Gyáni Gábor

"Erkölcstelen emancipáció" és "illuzórikus asszimiláció"

Diskurzusok a zsidókérdésről

A Soá - talán felesleges is mondanunk - nem a honi asszimiláció teljes sikertelenségének volt elkerülhetetlen következménye. Jóllehet maga az esemény utólag kétségkívül siettette az európai és vele együtt némiképpen még a magyar zsidóság disszimilációját is. Ám az éppúgy tagadhatatlan, hogy a honi zsidóságot a XX. században több hullámban sújtó diszkriminációs politika, majd pedig a II. világháború éveiben bekövetkezett szörnyű genocídium hátterében a korábbi évszázad és a századelő asszimilációs teljesítményének némely hiányossága is élénken hatott. Írásomban ezt a kérdést ezúttal nem a társadalomtörténeti fejlemények számbavételével [1], hanem a zsidó asszimilációról folyó korabeli diskurzus vázlatos áttekintésével próbálom körüljárni úgy, hogy figyelmemet nem a probléma keresztény és gyakorta antiszemita, hanem kifejezetten zsidó szempontú megközelítésére összpontosítom. A különféle megnyilatkozások között tallózva nem arra keresem majd a választ, hogy közülük melyik az igaz vagy hamis megítélés. Mindenekelőtt az foglalkoztat, hogy milyen az a diskurzus, amely a kérdésről akkoriban folyó beszéd jellegét megszabta, s ami e beszédmód egyik jellegzetes irányát áthatotta.

Ha úgy tetszik, egyfajta zsidó önkép utólagos rekonstruálására teszek kísérletet, amikor számba veszem az általam fontosnak, vagy jellemzőnek tartott véleményeket. A kérdés, tudomásom szerint, alig foglalkoztatta eddig történetírásunkat, és jószerivel csak Lackó Miklós szentelt neki teret a két háború között divatozó nemzetkarakterológiai diskurzus elemzése során. Lackó tanulmányában megállapítja, hogy 1919 után a magyar zsidóság körében három szellemi beállítódást lehet megfigyelni, úgymint a cionizmust, a zsidó misszióstudatot, végül az önkritikus zsidó karakterképet. Megállapítása szerint ez az utóbbi "sokkal erősebb tendencia", a külső társadalmi nyomás terméke: "Az antiszemitizmus erősödése körülményei között a zsidó meghasonlottság is kritikus-önkritikus karakterképekben csapódott le, s ez a zsidóság önszemléletének helyenként már korábban is megfigyelhető objektív, sőt gyakran egyenesen "önleíró" irányzatát erősítette meg...". Majd a szerző megemlíti Bíró Lajos, Hatvany Lajos, Zsolt Béla, Komlós Aladár, Pap Károly, Keszi Imre és Tábor Béla nevét, mindazokat tehát, akik e diskurzust szerinte művelték.[2] Lackó Miklós azonban bővebben egyedül Komlós Aladárral foglalkozik imént idézett írásában.

Jóllehet Lackó is utal rá futólag, mégsem árt újólag nyomatékosítani, hogy az ilyesfajta kritikus zsidó önkép vagy zsidó önbírálat már az 1910-es években látványos körülmények között megnyilatkozott úgy, hogy sok tekintetben meg is előlegezte az 1919 utáni diskurzust. De vajon miért éppen akkor és nem korábban került rá sor? A választ a századelő társadalmi folyamataiban találjuk abban, hogy a zsidóság újabb generációja ekkoriban jelent meg a színen, amely már valósággal beleszületett az emancipáció korába. Ők ugyanakkor apáiktól döntő módon különböző élményeket szereztek maguknak a zsidó asszimiláció tényéről. Amint Bíró Lajos író 1917-ben nyíltan is kijelentette: "az a zsidó generáció, amelyhez én tartozom, tökéletesen idegenül áll a régebbi zsidó generációval szemben".[3]

A zsidóság ezen új generációja ráadásul idővel olyan értelmiségi szerepköröket hódított meg magának, melyek korábban egyértelmű keresztény monopóliumnak számítottak. Így a nagyvárosi tömegkultúrában éppúgy komoly méreteket kezdett ölteni a zsidó származásúak jelenléte [4], mint az elit kultúra prominens képviselői között.[5] S ezzel nyomban ki is éleződtek az értelmiségen belüli feszültségek, melyek szinte kultúrharccá fajultak a háborút megelőző másfél évtizedben. A történtek hátterében általános ideológiai és politikai fejlemények is közrehatottak, melyek eredményeképpen az emancipáció- és asszimilációpárti szabadelvű liberalizmus mindinkább elvesztette korábbi feltétlen vonzerejét. A XX. század elején egymással szembesülő két tábor így nemegyszer burkolt vagy nem is titkolt keresztény-zsidó szembenállást manifesztált. Ami részben abból fakadt, hogy a neokonzervatív és jelentős mértékű katolikus támogatást is élvező "középosztályi színezetű politikai ellentörekvés" az antiszemitizmus irányában radikalizálódott.[6] S részben, természetesen, abból is következett, hogy a másik oldalon, mindenekelőtt a polgári radikálisok körében valóban számottevő módon képviseltették magukat a fővárosi asszimilált zsidó középosztály és kispolgárság entellektül leszármazottai.[7]

