Csak az Örökkévaló tudja, mikorra datálódik a zsidók első megjelenése a történeti Magyarország területén. Megtelepedésük első hiteles nyomai az i. sz. II. századba nyúlnak vissza. Jeruzsálem pusztulását és az önálló államiság helyreállítási kísérleteinek ismételt szétzúzását követően a birodalmi sasok nyomában az akkori Pannóniában is megjelentek a zsidók, részben mint a római légiók önkéntes vagy kényszertoborzott katonái, részben mint a katonaság és a nyomukban felvirágzó polgári települések igényeit kiszolgáló iparosok, kereskedők. A formálódó diaszpóra tagjai a császárkorban nemegyszer különböző hivatalos pénzügyi funkciókat is elláttak. Egy Dunaújvárosban (a római Intercisában) talált, harmadik század eleji [1] fogadalmi táblából tudjuk például, hogy Cosmius, az ottani vámállomás főnöke (praepositus stationis) egyben a helyi zsinagóga vezetője, archysynagogus volt. A síremlékek tanúbizonysága szerint jelentősen megnőtt a tartomány zsidó népessége a II. század végén, a III. század elején, a részben szíriai származású Severus dinasztia uralkodása alatt (i. sz. 192-235), amikor Pannóniában hosszabb ideig (a már Marcus Aurelius által) ide helyezett, Szíria provinciában toborzott cohorsok is állomásoztak. A zsidó származású népesség jelenléte a majdani Magyarországon egészen a IV. század végéig kimutatható.
A római impérium Kárpát medencei összeomlásától a magyar honfoglalásig csak szórványos nyomok ismeretesek a zsidók itteni jelenlétéről. A népvándorlás első hullámainak elültével a zsidó távolsági kereskedők, a radaniták keleti útjaikon minden bizonnyal megfordultak az avarok, bulgárok, szlávok stb. lakta területeken, de állandó jellegű megtelepülésükről - a (római) városi élet kontinuitásának hiányában - nincs tudomásunk.[2] A IX-X. században Hászdáj ben Izsák ibn Sáprut, III. Ábdul Ráhmán córdobai kalifa zsidó vezírének vitatott hitelességű [3] levele szerint feltehetőleg már megint voltak kisebb, de állandó (valószínűleg a mai német, cseh és morva területek zsidóságának filiáléjaként létrejött) zsidó települések, nehezen hihető azonban, hogy ezek túlélték volna a honfoglalást.
Eltekintve a mindmáig hevesen vitatott magyar és zsidó vallású kazár (kabar?) kapcsolatoktól,[4] amelyeknek a továbbiakban egyébként sem volt kimutatható következménye a középkori magyarországi zsidóság genezisében, csak a XI. század második felében találkozunk újra Izraelnek az országban tartósan megtelepült, rendezett községben élő gyermekeivel (Esztergom). A hazai zsidóság ebben az időben (és gyakorlatilag egészen 1526-ig) nyugati, askenázi eredetű, zömük a korábban már említett német, osztrák, cseh és morva területekről származik. A század végétől számuk jelentősen gyarapodott a keresztes hadak pogromjai, majd az ismétlődő közép-európai zsidóüldözések elől menekülők kisebb-nagyobb csoportjaival. A magyar királyság Nyugat-Európával, de még a szomszédos osztrák főhercegséggel és cseh állammal is összehasonlítva kedvező volt a zsidó megtelepülés számára. A feudális széttagoltsága más országokhoz képest kisebb mérvű volt, és a kereszténység katolikus változata csak fokozatosan hódított tért és tett szert egyeduralomra.[5] Az ország a kezdetektől fogva soketnikumú és sokvallású volt, s ezért a zsidók mozgástere hosszú ideig nagyobb volt, mint a Magyarországtól nyugatra eső területeken. Magyarországon egészen a XIV. századig nincs nyoma a nyugat-európai zsidók életét megnyomorító üldözéseknek, elkülönítéseknek. Ismeretlen az erőszakos térítés, a zsidó különadó. "Bár I. László és Kálmán törvényeiben felfedezhetők az egyházi zsinatok rendelkezéseinek hatásai, mindez nem járt együtt az intézményes diszkrimináció bevezetésével. [...] Kálmán törvényei után közel száz évig egyetlen forrás sem tett említést a zsidókról, az 1222. évi Aranybulla azonban megtiltja, hogy a zsidók és izmaeliták kamaragrófok, pénzverde-, só- és adóhivatalnokok lehessenek. [...] [II. András] 1233-ban a beregi erdőben esküt tett arra, hogy a zsidókat és izmaelitákat megkülönböztető jelek viselésére kötelezi."