A katolikus főpapok, elsősorban maga Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás az ünnepélyes alkalmakat mindig megragadták arra, hogy kifejtsék az emberi személyiség méltóságáról, az alapvető emberi szabadságjogokról vallott evangéliumi tanítást. Következetesen elutasítottak mindenféle kollektív felelősséget, és büntethetőnek csak az egyéni delictum fennforgását ismerték el. Ezen kijelentéseik és beszédeik kellő publicitást kaptak.[1] Ugyanakkor az egyház egyes vezetőinek politikai magatartása nem egy esetben ellentétbe került ezzel az elméleti alapállással, valláserkölcsi és természetjogi argumentációval, vagy legalább is nem kellő következetességgel érvényesült megnyilatkozásaikban. Áll ez elsősorban az ún. zsidótörvények kapcsán törvényhozóként elfoglalt álláspontjukat illetően.[2]
1938-ban az első zsidótörvény-javaslat felsőházi vitájában Serédi bíboros és Glattfelder Gyula csanádi püspök fejtették ki az egyház álláspontját.[3] Elsősorban a kollektív felelősség és büntetés elvét kifogásolták. Azt pedig egyenesen tarthatatlannak és az egyház által el nem fogadhatónak minősítették, hogy a keresztség szentségét az érintettek esetében állami törvénnyel hatálytalanítsák. Ezen világos elvi álláspontból mégsem a nemmel való szavazást, hanem a "szükséges rossz" megfontolással az igent választották.
A sokkal szigorúbb második zsidótörvény tervezetét a püspöki kar előzetesen kézhez kapta és megtárgyalhatta. Az elnöklő prímás a már ismertetett elvi álláspontjának kifejtése után - ugyancsak következetlenül - különbséget tett a nemzet és a társadalom szempontjából úgymond "jó", illetve "rossz" zsidó között, ez utóbbiak felelősségére, netán bűneire is utalva. Glattfelder püspök azonban a jogi aggályoskodás és méricskélés helyett világosan rámutatott a kérdés történelmi súlyára, érzékeltetve a magas testület felelősségét is. Kifejezi, hogy ő ezen javaslatban "hazánkban első hangját hallja megcsendülni a vér és faj idegen eszmekörben született mythoszának, melynek nyomán továbbmenő felforgatást, hatalomátvételt és vallástalanságot akaró áradat indulhat meg".[4]
A Glattfelder által jelzett nyilas mozgalom erejének teljében éppen ezekben a hónapokban, 1938-39 fordulóján volt, amikor a főpapok a javaslatról tárgyaltak. Az ismert elvi ellenkezés mellett - nem utolsó sorban gróf Teleki Pál miniszterelnök ösztönzésére - megint csak a kisebbik rossz elfogadása mellett kötöttek ki. Ahhoz viszont következetesen ragaszkodtak - Serédi szigorú kánonjogi érvelése nyomán -, hogy a kikeresztelkedettek számára a lehető legnagyobb mértékű mentességet érjék el a törvényjavaslatban tett módosításokkal. A módosító javaslatok nagy részét a felsőházban keresztül is vitték, ám a képviselőház ezeket alig respektálta. Az egyháznagyok valóban félve egy esetleges nyilas hatalomátvételtől, ismételten igennel szavaztak.[5]
A szentszéki magyar követség anyagai között találtunk egy olyan irat együttest, amely azt igazolja, hogy a Vatikán kezdettől fogva nyomon kísérte a magyarországi politika alakulását, különös tekintettel az ún. zsidókérdésre. Az első és a második zsidótörvénnyel kapcsolatban nem találtunk itt dokumentumot; valószínű azokat a Szentszék magyar belügynek tekintette és nem tartotta a kereszténység elleni totális támadásnak. (Tegyük hozzá, éppen ekkoriban volt a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus, amelyen Pacelli bíboros pápai legátusként vett részt, és annak hangulata, az állam és az egyház igen szoros és baráti viszonya nem tette volna lehetővé az ilyetén fellépést.)[6] A harmadik zsidótörvény azonban már más körülmények között született: egyre jobban eszkalálódott a világháború, amelybe 1941 nyarán hazánk is belesodródott. Az is valószínű, hogy a Szentszéknek ekkor már kellő információi voltak a nácik megszállta Európában, főleg a Lengyelországban működő koncentrációs, megsemmisítő táborokról.
Az Államtitkárság utasítására Angelo Rotta címzetes érsek, budapesti apostoli nuncius 1941. július 1-jén felkereste a külügyminisztert és közölte vele: "[a] Pápa Őszentsége sajnálattal értesült arról a törvényjavaslatról, amelyet a kormány a házasságkötések ügyében a parlament elé terjesztett és amely a Szentszéket nem érinti kellemesen, mivel a javaslat semmiképpen nem találkozhatik a katolikus egyház tetszésével."[7] A szóbeli jegyzék közlése után Rotta kifejtette, hogy a fajelmélet politikai érvényesítésének veszedelmes következményei lesznek, és "ezzel olyan lejtőre kerülhetünk, amelyen nincs megállás" - tájékoztatta a minisztérium a szentszéki magyar követet.[8] A nunciust fájdalommal töltötte el, hogy ez éppen itt Magyarországon történik, amely magát kereszténynek nevezi.
A szentszéki jegyzék formálisan a törvényjavaslatnak a házassági jogot érintő passzusaira utalt. Az ún. harmadik zsidótörvény formálisan ugyanis a házassági jog újraszabályozását jelentette. Első része a magyar faj védelme érdekében kötelezővé tette a házasságkötés előtti tisztiorvosi vizsgálatot. Ezzel akarta elejét venni az egészséges gyermekek nemzésére alkalmatlanok házasságkötésének. A javaslat második része érintette a zsidóságot, és ez már egyértelműen a nürnbergi faji törvények alapján állt. Eszerint zsidó az, aki izraelita vallású és mindenki, akinek négy nagyszülője közül kettő izraelita vallásban született. Az ezt követő paragrafusok megtiltják a keresztény és zsidó állampolgárok közötti házasságkötést akkor is, ha az egyik fél a házasságkötés idején már keresztény felekezethez tartozott, de a zsidótörvény(ek) értelmében zsidónak minősült. Továbbá büntetés terhe mellett tiltotta keresztény és zsidó fél között a házasságon kívüli nemi érintkezést.[9]
A törvényjavaslat azon túl, hogy az emberi méltóságot mélyen megalázó kitételeket tartalmazott, két pontban antagonisztikusan szemben állt a katolikus egyház hitelveivel és kánonjaival. Részint a keresztség, részint a házasság szentségét sértette meg. A Szentszék a jegyzékkel elsősorban a szentségi házasságon esett újabb sérelmet kifogásolta. Emlékeztetünk rá, hogy annak idején, 1894-ben, a kötelező polgári házasság törvénybe iktatásakor a katolikus egyház (a főpapok a főrendiházban) ez ellen léptek fel a legkeményebben. Az is tény, hogy akkori ellenkezésük egyik oka volt a katolikus-izraelita vegyes házasságok lehetővé válása anélkül, hogy az izraelita fél katolikus (vagy más keresztény) felekezetre tért volna.[10] Attól kezdve mindig is ezen törvény revízióját sürgették, így maga Serédi bíboros is készített ilyen irányú törvényjavaslatot az 1930-as évek első felében, amelyet azonban a kormány nem vitt a parlament elé.[11] A nuncius szóbeli kiegészítése mutatja, hogy a Vatikánt nem csak a házassági jog kérdése aggasztotta, hanem a faji törvényhozás újabb kiterjesztése, amelyet igen veszélyes lejtőnek nevezett. Aligha férhet hozzá kétség, hogy a Vatikán fellépése figyelmeztetés akart lenni a magyar kormány számára a következményeket, a majdani felelősséget illetően. A szóbeli jegyzékre a nuncius nem kapott hivatalos választ.
