Őszintén örülök, hogy ez a konferencia, eszmecsere létrejött. Nem az udvariasság, hanem a meggyőződés mondatja ezt velem, hiszen így mód nyílik arra, hogy a katolicizmus és a világi megközelítés szellemi tartalma egyaránt megélénküljön és termékeny egymásra találásban fejtse ki üdvös és jótékony befolyását. Különösen igaz ez a Soá és a magyar kultúra viszonyát illetően. A rendszerváltozás nyomán sok más - találó amerikai kifejezéssel - "forró krumpli" mellett ez is terítékre került, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szellemi közegben fogalmazódnak meg a kérdések és a válaszok. Pannonhalma a maga ezeréves méltóságával igencsak alkalmas arra, hogy a legkényesebb problémák is a legigényesebb szellemi megközelítéssel, a hely szelleméhez méltó kifinomultsággal és türelemmel hangozzanak el. Ezért az őszinte örömöm.
Az előadás szűkre szabott keretei nem annyira a minden ízében okadatolt állításoknak, hanem a gondolatmenet bemutatásának - írott formában: esszének - kedveznek. Mondandómnak egyfajta műfaji előfeltétele tehát adott. A másik - inkább tartalmi elem -, hogy én magam történészként soha nem foglalkoztam a Soával. Következőleg gondolatmenetem központi tárgya inkább az, ami szakmai múltamhoz és tevékenységemhez közel áll.
Mindezen előzetes megfontolások alapján szeretném elmondani azt a gondolatsort, amit a Főapát úr megtisztelő felkérése bennem elindított.
A magyarországi zsidóság esetében a reformkortól, de főképp a XIX. század közepétől az igazi kérdés nem a kereszténységhez, hanem a magyarsághoz való viszony lett. A kereszténységhez való viszony csak addig játszhatott ugyanis meghatározó szerepet, amíg előbb a magyar társadalom és a politikai elit, illetve utóbb a magyar állam nem a szekularizáció irányába mozdult el. A szekularizáció előtti időszakban az állam keresztényként fogalmazta meg magát, és a kereszténységen belül a katolicizmust amolyan primus inter pares szerepben kezelte. Ez egyfelől azzal járt, hogy a protestánsok állandó sérelmi helyzetben érezhették magukat, másfelől a zsidók a rendszeren kívül rekedtek, azon egyszerű okból, hogy nem voltak keresztények. Ily módon két eltérő és sok esetben össze nem békéltethető vallási identitás állt egymással szemben, amit csak fokozott, felerősített a nem szekularizált, magát kereszténynek tartó állam. A zsidók másodrendűségét türelmi adóval, letelepedési és tulajdoni restrikciókkal juttatta kifejezésre, ami jelentősen befolyásolta a zsidóság társadalomtörténeti lehetőségeit, de viszonylag egyértelművé tette azt, hogy a zsidó vallási identitás és a keresztény társadalmat belső egyenetlenségekkel konstituáló magyar állam között éles határvonal húzódik. (Persze itt fogalmilag rendkívül érdekes lenne azt megvizsgálni, hogy a reformkor illetve az 1848 előtti "magyar állam" kifejezés valójában mit is takar - akkor, amikor az ország a Habsburg Birodalom része.)
A reformkorral, de a maga érzelmi tömegességével 1848-49-cel azonban megszületett a magyar nemzetisten. A nemzetisten megteremtette a maga szakrális világát - nem kevéssé az egyháziasság mintája nyomán. Létrejött a nemzeti imádság - a funkcióért két megzenésített költemény, a Himnusz és a Szózat is versengett. A templomi zászlókat - sokszor éppen belőlük kialakítva - leváltotta az éppen 1848-ban törvénybe iktatott nemzeti szín. Megszületett a "Próféta" is, a magyarok "Mózese", az új világi "Megváltó", Kossuth Lajos is. Ő töltötte be a régi szerepet és szinte rögvest megnevezte az új "Júdást" Görgey Artúr személyében.