A zsidókérdésről ekkoriban, vagyis már a tízes években kibontakozó diskurzust Ágoston Péter, nagyváradi jogakadémiai tanár A zsidók útja címmel 1917-ben publikált könyve robbantotta ki. A könyv széles körben keltett élénk visszhangot és közvetlen indítékul szolgált a Huszadik Század című folyóirat A zsidókérdés Magyarországon címmel rendezett ankétjához. A folyóirat szerkesztői által szétküldött körkérdésre ötven érdemleges választ érkezett, melyek publikált anyaga kézenfekvő kiindulópontul szolgál számunkra a diskurzus e korai fázisának az áttekintéséhez.

Ágoston, aki maga is asszimiláns ugyan, bár nem zsidó származás [8], ellentmondást nem tűrő módon szembefordul a megelőző nemzedék meggyőződésével, midőn először is kijelenti: a zsidókérdés megint égető kérdéssé lett hazánkban. Jóllehet korábban és hosszú időn át hallgattak felőle, mert azt hitték, "hogyha nem beszélnek róla, akkor nincs is" [9]. Ám ma már - állítja - a napnál is világosabb, hogy nincs minden rendben az asszimiláció körül, és ennek nyomán "mind jobban kiéleződik" a zsidókérdés is.[10] S noha könyve bevezetésében még sejteni engedi, hogy "[a] zsidókérdés ma nem az összes zsidók kérdése, hanem csak azoké, akik inkább zsidók, mint magyarok"[11], a gondolatmenet folytatása során a szerző kitágítja a kérdés által érintettek körét. A beolvadás, állítja, nem volt, nem lehetett hiánytalan, mivel "[a] beolvadt zsidó megmaradt zsidónak és mégsem tartja magát a zsidó nemzethez tartozónak, hanem csak zsidó felekezetűnek, aki a fogadó nemzet tagjává lett. Ennek a zsidónak a zsidóság már csak felekezet. A beolvadó zsidónak ez az érzése megérthető, de megérthető a fogadó nemzetek részéről érvényesített az az ellenészrevétel is, hogy a zsidót nem lehet egyszer felekezetnek, egyszer nemzetnek tekinteni... Így tehát érthető, hogy a fogadó nemzetek nemzeti öntudatát kidomborító polgárok nem tekintik a zsidó felekezetűeket sohasem teljesen magukkal egyenlő érzelműeknek."[12] Majd nyomban hozzáfűzi: "Lehet, hogy ez az érzés a zsidó felekezetű beolvadtakban is él. Lehet, hogy ők sem tudják magukat emancipálni az alól az érzés alól, hogy ők nem tartoznak vérbelileg a fogadó nemzetbe. Lehet, hogy él bennük a gondolat és érzés, hogy közelebb állanak a be nem olvadt zsidókhoz. Lehet, hogy ma még nem teljes érzésű beolvadtak".[13]

Az asszimilációt Ágoston szerint erősen gátolta, hogy a zsidóság egyetlen tömbként tagozódott be a magyar társadalomba. "[A] zsidóság - írja - a modern államban is úgy helyezkedik el, mint ahogyan a régi államban elhelyezkedett, t. i. az uralkodó és kizsákmányolt réteg közt és az uralkodó rétegnek szolgálatára áll. Modern középnemességet alkot, ha tetszik ez az elnevezés. Ez a körülmény, vonja le konklúzió gyanánt, arra vezet, hogy a beolvadó zsidóság jobban együtt marad, mint amennyire a beolvadási processzus ezt kívánatossá teszi".[14] A szerző éppen a mondottakból adódóan nyíltan fölveti tehát a zsidóság saját felelősségét is a dolgok ilyen alakulásában, mondván "a zsidókérdés létezésében a zsidóknak éppen olyan a szerepe, mint a nemzsidóknak".[15]

Ágoston nemcsak a diagnózis felállítása, de az argumentáció tekintetében is tartósan hatást gyakorolt a XX. századi zsidó önszemlélet alakulására, mivel a könyvében hangoztatott érvek szinte egytől egyig továbbélnek a későbbiek során az egyébként folyton-folyvást módosuló kontextusok ellenére.