A háborúba lépés idején benyújtott harmadik zsidótörvény-javaslatot az egyháziak együttműködve a felsőház konzervatív csoportjaival elutasították és meg akarták buktatni.[12] Ez elsősorban annak tudható be, hogy egyértelműen faji jellegű volt a javaslat, és amint arról nyílván tudomást szereztek, ellene a Szentszék is tiltakozott. Serédi bíboros püspöki konferenciának tett utólagos beszámolója szerint azonban az ordinariusok most sem jártak el következetesen. A felsőházban ugyanis a javaslat mellett 65 igen és ellenében 53 nem esett. A jelenlévők tehát a felsőház létszámának a felét sem tették ki.
Az tény, hogy a felsőházi vitában a megjelent főpapok egységesen nemmel szavaztak, amiért a prímás köszönetet mondott nekik. Ám fájlalta, hogy számos katolikus egyházi felsőházi tag nem jelent meg a szavazáskor, azaz távol maradt. (A neveket nem ismerjük, mert az elnök nem rendelt el név szerinti szavazást.) Serédi, érzékeltetve a helyzet fonákságát, elmondta, hogy "akadtak olyan egyházi férfiak is, felsőházi tagok, akik minden komoly ok nélkül vagy egyáltalán meg sem jelentek a tárgyalásokon, vagy legalább is a szavazásra nem jöttek be, sőt akadt egy olyan is, aki a szavazás kezdetén egy oszlop mögé állt, és csak a szavazás után jött elő. Pedig ha ezek megjelentek és leszavaztak volna, a javaslat sorsa más irányt vett volna. Ezekről, akik Krisztusnak és szentegyházának ügyét csúfosan cserbenhagyták, többet nem szól, mert szégyelli magát. Az ítélet nem reá tartozik. Intézzék el ügyüket Istennel - és ha tudják - tegyék jóvá cselekedetüket azok előtt, akiket megbotránkoztattak."[13] Mi sem ítélkezni akarunk, ám Serédivel együtt szégyenkezhetünk.
Amikor a törvény elfogadásáról a Vatikánban értesültek, a bíboros államtitkár 1941. július 22-én magához kérette báró Apor Gábor szentszéki magyar követet és közölte vele, hogy "[i]gen fájlalja, hogy a zsidókérdésben a magyar kormány nem honorálta az egyház álláspontját."[14] A törvény kihirdetése (augusztus 8.) után az államtitkár augusztus 15-én a legünnepélyesebb formájú írásos jegyzékben tiltakozott az újabb zsidótörvény ellen, amit a követ a kormányhoz azonnal továbbított. Egyben felhívja a külügyet is vezető Bárdossy László miniszterelnök figyelmét arra, hogy az ilyen típusú jegyzéket a diplomáciai szabályok értelmében nem lehet válasz nélkül hagyni. A válaszjegyzék augusztus 23-án meg is született. Ebben meglepő módon a kormány támadólag lépett fel és arra hivatkozott, hogy annak idején, 1894-95-ben a katolikus egyház azért ellenezte a polgári házasság bevezetését, mert az lehetővé tette a keresztény-zsidó vegyes házasságot; tehát ők már előbb felléptek ellene, mint most a kormány. Egyébként a törvény szükségességét a magyarországi különleges társadalmi helyzettel (ti. a zsidók "túltengésével") indokolták, és csak a végrehajtás során ígértek engedményeket.[15]
Az egyház magatartásának bonyolult és fehéren-feketén nem megítélhető voltát bizonyítja, hogy míg a törvényhozás fórumán felemás állásfoglalás volt tapasztalható, addig a gyakorlatban az alapelveknek, a keresztény erkölcsi elveknek megfelelő lépések történtek, amelyeknek részese, vagy inkább mondhatni védnöke, védőernyőt tartó közege volt a püspöki kar. (Úgy tűnik, könnyebb volt a háttérben maradva segíteni ezen mentési akcióikat, mint a nyílt porondon, a közéletben és a politikában kiállni mellettük.)
A zsidónak minősített állampolgárok növekvő jogfosztásának hatására 1939 tavaszán - a második zsidótörvény elfogadását követően - a konvertita báró Kornfeld Móricz felsőházi tag kezdeményezésére megalakult a Magyar Szent Kereszt Egyesület, amelynek formális célja ekkor a zsidótörvények hatálya alá került katolikusok védelme volt. Az egyesület egyházi elnöke egy Esztergom főegyházmegyei pap, Almásy József, a Központi Szeminárium vicerektora lett.[16]
Az 1939. évi őszi püspöki konferencia a Kornfeldtől érkezett kérésre elhatározta egy püspökkari bizottság felállítását, amelynek feladata a Szent Kereszt Egyesület felügyelete, lényegében azonban gyakorlati támogatása, védelme volt. Így az egyház hivatalosan is oltalma alá helyezte annak munkáját. A védő-bizottság püspök-elnöke gróf Zichy Gyula kalocsai érsek, főtitkára pedig Cavallier József publicista-szerkesztő, a formálódó kereszténydemokrata irányzat egyik mérvadó alakja lett.[17]
A Szent Kereszt Egyesület és a püspökkari bizottság személyileg összefonódott, hiszen a püspökkari bizottság tagja lett Almásy, illetve az egyesület világi elnökévé Cavalliert választották meg. Érdemes végigtekinteni a Magyar Szent Kereszt Egyesület védelmét ellátó püspökkari bizottság névsorát, amely nem csak azt tükrözi, hogy a magyar katolicizmus szinte minden mérvadó irányzata, illetve közszereplője részt vett benne, de részvételük azt is mutatja, hogy egyetértettek a szervezet célkitűzéseivel. A névsor: Almásy József, Badalik Bertalan O.P., a későbbi rendfőnök, illetve veszprémi püspök; Baranyay Jusztin ciszterci egyetemi tanár, Bíró Balázs, a közigazgatási bíróság bírája; Blaskó Mária írónő, Cavallier József, Eckhardt Sándor egyetemi tanár, a Demokrata Néppárt későbbi képviselője; P. Jánosi József S.J., a nuncius bizalmasa; Katona Jenő újságíró-szerkesztő, a haladó katolikus irányzat egyik vezetője, később baloldali kisgazdapárti politikus; Károlyi Józsefné grófnő, Kiss Géza ny. számtanácsos, Kray István báró, legitimista politikus, később Mindszenty környezetéhez tartozik; Marczell Mihály plébános, Mészáros János esztergomi kanonok, volt budapesti érseki helytartó; Molnár János esztergomi kanonok, volt budapesti érseki helytartó; Molnár Kálmán pécsi egyetemi tanár, legitimista jogász; Ripka Ferenc volt fővárosi főpolgármester, Slachta Margit szociális nővér, a Szociális Testvérek Társaságának főnöke; Schrotty Pál OFM, Tiefenthaler József és Varga Béla plébános, utóbbi ekkor már kisgazdapárti képviselő.[18]
Zichy érseknek véleményünk szerint sikerült olyan reprezentatív bizottságot összeállítania, akik közül többen a későbbiekben, 1944-ben közvetlenül és tevékenyen részt vettek az üldözöttek mentésében (Cavallier, Jánosi, Slachta). A Magyar Szent Kereszt Egyesület a gyakorlatban nem tett különbséget a segítségnyújtás során zsidó és keresztény, katolikus vagy protestáns között.
