Ahhoz, hogy a jövőt tervezhessük, előbb a múltat meg kell értenünk. Ahhoz viszont, hogy a múltat megértsük, a múltat - tudjuk - "be kell vallani". Azaz nyíltan kell arról beszélni.
Ötven év múltán a Soá - és mindaz, ami e térség népeit szembeállította a század közepén - mára történelem már. Történészek érdeklődésének tárgya. A történészek többnyire azt kutatják, amiről emlékanyag - elsősorban írott források, feljegyzések - maradtak fenn. Sajnos, alig vizsgáljuk azt: mi ment végbe az egyének lelkében, gondolkodásában. Mert erről aránylag kevés megbízható emlék maradt ránk. Tartok attól, hogy a társadalom többségének gondolkodása, az, hogy a történelmi eseményeket a közösség miként élte meg, történészi kutatásunk látószögéből mindegyre kimarad. Fehér folt történeti munkáinkban. Pedig a történelmet megélt egyének emlékezetében többnyire nem az események valós története marad meg, hanem azok az érzelmek, érzések, amelyeket annak idején a történeti események kiváltottak belőlük. Így azután a "megélt történelem" erősebben él tovább az emberek emlékezetében, mint a történészek által feltárt eseménysorozat. Így van ez a zsidó-keresztény együttélés témájában is. Csak a fájdalmas, éppen az elmúlt háromnegyed században keletkezett konfliktusok emléke él bennünk. A történész dolga tehát: nyíltan beszélni végre a konfliktusokról és szélesebb látószögbe állítani ezen együttélés történelmét.
Előbb talán az ún. szélesebb látószögről kell szólnunk. Amikor a zsidó-keresztény együttélésről, vagy éppen az együttélés konfliktusairól beszélünk - nemcsak e térségben, de a világ más részein is -, nem pusztán két felekezet, vagy e két felekezethez tartozó egyének együttéléséről, hanem a XX. század egyik alapkérdéséről van szó.
Mikor, mennyire voltak képesek emberek megélni a keresztény-zsidó azonosságot és a különbséget? Azonosságról beszélek, hiszen ne feledjük: a kereszténység elképzelhetetlen a zsidóság őstörténelme nélkül. Az is gyakran feledésbe merül, hogy a mi kultúránk, amelyet megélünk itt, Európában, jórészt Amerikában is, közös gyökérből fakad: a zsidó-keresztény kultúra hajtásai vagyunk. Szokásainkban, gondolkodási reflexeinkben, az azokon alapuló intézményeinkben. Feledésbe merül, hogy e kultúrkincs csak hosszú idő után vált ketté, és elfeledkezünk az együttélés ősi gyökereiről annak ellenére, hogy erre csodálatos közös könyvünk, közös kultúrkincsünk, a Biblia figyelmeztet.
Néha szomorúan látom, szűk látószögből vizsgáljuk történelmünket. Elfeledkezünk végigtekinteni a földgolyó más területeinek kultúráin. Amelyek a miénktől egészen eltérő hitvilágot, természet- és emberfelfogást alakítottak ki. Szomorúan látom e feledékenységet. Részben azért, mert, mint említettem, megfeledkezünk a mi zsidó-keresztény kultúránk közös alapjairól és csak az újkori eltérésekre kerül hangsúly. Részben szomorúan látom e szűklátókörűséget azért, mert nem vonjuk le a tanulságot a jövő századra vonatkozóan: nekünk a tőlünk diametrálisan eltérő kultúrákkal is megértően kell viselkednünk. A mohamedán, a buddhista és egyéb civilizációk irányában is. És amikor a XXI. század ilyen magatartást kíván tőlünk, akkor nem találjuk még egymás között sem a megbékélés útját, az azonosság értékeit zsidók és keresztények között! Miért ez az emberi ostobaság? Ha nem vagyunk képesek felfedezni egymásban azt, ami közös gyökerű, hogyan vesszük majd észre azokat a sajátosságokat, amelyek a távolabbi, teljesen más istent hívő, más szokásrendi kultúrával rendelkező civilizációk emberével, közösségével kötnek össze. Akikkel pedig a XXI. században ugyancsak meg kell tanulnunk együtt élni. Nemcsak békességben, de kölcsönviszonyban. Okulva egymástól, testvériesen...