A nemzetisten a liberalizmus, a jogegyenlőség nevében született és ezzel mintegy meg is teremtette az új hit "szentháromságát": a nemzet, a haza és a szabadság képében, amelyek egyaránt fontosak és kölcsönösen áthatják egymást. Ahogy a Kossuth-nóta napjainkig, a rádió szünetjeleként használt refrénje mondja: "Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!"
A nemzetisten világra jötte a szekularizált Isten megszületésének pillanata volt. A világi istenség persze részben szembekerült a keresztény univerzalizmussal (latin helyett magyar nyelv; egyetemes értékek helyett nemzeti értéktételezés), részben azonban a szabadság értékén át kötődött az egyetemeshez - noha a szabadság csak egyeseknél lett világszabadság, a többségnél megmaradt magyar szabadság.
A szekularizált Isten ugyan sokat vesztett eredeti egyetemességéből, de - éppen mert a jogegyenlőség eszméje hatotta át -, megoldást jelentett néhány problémára. A felekezeti különbségek például másodrendűvé váltak, megindult a katolikus—protestáns ellentét viszonylagos eljelentéktelenedése. A zsidók számára pedig páratlan lehetőség kínálkozott az azonosulásra: kiléphettek a másodrendűségből anélkül, hogy vallási identitásukat megtagadták volna. A kilépés a kereszténységgel sem konfrontálta őket, hiszen a nemzet a jogegyenlőségben leledző, magukat magyarnak valló polgárok együttese, aminek ily módon nincs vallási dimenziója. Úgy tűnt, hogy ha a zsidók a vallási identitás mellé egy azt nem kizáró nemzetit is társítanak, akkor fokozatosan felszámolódik az addigi másodrendűség.
Pontosan érezték ezt azok, akik a régimódi antijudaizmust már a modern antiszemitizmus szerepében használták 1848-ban. A zavargások, a pogromok megmutatták, hogy a főként német eredetű városi iparos-patrícius csoportok komoly konkurenciaveszélyt érzékeltek. A magyar politikai elit pedig - tartva attól, hogy az érdekegyesítés törékeny építménye tovább erodálódik - 1849-ben végül is jó néhány antiliberális elemet is tartalmazó emancipációs törvényt fogadott el.
A zsidók számára a nemzetistennel való találkozás ambivalens élményt jelentett, noha az ambivalenciának nem bizonyult egyformán erősnek mindkét oldala. Egyrészt nyilvánvalóvá lett, hogy ha van kiút a zsidóság számára a keresztény társadalom és állam teremtette "gettóból", akkor a jogegyenlőségre épülő nemzet bizonnyal az. A szekularizált Isten, a nemzet számukra tényleg megváltó lehet. Másrészt azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy a nemzetistennel egyidejűleg megjelenik az immár új kontextusba kerülő zsidóellenesség, a modern antiszemitizmus, ami - más keretekben - újra akarja termelni társadalmi háttérbe-szorítottságukat. Nagy kérdés volt, hogy az ambivalens találkozásból mi marad a meghatározó. A kihívás azonban azt is sejtetni engedte, hogy csak egy szekularizált világban lehet esélyük a jogegyenlőségre, ami viszont - logikusan - felvetette saját vallási öndefiníciójuk problémáját. Másként szólva: lehet-e ortodox vallási életvitellel betagolódni egy nem elzárkózásban megfogalmazódó új közösségbe, a nemzetbe. Vagy még egy lépéssel megtoldva: a zsidó az csak vallás vagy világiasítható azonosság is?