Az egyesület működése és az ahhoz való egyházi viszonyulás szervesen vezet el a Soá idején tanúsított magatartáshoz. Zichy érsek már 1940 őszén - tehát még a harmadik zsidótörvény meghozatala előtt - memorandumban javasolta a püspöki karnak, hogy közös, ünnepélyes tiltakozó pásztorlevelet adjanak ki a zsidók jogfosztása ellen és e törvény(ek) embertelen végrehajtása miatt. A püspökök többsége azonban, s maga a hercegprímás is, ezt nem tartotta célravezető eszköznek.[19] A legitimista konzervatív arisztokrata főpap megrendülten állt a fejlemények előtt: a keresztény társadalom és annak mérvadó vezetőinek keresztényietlen magatartása számára elfogadhatatlan volt. Zichy Gyula kalocsai érsek halála után, 1942 őszétől a püspöki kar hivatalban legfiatalabb tagja, egy másik arisztokrata, báró Apor Vilmos győri püspök vállalta a nyilván egyre kényelmetlenebb feladatot: a konvertiták mentési munkálatainak püspökkari védelmét és támogatását.[20] Ezt követően Almásy betegsége (majd halála) miatt az egyesület lelkész-elnöke Jánosi József jezsuita atya lett, míg a gyakorlati szervező-irányító munka a világi elnökre, Cavallier Józsefre hárult.
A német megszállás, a Sztójay-kormány zsidóellenes rendeleteinek megjelenése után és azok végrehajtása során az egyház már végképp nem maradhatott szótlan. A kérdés az volt, hogy a keresztényi alapállásból totálisan helyezkedjenek mindezzel szembe, avagy próbáljanak meg a siker reményében a részkérdésekben tárgyalások útján engedményeket elérni - elsősorban a konvertiták érdekében. Hosszú ideig ez utóbbi történt. Ennek több oka is volt. Részint abból indultak ki, hogy mind a kánonok, mind a világi törvények értelmében is a saját egyháztagjaik vonatkozásában kompetensek, részint mérlegelni kellett a fellépések következményeit is. E tekintetben óvatosságra inthette őket a hollandiai példa, ahol a katolikus egyház nyilvános és ünnepélyes tiltakozására a zsidók deportálása ellen a katolikus hitre tért zsidók és egyes egyháziak elhurcolása volt a nácik válasza.
A püspöki kar, különösen a hercegprímás, a budapesti apostoli nuncius, valamint az Apostoli Szentszék elvi álláspontja nem különbözött a "zsidókérdésben", illetve az üldözöttek mentésében, a Soával kapcsolatban. Már azért sem, hiszen mindegyiknek ugyanazon szilárd teológiai-világnézeti alapjai voltak, amelyek az egyetemes egyházban érvényesültek.
Ugyanakkor azonban a gyakorlati cselekvés, a konkrét lépések megtétele szempontjából merőben más feltételek között voltak, és ezek a külső feltételek igencsak meghatározták azokat. A katolikus püspöki kar, élén a hercegprímással, a németek által megszállt országban élt, de már ezt megelőzően is tekintettel kellett lennie a hatalmi-politikai körülményekre. Mint az adott struktúra részének, meghatározott volt a mozgástere is. Ez a tény a püspöki konferenciák anyagaiból és az egyes főpásztorok megnyilvánulásaiból kitűnik. Az egyes püspökök fellépése közötti különbségek azonban jelzik az ezen belüli lehetőségeket is.
A budapesti apostoli nunciusra a diplomáciai érintkezés nemzetközi szabályai voltak érvényesek. Ez áll elsősorban a kormányzattal való kapcsolataira, amely lépéseiben az államtitkárság intenciói - akár irányelvei, akár konkrét utasításai - szerint kellett eljárnia. Ám a nuncius küldetése nem csak a magyar államhoz szólt, hanem a magyar egyházhoz is. Így helyzeténél fogva a főpapokat és szerzetesrendi elöljárókat közvetlenül, a külügyminisztérium megkerülésével is informálhatta, esetleg figyelmeztethette a Szentszék elvárásait illetően. Adott esetben pedig mintegy közölte vagy közölhette az illetékes szentszéki dikasztérium utasításait is.
Az Apostoli Szentszék, a pápa helyzete megint csak gyökeresen különbözött az előbbiekétől. Mussolini fasiszta rezsimje épp úgy, mint a náci megszállók Rómában a Vatikán sérthetetlenségét figyelembe vették. Ám Róma felszabadulásáig XII. Piusznak és a szentszéki hivataloknak tekintettel kellett lenniük a háborús körülményekre, a nemzetközi erőviszonyokra és azon belül az egyház helyzetére. Így a felszabadulásig érthető módon a nyilvános fellépésekben inkább az óvatosság és a diplomáciai szabályok betartása volt a jellemző. (Ami nem zárta ki a tiltakozások bátorítását és a mentés szorgalmazását, adott esetben abban a tevőleges részvételt.) Róma szabaddá válása (1944. június 4.) után - ami egybeesett a Soá magyarországi kiteljesedésével - XII. Piusz pápa személyesen, és az államtitkárság hivatalosan is, több ízben arra figyelmeztette a nunciuson keresztül a magyar főpapokat, hogy erélyesebben lépjenek fel a zsidóüldözés ellen. Ekkorra egyértelművé vált a szövetségesek közeli győzelme, és ennek következményeivel nem csak Rómában, hanem Budapesten és Esztergomban is számolni kellett.
Gróf Zichy Gyula elhunyta után a katolikus püspöki karban a zsidóüldözés elleni fellépésben, egyáltalán az emberi szabadságjogok védelmében legaktívabb főpásztor báró Apor Vilmos győri püspök volt. Szinte minden konferencián szorgalmazta, hogy a püspökök adjanak konkrét iránymutatást a híveknek az egyre bonyolultabb politikai helyzetben. A magas grémium azonban erre nem vállalkozott. Apor mint a Szent Kereszt Egyesület püspök védnöke 1943. január 22-ei egyházmegyei körlevelében a hívek és a papság figyelmébe ajánlotta és kötelességévé tette a munkaszolgálatra bevonuló zsidók megsegítését. A munkaszolgálatosoknak maguknak kellett gondoskodniuk ruházatukról, ám "sokan közülük nincsenek olyan helyzetben, hogy a szükséges ruhaneműt beszerezhetnék". Ezért azt kérte a püspök, hogy az egyesület címére küldjék el a hívek a felajánlott ruhaneműt vagy pénzadományt. "Ezenkívül elrendelem, hogy a templomok Szent Antal perselyeiből február hó 1-ig az Egyházmegyei Hivatal csekkjén mindenki [ti. minden plébános] küldjön be megfelelő összeget" - olvashatjuk a circulare-ban.[21] Apor tehát a saját egyházmegyéjében hathatósan segítette az egyébként országos jellegű Magyar Szent Kereszt Egyesület tevékenységét.