[6] Azonban e tilalmak és fogadalmak betartására még hosszú ideig nem került sor. A betelepülő zsidók szolgálataira igényt tartó (és szakértelmükre rászoruló) központi hatalom még az olyan gyengekezűnek tartott uralkodók mint II. András vagy Kun László esetében is lehetővé tette, hogy e kérdésben is sikeresen dacolhassanak a pápai főhatalommal. Ugyanakkor az ország viszonylagos fejletlensége, amely nagy, máshol már nem létező lehetőségeket nyújtott a Nyugat-Európából fokozatosan kiszoruló zsidók itteni betelepülésére, ad magyarázatot arra, hogy a virágzó középkor századaiban a magyarországi zsidók lélekszáma mind abszolút mind relatív méreteit tekintve alacsony volt. A nyugat-európai jogszokások térhódítását jelezte (egyelőre inkább csak teoretikusan) IV. Béla 1251. évi kiváltságlevele, a magyarországi zsidóság aranybullája, amelyben közvetlen királyi védelem alá helyezte, a kamara szolgáinak nyilvánította az országban élő zsidókat, és a személyük, illetve vagyonuk elleni támadást a királyi hatalom megsértéseként tekintette. Eszerint a sajátos kvázirendként funkcionáló zsidóság anyagi ellenszolgáltatás fejében jogot nyert, hogy keresztény ügyfeleikkel és egymás között folytatott pereikben az uralkodó által kinevezett zsidó-bíró ítélkezzék, míg vallási kérdésekben saját bíróságuk, a bét din meghallgatása után szülessen döntés. A kiváltságlevél intézkedett személyes biztonságukról, vallásuk háborítatlan gyakorlásáról, az erőszakos térítés elleni védelemről.[7] (Az Árpád-ház kihalása [1301] után a kamaraszolgai jogviszony a későbbiekben fokozatosan a német birodalomban ténylegesen létező, a zsidókra kedvezőtlenebb formát öltött: a zsidókat az uralkodó tulajdonának tekintették, ő szab jogaiknak határt, kegye bármikor felfüggeszthető, vagyonukkal a kincstár rendelkezik. Ténylegesen a király és a zsidók közötti kapcsolat egészen a vegyesházi királyok koráig rendkívül szoros volt, elsőként Zsigmond király ruházta fel 1393-ban Garai Miklós macsói bánt és testvérét a "zsidótartás" jogával, megengedvén nekik, hogy Kőszeg városába telepítsék őket és fölöttük szabadon rendelkezzenek.[8])
Bár Szent István országában szervezett zsidóüldözésre, kiutasításra - az erőszakos térítési kísérleteiről más területeken is híres-hírhedt (ez nézőpont kérdése!) Nagy Lajos király 1360-as évekbeli átmeneti intézkedéseit nem számítva - Európa nagy részével ellentétben nem került sor, a növekvő egyházi befolyás és a zömében német eredetű városi polgárság erősödő konkurenciája következtében a túlnyomórészt a Dunától nyugatra, északnyugatra települt, városlakó zsidóság - a nyugat-európai fejlődés menetét követve - a Kárpát-medencében is fokozatosan kiszorult a földművelésből, kereskedelemből, állami pénzügyletekből, eltiltatott a környezete számára végzett kézműipartól. Különösen felgyorsult ez a folyamat a XIV-XV. században). Az uzsoraügyletekre [9] korlátozott zsidóság elkülönültsége-elkülönítettsége a XV. század végére csaknem teljessé vált. Ruházatukon megkülönböztető jelet (sárga folt, vörös köpeny, hegyes kalap) viseltek, keresztényekkel folytatott pereikben speciális zsidó eskü letételére kötelezték őket, egyes városokban, így Pozsonyban, Sopronban vagy Nagyszombaton német szokás szerint úgynevezett zsidókönyvet vezettek a kölcsönügyletek nyilvántartására. A zsidók fokozatos elszigetelődését lakóhelyük elkülönülése is jelezte. A városok többségében jól elhatárolt zsidó utcák jöttek létre, amelyek gyakran kizárólagos színteréül szolgáltak a zsidók kereskedelmének. Az 