Mindenekelőtt: a diskurzus végig megmarad azon az elvi alapon, hogy a zsidóság asszimilációja legalábbis abban a formában, ahogy azt az emancipáció hőskorában magyar és zsidó oldalon egyaránt elképzelték, merő illúziónak bizonyult. Ez a tézis képezi minden később megfogalmazott zsidó önbírálat megfellebbezhetetlen kiindulópontját, noha ebből a tételből igen elütő következtéseket vonnak le azok, akik a kérdésben a hangjukat hallatják.

Ha az asszimiláció sikertelenségének vélt okai felől tekintjük át a nézeteket, akkor két, egymástól is jól elváló felfogást azonosíthatunk. Az egyik nézet szószólói a beolvadás fő akadályát abban jelölik meg, hogy valójában soha sem szűnt meg a zsidóság vallási elkülönülése. "A zsidókérdés ébrentartásában igen nagy része van zsidóságunknak is..., [mivel] különösen az alsóbb rétegekben görcsösen ragaszkodik olyan vallási szokásokhoz, amelyek állandóan és kirívóan választják el a lakosság többi felekezeteitől."[16] Más hozzászóló ugyanezt a gondolatot a következőképpen adja elő. "Társadalmilag a gettó még mindig nincs tökéletesen lerombolva. Bizonyos rétegek - az ortodox zsidók elsősorban, de az ortodoxiától eltért kispolgárok is - maguk húzódnak meg erős faji gőggel a régi falak között." Majd végül apodiktikusan kijelenti, hogy "a különbség érzése sohasem szűnik meg, a teljes asszimilálódás, az összeházasodás rendszerré válása lehetetlenség.... Mindig csak egy aránylag kis rétege lesz az a zsidóságnak, mely összeolvadás szempontjából számba jöhet."[17]

Nem meglepő, hogy a cionista zsidó álláspont szerint is "[a] sok szellemi áramlat a zsidóságon belül mindenesetre némi asszimilációt helyenként előidézett, de... gyökeresen mély nyomot nem hagyott a zsidó pszichében, csupán megbolygatta azt és létrehozott egy heterogén-magyar-zsidóságot, amely nem képes sem egyensúlyban maradni, mert zsidósága nem elég súlyos, sem asszimilálódni a magyarság áthasonító kohójában, mert ahhoz viszont túlságosan értékes és súlyos, hogy egy nála kisebb fajsúlyú, szintén heterogén tömegbe nyom nélkül felszívódni tudjon."[18] Vagy: az asszimiláció már pusztán azért sem következhetett be, mert "a zsidóság mindenütt és minden korban védekezett a megsemmisülés ellen, a gazdanépek pedig éppen az elnyomással segítették elő ezt a védekezést. És ezen a tényen keveset változtatott az emancipáció, amely tulajdonképpen sehol sincs teljesen végrehajtva, ellenben mindenütt ellenállást és reakciót idézett elő".[19]

A másik, az eddig bemutatottaktól élesen elütő álláspont képviselői Ágostonnak azt az argumentumát használják fel, hogy a beolvadást főként a zsidóság társadalomszerkezeti anomáliái tették nehézzé vagy egyenesen lehetetlenné. A koncepciónak az a Werner Sombart által inspirált elv a mindenkori kiindulópontja, miszerint a zsidóság a polgári fejlődés fő (vagy kizárólagos) húzóereje Magyarországon. (A tézis egyébként napjainkban is ritkán vitatott axiómának számít történetírásunkban.) Ez a tény, vagy inkább annak tartott körülmény, a követni szokott gondolatmenet értelmében azért vált az asszimiláció szempontjából kifejezetten hátránnyá (ez az, amit viszont ma már nem szokás a tételből következtetésként levonni), mert a honi zsidóság úgy kért bebocsáttatást a strukturált magyar társadalomba, hogy nem töltötte ki annak teljes vertikumát, mivel kompakt egység gyanánt szívódott fel benne. Ráadásul a zsidóság a befogadó közösség felső, vagyis elit, vagy elitközeli pozícióit célozta meg asszimilációja nyomán. "Az uralkodó osztály segítségével, jelentette ki Ágoston, a zsidók lettek a magyar középosztály legtekintélyesebb eleme úgy számban mint hatalomban...."[20] Ez az igazi oka, vallják tehát sokan, hogy a zsidóság továbbra is bennragadt korábbi gettóhelyzetében.