Apor Vilmos a püspöki konferenciákon, illetve a Serédihez intézett leveleiben sürgette, hogy a püspöki kar mielőbb világosan és egyértelműen foglaljon állást a hívek és a papság előtt az üldözések kérdésében. "Jól tudom - írja Apor -, hogy egy ilyen lépésnek különféle következményei lehetnek: újságproblémák, rágalomhadjárat a papság ellen, anyagi károsodás, lefoglalások, korlátozások iskolai és egyesületi viszonylatban, esetleg lefogások és kínzások. Meggyőződésem szerint azonban mindezt vállalnunk kell."[22] Apor ekkor is vállalta, amint a háború végén a mártíromságot is Isten kegyelmének tekintette.
A zsidóüldözésről és a mentési munkálatokról viszonylag keveset tudunk a visszacsatolt területeken (holott ez az akkori ország felét tette ki). Leginkább Márton Áron erdélyi püspök határozott fellépése ismeretes. Újabb kutatások azonban jelzik, hogy mellette az ottani ordinariusok is minden telhetőt igyekeztek megtenni e téren. A zsidótörvények bevezetése Észak-Erdélyben több oknál fogva nagyobb ellenszenvet váltott ki a keresztény társadalomból. Így például azért, mert 1920 után az ottani zsidóság továbbra is megtartotta magyar anyanyelvét, többségben a magyar kultúrához kapcsolódott, politikailag pedig az erdélyi magyar Pártot támogatta.[23] Schäffler János szatmári megyéspüspök több ízben is nyilvánosan tanújelét adta a zsidósággal való együttérzésének és a mellettük való kiállásnak. 1943-as bérmaútján például előfordult, hogy az adott egyházközségben a bérmálás lezajlása utáni ünnepségre meghívta a helyi izraelita hitközség vezetőségét, a rabbit is és kölcsönösen szívélyes hangú üdvözlések történtek.[24]
Az erdélyi egyházmegye nagy része - a Székelyfölddel - visszakerült Magyarországhoz, ám a püspöki székhely, Gyulafehérvár Dél-Erdélyben maradt. Márton Áron püspök ragaszkodott az ősi székvároshoz, vállalva a kisebbségi helyzetet, de minden lehetőséget megragadott, hogy magyarországi híveivel érintkezzen és az ottani bonyolult politikai körülmények közepette mint főpásztor keresztényi iránymutatást adjon a híveknek és a papságnak. Az erdélyi tolerancia is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a székely Márton Áron püspök a deportálások 1944. május 15-ei megindulását követően a magyar nyelvterületen elsőként emelte fel nyilvánosan és ünnepélyesen szószéki tiltakozását a zsidóüldözés ellen. Erre az alkalmat a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban május 18-én végzett papszentelése keretében elmondott szentbeszéde adta.
A püspök világosan megfogalmazta a keresztény magatartás elvi alapját. "Az Egyház állásfoglalásának és következetes magatartásának a felebaráti szeretet pozitív parancsa mellett a kereszténység alapvető hittétele, mely szerint mindnyájan Isten gyermekei és Krisztusban mindnyájan egymás testvérei vagyunk" az alapja.[25] A gyakorlati teendőket illetően az ugyancsak erdélyi származású Apor Vilmos püspökével egybehangzó véleménye volt Márton Áronnak. "Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben - bármely hitet valljon és nyelvet beszéljen is - a testvérét nézze."[26]
Márton Áron nem kánonjogi vagy közjogi megfontolásokkal, hanem a keresztényi mivolttal indokolta meg az üldözöttek melletti kiállást, az embertelenség elítélését. "Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezerévi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát. Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s - akarva, nem akarva - csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket. Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, az magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt úgy tekintsék, mint "pogányt és vámost", ami az evangélium nyelvén törvényenkívüliséget jelent."[27]
Az erdélyi püspök szentbeszéde szerintünk egyértelműbben fogalmazott e tekintetben, mint a magyar katolikus püspöki kar későbbi közös pásztorlevele. Ebben ugyanis nyoma sincs semmiféle korábbi ún. "zsidó bűnök" felemlítésének, a tragédia kellős közepén is szükségesnek vélt fenntartások kifejezésre juttatásának. Sőt mi több, Márton Áron örömmel konstatálta, hogy Erdély katolikusai nagy többségükben vele egyetértve utasítják el az üldözést és a faji megkülönböztetést. "Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbenéssel fogadták az ismert személyiségek szabadságának korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket. Ugyanígy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket. Örömmel hallottam híveimnek ezt az erkölcsi felfogását, véleményét és ítéletét, és főpásztori büszkeséggel említem föl, mert ez széles tömegek fölfogása, véleménye és ítélete, s egyúttal örvendetes jele annak, hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében."[28]
Márton püspök nagy visszhangot kiváltó beszédét - ami előre megtervezett demonstráció volt, de szabadon hangozhatott el -, valószínűleg gyorsírással rögzítették és azt Budapesten a Szent Lélek Szövetség irodájában sokszorosították és titokban terjesztették. Eljuttatták Serédi hercegprímáshoz és Rotta nunciushoz is.
Márton Áron ezt követően, május 22-én levelet intézett a Kolozs megyei főispáni hivatalhoz, amelyben kérte, hogy a keresztény igazságosságra tekintettel akadályozzák meg a zsidók és kikeresztelkedettek deportálását, és "ne működjenek közre több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben". De azt is figyelmükbe ajánlotta, hogy az ilyen égbekiáltó bűn megtorlása, tudniillik földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.[29] Az erdélyi püspök tehát világosan látta, hogy mindezért felelni kell, és valószínű nem csak a végrehajtókat vonják majd felelősségre, hanem a magyarságot teszik meg kollektív felelősnek.
Az itt nem részletezhető erdélyi tradíciók és akkori állapotok - melyek jelentősen különböztek a magyarországitól - nagyban befolyásolták a püspök magatartását. Sőt még azt is lehetővé tették - megint csak eltérően a magyarországitól -, hogy az ottani keresztény egyházak vezetői egységesen lépjenek fel a zsidóüldözés ellen. Így a kolozsvári gettó felállítása miatt közösen tiltakozott Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre kanonok az erdélyi püspök helynöke, Józan Miklós unitárius püspök és Járossy Andor evangélikus főesperes.[30] Bár az eseményeket ők sem tudták lényegében befolyásolni, maga a tény figyelmet érdemel és jelzi, hogy ennek az összefogásnak nem voltak leküzdhetetlen dogmatikai vagy más világnézeti akadályai.
1944 március végétől-április elejétől a hercegprímáshoz a levelek, beadványok, kérvények és kétségbeesett könyörgések tömege érkezett a legkülönfélébb egyházi állású személyektől, és még inkább nagyobb számban a katolikus hitre tért zsidóktól. Ezek a fennmaradt dokumentumok [31] megrendítő egyéni és családi tragédiákról, életek összeomlásáról, és az egyházba vetett reményről tanúskodnak. A visszatérő motívum annak sürgetése, hogy a bíboros hercegprímás és az egyház mint olyan mentse meg őket, emelje fel szavát érdekükben. Aki ezeket akkor olvasta, aligha menekülhetett élete végéig a felmerülő felelősség elől.