De ne térjünk ki a konfliktusok nyílt, őszinte megbeszélése elől sem. Bármilyen jövőkép él bennünk a világról a XXI. században, rendezni kell végre közös dolgainkat. Itt, a világ ezen vidékén élő, különböző felekezetekhez, vagy éppen egyik felekezethez sem tartozó embereknek. Fel kell tehát oldani konfliktusainkat a XXI. század küszöbén, hogy a jövőről tudjunk gondolkozni. Feloldanunk kell azokat a konfliktusokat, amelyekhez a nemzeti és felekezeti összeütközések vezettek a XX. század Európájában. A Főapát úr azt mondotta, hogy aki beszél hozzánk, azt fogadjuk a szívünkbe. Én azt mondom, fogadjuk el, aki beszél hozzánk, de csak akkor, ha nyitottsággal beszél. A feltétel tehát a nyitottság. Vagyis én szigorúbb vagyok, mint a Főapát úr. De legyünk szigorúak magunkkal szemben is: mi is szóljunk nyitottsággal. Elég volt a ravaszkodó csúsztatásokból, az egymás gyengéire spekulálásból. A múlt konfliktusait csakis akkor oldhatjuk fel, ha nyitottsággal közelítünk egymáshoz. Egymáshoz, akik konfliktusok átélői és gyakran gerjesztői is voltunk. Itt az ideje, hogy nyíltan beszéljünk az elhallgatott sérelmekről vagy az emberi nemességből eltakart sebekről. Ahogy a Főapát úr mondotta: a hámszövet alatt rejlő sebekről. De mielőtt e nyíltság akadályairól és azok lebontásáról szólnék, engedjék meg, hogy röviden arról is szót ejtsek: hogyan látom én azt a bizonyos tágabb látószöget nemzeti történelmünkről szólva. Hogyan látom én a zsidó-keresztény együttélést a magyar nemzeti történelem egészébe illesztve? Az utóbbi, könnyen áttekinthető ezer év, vagy akár a nehezebben áttekinthető korábbi évezredek történelmét.
A magyar nemzet történelme a befogadások történelme volt. Amennyit arról tudunk, mi történt a sztyeppén a nomadizálás korában, arról az egyik legfontosabb információnk, hogy a magyarság a nomád erkölcsök bölcsességét követte: a meghódított vagy csatlakozó népeket befogadta. Mert alapelve volt: minél több nép tartozik az általa ellenőrzött területhez, annál gazdagabb lesz ő maga. A nomád erkölcsök bölcsességének alapja éppen az volt, hogy a velük szövetségben élő népeket sem etnikailag, sem vallásilag nem kívánta egységesíteni.
A befogadások történelme az az ezer esztendős történelem is, amelyet a magyar nép már itt, a Kárpát-medencében élt meg, és amelyet immáron források alapján nyomon tudunk követni. A Kárpát-medencébe, miután itt a mindennapi életet biztosító első szilárd államalakulat létrejött, szabadon áramlottak be a kontinensről a különböző etnikumú és vallású népcsoportok, és itt letelepedve gyakorolták saját nemzeti, vallási szokásaikat. Igaz, hogy a hódító kereszténység és ezzel a hódító nyugat-európai szokásrendszer újra és újra elsőbbséget, sőt kizárólagosságot követelt a kereszténységnek az államon belül, de királyaink többsége követte a Szent István-i elvet: gyenge az egynyelvű nép és - noha ennek írásos lecsapódásai éppen az írásbeliség keresztény volta miatt kevéssé maradtak ránk - követték az ősi alapelvet: a különböző szokásrendű népek együttélése gazdagítja a magyarság kultúráját is. Noha ezt a második mondatot történészként csak feltételezésként mondom itt, azt már biztosabban állíthatom: nemzeti történelmünk szerves részévé lettek mindazon népek - bármilyen felekezetűek vagy etnikai eredetűek voltak is -, amelyek a Kárpát-medencébe beáramlottak. Vagyis: amit ma magyar kultúrának nevezünk, abban bennefoglaltatik e felekezetileg, etnikailag különböző népelemek kulturális, termelési szokásrendje, minden szenvedése, értelmük, teremtő munkájuk.