A röviden vázolt, ám módfelett elterjedt elképzelés illusztrálása végett hadd idézzek néhány jellegzetes megfogalmazást. Ignotus szerint például a zsidókérdés abból fakad, hogy a társadalom kettéhasadt egy nemesi és paraszti világra, melynek a földbirtok, a földmívelés és a hivatal felel meg, valamint arra, amit "nagyjából polgári munkának lehet nevezni". Ez utóbbit rendszerint idegenek, főleg zsidók látják el. Ez az "új foglalkozásokat, új tartalmakat, új gondolatokat" szülő világ új helyet követelt magának, s éppen ezen törekvése vezetett összeütközéshez zsidó és keresztény között. Valójában "ezzel lett nálunk zsidókérdés" - summázza mondandóját.[21]

Jászi szerint is a zsidóság egyoldalú társadalmi elhelyezkedése képezi a zsidókérdés fő okát. "Minthogy pedig nálunk... az haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez tapadó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet."[22] Végül másvalaki szerint "[a] magyar zsidóság burzsoája túlnyomó részben merkantil. A feudalizmus nagyrészben keresztény. Ez volna a magyarországi antiszemitizmus alapindoka."[23]

A magyarországi zsidó társadalom zömmel, egyesek szerint úgyszólván kizárólagos középosztályi (és nagypolgári) karaktere, valamint az asszimilációnak ebből adódó szükségszerű kudarca olyan elképzelés, amely jócskán túlélte a tízes éveket. Jellemző, hogy ezt a gondolatot a Soá nyomasztó élményeinek a hatására egymástól gyökeresen eltérő szemléletű szerzők is könnyen a magukévá tették. Molnár Erik 1946-ban például maga is azon a véleményen volt, hogy: "[a] beolvadás, az átlagot nézve, 1914 előtt mindenesetre még nem volt befejezve." Amit a marxista teoretikus implicit módon a zsidóság sajátos "társadalmi szerepével" magyarázott nevezetesen, "hogy a feudális magyar társadalomban a tőke hatalmának szembeötlő részét képviselte... Úgy fejezhetjük ezt ki, hogy a zsidóság a magyar társadalomban kasztéletet élt".[24]

Egy évvel később vetette papírra Hatvany Lajos azt a szélsőségesnek nevezhető nézetét, miszerint még a hazai zsidó nagypolgárság sem tekinthető kellőképpen emancipáltnak, mivel fölemelkedését és biztonságát csupán annak köszönhette, hogy belekapaszkodott "a középkori feudalizmus csökevényeibe". "Ezért őrizte meg, írja, a magyarországi nagyburzsoázia, még a zsidók egyenjogúsítása után is a házizsidó jellegét. Ezért volt a liberalizmusa épp olyan álliberális, mint az uraké, akiknek szolgálatába szegődött."[25]

A zsidóság iménti társadalmi szituáltságából keletkezik "a gettóból kikerült kultúrzsidó" súlyos identitásválsága, melyről Lesznai Anna számol be önvallomásszerű hozzászólásában. Az írónő szerint is súlyos problémákat szül, hogy "a zsidót, azt lehet mondani, egyedül a pénze helyezi el társadalmilag"[26]. Aminek paradox következménye, hogy "[a] zsidónak vannak barátai, de társadalmi köre nincsen". A társadalmi meghatározatlanság vagy inkább ambivalencia ugyanakkor súlyos személyiségzavarhoz vezet, s talán éppen ez lesz a legfontosabb zsidó attribútummá. "Zsidónak lenni egy különös, betegesen izgatott idegállapotot jelent... [mivel] folyton ingerli az a stabilitáshiány, melybe társadalmi elhelyezetlensége sodorja."[27]

A Lesznai által oly érzékletesen kifejezett zsidó belső meghasonlottság 1919 után, a politikai antiszemitizmus tombolása közepette olykor-olykor öntudattal vállalt, és idővel külön ideológiává is fejlesztett zsidó állásponttá kristályosodik. Jól mutatja ezt már az is, hogy egyedül 1921-ben egyszerre két könyv is napvilágot lát ezzel a mondandóval. A korábban már említett Bíró Lajos - Bécsben közreadott, Ágoston Péter 1917-es könyvével azonos című - művében azt bizonygatja, hogy a zsidókérdés megoldása szempontjából az asszimiláció immár elvesztette tényleges jelentőségét. Komlós Aladár pedig először Zsidók a válaszúton című füzetében fejti ki álláspontját, melyhez későbbi életében is mindvégig hű marad. Az ebben az időben már illúziótlanul szemlélt zsidó asszimilációval Komlós a kettős identitás választását vagy vállalásának az eszményét szegezi szembe.[28] Utóbb is mindig az lebeg a szeme előtt, hogy a zsidókérdés a zsidóság számára vitathatatlanul belső kérdéssé lett, mely elől nem térhet ki többé oly módon, ahogy azt a századforduló korának asszimilánsai még könnyűszerrel megtehették. Hiszen: "[a] zsidókérdés válságosra fordulása mindig azzal a következménnyel jár, hogy az ellentétes hajlamok, melyek a zsidóságban előbb félöntudatlanul lappangtak, tudatossá válnak, sőt gyakran harcias programmá merevednek."[29]