A gettósítás és deportálás megindulásakor és azt követően a létükben fenyegetett kisemberek és egyszerű klerikusok (főleg szerzetesek és apácák) mellett a püspöki kar egyes tekintélyes tagjai is egyre türelmetlenebbül sürgették Esztergomot az erélyesebb fellépésre és a nyilvános és ünnepélyes tiltakozás megtételére. A már nyugállományban élő gróf Mikes János volt szombathelyi püspök, címzetes érsek 1944 Nagycsütörtökjén konkrét javaslatot tett Serédinek a közös pásztorlevél kiadására.[32] Hasonlóképpen az ünnepélyes szószéki tiltakozást sürgette Esztergomtól Bubnics Mihály rozsnyói püspök is.[33] Schäffler János szatmári püspök április 18-án interveniált a hercegprímásnál a közös és nyilvános fellépés mellett.[34]
A legtöbb erőfeszítést az üldözöttek mentése érdekében és az egyház egyértelmű politikai iránymutatása végett báró Apor Vilmos győri püspök tette, úgy is mint a Szent Kereszt Egyesület püspök-védnöke és a formálódó kereszténydemokrata párt támogatója. 1944 Pünkösdjén szerzett Apor tudomást arról, hogy Győrött is felállítják a gettót. A nagy egyházi ünnepen a székesegyházban elmondott szentbeszédében ünnepélyesen óvást emelt az újabb embertelenség és bűn ellen. "Aki a kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek gyűlölete meg van engedve, aki azt hirdeti, hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek vagy zsidók, azt - bármennyire is dicsekszik a kereszténységével - pogánynak kell tekintetnünk.... Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi."[35]
Az érvelés és okfejtés lényegében megegyezik Márton Áron beszédének üzenetével.
Apor azonban nem elégedett meg a szószéki tiltakozással. Mint közjogi tényező (úgy is mint felsőházi tag) még aznap tiltakozó levélben fordult Jaross Andor belügyminiszterhez a gettó felállítása miatt. "Ezen intézkedés ellen, mely minden emberiesség és keresztény szellemmel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat, sőt a bűnözésre képtelen gyermekeket is, mint az ősi Győr városának püspöke tiltakozó szavamat emelem fel. Isten és a magyar- és világtörténelem előtt Miniszer Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni."[36] Apor azonban nem kapott választ.
Nem járt több eredménnyel a győri püspök a helyi hatalmasságoknál sem. A Győr megyei főispánnál, aki egyébként korábban barátja volt, ugyancsak süket fülekre talált. Ezek után megkísérelte a személyes segítségnyújtást a gettóba zártaknak. Azonban a püspököt a hatóságok nem engedték a gettó területére belépni. Sem a Sztójay miniszterelnökhöz, sem a belügyminiszterhez intézett panaszos levele nem járt eredménnyel. De a Gestapo helyi szerveihez is hiába fordult kérelmével: a gettóba zárt katolikus híveinek nyújtandó lelki vigaszt, illetve a szentségek kiszolgáltatását megtagadták tőle épp úgy, mint papjaitól.[37] 1944. április 12-ei, Serédihez írt levelében saját akcióinak eredménytelenségével indokolta a közös nyilvános fellépés szükségességét. A prímás azonban ezt továbbra sem tartotta célravezetőnek, így a győri püspök leveleit ad acta tétette.
Serédi elzárkózása a nyilvános és ünnepélyes fellépés elől nem az ügy iránti meg nem értéséből fakadt elsősorban - hiszen álláspontját főleg a harmadik zsidótörvény kapcsán már egyértelművé tette -, hanem a módszerekkel volt a probléma. Jogászi és diplomata jellemének, tudós voltának jobban megfeleltek a közvetlen bizalmas tárgyalások, egyezkedések és kompromisszumkeresések. Ilyen irányú, 1944 március végétől május 17-ig tett lépéseiről a püspöki kar tagjait részletes körlevélben informálta.[38] A prímás tárgyalási módszere és főként annak sovány eredményei azonban nem találtak egyértelmű helyeslésre a püspöki karon belül sem.
A magyar egyházi vezetőknél a deportált zsidók sorsáról jobban tájékozott Rotta nuncius tevékenységéről, és ezen keresztül részben a Szentszék álláspontjáról és lépéseiről az esztergomi prímási levéltár forrásai alapján alkothatunk - nyilván egyelőre hiányos - képet. Lényegében ugyanezen a forrásbázison alapult Lévai Jenő 1946 folyamán közzétett könyvsorozata éppúgy, mint Meszlényi Antal katolikus egyházi szempontú, mintegy önigazolást szolgáló kötete.[39] Újabban Beke Margit dolgozta fel ezen források segítségével a nuncius és a Szentszék szerepét.[40] Ezen kívül a külügyminisztérium általunk átnézett szentszéki anyaga is csak részinformációkat kínál.[41] A legfontosabb források - így a budapesti nuncius jelentései és a vatikáni államtitkárság iratai - nem kutathatók. Némi segítséget jelentenek azok a dokumentumkötetek, amelyeket a Szentszék háború alatti ilyen irányú tevékenységéről publikáltak, köztük több iratot a magyarországi zsidóüldözéssel kapcsolatban is.[42]
A szentszéki, illetve a nunciatúrai mentési munkálatokban az újabb irodalom két szakaszt különböztet meg. Az első a diplomáciai lépések időszaka, amely a német megszállástól (vagy akár korábbról) augusztus közepéig, de inkább a nyilas hatalomátvételig tartott. Ezt követően a háború végéig viszont inkább a gyakorlati mentési akciók kerültek előtérbe, nem lévén további értelme a diplomáciai tárgyalásoknak.
A német megszállás után következő rendeletek sorozata, amelyek a zsidók személyes szabadságát, mozgását is korlátozták, köztük a sárga csillag viselése, a Szentszék, illetve a nuncius tiltakozását váltotta ki. 1944. április 27-én Rotta felkereste Jungerth-Arnóthy Mihály követet, a külügyminiszter állandó helyettesét, és "kifejezte a Szentatya fájdalmát az embertelen rendelkezések fölött, amelyeknek tanúja volt [a nuncius]. A megkeresztelkedett zsidókkal is faji megkülönböztetéssel bánnak."[43] Serédi is a kormánynál 1944 tavaszán elsősorban a kikeresztelkedettek érdekében látta a jogszerű eljárás lehetőségét. Május 10-én Sztójay miniszterelnökhöz intézett levelében elsősorban azt sérelmezte, hogy az eljárások során nem tesznek különbséget a faj és a vallás között, ami aligha érthető másként, mint hogy a keresztény hitre tért zsidókat nem veszik ki a rendeletek hatálya alól. A szentszéki diplomata már tudta, hogy a deportálásra kerülő zsidók sorsa a tömeges megsemmisítés. (Amint az is valószínű, hogy a Horthyhoz eljuttatott ún. auschwitzi jegyzőkönyv tartalmáról a hercegprímás is értesült.) Rotta azért nem csak és nem elsősorban a konvertiták mentéséért emelte fel a szavát, hanem általában az embertelenség ellen.[44]
A deportálások megindulásakor, 1944. május 15-én a nuncius formális tiltakozó jegyzéket adott át a kormánynak. A jegyzék a természetjogi érvelést követte. "Ha Isten életet adott egy emberi lénynek, ezt az életet senki sem veheti el, hacsak az illető törvénybe ütköző, halálos ítéletet vonzó bűncselekményt nem követett el. De üldözni - halálba üldözni - emberek egész tömegét kizárólag származásuk, faji hovatartozásuk miatt, ez jogtalan."[45] A nuncius érvelése azonos Serédiével, aki ugyancsak a kollektív felelősség elutasítását és az egyéni delictum figyelembevételét vallotta. Az azonos elvi alapon megpróbálták összehangolni a konkrét lépéseiket. Rotta érsek több ízben sürgette Esztergomot a határozottabb fellépésre, majd végül konkréten is a szószékről való ünnepélyes tiltakozásra. A nuncius május 16-án megküldte Serédinek a kormányhoz intézett tiltakozó jegyzékének másolatát és bizalmas levélben tájékoztatta a bíborost Vatikán álláspontjáról. Rotta ekkor javasolta először a hercegprímásnak, hogy a zsidók mentése érdekében adjon ki közös püspökkari pásztorlevelet.[46] A nuncius sürgetésére Serédi először - május 17-ei kelettel - a saját főegyházmegyéje papjai és hívei számára bocsátott ki körlevelet a zsidóüldözés elítéléséről.