A magyar történelemben, mint minden nép történelmében, természetesen különböző erők munkálkodtak egy időben. Így a kiszorító és a befogadó erők is. A magyar történelemben is megtalálhatóak az idegenellenes elemek és azok időnkénti előretörése: így a zsidóságot vagy más idegeneket a városokból, falvakból kiűző dekrétumok és megnyilatkozások. De a kitagadásra való hajlam is kölcsönös volt. Hiszen, mint tudjuk, a felvidéki (német polgárságú) magyar városok a magyar etnikumúakat nem akarták a városukba engedni, sőt az 1600-as évek elején királyi törvénnyel kellett őket kényszeríteni arra, hogy befogadják a magyarokat. Kitagadás és befogadás tehát kölcsönösen megtalálható a különböző etnikumú és felekezetű közösségek között. Amikor arról beszélünk, hogy a kitagadás elvét fel kell adni, akkor ez nemcsak a magyarságra, de minden velünk együtt vagy szomszédságban élő népelemre vonatkozik. Kétségtelen, hogy nemzeti történelmünk ezen kitagadó korszakai közé tartozik, sőt a legdurvább kitagadó korszak, az 1938-45. közötti időszak. De ismétlem: ezeréves távolságból vizsgálva történelmünket az uralkodó tendencia mégiscsak a befogadás volt és maradt. Ezt szeretném hangsúlyozni.
De mit is jelent a befogadás? Az én értelmezésem eltér az eddigi fogalomértelmezéstől. Számomra a befogadás mint magatartásforma nem azt jelenti csak, hogy egy többségi nép befogad egy kisebbséget, hogy az itt honos nép befogad egy, úgymond kívülről jött népelemet. Az én értelmezésem szerint a befogadás: kölcsönösség. A "jövevény" és az itt már "honos" kölcsönös együttléte. A befogadás nyilatkozat is arról, hogy hajlandó vagyok a másik értékeit magamhoz engedni, és tudomásul veszem, hogy tulajdonságaink ütköznek, azaz hatnak egymásra, ami által új emberi minőség jön létre. Ezért nemcsak arról beszélek, hogy a magyarok befogadók voltak a nem magyarokkal szemben, hanem arról is, hogy a magyar történelem alakítói: az itt élő valamennyi nép befogadó volt egymás kultúrája iránt.
Most, a XXI. század küszöbén azon kell gondolkoznunk, hogy ezen állampolgári közösség a Kárpát-medencében miként tud versenyképes lenni a termelésben, szociálisan, kulturálisan. Azon gondolkozunk, hogy miként tudjuk a Kárpát-medencén kívül élő magyarságot is - az eliten túl is - mint kultúrnemzetünk tagját, kulturálisan és szociálisan versenyképessé tenni. Ekkor a történésznek azt is el kell mondania: van erre nekünk "ezer éves" történelmi receptünk. Légy befogadásra kész! Légy nyílt minden régi, minden új iránt! Amikor a jövő házát építed, a múltból és a jelenből minden hasznos és használható követ őrizz meg! Legyen szó akár etnikai, szociális vagy vallási csoportok kulturális építőköveiről.
Ezekre a nemzeti történelmünk egészét érintő következtetéseimre épül fel harmadik megjegyzésem a magyar nemzet történelméről. Számomra a magyar történelem sokban sikertörténelem. Gondoljunk arra, hogy az ezer esztendővel ezelőtt talán csak néhány tíz- vagy százezer ember által beszélt nyelvi kultúrát ma a világon több, mint 15 millióan beszélik. Ezt a nyelvi kultúrát és az általa hordozott szokásrendszert tekintem a magyar nemzeti kultúra összekötő anyagának. A magyar nemzet és a magyar nemzetben alkotórészekké vegyült más nemzetek részei befogadó alapállásának volt köszönhető ez a sikertörténelem. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Befogadókészség, a befogadásban a kölcsönösség elvének elfogadása - ez vezethetett csak e nemzeti sikertörténelemhez. (Csak zárójelben jegyzem meg, néhány évvel ezelőtt tettem kísérletet annak bizonyítására: mennyire más történetszemlélet és történelemlátás az alapja a "balsors nemzete"-felfogásnak.)