1526-ot megelőző időszakból (persze nem egy időben) összesen 37 olyan nyugat- és északnyugat-magyarországi helységről tudunk [10] - a legfontosabbak és legnépesebbek: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kőszeg, Esztergom, Fehérvár, Tata, Kismarton -, ahol hosszabb-rövidebb ideig szervezett közösség állt fenn, vagy a zsidók tartósan megtelepedtek. Számuk a XVI. század elején 2500-3700 fő körül volt,[11] kevesebb, mint az össznépesség egy ezreléke, de városlakók lévén a központokban arányszámukat erősen meghaladóan koncentrálódva. Kisebb számban szefárd zsidók is megtelepedtek Magyarországon, így az a Zálmán Szeneor / S(e)néur (feltehetőleg a latin-spanyol Senior után), ismertebb nevén Szerencsés (Fortunatus) Imre, a Mohács előtti Magyarország leghírhedtebb és legbefolyásosabb zsidó személyisége is, akinek spanyol származását Keszthely mártírhalált halt tudós főrabbija, Büchler Sándor tisztázta 1937-ben írott tanulmányában.[12] A korszak végén - jelezvén, hogy Magyarország e téren is "fölzárkózott" a Nyugathoz - megszaporodnak a zsidóellenes atrocitások, intézkedések. A Mátyás király halálát követő zavaros időszakban a városi polgárság több helyen is erőszakosan lépett fel a falaik között élő zsidók ellen. Sopronban például az adósok börtönébe vetették zsidó hitelezőiket, Tata városából pedig elűzték őket. Nagyszombaton (1494) - Magyarországon először - számos áldozatot követelő vérvádperre került sor.[13] Bizonyossággal nem tudhatjuk, hogy milyen fordulatot vett volna a Magyarországon élő zsidók története (helyzetük ausztriai, cseh- és lengyelországi alakulása mutatja a térségben a fejlődés három lehetséges útját), de a középkori magyar állam összeomlása gyökeresen új helyzetet teremtett.
A mohácsi vészt követő néhány évtized alatt az ország három részre szakadt, és ennek megfelelően különbözőképp alakult az ezeken a területeken élő zsidóság sorsa is. A királyi Magyarországon folytatódott a korábbi évtizedekre jellemző, a magyarországi zsidóságot alapjaiban fenyegető "kiszorítósdi". Újabb, egyértelműen koncepciós, vérvádperekre került sor (Bazin: 1529; Nagyszombat: 1536) és részben ezek nyomán a helyi kereskedelemben és uzsoraügyletekben érdekelt zsidókat kiűzték a városokból (Pozsony, Sopron - 1526, Bazin - 1529, Nagyszombat - 1539, Galgóc - 1539).[14] Az elkövetkezendő 150 évben a gens Judaeorum néhány száz tagja a nyugati határ mentén földesúri fennhatóság alatt álló birtokokon és mezővárosokban tengette életét. E terület kisszámú, "még a középkorban kialakult, és ahhoz továbbra is szervesen kapcsolódó lehetőségek és a hagyományos vallási intolerancia által is erősített korlátozások" [15] által megszabott keretek között élő zsidósága az egész időszakban az askenázi rítus követője volt.
Erdélyben - ahol a zsidók sporadikus jelenlétére utaló néhány adattól [16] eltekintve csak a XVI. század második harmadától állnak rendelkezésünkre dokumentumok [17] - a hódító törökök nyomában bukkannak fel nagyobb számban a Balkánról származó görög, rác és zsidó kereskedők. Egy héber nyelvű forrás már 1591-től említi a gyulafehérvári bét din-t, de az első kiváltságlevél csak 1623. június 18-án kelt, amikor is Bethlen Gábor fejedelem engedélyt adott a törökországi zsidóknak az erdélyországi törvényes letelepedésre, szabad vallásgyakorlatra és kereskedelemre, kinyilvánítván egyben, hogy a zsidó közösség nem felelős az egyes zsidók esetleges rossz cselekedeteiért.[18] A privilégium szerint a gyülekezet tagjai szabadon mozoghatnak az országban és külföldre is mehetnek. Részt vehetnek a fejedelemség bel- és külföldi kereskedelme kiépítésében. Zsidóbíró állhat a közösségük élén, aki dönthet ügyes-bajos dolgaikban. Megkülönböztető jelek viselésére nem kényszerítettnek, a "keresztények ruházatában" járhatnak.