1944 folyamán kétségtelenül összefonódott a Szentszék, a nuncius és a püspöki kar, konkréten Serédi hercegprímás fellépése az üldözöttek érdekében. A Vatikánból kapott intenciók értelmében Rotta nuncius ismételten sürgette Serédit az egyértelmű és nyilvános fellépésre e tárgyban. A magyar hercegprímás némi sértődöttséggel erre úgy reagált, hogy nem kell őt figyelmeztetni kötelessége teljesítésére, amelynek lehetőségeit és jogi kereteit ő jobban ismeri - bár ezt így nyilván nem közölhette a nunciussal.[47]
A nuncius tájékoztatta a Szentszéket a magyarországi fejleményekről, amelynek következtében XII. Piusz pápa június 25-én üzenettel fordult Horthy Miklós kormányzóhoz, sürgetve a deportálások leállítását. Horthy válaszában csak annyit ígérhetett, hogy ennek érdekében "mindent megteszek, ami hatalmamban áll".[48] Mint néhány nap múlva kitűnt, még mindig volt annyi hatalma, hogy a budapesti zsidóság deportálását megakadályozza.
A pápa, a nuncius és több püspök, de főleg Apor sürgetésére - és az addigi tárgyalások nyilvánvaló eredménytelenségének hatására - június végén Serédi bíboros is késznek mutatkozott a nyilvános, ünnepélyes szószéki tiltakozás megtételére. Ennek tragikuma azonban abban van, hogy ekkorra a főváros kivételével a vidéki zsidóság deportálása befejezett ténnyé vált. 1944 június 29-ére visszadatálva megszületett a közös pásztorlevél, amelyet július legelső napjaiban nyomtattak ki az esztergomi Buzárovits-cégnél. A dokumentumot, amely a hívekhez szólt, "[a] magyar püspöki kar nevében: Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek" írta alá.[49] Ennek a dokumentumnak nagy jelentősége van, mert általa emelte (volna) fel tiltakozó szavát nyilvánosan, hivatalosan, kollektíven és ünnepélyesen a magyar katolikus egyház vezetése a zsidóüldözés, a deportálások, az üldözöttek tömeges megsemmisítése ellen. A Serédi-féle pásztorlevél azonban tükrözte az addigi felemásságot is. Míg teoretikusan elutasítja a kollektív felelősség elvét, így a zsidók kollektív büntetéseként a deportálást, mégis engedményeket tesz a kollektív felelősség elvének. "Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel. Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell" - olvasható a fel nem olvasott körlevélben.[50]
A legfőbb egyházi vezetés magatartásának felemássága nyilvánult meg a tiltakozó pásztorlevél sorsában is. Bár annak végén utasították a plébánosokat, hogy a körlevelet a megérkezését követő vasárnapon (ez július 9-én lett volna) a szentmise végén fel kell olvasni, erre nem vagy csak részben került sor. A kormánnyal kötendő újabb kompromisszum reményében ugyanis a hercegprímás július 7-én táviratilag letiltotta a körlevél felolvasását. (Ahol ezzel nem vártak, mint például az egri főegyházmegyében, ott minden templomban felolvasták.)[51]
A lélegzetvételnyi szünet után, 1944. augusztus 12-én a németek ismét sürgették a budapesti zsidók deportálását. Rotta nuncius mint a még itt lévő diplomáciai kar doyenje - a svéd, portugál. spanyol, svájci követekkel egyeztetve - tiltakozó jegyzéket juttatott el a miniszterelnökhöz. (Erre augusztus 21-én került sor.)[52] Witz Béla, a budapesti érseki helynök 1944. október 15-e, a nyilas puccs után azt tapasztalta, hogy a Gestapo papokat tartóztatott le "zsidórejtegetés" címén, illetve a gettóba való bejárás okán.[53] December 19-én Serédi bíboroshoz írt levelében közölte, "[m]a üzent a nuncius Úr, hogy ő hajlandó Eminenciás Úrral együtt magánál Szálasinál ezen ügyekben fellépni, tárgyalni vele és erélyesen tiltakozni."[54] A személyes intervenciónak azonban ekkor már objektív akadályai voltak, ti. Szálasi nem a fővárosban, hanem Sopronban tartózkodott, Serédi pedig október vége óta nem mozdult ki Esztergomból.
A nyilas hatalomátvételt követően a nuncius megszervezte a Szentszék védelme alatt álló házak hálózatát.[55] A közigazgatásilag Újpesthez tartozó területen, a Margitszigettel szembeni ún. Palatinus-házakban: a Pozsonyi úton, a Wahrmann, a Pannónia és Sziget utcákban összesen tizenkét védett házuk volt november-december folyamán. Ezekbe oltalomlevéllel lehetett bejutni, amelyeket a nunciatúra adott ki, leginkább a Szent Kereszt Egyesület közvetítésével. (De e nélkül is befogadták a hozzájuk menekülőket.) A Szentszék védelme alatt álló házakra kitűzték a pápai lobogót, és a bejáratot rendőrposzt vigyázta. A tizenkét házban összesen mintegy 3000 személy tartózkodott. Az épületek a nemzetközi jog értelmében területenkívüliséget élveztek, amelyet azonban a nyilasok, az SS és a Gestapo nem mindig tartottak tiszteletben. De így is relatív biztonságot jelentettek az üldözötteknek.[56] A nunciatúra épületében, fent a Várban pedig mintegy 200 személyt bújtattak, zsidókat és politikai üldözötteket (pl. a Horthy család egyes tagjait).[57]
A mentésnek ugyancsak fontos eszköze volt az ún. oltalomlevelek, véd- vagy menlevelek kiadása, kiállítása. Ezeket a nunciatúra a kikeresztelkedetteknek adta elsősorban. A formanyomtatvány tulajdonosa a Vatikán védelme alatt állt. A vatikáni menlevelek száma mintegy 15 000 volt, az összes többi semleges követség által kiállítottal azonos nagyságrendű. Holott a hatóságok csak 2500 menlevél kiadásához "járultak hozzá".[58] Végül a nunciatúra megszervezte a mentőszolgálatot Budapest és Hegyeshalom között a halálmenet idején, és amint tette Apor püspök, úgy Rotta érsek és munkatársai is több tucatnyi embert menekítettek ki a munkaszázadokból, a transzportokból.