És most engedjék meg, hogy sorra vegyek néhány olyan körülményt, amelyek hátráltatják a kölcsönös nyíltságot. Ilyen gátló tényezőnek tartom: 1) a mai helyzetet, a piacgazdaságra, a polgári rendszerre való átmenet kiváltotta konfliktusokat. 2) Ilyennek tartom történetszemléletünkben a magyarázó és értékelő mozzanat összekeveredését; 3) közgondolkodásunkban a tévedés beismerésének hiányát; 4) egyúttal az ellenálló vagy üldözött "érdemek" hajszolását, az állandó kárpótoltatás követelését.
Azt mondják, hogy konfliktusok idején könnyű szembeállítani a népeket. Érvényes ez múltra, jelenre egyaránt. Azt állítják például, hogy a magyar történelemben az utóbbi tíz esztendőben azon politikusok értek el sikereket, akik személyiségüknél fogva elsősorban a szembeállításban nagymesterek. Elgondolkoztató állítás! Vajon azért van ez így, mert az utóbbi tíz esztendő történelme telve van valós szociális, sőt generációs konfliktusokkal? Az átmenetből következő sokféle elégedetlenség, a negyven év lefojtotta indulatok felszínre törése, a sokirányú támadó és védekező akciók nagyon zaklatottá, érzelmileg kiegyensúlyozatlanná teszik az egyént. Amely érzést felerősíti azután a polgári szabadság csodálatos előnyei mellett a szabadosság kelet-európai deficitje, a botrány-média. A harsány adok-kapok elfogadott magatartásformává lesz. A konfliktuskeltés társadalmi méretekben hódít. Társadalmi kórsággá vált: más szemében a szálkát, a sajátunkban a gerendát sem vesszük észre. Alig találunk olyanra, olyanokra, akik vitapartnereikben elsősorban tényleg partnert látnak. Ami közel hozhat egymáshoz, közös erőkifejtésre ösztönözhet. De van biztató jelenség is. Az, hogy ez a hektikusság nem terjed át az etnikai, felekezeti heccelésre. Akik erre kísérletet tesznek, azaz a kiszorításra törekvők, hála isteneinknek, rendre kisebbségben maradnak.
Erősebben bukkan fel viszont - ugyancsak ismétlődően - múltunk szemléletében ez a konfliktuskeltő, önkritikátlan szemlélet. Ezért kerülhet sor olyan átgondolatlan kijelentésekre: "igaz, hogy a magyar zsidóságot 1944-ben majdnem teljesen elpusztították, de az én apám is szenvedett kint a harcmezőn, az én anyám is bujdokolt a pincékben és az óvóhelyeken". Egyébként önmagukban mind igaz állítások. A kérdés csak az, hogy miért ilyen összefüggésben hangoztatják azokat. Versenyeznek, kinek volt rosszabb, és nem veszik észre az általuk utólag kreált "verseny" megalázó voltát. (El kell mondanom, én olyan környezetben nőttem fel, ahol ilyen hangok nem voltak hallhatóak 1945 után. Ott az emberek sokkal tisztességesebben viselkedtek, mint egy ún. "osztályszinttel" feljebb.) Úgy látom, hogy ma is, mint félszázaddal vagy száz évvel ezelőtt, elsősorban a középosztály különböző, egymással anyagi érdekeiben is szemben álló csoportjai versenyeznek. Amely versenyt időnként kondicionál a felekezeti-szokásrendi különbség. A versenyben azután a különbségek nem értékként, hanem a másikat kiszorítás alapjaként jelennek meg. E középosztályok azok, akik utólag elénk vetítik a mai embereket egymással szembeállító, hamis történelmi alternatívákat. Ahogy ez korábban is történt. Mai érdekeik mögé sorakoztatnak fel ún. történeti érveket. Ahogy tették 1939-45 között is. És úgy beszélnek például a második világháborúról, mintha valóban a másik elődei miatt szenvedtek volna az ő elődeik. Mintha valós alternatíva lett volna: vagy a zsidók eltávolítása, vagy belső társadalmi nyomorúság.