A zsidókérdés azonban majd csak a harmincas évek végétől vált valóban drámaivá. Komlós ekkoriban joggal érezhette úgy, hogy az idő őt igazolta. 1942-ben írt sorai ékesszólóan tanúsítják ezt a meggyőződését: "ha a századfordulón némelyik [zsidó] költőnk hallgatott népe sorsáról, még hihette, hogy zsidóság és zsidókérdés nincs, illetve múlófélben lévő ügyecske, kár bolygatni. De aki ma megfontoltan, görcsösen hallgat, az már nem védekezhet többé azzal, hogy nem vette észre a zsidókérdés létezését; az már nem asszimiláns, az már megtagadja a népével való szolidaritást".[30] S ez, Komlós szemében, teljesen értelmetlen cselekedet olyan valaki részéről, aki kizárólag úgy válhat teljes értékű emberré, ha egyidejűleg zsidónak és magyarnak is megmarad.

A könyörtelen zsidó önbírálat a harmincas években hágott tetőpontjára, midőn Pap Károly 1935-ben megírta Zsidó sebek és bűnök című, már akkor sokak által vitatott esszéjét. Könyvében az író egyenesen beteg frigynek minősítette a zsidó-magyar szövetkezést, majd pálcát tört az apák ügye, vagyis az emancipáció fölött, melyet határozottan erkölcstelennek bélyegzett. Nem célunk Pap gondolatmenetének teljes rekapitulálása. Egyedül azt emeljük ki belőle, ami a diskurzus folyása szempontjából fontosnak tűnik.

Pap feleleveníti az ekkor már szinte közhelyszámba menő társadalomtörténeti toposzt, amely "konzervatív magyarság - progresszív zsidóság" ellentétpárban foglalja össze az emancipáció és az emancipációt teljessé tevő asszimiláció társadalmi alapját. Mint írja, [a] beolvadottak képviselték rendszerint az együtthaladást Európával, vagyis anyanépeikkel, a törzsökös magyarság pedig csak annyiban engedett ennek, amennyire ez régi jogainak, hatalmi és vagyoni helyzetének, ősi életmódjának nem vált ártalmára". Egyébként pedig, fűzi hozzá, "[a] törzsökös magyarság főképviselőit rendszerint a reformellenes oldalon látánk.... Hogy egészíti ki ezt a képet a beolvadó? Kitűnőbb képességű tagjaival leggyakrabban a reformmozgalmak mellett találjuk őket...."[31]
A két ellentétes elem egyesítése azonban nem mást, csak puszta szerencsétlenséget idézhetett elő, mivel "mindég képtelenek voltak kiegészíteni egymást az egész nemzet hasznára". Hogy miért nem sikerülhetett olyan frigyre lépniük, amely a nemzet valódi hasznát szolgálja? Erről szól Pap Károly eredeti magyarázata. Azért, fejti ki, mert a magyarság, "ez a legtipikusabb befogadó", nem abból a célból kívánta az idegenek beolvadását, hogy általa eljusson Európába, hanem legföljebb azért, hogy sikerrel elleplezhesse akár még saját maga előtt is az öröklött "öncsonkító lelki alkatából" adódó tehetetlenségét. De a zsidó, "ez a legtipikusabb asszimiláns" sem járt sokkal jobban ezzel a friggyel Pap szerint, mivel csak "öngyilkos lelki alkatának" a parancsát követte általa. Vagyis önként feladta eredeti lényét, amely azt parancsolta volna neki, hogy haladjon együtt Európával. Hiszen beolvadott "régi népi lénye megérzi (ugyan még) Európa szelét, szimatot kap; csakhogy már ő sem tud kellően tájékozódni" .[32]

Az ősök bűnei (ezek a bűnök összegződnek az ilyen-olyan lelki alkatokban) így háborítatlanul tovább élnek az emancipáció és az asszimiláció örve alatt. A bűnök életben tartása nélkül nem lett volna lehetséges, "hogy minél tetszetősebb s vastagabb álarcot kenjenek az önpusztító magyar lelki arcára"[33]. Az emancipáció zsidó oldalon attól vált Pap szerint erkölcstelenné, hogy a zsidóság vezető rétege késznek mutatkozott a magyar úri osztály gazdasági kiszolgálására annak fejében, hogy megkaphassa az alant álló magyar és nem magyar társadalom teljes és lelkiismeretlen kihasználásában rejlő lehetőségeket. Ezzel viszont a zsidóság egyúttal "magára vette mindazt a régi gyűlöletet, amit egyébként egyedül a magyar úrnak kellett volna elviselnie saját alsóbb osztályú fiaitól"[34].