A rendelkezésre álló idő nem teszi lehetővé, hogy a hazai katolikus egyház konkrét mentési munkáját itt ismertessük, bár éppen azok a tények tehetik teljessé az eddigi képet. A mentési munkálatokat a fővárosban a Magyar Szent Kereszt Egyesület, Cavallier József irányításával, a nunciatúra támogatásával hatékonyan végezte, ám november 17-én egy nyilas különítmény rontott az egyesület helyiségeibe, Cavalliert fizikailag bántalmazták, az egyesület működését betiltották. Ezt követően Budapesten a Slachta Margit vezette Szociális Testvérek Társasága lett a mentési munka egyik központja és irányítója a Thököly úti székházból. Margit nővér és "testvérei" halált megvető bátorsággal dolgoztak a Gestapo közvetlen fenyegető közelében. A mentési munka során áldozta életét a zsidó embertársaiért Salkaházi Sára testvér, akit a nyilasok a Dunába lőttek.
A katolikus szociális és ifjúsági mozgalmak is komoly szerepet vállaltak e téren. Az EMSZO bekapcsolódott az ellenállásba, főleg katona- és leventeköteles ifjak mentésével, amiért két papvezetője,d Eglis István és Benkő István Dachauba került. Hatékony mentési munkát végzett a KIOE, illetve a nőszervezetek között a DL - DN mozgalom is.[59]
Míg az egyes keresztény családok részvétele az üldözöttek mentésében elsősorban konkrét körülményeiktől függött, addig az egyházi személyek és szervezetek lehetőségei ennél jóval nagyobbak voltak. Azon túl, hogy a reverenda, a szerzetesi ruha még ekkor is legalább relatív védelmet jelenthetett, az egyháziaknak nyílt lehetőségük arra, hogy az ugyancsak relatív védelmet adó oltalomleveleket (nunciatúra), vagy pedig keresztleveleket a hozzájuk fordulóknak kiadják, nem egyszer előbbre helyezve a keresztény szeretet törvényét a kánoni szabályoknál.
A legtöbb egyházi központban, püspöki palotákban, szerzetesrendek kolostoraiban és házaiban, egyházi fenntartású intézményekben vagy akár uradalmakban, egyes plébániákon és templomokban pontosan soha nem összesíthető számban találtak menedéket zsidó és nem zsidó üldözöttek a túlélés esélyével. E téren valóban szép és hősies példával járt elöl Apor Vilmos győri, Márton Áron erdélyi, Hamvas Endre csanádi, Mindszenty József veszprémi megyéspüspök vagy Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát.
Az egyházi intézmények közül is talán a legtöbb lehetőséggel a szerzetesrendek rendelkeztek, hiszen azok élete korábban sem a nyilvánosság előtt folyt. Ugyanakkor a lakosság tisztelete és szeretete övezte őket, s a szerzetesi ruha és a megszentelt hely még a legordasabb eszméktől vezéreltek számára is bizonyos visszatartó tényező volt. A teljesség igénye nélkül említünk néhány példát: a ferencesek pasaréti rendházát (ahol pl. Barankovics István és más politikusok is menedéket kaptak); a domonkosok Thököly út rendházát és templomát; a fővárosi marista iskolatestvérek helytállását (Champagnat Intézet); a Szociális Testvérek Társaságát és a Szociális Missziótársulatot; vagy éppen a Pannonhalmi Bencés Főapátságot, amelynek főmonostora a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt több mint 1000 üldözött életét mentette meg.[60]
A Soáról soha nem fognak érzelmek és indulatok nélkül vélekedni, ami emberileg érthető is. A II. János Pál pápa kezdeményezésére született szentszéki állásfoglalás konzekvenciája a történész számára azonban nem lehet más, mint a tények minél szélesebb körének felkutatása, elemzése és objektív bemutatása.
Jegyzetek
[1] Serédi bíboros fontos beszédei az évi Katolikus Nagygyűléseken, a Szent
István Társulat és a Szent István Akadémia (amelyeknek elnöke volt) ugyancsak
évi közgyűlésein, illetve a felsőház ülésein hangzottak el. Lásd Serédi
Jusztinián bíboros öt beszéde. Jelenkor kiadása, Budapest, 1943.
Lásd továbbá GERGELY Jenő, A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. Századok,
1987., 1., 3-45. [vissza]
[2] FISCH Henrik (szerk.), Keresztény egyházfők felsőházi beszédei zsidókérdésben.
(1938-ban az I. és 1939-ben a II. zsidótörvény kapcsán) Szerkesztette és
kiadta, FISCH Henrik, kápolnásnyéki kerületi főrabbi, Budapest, 1947.
LÁSZLÓ T. László (szerk.), Szellemi honvédelem. Katolikus Szemle
kiadása, Róma, 1980.
TILKOVSZKY Loránd, A zsidótörvények mint a Holocaust előzményei. In RANDOLPH
L. BRAHAM - Attila PÓK (eds.), The Holocaust in Hungary. Columbia University.
Press, New York, 1997., 117-137. [vissza]
[3] PÁL József, Glattfelder Gyula és az 1938-39-i zsidótörvények. In ZOMBORI
István (szerk.), Igazságot szeretettel. Glattfelder Gyula élete és munkássága,
Budapest-Szeged, 1995., 49-104. [vissza]
[4] Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban EPL) Püspökkari konferenciák jegyzőkönyvei
(továbbiakban Ppki jkv.) 1939. január 13., 2. napirendi pont. [vissza]
[5] Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett országgyűlés felsőházának nyomtatványai.
Felsőházi napló, IV. kötet. 1939. áprilisi ülések. Lásd GERGELY Jenő, A magyarországi
katolikus egyház... i. m. 33-42. [vissza]
[6] Ezekről lásd GERGELY Jenő, Eucharisztikus világkongresszus Budapesten
1938. Kossuth, Budapest, 1988., és uő. A katolikus egyház története Magyarországon
1919-1945, ELTE, Budapest, 1997., 94-120. [vissza]
[7] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) Külügyminisztérium Levéltára.
K-63. 453. cs. 1941-43. t. 4243/1941-54/7., 83. fol. [vissza]
[8] Uo. [vissza]
[9] A házassági jogról szóló 1894. XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról
szóló törvényjavaslatot Bárdossy László miniszterelnök 1941. június 11-én terjesztette
be. Szövegét lásd az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai.
Felsőházi irományok. V. köt. 293. sz. 53-72. [vissza]
[10] Ezt tárgyalja GERGELY Jenő, Az egyházpolitikai törvények a főrendiházban
(1894-1895). Protestáns Szemle 1996., 1., 12-29. [vissza]
[11] Serédi javaslata az 1934. évi Katolikus Nagygyűlésen hangzott el nyilvánosan.
EPL Cat. D/c. 674-704/1935. [vissza]
[12] Az 1939-es Felsőházi napló II. kötete tartalmazza a tárgyalás jegyzőkönyveit.