A harcmezőn - igaz vagy hamis célokért - elesni, mint ahogy azt a Főrabbi úrnak egy ma reggeli nyilatkozatában is olvastam, egészen más dolog, mint embereket származásuk miatt kiirtani. És az is igaz, ahogy mondja: valamennyi áldozatot a nemzet saját halottjának kell tekinteni, függetlenül a céloktól. Katonákat, munkaszolgálatosokat egyaránt. Én is így gondolom: ezeket az elesett barátainkat, rokonainkat el kell temetni, meg kell nekik adni a végtisztességet - ez az egyik kérdés. De ez a törekvésünk nem boríthat fátylat a kollektív kiközösítés áldozatainak szenvedéseire. És nem illeszkedhet e történelmi versengés a szenvedések terén egy olyan jelenszemlélethez, amely a XX-XXI. század fordulóján embercsoportokat - legyenek akár etnikailag, akár vallásilag vagy szociálisan azonos embercsoportok - ki akarnak tagadni pusztán egy adott kollektívumhoz tartozás alapján. A harcmezőn elesett halottakat tisztelni, gyászolni, eltemetni jogos vágya még nem jelentheti a kollektív kiközösítéstől szenvedők és elpusztultak feletti fájdalom tagadását. És nem jelentheti az önkritikus múltszemlélet feladását. Úgy gondolom, hogy ez érthető és világos is az egyszerű magyar közember számára. Elsiratják a Don-kanyarban elesett vagy megsebesült rokonaikat - én is -, de azért soha nem fogják jelenükben elfogadni a kiközösítőket. Az elsiratás mellett megvetik a kiközösítőket, és fel is lépnek ellenük. Én is.
De ne csak a jelenalakító felfogásokban keressük a nyíltság akadályait. Vessünk számot történetszemléletünkkel is. Ha kell, beszéljünk önkritikusan saját történészi tevékenységünkről. Mennyit teszünk azért mi, történészek, a magamfajta kutatók, hogy a magyar társadalom gondolkodásában az értékelő és a magyarázó mozzanat között világossá tegyük a különbséget? Vajon mi, történészek mennyire vagyunk képesek megtisztítani a közgondolkodást attól a hamis elképzeléstől, amely szerint: ha valamit megmagyarázunk, azzal az illetőt fel is mentjük az értékítélet alól? Nem! A történésznek az a feladata, többek között, hogy minden cselekvés indítékára magyarázatot keressen. De ez nem jelenti azt, hogy a megvilágított, eredetében megmagyarázott cselekedet céljait, a cselekedetet magát el is fogadjuk. Természetes, hogy mint történész meg tudom magyarázni, mi mozgatta a magyar társadalmat 1944-ben, meg tudom magyarázni, egyesek miért tűrték szótlanul mások szenvedéseit vagy akár a maguk kiszolgáltatottságát. De ez még nem jelenti azt, hogy ezt a hajdani szótlanságot el is fogadom és pozitívan értékelem. A gyávaság az gyávaság.
De vigyük tovább a gondolatmenetet. Őszintén beszéljünk arról, hogy a zsidóság munka-, majd haláltáborokba való elhurcolását a társadalom többi, nem zsidónak minősített része rosszallással nézte. A megállapítást kimondjuk, de azonnal feltesszük a kérdést: ha így volt, akkor miért nem mozdultak, keltek az elhurcoltak védelmére? Vagy: miért nem álltak be ők is a zsidóság mellé a sorba? Mire jön az ellenkérdés: miért, a zsidónak minősített személyek maguktól álltak be a sorba? Hiszen aki tehette, elbújt. Azután jönnek már a történész kérdései: mennyire álltak ellen a jó érzésű keresztények vagy a nem hívők és a bátor zsidók a népirtóknak? Természetesen, történészként elmondom, mint magyarázatot: vészhelyzetben mindenki menti a maga életét. Elmondom magyarázatként: a kollektív hovatartozást, az azért való kiállást, mindenki másodlagosnak tartja, amikor a saját életéről van szó. A félelem, a gyávaság, az egyéni élet mentése igenis mind történelmi kategória. Zsidóknál, nem zsidóknál egyaránt. De ez a magyarázat nem jelenti azt, hogy én ezzel értékítéletemben fel is mentem őket döntésük felelőssége alól.
