetek
[1] STERN Samu, Versenyfutás az idővel, in Kollaboráció vagy kooperáció,
szerk. SCHMIDT Mária, Budapest, 1990, 80. és 98. [vissza]
[2] KISS József, A katolikus sajtó reagálása az első cionista kongresszusra.;
NOVÁK Attila, Hitközség és cionizmus; SCHWEITZER Gábor, "...a magyar cionizmus
elsősorban csak piros-fehér-zöld lehet" (Herzl). Cionizmus a századelő
Magyarországán. In 100 éves a cionista mozgalom, szerk. BÓDOG Gyula.
Budapest, 1998. [vissza]
[3] SCHWEITZER, i. m. 42. [vissza]
[4] Israel ZANGWILL, A kongresszus álmodói, in A kongresszus álmodói.
szerk. FERENCZI László, Budapest, 1997, 28. [vissza]
[5] Új Holnap 1997, 11. és BÓDOG, i. m. [vissza]
[6] BÓDOG, i. m. 82. [vissza]
[7] Meir MENDES, Vatican et Israel. Editions du Cerf, Paris, 1990, 80.
[vissza]
[8] Uo. 81. [vissza]