A magyarok számára az intellektuális kezdeményből 1848-49-ben érzelmi realitássá lett nemzetisten viszont - éppen 48-49 leverése okán - még inkább feltöltődött az indulásnál is meghatározó indíttatással, nevezetesen a félelemmel. A máshol is megszülető modern nemzetfogalom talán legfontosabb magyar sajátossága éppen a félelem volt. A félelem attól, hogy itt egy "nemzet süllyed el". A félelem attól, hogy a szláv és a német tengerben elmerül a magyar. A félelem attól, hogy a Habsburg-uralom átcsap germanizálásba. A félelem attól, hogy a nemzethalál víziója lehetséges realitás.
Éppen ezért a félelemből születő nemzettudat és nemzetisten támogatásra szorul. Vagy úgy, hogy a magyaroknak van saját Istene (a "magyarok Istene" - az, akire esküszünk), vagy úgy, hogy új tartalommal telítődik a középkortól létező eszme, miszerint a magyarokat külön Isteni pártfogásba veszi Mária. (Akárcsak a lengyeleket vagy az ukránokat.) De mindezek mellett talán még fontosabb, hogy a megmaradáshoz a homogén nemzet, az egységesnek és egyneműnek felfogott magyarság eszméje nyújt segítséget. Ez az eszme nem regionalitásban (Németország), nem integrációban (Svájc), hanem homogenitásban fogalmazza meg a magyarságot. Ez azért fontos, mert a félelem 1848-49 leverésével sokaknál visszaigazolódott és a homogén nemzettudat kívánalma megkérdőjelezhetetlenné vált - ami viszont nem adott esélyt a magyarságba történő integrálódásra, csak az asszimiláció lehetőségét hagyta meg. A honi nemzetiségek számára épp ezért bezárult a kapu - a zsidóságnak viszont, mivelhogy nem volt nemzeti tudata, nyitva maradt, de csak akkor maradt nyitva, ha elfogadja azt, hogy itt csak asszimilálódni és nem integrálódni lehet. Azaz: magyar lehet, de kérdéses, hogy mitől marad/lesz zsidó.
A jogbővítéssel asszimilálni és homogenizálni akaró politika 1867-tel uralmi helyzetbe került, s egyik első intézkedéseként törvényt hozott a zsidók emancipációjáról. A törvény nélkülözte az 1849-es antiliberális elemeket (válasszanak más foglalkozási ágakat a zsidók), de - szemben a 49-es törvénnyel - nem tett semmit a zsidó vallás recepciójáért, állami befogadottságáért. (A 49-es törvény is tisztázatlanságokat hagy e tekintetben, de legalább inkluzíve a szándékot tartalmazza.) Logikus, hogy a recepció majd harminc évet, az 1890-as évek közepéig váratott magára: az 1867-tel Magyarországon megvalósuló magyar hegemónia érdekelt volt abban, hogy a zsidó vallási identitás - amennyire lehet - elnehezüljön, morzsolódjon. Hiszen ha a folyamat felgyorsul, akkor a személyi jogegyenlőségen keresztül megkönnyebbedik a zsidóságnak a magyar nemzethez történő asszimilációja, ami elemi érdeke volt az etnikai kisebbséggel a háta mögött politikai hegemóniát gyakorló magyar politikai vezetőrétegnek. (A magyarok aránya - mint ez közismert - csak 1900-ban lépte át az 50 százalékot - részben, de nem csak a zsidó asszimilációnak betudhatóan.)