Állítjuk a kérdéseket, kísérletezünk magyarázatot találni és mondunk értékítéletet. Kérdéseket teszünk fel, magyarázatot kísérlünk meg találni és értékítéletet mondunk százezrek, milliók cselekedeteiről. De miért csak az egyszerű emberek millióit terhelően tesszük fel e kérdéssort? Miért nem szegezzük azokat ugyanilyen keményen a politikai elitnek, a középosztálynak? Ne feledjük: a magyar parlament például 1938 után egy sor olyan törvényt szavazott meg, amelyeket elemezni, magyarázni ugyan lehet, de az európai értéknormák szerint elfogadni nem. Az egyszerű emberek félelmét, gyávaságát, megalkuvásra hajlamosságát vagy egyéni bátorságát felsoroljuk. Ugyanezt kell tenni a középosztályok esetében is. Megmagyarázhatjuk ilyen alapon e törvények elfogadását? Hiszen itt nem volt szó ezen elit tagjainál valami életveszélyről! Nyugodtan lemondhattak volna a képviselőségről. Vajon elfogadhatjuk azt, hogy egy politikai elit hozzon olyan szégyenletes törvényeket, amilyeneket a magyar parlament 1938 után megszavazott? Anélkül tették ezt ráadásul, hogy akár kis részük is lemondott volna kiváltságairól, anélkül, hogy lemondott volna arról, amire megválasztották: a közösség érdekeinek képviseletéről. Az 1938-44 közötti magyar történelem újragondolásában tehát rendkívül határozottan kell az értékelő és a magyarázó mozzanatok között különbséget tenni. És ha az értékelésekkel szigorúan bánunk az egyszerű emberek esetében, ugyanilyen szigorúan kell mérnünk a tudatos gondolkodásra és felelős cselekvésre hivatott középosztály és a politikai elit cselekedeteit.
A múltról nyíltan akarunk beszélni, és keressük gondolkodásunkban a nyíltságot gátló körülményeket. Ilyen gát közgondolkodásunkban itt, Európa keleti felén az, hogy a beismerés, a tévedés vagy a mulasztás beismerése szinte ismeretlen gondolkodási aktus. Sem a politikusok, sem a közemberek nem képesek belátni, ha helytelenül cselekedtek. Hogy ők cselekedhetnek egyáltalán helytelenül! Mindenki hibátlannak, tévedhetetlennek szeretne látszani. Inkább kínos önigazolásokba bonyolódunk, de nem jön szánkra: tévedtünk, hibáztunk. Elfelejtjük: éppen a keresztény tanítás - ezen belül is a katolicizmus - az, amelyik azt vallja: a mulasztások beismerése, bevallása az első lépés a feloldozás felé. Miért nem képesek a magyarországi egyházak, miért nem képes a magyar társadalom elmondani azt, hogy hibáztak, hibáztunk, rosszul értékeltük a helyzetet 1938-1945 között? Ettől a beismeréstől nem leszünk kevesebbek! Sőt többek leszünk. Úgy gondolom, hogy múltunk hibáinak kölcsönös beismerése és kölcsönös bevallása felemel bennünket, s nem kisebbé, de nagyobbá tesz minket. Ezért is a századunk egyik bölcs emberének tartott Szentatya nyilatkozatait a múlt tekintetében én rendkívül sokra értékelem. E múltszemlélet egyik logikus következménye volt a döntés: a római pápa meglátogatta a római zsinagógát. E lépést a XX. századi katolicizmus történelmében az egyik legkiemelkedőbb eseménynek tartom.