A török birodalomba irányuló ki- és beviteli kereskedelem a görög és zsidó kereskedők kezében volt, de a szultán alattvalói a törvény szerint a Szászsebes, Szeben és Gyulafehérváron lévő "letevő helyeken" túl nem jöhettek, áruikat csak a vásárok alkalmával vihették az ország belsejébe, amikor viszont ők is vásárolhattak belföldi árukat kivitelre.[19] Ezért célszerű volt számukra az állandó megtelepülés. Az erdélyi városok zömének zsidókat kirekesztő privilégiumai miatt a bevándorlók Bethlen ediktumának szellemében leginkább az általuk már korábban is frekventált Gyulafehérváron telepedtek meg, igaz, e város magisztrátusának ellenállása miatt itt sem a belterületen, hanem "az keretésen belöl olasz (alias sidó) utcában" a fejedelem juriszdikciója alatt, annak a városközponttól távol eső, de még a külső falakon belül fekvő domíniumán.[20] A hitközség szefárd rítusú volt saját zsinagógával és előjárókkal, közös vezetés alatt a kis létszámú, Lengyelországból Moldván keresztül beszivárgó alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón álló askenázokkal.
Gyulafehérvár városa a zsidók kényszerű befogadása után is mindent elkövetett, hogy megszabaduljon a hívatlan konkurenciától. Panasz panaszt követett, hogy a zsidók elébe menvén az idegen kereskedőknek, a városon kívül összevásárolnak minden portékát és drágábban adják tovább. Az ismétlődő vádak eredményeképp végül is az 1650. évi gyulafehérvári országgyűlésen határozatba ment, hogy a zsidók (és az ugyancsak nem szívlelt "görög" kereskedők) közelebbről meg nem határozott nemzeti "köntöst" viseljenek, és II. Rákóczi György fejedelem kizárólag Gyulafehérvárra korlátozta a zsidók lakhatását. (Számukat 1653-ban és 1698-ban egyaránt 60 főre teszik.) A "zsidó ruha" és a fehérvári gettó bekerült az 1653-ban véglegesített Approbatae Constitutiones-be, és így alaptörvénnyé vált. (Bár a XVIII. században már más településeken is éltek zsidók, II. József 1781. évi pátense még mindig érvényben lévőnek tekintette azt a jogelvet, hogy Erdélyben a zsidók csak Gyulafehérváron lakhatnak.[21]) A török kiűzését követő hatalomváltás megpróbáltatásai és az új Habsburg kormányzat zsidóellenes (gazdaság)politikája annyira meggyengítették a fő kereskedelmi útvonalaktól egyre távolabb kerülő és így a zsidók számára mind kevésbé vonzó Erdély egyetlen zsidó közösségét, hogy 1714-ben már csak 7 adófizető maradt, akik persze nem tudtak megbirkózni a nagy terhekkel. Számuk 1754-re 31-re emelkedett.[22]
A legelviselhetőbb sors a hódoltsági területeken élő zsidóknak jutott. Az óriásira duzzadt török impériumban sem a nyelvi-kulturális asszimilációra, sem a mohamedán vallás felvételére nem fektettek külön súlyt, a zsidók szabadon mozoghattak, kereskedhettek birodalom szerte. Ellentétben a keresztény világ országaival "a törökök pusztán vallásuk miatt nem alkalmaztak különleges bánásmódot a zsidókkal szemben. Ha szenvedtek is a tisztviselők és hatóságok önkényétől, az a török berendezkedés immanens visszásságaiból, nem pedig a zsidóság elkülönült és elkülönített helyzetéből eredt."