A zsidóság számára ez a helyzet több irányú következménnyel járt. A zsidó közösségeknek már a reformkortól érzékelhető vallási megosztottsága fokozódott, és a tendencia azt mutatta, hogy nő a neológia szerepe. Pontosabban szólva: nem csak nőtt a neológia jelentősége, hanem a magyarországi zsidóság közéleti artikulációjában a hitközségek illetve a tagok számát jóval meghaladó erőre tett szert. A belső megosztottság egyébként annyira elmélyült, hogy a magyarországi zsidó egyháztörténet az 1860-as évektől jószerivel a folytonos torzsalkodások históriájává vált - immár nem csak a megszokott személyi ellentétek, hanem az elvi-teológiai egyet nem értés mentén. A zsidóság jelentős, gazdasági-értelmiségi csoportjai számára kiderült, hogy a szekularizálódás viszonyai közepette, a nemzetisten bűvöletében az ortodoxia társadalmi csapda, ami ugyan védi a zsidó vallási identitást, de szociálisan alig nyújt alternatívát. (Nem véletlen, hogy az ortodoxia főként azokon a területeken maradt erős, ahol a gazdasági-társadalmi alulfejlettség dominált.) Az előretörő neológia könnyedén nyitott az újsütetű nemzeti identitásra, viszont sokat levett a hagyományos zsidó vallási önazonosságból és egy jóval "puhább", a környező társadalomhoz alkalmazkodóbb vallási rendszert alakított ki. (A sok esetben kompromisszumot kereső status quo ante irányzat társadalomtörténetileg nem tudott átütő lenni - vélhetőleg azért nem, mert sem a tradicionalistákat, sem a modernistákat nem elégítette ki. Egyiknek sem adott annyit, hogy érdemes lett volna a másik értékeit megőrizni.) Mintegy szimbolikusan jelzi a folyamatok erejét Budapest zsinagóga építészete: a hatalmas Dohány utcai neológ, a jóval kisebb Kazinczy utcai ortodox, és a kicsi építészeti "gyöngyszem", a Rumbach Sebestyén utcai status quo ante.
A zsidóság egy része számára tehát az ortodoxia csapda, a neológia viszont társadalmi sikertörténet lett. Vélhetően durván hangzana, ha vallási kérdésekben érdekmozzanatokkal érvelnénk, épp ezért úgy fogalmaznék, hogy a neológia hívei számára választásuk visszaigazolódott társadalmi sikereikben - képviselő, gyáros, író, magántisztviselő, orvos, ügyvéd, a helyi társadalom nagyra becsült tagjai kerültek ki közülük. Olyan társadalmi pozíciókba kerültek, amelyekbe zsidó addig sohasem jutott. S itt megint csak nem feltétlenül a számosság a mérvadó (noha az sem elhanyagolható), hanem a mintaképződés - lám, lám szorgos munkával, a nemzethez való lojalitással mi minden el nem érhető.
A sikertörténet önigazolásában jelentős szerepet játszott az a mitológia, amit az asszimilálódó zsidóság megteremtett. A mitológia lényege abban állt, hogy magyarságukat túlhangsúlyozták, az asszimiláció teljességét már akkor tényként állították be, amikor az még a zsidóság tömegeiben messze nem volt befejezett. A mitológia másik, nem kevésbé lényeges eleme abban állt, hogy a magyar nemzetistent nem csak feltétlenül imádták, hanem idealizálták is. Azt hitték, hogy a jogbővítés, ami a magyar nemzetisten születésénél döntő szerepet játszott, mintegy immanens tulajdonsága a világi istenségnek és a magyar egyenlő a szabadsággal, a jogbiztonsággal. Éppen ezért egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak a nemzetisten születésének pillanatától jelenlevő, a homogén nemzetfelfogásból egyik lehetőségként adódó diszkriminatív logikának. A már 1848-ban feltűnt és az 1870-es évektől a magyar közéletben - változó erővel - tartóssá vált antiszemitizmus így mint amolyan "torzulás" jelent meg, s nem mint a magyar nacionalizmus szerves tartozéka, egyik lehetséges interpretációja. A mitológia erejét csak növelte, hogy a magyarok Mózese (mint tudjuk, 1849-ben a debreceni kapuőr így írta be Kossuthot a város könyvébe) az emigrációból a lehető leghatározottabban elítélte az antiszemitizmust - sokkal radikálisabban, mint ahogy azt 1848-49-ben, hatalmi helyzetben megtette. A Tisza Kálmán-féle vezetőgarnitúra szintén fellépett a mozgalom és az ideológia ellen - a miniszterelnök semmiféle tulajdon elleni izgatást sem kedvelt. Az antijudaizmus elavult fegyvertárával operálni akaró antiszemiták pedig megtapasztalhatták, hogy Magyarországon jogállam működik: Tiszaeszlár számukra vereség lett. A mitológia viszont így csak erősödött, és arra ösztönzött, hogy kétes jellemű rumi ügyvéd, primitív és elfogult vizsgálóbíró meg hasonlók szintjére redukálódjon az a probléma, ami a homogenitásban megfogalmazott magyar nemzettudatból a társadalmi problémák kezelésére való egyik lehetséges és logikus reakció volt.