Ezért volt beteg frigy a zsidó-magyar szövetkezés, s ezért mondhatjuk, hogy az emancipáció, "az apák ügye" ráadásul még erkölcstelen is. "Mert mindegyik, a magyar és a zsidó egyaránt, a másikban rejlő bűnökből akart élni, gazdagodni, uralkodni. Mindegyik a másikkal akart rendelkezni, mindegyik a másikat akarta felszabadítani, pedig mindegyiknek önmagát kellett volna megszabadítania az ősök bűneitől."[35]

Talán ebből is kiviláglik, hogy Pap Károly tragikus zsidó önképe vagy jobban mondva önvádja milyen sokat köszönhet a zsidó társadalomtörténet Ágoston Péter (keresztény részről pedig Szekfű Gyula Három nemzedék-e) óta forgalomban lévő sztereotíp képzetének, mely szerint az emancipáció és az asszimiláció leginkább azzal járult hozzá a zsidókérdés felélesztéséhez, hogy a hagyományos magyar nemesi elit rábízta a zsidóságra az ország gazdasági és szellemi modernizálásának igencsak kényes feladatát.

Ami a "kíméletlen zsidó önkritika" hangján 1939-ben megszólaló Tábor Béla megfogalmazása szerint az asszimilációt, "a halálba-ájulás könnyű útját" utólag nem többnek, pusztán "történelmi vágyálomnak" mutatja, olyan valaminek, amely kifejezetten zsákutcába vitte a honi zsidóságot. Elhitette ugyanis vele, hogy a gazdaság az ő igazi élethivatása. Ám midőn az emancipáció korának védettséget biztosító körülményei hirtelenjében megszakadnak, hamarosan ki kell derülnie, hogy a zsidóság elmulasztotta idejében tudatosítani magában saját igazi identitását. Hogy ez miben is áll? Tábor szerint abban, hogy a gazdaság "funkciója (pusztán csak) az volt, hogy a zsidóságot elfordítsa a zsidó szellemtől". A kézenfekvő megoldás így hangzik tehát: "A zsidóságnak ki kell találni a gazdaságból."[36]

A zsidókérdés XX. századi zsidó diskurzusának egyik talán kevésbé számon tartott, mindenesetre ritkábban idézett szálát vizsgálva levonhatunk néhány tanulságot. Az itt részleteiben taglalt zsidó önkép historikuma elsőként is arra int, hogy az asszimiláció XX. század eleji megtorpanását ne egyedül csak a befogadó közeg hatásának tulajdonítsuk, hanem számoljunk a fejlemény zsidó oldalon felbukkanó okaival is. Így feltétlenül revízióra szorul az a jól ismert, ugyanakkor széles körben elfogadott nézet, melyet a következő idézettel szemléltetünk. A "hazai zsidóság többsége... gyorsan és látványosan illeszkedett be a polgárosodó Magyarország szerkezetébe, magyarosodott nyelvében és részben szokásaiban is. Az asszimiláció sikere azonban sohasem mérhető csupán a beilleszkedőkön, a megszerzett pozíciót végső soron a befogadó közeg megerősítő ítélete teheti igazán szilárddá. A zsidó asszimiláció a századfordulón éppen ezen az oldalon, a befogadók részéről, a társadalmi egybeolvadás terén bizonyult tökéletlennek".[37]

A teljesség kedvéért meg kell azonban jegyezni, hogy létezik a kérdésnek az idézettnél árnyaltabb megközelítése is újabb historiográfiánkban. Vörös Károly a budapesti zsidóság múltját tárgyalva több mint egy évtizede hívta fel a figyelmet arra a komoly szakadásra, ami a századforduló táján apák és fiúk viszonyát megrontotta, s egyúttal az asszimiláns zsidóság asszimilációs beállítottságát is gyengíteni kezdte. Vörös a magánalkalmazotti pozíciókba nagy számban beáramló fiatal zsidó népesség illúzióvesztésével magyarázta a folyamatot. "És mivel - írta -, e magánhivatalnokság - éppen a funkció új volta folytán is - szinte egészében az új, fiatal és dinamikus nemzedékből került ki: illúzióvesztése a társadalmin túl egyúttal generációs ellentétté is mélyül. Szembenállásuk így nemcsak a zsidó nagy- és középburzsoáziával, hanem általában az apák egész nemzedékével is kiélesedik: nemcsak azokkal a vékonyabb rétegekkel kerülve így ellentétbe, amelyek tudatosan a kapitalizmus fennmaradásáért vagy kiterjesztéséért állnak ki, hanem azokkal is, akik általában az emancipáció, a recepció éveire, a tiszaeszlári váddal szemben biztos védelmet nyújtó államhatalomra emlékezve még továbbra is a magyar társadalom fennálló rendjéhez igyekeznek asszimilálódni."[38]