Tovább sorolva a nyíltságot akadályozó közgondolkodásbeli gátakat. Szemrehányás ez most már nem a történészeknek, de általában a "jelen-csinálóknak" címezve. Mi, úgy látszik, az "ellenállók nemzete" vagyunk. Minden korban, minden politikai fordulat után tömegek keresték és találták meg ellenálló érdemeiket. Már nem is annyira anyagi boldogulás céljából, inkább a fentebb említett önigazolási szándéktól hajtva. Hogy "én mindig, már korábban is a ma éppen "jónak" minősített oldalon álltam, csak éppen ezért üldöztek". És talán "ezért is nem vihettem többre". Valós és kitalált üldözések, háttérbe szorítások keveredtek, keverednek egyéni és csoportszinten. Így azután mi, magyarok - joggal vagy jogtalanul, nem firtatom, - az ellenállók és az üldözöttek nemzete lettünk.
Az üldöztetésért és az ellenállásért - ismétlem, joggal vagy jogtalanul - mindenki kárpótoltatja magát, utólag. Ennek a társadalomnak ma már szinte minden rétege kárpótoltatta magát: 1944-ért, 1945-ért, 1949-ért, 1953-ért, 1956-ért. Vagy éppen az 1970-80-as évekért. Pedig mi, történészek és nem történészek tudjuk: ezek között a kárpótoltak között tömegével vannak, akik egyszer az üldözők, máskor az üldözöttek csoportjába tartoztak. Mindenki csak azokra az időkre emlékszik a maga múltjából, amikor az üldözöttek között volt. Ezért kárpótoltatta, kárpótoltatja magát.
Nem beszélek társadalmi rétegekről, nem beszélek etnikai és egyéb csoportokról. A "nagy magyar viktimológia" teremtő alkotói vagyunk. Egyénekről beszélek. Egyénenként kell önvizsgálatot tartani. Bennünk, egyénekben pusztító, ragályos betegségről van szó. Ami emberi büszkeségünket emészti és a nyíltságot akadályozza. Lassan oda süllyedünk, hogy már nemcsak azt próbáljuk bizonygatni, hogy egy másik politikai rendszerben üldöztek bennünket, s ezért most kárpótlás, jutalom jár, de már kezdjük így kezelni a négyéves kormányzati periódusokat is. Észre sem vesszük, és az üldözött tudatból akarunk megélni. Nem beszélek már generációs méltatlanságokról, hogy ugyanis ezt a kárpótoltatási lázunkat a saját gyermekeink, a fiatalok kárára éljük meg. Már nem is az alkotásért, az érdemekért akarnak az emberek elismerést nyerni, hanem az üldöztetésért. Hektikus önértékelési zavarokat keltünk önmagunkban. Nem tudunk magunknak elszámolni önmagunk lépéseivel, esetleg lemaradásunk okaival: tévedéseinkkel, gyenge teljesítményeinkkel. Sőt, megtaláljuk alulteljesítésünk okát is, már nemcsak a politikai rendszerekben, de a négyévenként változó kormányzati politikában. Összekeveredik gondolkodásunkban a valós üldöztetés a képzelt üldöztetéssel. Önmagunk, egész nemzetünk múltjáról így azután nem tudunk nyíltan beszélni.
Indulatosan beszélek a múltról, pedig elhatároztam, hogy nem a múltról, hanem a jövőről fogok szólni. Lehet, hogy azért foglalkozom ilyen terjedelemben a múlttal és azért ilyen szenvedélyesen, mert a rövidre tervezett történelmi számbavétel során, most itt Önök előtt, éreztem át jobban, hogy a jövőről csak akkor beszélhetünk, ha a múltat megértettük, s mindenekelőtt, ha a múltat bevallottuk. S bennem is csak most, előadás közben erősödik a félelem, hogy múltunkban oly sok mindenről nem beszélünk nyíltan. Erőt vesz rajtam a mulasztás félelme? Lehet...
De most hadd szóljak mégis, legalább röviden a jövőről, és ebben egyházaink, valamint a hitüket gyakorló emberek lehetséges szerepéről.