A mitológiából a vakság következett: az, hogy a túlfuttatott, túllihegett asszimiláció
bűvöletében a zsidó fel tud és fel is kell, hogy oldódjon a magyarságban. S
ha magyarabb lesz a magyarnál, akkor lehet csak igazán magyar. (Mentálisan jelzi
a folyamatot az a sírkő, amit a Kozma utcai zsidótemetőben láthatunk. Gyulai
István első világháborús hősi halott síremlékén a következő feliratok és rajzolatok
vannak: "Nem, nem soha"; "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában",
héberül a név, koronás magyar címer, Nagy-Magyarország térkép, csákó, kard,
pálma és tölgyfalevél. A húszas években felállított sírkőre Tóth Vilmos hívta
fel a figyelmemet.) A asszimilációs artikuláció a zsidóság feloldódása irányában
hatott, s ha ehhez hozzávesszük a szekularizálódás egyre erősebb sodrát, akkor
nem tűnt kizártnak, hogy szekundér jellegű, lazán kezelt vallási identitáson
túl értelmetlenné válik a "zsidó" kifejezés. Sőt! A XIX. század végére
még sokrétűbbé vált ez a probléma, mert egyáltalán kérdéses lett az is, hogy
mi a zsidó.
Lényegében minden lehetséges válasz ekkorra megszületett, és miközben mindegyik
súlyos tehertételekkel rendelkezett, egyaránt hiteles volt.
A "teljes asszimilációra" már utaltam. A teljességet azzal lehetett volna lezárni, hogy a maradék vallási tartalmat is feladják, és a zsidóság tömegesen kikeresztelkedik. (Egyébként ez volt a magyar származású Theodor Herzl eredeti víziója - mint azt egyébként Stefan Zweig oly plasztikusan megírta). A kikeresztelkedés nem lett tömeges, de markánsan megjelent. A másik - ezzel tökéletesen ellentétes - s a 90-es évek második felétől megindult folyamat az etnikai tartalmú nemzettudat és nemzetállam kialakítása - ami ugyancsak Herzl nevéhez (is) fűződik. Az antiszemitizmusra adott válasz azonban épp oly csonka volt, mint az asszimilációs logika: míg az utóbbi a "zsidót" számolta (volna) fel, az előbbi nem tudott mit kezdeni az asszimiliánsok sikertörténetével - pontosan azzal, ami felerősítette a részben ez okból előálló antiszemitizmust. Nem véletlen, hogy Herzl ötletére nem a sikeresen asszimiláltak reagáltak, s az sem véletlen, hogy a cionizmus társadalmi bázisa sokkal jobban kötődött a zsidó nemzetállamtól társadalmi megváltást is remélő észak-magyarországi, illetve kelet-európai zsidósághoz. (Herzl ezt pontosan érzékelte: Ősújország, azaz Altneuland című művében egy szocialisztikus Izrael képét rajzolja meg.)