A hercegprímás a 49. ülésen, 1941. július 18-án szólalt fel (282-286.). A megbuktatási
kísérletről LÁSZLÓ T. László, Szellemi honvédelem... i. m. 43-68. [vissza]
[13] EPL Ppki jkv. 1941. október 8. 1/d. napirendi pont. [vissza]
[14] MOL K-63. 453. Cs. 1941-34. t. 4243/1941-54/7. 85. fol. (számjeltávirat)
[vissza]
[15] Uo. 87-88. fol. [vissza]
[16] Erre a tisztre Serédi nevezte ki Almásyt, aki az ún. haladó katolikus (kereszténydemokrata)
csoporthoz tartozott. A főpapságot is érintő kritikus írásai és elhatalmasodó
betegsége miatt a hercegprímás 1943. március 9-én felmentette megbízása alól,
és rövidesen elhunyt. Lásd HÖLVÉNYI György, Felelősséggel a nemzetért, a katolikus
elvekért. Beszélgetés Almásy Józsefről. (Interjú Almásy Pállal.) Új Ember
1985. május 19. Továbbá KÜKEDI József, Almásy József (1898-1944). Kézirat.[vissza]
[17] EPL Ppki jkv. 1939. október 3. 19. napirendi pont. [vissza]
[18] A bizottságot Zichy érsek már 1939 karácsonyára megalakította. A névsort
lásd EPL Ppki jkv. 1940. március 13., 30. napirendi pont. [vissza]
[19] EPL Ppki jkv. 1940. október 16., 24. napirendi pont. [vissza]
[20] EPL Ppki jkv. 1942. október 7., 14. napirendi pont. [vissza]
[21] Idézi BALÁSSY László, Apor Vilmos, a vértanú püspök. Ecclesia, Budapest,
é. n., 135. Aporról lásd még SZOLNOKY Erzsébet, Fellebbezés helyett. Apor
Vilmos püspök élete és vértanúsága. Szent Gellért Egyházi Kiadó, Szeged,
1990., és Közi-Horváth József, Apor püspök élete és halála. Danubia-Druck,
München, 1977. [vissza]
[22] Idézi KÖZI-HORVÁT József, i. m. 56. [vissza]
[23] GLÜCK Jenő, Adatok az észak-erdélyi zsidó hitközségek történetéhez 1940-1944.
Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1997., 1-2., 59. [vissza]
[24] Uo. 60. [vissza]
[25] Közli VIRT László, Márton Áron, a lelkiismeret apostola. Ecclesia,
Budapest, é. n., 108. [vissza]
[26] Uo. 109. [vissza]
[27] Uo. [vissza]
[28] Uo. 110. [vissza]
[29] A levél szövegét először Bodor Pál közölte a Magyar Nemzet 1988.
február 29-ei számában, majd Virt László idézett munkájában jelent meg újra
(112-113.). [vissza]
[30] VIRT László, i. m. 38. [vissza]
[31] Ezek megtalálhatók EPL 2793/1944. sz. alatt. Néhányat közöl belőle GERGELY
Jenő, A katolikus püspöki kar és a konvertiták mentése. Dokumentumok. Történelmi
Szemle 1984., 4., 591-593. [vissza]
[32] EPL 2793/1994. Gr. Mikes János c. érsek 1944. április 6-i levele Serédi
Jusztinián bíboros hercegprímáshoz. Az április 6-ai válasz ugyanott. Közli GERGELY
Jenő, i. m. 8/a és 8/b. dokumentumok. [vissza]
[33] EPL 5176/1944. Budnics Mihály rozsnyói püspök 1944. június 19-i levele
Serédihez és a válasz 27-ről. Közli GERGELY Jenő, i. m. 14/a és 14/b. dokumentumok.
[vissza]
[34] EPL 2693/1944. Közli GERGELY Jenő, i. m. 10. dokumentum. [vissza]
[35] VIRT László, i. m. 136. [vissza]
[36] Uo. 137. [vissza]
[37] Uo. 138-139. Apor püspök e tárgyban írt leveleit Serédi bíboroshoz (1944.
március 29., április 12., április 20., április 27., június 22., illetve részben
a válaszokat) közli GERGELY Jenő, i. m. [vissza]
[38] EPL 3695/1944. Esztergom, 1944. május hó 17. Közli GERGELY Jenő, i. m.
12. dokumentum, 600-605. [vissza]
[39] LÉVAI Jenő, Fehér könyv. Külföldi akciók magyar zsidók megmentésére.
Budapest, 1946.; uő. Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Budapest,
1952.; MESZLÉNYI Antal, A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme.
Budapest, 1947. [vissza]
[40] BEKE Margit, Angelo Rotta apostoli nuncius 1930-1945. (Hazai források alapján)
Magyar Egyháztörténeti Évkönyv, 1944. 1. kötet, Budapest, 1994., METEM kiad.,
165-176. p.
GERGELY Jenő, A magyarországi egyházak és a Holocaust. In RANDOLPH L. BRAHAM
- Attila PÓK (eds.), i. m. 441-456. [vissza]
[41] MOL Külügyminisztérium levéltára. Ezen belül részint a K-62., A Protokoll
Osztály, a K-63., a Politikai Osztály (ált. és res.) iratai, illetve a K-105.,
Vatikán (a szentszéki magyar követség) iratai. [vissza]
[42] La Saint Siege et les victimes de la guerre, janvier 1944 - juillet
1945. Róma, 1981.
BOKOR Péter, Végjáték a Duna mentén. (Interjúk.) RTV Minerva - Kossuth,
Budapest, 1982. Gennaro Verolinoval, a budapesti nuncius uditore-jával készített
interjú. [vissza]
[43] BEKE Margit, i. m. 170. [vissza]
[44] BOKOR Péter, i. m. Interjú Gennaro Verolino címzetes érsekkel. 117. [vissza]
[45] Uo. 117-118. [vissza]
[46] EPL Serédi Magánlevéltár. 12/a. 5882/1944. Közli BEKE Margit, i. m. 171.
[vissza]
[47] EPL 5176/1944. Olasz nyelvű levélfogalmazvány.; BOKOR Péter, i. m. Interjú
Gennaro Verolinoval, 119-120. [vissza]
[48] Uo. Továbbá HORTHY Miklós, Emlékirataim. Európa-História, Budapest,
19903., 316. [vissza]
[49] A dokumentumot teljes egészében közli GERGELY Jenő, A katolikus püspöki
kar... i. m. 17. dokumentum, 611-613. A körlevél keletkezéstörténetéről és dokumentációjáról
lásd uo. [vissza]
[50] Uo. 612.[vissza]
[51] Ezekről uo. 586-587. [vissza]
[52] LÉVAI Jenő, Szürke könyv... i. m. 22.[vissza]
[53] EPL Serédi Magánlevéltár. 12/a. sz.n. Közli BEKE Margit, i. m. 171-172.
[vissza]
[54] [vissza]
[55] Erről újabban lásd BEKE Margit, i. m. 172-173. [vissza]
[56] Ezt a területet az irodalom "nemzetközi gettónak" is nevezi.
Előfordult, hogy az említettek esetenként behatoltak a védelem alatt álló házakba
és onnan többeket elhurcoltak. [vissza]
[57] Gabriel ADRIÁNYI, Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte 1895-1945.
Mainz 1974., 109. [vissza]
[58] Magyar Kurír 1946. június 6. [vissza]
[59] Az eddig említett források és publikációk mellett lásd HETÉNYI VARGA Károly,
Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és a nyilaskereszt
árnyékában. Ecclesia, Budapest, 1985. [vissza]
[60] VÁRSZEGI Imre Asztrik OSB, Kelemen Krizosztom (1929-1950). (Pannonhalmi
főapátok 1.) METEM, Budapest, 1990. [vissza]