Mi lesz a sorsunk az új világban? Jól gondolkodunk mi a jövőnk alternatíváiról? Sokat beszélünk a XXI. századról, beszélünk globalizációról, informatikáról, információs forradalomról, integrációról - de tartok tőle, hogy keveset gondolkodunk ezek napi következményeiről. Úgy tűnik, mi valójában azt hisszük, hogy betagozódásunk ezen új világfolyamatokba nem más, mint ünnepélyes belépés valamiféle nemzetközi szervezetbe. Amely belépés a kontinentális vagy interkontinentális intézményekbe majd alkalmat ad arra, hogy a politikusok ceremóniák keretében szerződéseket írjanak alá, kiálljanak a televízió kamerái elé stb. Tartok tőle, ez tragikus tévedés. Nem vesszük észre, hogy egészen másról van szó. Korunkban egy új életszemlélet megjelenésének lehetünk tanúi, amely életszemlélettel mindaz, amit mi az 1930-as, 1940-es évekből, vagy akár az 1950-es évekből magunkkal cipelünk, nem egyeztethető össze. Pontosabban: ez a jövő nem egyeztethető össze ezzel a mi kelet-európai múltkezelésünkkel. Nem egyeztethető össze a térség nemzeti, vallási és egyéb acsarkodás-hagyományainak feldolgozatlanságával.
Az integráció, a globalizáció új típusú embereket kíván és teremt. Félek, hogy a ma zajló információs forradalmat teljesen félreértik egyesek, amikor azt hiszik, hogy ez az informatikai forradalom mindenekelőtt hardver és szoftver kérdése. Sokan nem veszik észre, hogy ez az informatika az emberi gondolkodás és ismeretcsere új korszakát nyitja meg. (Információs forradalom megy végbe.) Az egész ismeretszerzés, ismeretátadás, az egész érintkezéskultúra új fejezetéhez érkezett. A könyvnyomtatás elterjedése óta ekkora információrobbanás, ekkora érintkezéskultúra-változás nem ment végbe a világban, mint aminek most éljük az első szakaszát. Ez az érintkezéskultúra-robbanás oda fog vezetni, sőt már odavezetett, hogy gyermekeink és unokáink hivatásukhoz, elképzelésükhöz vagy anyagi boldogulásukhoz választott helyeken fogják életük jelentős részét eltölteni. Mozgás- és gondolkodásrádiuszuk kibővült, számunkra, szüleik számára már-már követhetetlenné vált.
A következő évtizedek új emberi magatartásformákat fognak erősíteni, szülni. Szerintem például a közeli jövő az identitáspluralizmus évtizede lesz. Amikor valaki az egyszer megélhető életében többféle közösséggel is azonosíthatja magát. Egy időben. A családi identitás, a társadalmi betagozódáson alapuló szociális identitás, a nemzeti identitás, a vallási identitás párhuzamosan lesz jelen az egyén életében. Ahogy most is jelen van. Csak most még egyiket a másik kedvéért elfojtjuk magunkban. A jövő nemzedékének remélt nyitottsága ezt az elfojtást nem fogja vállalni. Az információáramlás azt is jelenti, hogy az egyén önmagáról is szeretné az információkat kiadni, szabadon áramoltatni. Nyíltsággal, őszinteséggel. És ez a nyíltság rákényszeríti a másik nyíltságának tiszteletére. A másság kölcsönös - a kölcsönös szót szeretném hangsúlyozni - tiszteletére. Különösen nekünk, egy kis nemzeti kultúrában felnövő és élő magyaroknak kell erre a korkihívásra figyelnünk. Gyermekeink csak akkor tudnak versenyképesek lenni kultúrában, termelésben, ha az identitáspluralizmusra készítjük fel őket, a tolerancia és az individuális büszkeség harmóniájára. A szabadon megválasztható és megélhető identitások együttesében. Úgy vélem, hogy ennek az identitáspluralizmusnak a kibontakoztatásában az egyházaknak szemnyitogató szerepe lehet, sőt kötelessége van.
E gondolatok jegyében kívánok - úgy is, mint aki életének egy jelentős részét kutatóként ezen XX. századi feszültségek feloldásával, a feloldások érdekében töltöttem el, másik részét a jövő alternatíváinak fürkészésével - ezen konferenciának hasznos tanácskozást. És még valamit: nyitottságot. Nyitottság nélkül ugyanis nem lehet továbblépni.