[23] Jóllehet a hódoltság korában a három magyar országban Budán élt a legnagyobb zsidó gyülekezet, a kezdet nem volt a legbiztatóbb. A mohácsi győztes Szulejmán szultán 1526. szeptember 22-én, a sátoros ünnep első napján a Budán visszamaradt, jó kereskedő és kézműves hírében álló zsidókat - az esztergomiakkal együtt - országai kereskedelem- és iparűző rétegeit gyarapítandó erőszakkal hajóra rakatta és Konstantinápolyba, valamint a birodalom európai részeibe: Szófiába, Szalonikibe, Vidinbe, Plevnába, Kavalába, Monasztirba telepítette át, de jutott a budai zsidókból a Szentföldre, így Cfátra (Száfedre) is néhány család.[24] Csak közel egy évtized múlva költözik új élet az askenázi zsidók által Ofen-nek, a szefárd vagy törökös hagyományban Budun-nak nevezett város északnyugati részén fekvő, elárvult zsidó utcába. A hajdani budai hitközség számos tagja telepedett vissza, s felbukkannak a Balkánon, a török birodalomban élő, zömében az ibér félszigetről származó szefárd zsidók is, akiket az összeírások egy ideig "vendégnek" neveznek. A vár és város tartós török birtokbavétele (1541) után számos belgrádi, szendrői, szaloniki, drinápolyi, szófiai, filibei, kavalai, vidini, szarajevói, sőt egyenesen sztambuli és cfáti zsidó család telepedett meg Budunban. Az 1580. évi konskripció szerint Budán hatvannégy házban nyolcvannyolc család élt, ez mintegy nyolcszáz léleknek felel meg.[25]
A török gazda türelmes volt: nem nézte rossz szemmel a zsidók megtelepedését, nem igényelte a megkülönböztető ruházat viselését és - ami a vallásszabadság engedélyezése mellett a legfontosabb volt - nem ragaszkodott ahhoz a keresztény országokban dívó gyakorlathoz, amely a zsidók tevékenységét áru- és pénz-, leginkább pedig hitelügyletekre korlátozta. A hitközség tagjai között megtalálhatók a budai vilajet számos településének (Buda, Pest, Székesfehérvár, Ráckeve, Vörösmart, Paks, Szeged stb.) adó-, vám-, váltóház-, korcsma-, híd- és révbérlői, tisztviselői, kincstári hivatalnokai. Ismerünk hitelezőket (a kamat többnyire havi 3% volt), kis- és nagykereskedőket, szőlőművel(tet)őket, boltosokat, iparosokat, így paszománykészítőket, üvegeseket, erszénykészítőket, szállítókat, további kereseti forrás a pálinkafőzés, rab(szolga)kiváltás és rabszolga-kereskedés stb. A zsidók részesültek az élő (rideg) szarvasmarha Bécsen keresztül Nyugat-Európába történő szállításában, lábon hajtásában. "Török kori vámkönyvekben nyoma van annak, hogy a budai kereskedők a török birodalom belsejéből ruhákat, fémeket, állatbőröket, szőrméket hoznak Magyarországra. De folytatják pénzügyleteiket is: elfogadják török katonák zsákmányolt tárgyait. Kincstári bérleteket is kötnek, nemegyszer meghitelezik a kincstárat. 1571-ben a budai vámkönyvek szerint huszonöt alkalommal hoznak fel dél felől Budára ruhaneműt, rézárut, vasat. Észak felől három alkalommal nyers vasat, rezet."[26]
A XVII. század második felében a tradicionális életvitelű ezer körüli létszámú budai zsidó három rítus között oszlott meg: a spanyol eredetű szefárdok és a birodalom közel-keleti tartományaiból származó "szíriai község" mellett újra domináns szerephez jutottak a gyülekezetnek mintegy kétharmadát alkotó, lengyelországi, alsó-ausztriai és bécsi menekülőkkel is gyarapodott askenáz zsidók. Vélhetőleg a fenti megoszlásnak megfelelően Budán előbb két, majd 1674 után három zsinagógáról hallunk; kettő a várbeli zsidónegyed területén a mai Táncsics Mihály utcában volt, a harmadik feltehetőleg a mai Viziváros Zsidóvárosnak is nevezett részén épült, ennek a zsinagógának a helye mindmáig ismeretlen.