A "Mi a zsidó?" kérdésre volt, aki úgy válaszolt, hogy nem csak a nemzeti asszimiláció, hanem az új univerzalizmus, a szocializmus az adekvát válasz - ami mind a nemzeti, mind az antiszemita, mind a zsidó problematikát meghaladottá teszi. A "Mi a zsidó?" kérdésre a helyes válasz az, hogy nincs zsidó. A szocializmusban oldódik fel teljesen - következőleg aki szocialista, az zsidóságától is megválik. Ebben a kontextusban azonban komoly problémát jelentett, hogy jelentős zsidó csoportok - tulajdonosi helyzetük okán - igencsak tartózkodóaknak bizonyultak mindenféle szocialisztikus eszmekörrel és identitással szemben - igaz, hogy gyermekeik szülők elleni lázadása nem egyszer még ebben a közegben is megjelenítette a zsidó önfelszámolás szocialisztikus mitológiáját.
S végül - rendkívül amorf, az asszimiláció vagy éppen az etnikai illetve szocialista disszimilációs gondolkodástól befolyásolt módon - megjelent az integratív elgondolás is, ami valamiféle szekularizált kulturális közösségként értelmezte a zsidóságot. Paradox módon ez az antiszemita érvelésben is feltűnt, mint az asszimiláció álcája mögé bújt, a nemzet homogén kulturális tartalmát kozmopolita módon megkérdőjelező jelenség. Maguk az érintettek ezért kevésbé hajlottak az ilyenféle értelmezésekre, inkább tagadták (merthogy az asszimilációs attitűd sérült volna), mintsem tudatosan kezelték volna. A tudatos artikuláció ugyanis egyenlő lett volna az integrációs megoldással - azaz, amit az asszimiláció, disszimiláció, antiszemitizmus kommunikációs szerkezete a homogén nemzetisten jegyében éppen hogy kizárt. Mindazonáltal, ha vékony érvként is, de megjelent ez a megközelítés, de sem a zsidóságban, sem azon kívül nem vált meghatározóvá.
A századelőre a zsidóság mint egységesen értelmezhető kategória széttört. A darabok mindegyike hitelesen érvelhetett sajátlagos önazonossága vagy éppen régi identitásától való megszabadulása mellett, s épp ezért nem mondható, hogy egyik úgymond "helyes", a másik úgymond "helytelen" lett volna. Mindegyik csonka maradt, hiszen nemigen tudott az önmagán kívülivel mit kezdeni; mindegyik csapdának bizonyult, mert a többeknek semmilyen megoldást nem nyújtott. A közös alap azonban mindegyiknél ugyanaz volt: a másodrangúságtól való menekülés igénye.
Amikor Trianon után a magyar nemzetisten magára maradt, és az események a híveknek azt az egyébként indokolható, de téves következtetést sugallták, hogy a homogenitáson még inkább szigorítani kell, a végletesen feldarabolódott zsidóság nemigen tudott mit kezdeni a jogegyenlőség ideájától megfosztott brutális nemzetistennel. Egyesek siránkoztak és magyarságuk minél hangsúlyosabb hangoztatásával nem vették észre, hogy már régen elmúltak az 1848-49-es, 67-es idők, mások még vadabbul vetették bele magukat a szocialista univerzalizmusba, megint mások pedig az etnikai alapú nemzetállam irányába mozdultak el. A jogkorlátozások, a lassan faji alapra átcsúszó diszkriminációk sora a kulturálisan - majd fajilag - homogén nemzetisten nevében egyneműsítette az állam szemében azokat, akik már rég nem alkottak egységet - sőt, ellenkezőleg,strukturálisan eltérő irányokban fogalmazták meg önmagukat. A XIX. századi folyamatok eredményeképpen a XX. századnak úgy vágott neki a magyarországi zsidóság, hogy nem maradt öncsonkolás nélkül vállalható öndefiníciója, identitása. Épp ezért viszonylag eszköztelen maradt az összemosó állami magatartással szemben - s itt most nem hatalmi-adminisztratív eszközökre, hanem egy közösségnek arculatot, magatartást biztosító viselkedéskultúrára, reakcióra gondolok.