S akkor még nem is szóltunk az ortodoxiának az asszimilációt permanensen fékező, olykor még az akkulturációt is gátló kiterjedt jelenlétéről a történeti Magyarország határain belül.[39] Igaz, az írásunkban tárgyalt önostorozó zsidó önkép nem a többnyire a kispolgársághoz tartozó ortodox népi zsidóságnak, hanem sokkal inkább a határozottan asszimiláns (neológ) zsidó értelmiségnek, közép- és nagypolgárságnak volt mindenkori sajátja, azé a zömmel fővárosi zsidóságé, melynek számos tagja súlyos belső meghasonlás formájában élte át a századelő, az első világháború és kivált a Horthy-kor sikeres zsidó asszimilációt fékező és meghiúsító újabb s újabb fejleményeit.

Fontos továbbá, hogy kellőképpen tudatosítsuk: a történetírás (a tudomány) igen nagy mértékben adósa a társadalom múltbéli ideológikus öntudatának, vagyis mindannak, melynek itt a zsidókérdés akár keresztény, akár zsidó diskurzusa adott számunkra is jól hallható hangot. Nekem határozottan úgy tűnik, hogy e kérdést illetően társadalomtörténetírásunk ez ideig nem igen lépett még túl a kortárs diskurzusok által megszabott szemléleti kereteken.[40] Nem azért gond ez, mert az ilyesféle diskurzusokban megnyilatkozó tapasztalatok egyáltalán nem rejtik magukban a történeti igazság egyik vagy másik elemét, hanem azért, mert a mából visszatekintve gyökeresen módosul a múlt képe, mivel a rálátás horizontja is másként alakul. Így azután a korábbiaktól merőben eltérő kontextusba kerül minden, ami ténylegesen megesett, és persze az is, amit erről akkor gondoltak vagy egyáltalán gondolni lehetett.

Végül - és ez a harmadik tanulság -: meggyőződésem szerint a zsidókérdés mindenképpen több annál, hogy benne pusztán csak az antiszemitizmus historikumát lássuk. Idézetekkel tarkított írásomban igyekeztem megmutatni, hogy a kritikus zsidó önszemlélet diskurzusa nemegyszer a zsidókérdés antiszemita megfogalmazásával egyező, arra legalábbis igen erősen emlékeztető társadalomképet sugallt; jóllehet ennek birtokában végül gyökeresen más következtetésekre és megoldásokra jutott. S ha arra gondolunk, hogy ezek a korabeli hitek és tényszerű tapasztalatok idővel észrevétlenül beszivárogtak az utókor úgymond elfogulatlan, mert tudományos tudásába és szemléletmódjába, akkor tűnik igazán sürgető feladatnak, hogy végre tisztázzuk a diskurzusok természetét.

Jegyzetek

[1] A kérdéskör historiográfiájáról lásd GYÁNI Gábor, Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993., 4., 18-28. A zsidóság asszimilációjával kapcsolatos saját álláspontomhoz lásd még GYÁNI Gábor, Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSZ, 1997., 3. (ősz). Különösen 271-274. [vissza]

[2] LACKÓ Miklós, Bujdosó vagy szabadságszerető realista? Írások és viták a nemzeti jellemről. In uő. Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1996., 272-273. Lackó Miklósnak a kéziratommal kapcsolatos értékes és hasznos észrevételeit, melyeket a véglegesítés során igyekeztem figyelembe venni, ezúton is hálásan köszönöm. [vissza]

[3] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Bíró Lajos válasza újraközölve in SIMON Róbert (szerk.), Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Budapest, 1985., 344. [vissza]

[4] ZEKE Gyula, A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság. Budapesti Negyed, 1995., (nyár), 90-107. [vissza]

[5] LACKÓ Miklós, Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930). Budapesti Negyed, 1995., (nyár), különösen 107-118.; Ilona SÁRMÁNY-PARSONS, Jewish Art Patronage in Budapest at the Turn of the Century. In History Department Yearbook 1994-95. CEU, Budapest, 1995., 119-131. [vissza]