A XVI. század második felétől a keresztény országokban ismétlődő üldözések alól gyakran menekültek a zsidók a toleránsabb török fennhatóság alá, és a hódoltsági területekre a Balkánról is számottevő bevándorlás indult meg. Ebben az időben elszórtan már az alföldi városokban is találhatunk zsidókat, a legjelentősebb centrum továbbra is Buda, a vezérbasi székhelye, de nagyobb (szefárd) gyülekezetek alakultak ki Belgrádban (Görög- vagy Nándorfehérvárott), Váradon és Temesváron is. A XVI-XVII. századi intoleráns európai viszonyokat ismerve nem csoda, hogy a hódoltsági zsidóság hűségesen kitartott a törökök oldalán. A XVI század végén, a XVII. század elején dúló hosszú, úgynevezett "tizenöt éves" háború során a császári seregek háromszor is (1598, 1602, 1603) megkísérelték Buda ostromát. A mai Bécsi-kapu közelében fekvő gettó lakói hősiesen védték otthonukat, egy alkalommal közelharcban szorították vissza a várkapun bezúduló támadókat. Hasonló magatartást tanúsítottak az 1684-es és 1685-ös ostromok alkalmával is. A zsidók nem csupán jelentős anyagi áldozattal segítették a török védősereget, hanem maguk is részt vettek a vár megerősítésében, az utánpótlás szállításában stb., sőt a fegyveres küzdelemben is. A zsidó városrészen keresztül törtek be az ostromló seregek a várba 1686. szeptember 2-án, romhalmazzá változtatva a mintegy száz házból álló negyedet, leölve, rabszíjra fűzve annak lakóit. Az ostromot, mészárlást túlélt zsidókat fogolyként hurcolták magukkal a győztes seregek. A háború folytatódásával, a török hatalom visszaszorulásával sorra megsemmisültek a hódoltsági hitközségek; lakóik vagy a császári katonák foglyainak számát gyarapították, vagy a visszavonuló török csapatokkal együtt hagyták el az országot.[27]
A török kiűzése után a közel korábbi államkeretei között helyreállt Magyarország egy későbbi rosszcsengésű kifejezéssel élve ismételten zsidómentessé, judenrein-né vált. Csak az ország nyugati határszélén éltek askenáz, zömükben az I. Lipót által 1670-ben kiűzött bécsi, alsó-ausztriai zsidók és leszármazottjaik,[28] de ezen közösségek is alig néhány évtizedes múltra tekinthettek vissza. Az ország középső, hódoltsági területeinek zsidóságát, így az európai méretekben is nagynak számító (askenáz-szefárd népességű) budai gyülekezetet is, elfújta a történelem szele. Körülbelül ugyanebben az időben az erdélyi uralkodók által betelepített, javarészt szefárd zsidók túlnyomó többsége is elmenekült Erdélyből, miután 1687 táján a császári seregek megszállták a fejedelemséget.