A Soá csak a végletes végjátékát jelentette ennek a mindent egybemosó, hangsúlyosan a jogegyenlőségtől megfosztott, homogenizáló magyar nemzettudatból adódó helyzetnek. Olyan végjátékot, ami kívülről jött, de belső befogadó közönsége megvolt.
A háború után - aki megmaradt - folytatta a századvégtől-századelőtől világosan megjelent, egyaránt igazolható, de nagyon is eltérő utakat. Noha a követők arányai megváltoztak.
Az ortodoxia a régebbi súlyához képest - részben a vidéki zsidóság likvidálása miatt - eljelentéktelenedett. A kényszercionisták száma megnőtt - sokan mindenüket, hozzátartozóikat elvesztve elhagyták az országot és jelentős magyarországi kivándorlással gyarapították a formálódó Izrael lakosságát. Az ittmaradtak közül rengetegen választották a zsidóság szocialista univerzalizmusban való feloldódását, és viszonylag kevesebben maradtak azok, akik a neológia asszimiláns ösvényén mentek tovább. A szocialisztikus univerzalizmus világias vetülete lendítette tovább az asszimilációs önrejtő magatartást. Az integráló, kulturális önmeghatározás, a másság mentén való betagolódás és együttműködés modellje azonban továbbra is hiányzó elem maradt - ennek a kommunizmus saját különbejáratú struktúrája sem kedvezett.
A változó arányban, de mégiscsak folytatólagos történet arra utal, hogy bármilyen szörnyű is volt a Soá, bármilyen egyedinek is bizonyult az iparszerű, államilag tervezett pusztítás, nem vált visszamenőleg a zsidóság saját mércéjévé. Az asszimilánsok nem gondolták azt, hogy a XIX: századtól induló asszimiláció hibás volt a XX. században bekövetkezett népirtásért - és joggal vélekedtek így. A szocialisztikus univerzalizmus híveire inkább hatott a Soá tudatformáló hatása, de ők is csak folytattak valamit - többek között a kisebbségekre oly jellemző alkalmazkodás modelljét; azt, amit az asszimilációs magatartás is jelentett. A disszimilánsok - mint jeleztem - jelentős részben kényszerszülte "cionisták" lettek, feltétlenül új életet és nem feltétlenül új tudatot kerestek. A Soá arányokat és nem történelmi irányokat módosított. (Másfelől persze az aránymódosulás kihatásaiban hozzájárult a történelmi irányok változásához - de messze nem olyan drasztikusan, mint amilyen a Soá ténye volt.)
Tulajdonképpen visszaállt a Soá után a magyar zsidóság szétesettsége - csak viszonyulni már elsősorban nem a homogén és partikuláris nemzetistenhez, hanem a homogén és univerzális szocialista-istenhez kellett, aki mögött azért mintegy Csipkerózsika-álmot aludva megbújt az egynemű magyarság nem revideált tudattartalma. A kommunizmus szétesésével aztán fel is ébredt, elő is bújt a homogenizáltságban elgondolt magyarság és újból felszínre hozta mind a jogegyenlőségért elvárt asszimilációt, mind a diszkriminatív megközelítéseket.