[6] SZABÓ Miklós, Középosztály és újkonzervativizmus. Harc a politikai katolicizmus jobbszárnya és a polgári radikalizmus között. In uő. Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1989., 183. [vissza]

[7] Erre utalt, áttételesen saját magukra is gondolva, Jászi Oszkár némi túlzással a forradalmakról nyomban azok bukása után írt könyvében. "A magyar zsidóság nemcsak a bolsevizmusban játszott ilyen jelentékeny szerepet, hanem minden gazdasági és ideológiai mozgalomban, még olyan tereken is, melyek évszázadokon át el voltak zárva előlük. Így már a mezőgazdaságban is vezető szerepre kezdtek jutni, mint nagybirtokosok vagy gazdasági vezetők, úgyszintén a sajtóban, a politikában, a művészetben és az irodalomban is és minden téren, úgyhogy az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90%-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke." (JÁSZI Oszkár, Magyar kálvária - magyar feltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, 1989., 129-130.) [vissza]

[8] Legalábbis németből magyarosított neve ezt látszik sejtetni. [vissza]

[9] ÁGOSTON Péter, A zsidók útja. Nagyvárad, 1917., 5. [vissza]

[10] Uo. 7. [vissza]

[11] Uo. 8. [vissza]

[12] Uo. 200-201. [vissza]

[13] Uo. 201. [vissza]

[14] Uo. 203. [vissza]

[15] Uo. 232. [vissza]

[16] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Vanczák János hozzászólása újraközölve in HANÁK Péter (szerk.), Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Budapest, 1984., 37. [vissza]

[17] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Dr. Benedek Marcell hozzászólása uo. 41., 42., 44. [vissza]

[18] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Beregi Ármin hozzászólása in SIMON Róbert, Zsidókérdés… i. m., 342. [vissza]

[19] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Dr. Patai József hozzászólása in HANÁK Péter i. m., 87. [vissza]

[20] ÁGOSTON Péter i. m., 125. [vissza]

[21] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Ignotus hozzászólása in SIMON Róbert i. m., 349. [vissza]

[22] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Dr. Jászi Oszkár hozzászólása uo. 351. [vissza]

[23] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Guttmann Henrik hozzászólása uo. 348. [vissza]

[24] MOLNÁR Erik, Zsidókérdés Magyarországon. In HANÁK Péter i. m., 129. [vissza]

[25] HATVANY Lajos, A zsidóság szociológiája. In uő. Urak, polgárok, parasztok. Tanulmányok. Budapest, 1947., 124. [vissza]

[26] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Lesznai Anna hozzászólása in SIMON Róbert i. m., 355. [vissza]

[27] Uo. 354. [vissza]

[28] Vö. LACKÓ Miklós i. m., 273.; POMOGÁTS Béla, Egy polgár Budapesten és az irodalomban. Komlós Aladárról. Múlt és Jövő, 1993., 3., 25. [vissza]

[29] KOMLÓS Aladár, Költőink és a zsidóság. In SZEMERE Samu (szerk.), Évkönyv. Kiadja az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Budapest, 1942., 328. [vissza]

[30] Uo. 329. [vissza]

[31] PAP Károly, Zsidó sebek és bűnök. In SIMON Róbert, i. m., 507., 508. [vissza]

[32] Uo. 508-509. [vissza]

[33] Uo. 508. [vissza]

[34] Uo. 512. [vissza]

[35] Uo. 515. [vissza]

[36] TÁBOR Béla, A zsidóság két útja. Budapest, 1990., 151., 153-154., 164. [vissza]

[37] GONDA László, A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest, 1992., 173. [vissza]

[38] VÖRÖS Károly, A budapesti zsidóság két forradalom között 1849-1918. In uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest, 1997., 202-203. (Az írás eredetileg 1986-ban jelent meg.) [vissza]

[39] Erre Vörös maga is utal. "A társadalmi, gazdasági és generációs ellentétet még mélyíti az ortodoxiának... erős gyanakvása általában az asszimilációval és főleg a zsidó egyházi autonómia érdekében buzgólkodó pesti nagypolgárokkal szemben." (Uo. 203.) A hazai ortodoxia asszimilációellenes magatartásának a szellemi rugóira világít rá Michael SILBER esettanulmánya (Emergence of Ultra-Orthodoxy. Biography of Schlesinger. Kézirat.). [vissza]

[40] Erről bővebben, ugyanakkor némileg tágabb értelemben lásd GYÁNI Gábor, Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég 199.7, (tél), 30-46. [vissza]