De a helyzet azért nagyot változott és a változás iránya - minden tradicionális mozzanat ellenére - egy új típusú nemzetisten formálódása felé tart. A magyarok óriási tömegei számára - a kisebbségi magyarság egy részétől eltekintve - a nemzethalál, a félelem többé nem alapélmény. Az ország szabad, megszállók nem törnek kultúrájának megsemmisítésére, a határok nyitottak, Európa egy integrációs modell örömeit és keserveit éli át, a világ egyetlen komoly katonai szövetségének védernyője alatt él az ország. A politikai, a társadalmi és a gazdasági folyamatok kedveznek annak, hogy ne homogenizált, hanem integratív nemzeti tudat jöjjön létre. Az ország politikai rendszerét uraló liberális-demokratikus elv erős kisebbségi garanciákat ad és a nyitottság Magyarországon is egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy a "magyar", az nem egynemű kategória, hanem artikuláltan sokszínű, sokirányú. Jelentősen átalakulóban van a modern magyar nemzettudat, amit mi sem jelez jobban, mint ahogy a tradicionális világkép hívei - hol politikailag, hol intellektuálisabban - egyre több kirohanást intéztek az általuk "nemzetietlennek" tekintett kulturális, gazdasági jelenségek ellen. A támadások is mutatják: a dolgok változnak, és nagy esély van arra, hogy a XXI. század a XIX-XX. századi homogén nemzetisten integratív nemzettudattá válásának kora lesz. Pont úgy, ahogy a XIX. század is "leváltotta" az előző időszak rendi világképét, rendi közösség- és nemzetfogalmát.
Mindez azért fontos, mert - mint ez talán az eddigi okfejtésből is kiviláglott - a honi zsidóság sorsa nagyban függ a magyar nemzettudat alakulásától. De fordítva is igaz: a zsidóság saját önkifejezése hozzájárul a magyar nemzettudat jellegéhez - úgy, ahogy ez az elmúlt durván másfélszáz évben is történt.
Így aztán nagyon nem mindegy, hogy a magyar nemzettudat elkerülhetetlen megújulása, megváltozása a sokféle magyarság, a sokféle identitás, a kettős azonosság, a kulturális másságok integrálódásával hogyan és mikor megy végbe. Egy olyan magyar nemzeti tudat formálódásának vagyunk tanúi, szereplői, alakítói, ami nem homogenizáló, alárendelődéses, hanem integratív, mellérendelődéses szerkezetű.
A zsidóság egy része ma is az eddig járt utakat folytatja, noha egyértelműen kiderült, hogy a szekularizáció nem megkerülhető; hogy a szocialisztikus messianizmus nem pezsgőtabletta, ami úgy old fel, hogy eltűntet; hogy a nemzeti zsidó identitás erősen parciális; hogy a lokális nemzetisten szörnyeteg is lehet. Ez mind kiderült, de a sokféleség - éppen saját története okán - egyaránt hiteles, igazolható. De mindezek mellett minden eddiginél hangsúlyosabban megjelent a határozott, világi kulturális zsidó identitás, ami ápolja és műveli saját tradícióit, önnön problémáit maga fejti ki, közösségszervező és kultúrateremtő tevékenységet folytat, intézményeket, fórumokat tart fenn és zsidóságával, zsidóságában kötődik a magyar kultúrához, társadalomhoz. Azaz: erőteljesen formálódik egy határozottan világias zsidó tudat - egy olyan alapállás, ami csak integrativitásban, mellérendelődésben látja önmagát a magyarság tagjának. Más szóval ez az új zsidó magatartás is segíti, ösztönzi az új magyar nemzettudat alakulását.
A zsidóság mint egész széttört, s ez nem is baj, hiszen a baj - mint láttuk
- mindig az egyneműségből és az egyneműsítésből származott. Hogy a széttört
zsidóság szervesen, a maga hitelességében illeszkedjék be a társadalomba, ahhoz
az kell, hogy a magyar nemzettudat kiszabaduljon a XIX. századi genezis csapdájából,
és ne a félelemre alapozódó világkép legyen, hanem sikerorientált, integrációban
gondolkodni merő "nemzetistenné" váljon - amire egyébként modern történelmünk
során mostanra értek meg a feltételek. Amint a magyar nemzettudat nem homogenitásban,
hanem a sokféleség mellérendeltségében fogalmazódik meg, eltűnik a sokféle hiteles
zsidó út belső feszültsége is. Mindenki szabadon lehet az, aki - a százados
tradicionalista reflexszel szemben ettől nem gyengébb, hanem erősebb lesz, amit
közönségesen magyar nemzetnek meg zsidónak hívunk.