Ilyen politikai-földrajzi környezetben indult meg először csak lassanként, majd a század derekától egyre növekvő mértékben az országnak zsidók általi újbóli benépesülése. Bármennyire meglepő és a köztudat által ignorált tény, a mai magyarországi zsidóság története csak a XVII. század végén, a XVIII. század első évtizedeiben veszi kezdetét. A mostani hazai zsidóság gyakorlatilag nincs genealógiai kapcsolatban a Mohács előtt itt élt zsidósággal, amely a világ négy sarka felé szétszóródott és eltűnt a XVI. század első felének viharos évtizedeiben. Valójában a mai magyarországi zsidóság ősei azok között a bevándorlók között keresendők, akik a 18. század folyamán, főleg annak második felében, érkeztek Magyarországra Bécsből, Alsó-Ausztriából, a Vencel-korona országaiból (Cseh- és Morvaországból, Sziléziából), a német államokból és (egyelőre még korlátozott mértékben) a "lengyel nemesi köztársaság" (Rezeczpospolita Polska) területéről. Azonban a mai Burgenland területén fekvő úgynevezett "hét község" kivételével még ezek a zsidók sem települtek meg eleinte tartósan. A kisebb-nagyobb zsidó közösségek alakultak, szétváltak, majd próbáltak újból gyökeret verni, és csak 1750 körül kristályosodtak ki az első nagyobb centrumok.[29]
A királyi Magyarországon, illetve Erdélyben visszamaradt kisszámú zsidóság és a századfordulót követő első 50-60 év során betelepülő zsidók sorsát több, egymásnak olykor ellentmondó tényező határozta meg. A központi kamaraszolgaság középkori intézménye erre az időre gyakorlatilag már megszűnt. Ahogy a mondás tartotta a zsidók "a királyi udvar jobbágyaiból" (servi camerae) "sok udvarház jobbágyaivá" (servi multae camerae) váltak. Egészen 1840-ig a soketnikumú és sokvallású Magyarországon szinte kizárólagosan a nagy és középbirtokos nemesség privilégiuma volt a "zsidók tartásának" joga. (A rég feledésbe merült kamaraszolgasági (jog)viszony analógiájára nevezhető ez akár földesúri, vagy udvarházi kamaraszolgaságnak is) Ténylegesen az ő, többnyire anyagi érdekektől motivált elhatározásuktól függött, hogy a zsidók engedélyt kaptak-e a letelepülésre vagy sem. Ugyanakkor a XVII. század második felétől felerősödő ellenreformációs tendenciák finoman szólva nem kedveztek Izrael gyermekeinek, sőt a vallási előítéleteik miatt zsidóellenes politikát folytató uralkodók (I. Lipót, Mária Terézia) országlása idején - dacára a gazdasági megfontolásoknak - esetenként még puszta egzisztenciájuk is veszélybe került. (A XVIII. századi tömeges betelepítések korában tudatosan kerülték az ország modernizálásában jól hasznosítható zsidók megtelepítését, szórványos délvidéki kísérletektől eltekintve.)
A török kiűzése utáni egységes Magyarország újjászervezése céljából, Kollonich Lipót bíboros, győri püspök udvari megrendelésére készült 1689. évi, a germanizáló törekvéseiről híres-hírhedt tervezet, az ún. Einrichtungs Werkh... mellesleg a zsidók újbóli betelepedését is megakadályozandó eredeti elgondolásokkal állt elő. Kollonich elgondolása szerint az országban lévő zsidókat terheik növelésével lassan kivándorlásra kell késztetni, bár egyenlőre mint szükséges rosszat meg kell őket tűrni. Az újonnan felszabadított területeken azonban meg kell akadályozni letelepedésüket. Valószínűleg ezen tervezet "eredményeként" I. Lipót halálbüntetés terhe mellett 1693-ban kitiltotta a zsidókat a magyarországi bányavárosok hét mérföldes körzetéből.[30] Emellett I. Lipótnak a szabad királyi városok zsidóellenes törekvéseit támogató politikája következtében mind a gyérszámban Magyarországon maradt, mind a bevándorló zsidók jó száz évre kiszorultak a királyi városokból [31] egészen II. József rendeletéig, de egyes városok, mint például Kassa vagy Nyíregyháza esetében egyenesen 1840-ig. (Tény, hogy a XVIII. században a magyarországi zsidóságnak nem voltak városi gyökerei. II. József elrendelte ugyan, hogy a zsidókat bocsássák be a városokba, de ennek nem sok foganatja volt. 1787-ben a zsidók csak 64 szabad királyi és más szabadalmas városban voltak feltalálhatók, és az egész magyarországi zsidó népességnek csupán 2,9 százalékát tették ki. Még 1840 táján is a zsidóknak csupán 7,5 százaléka lakott a városokban és ezek fele Pest-Budán.).[32]
A vezető kormánykörök zsidóellenes érzületével ellentétes irányban hatott, hogy a bécsi udvar is egyre növekvő mértékben rászorult a barokk Közép-Európában egyre komolyabb szerephez jutó zsidó pénzemberek, hadiszállítók és legfőképp az ilyen irányú tevékenységeket legmagasabb szinten koordináló úgynevezett udvari zsidók, "Hoffaktor"-ok [33] szolgálataira. Ezek az abszolút monarchia korának jellegzetes alakjai, olyan gazdag, befolyásos zsidók, akik az udvarral és a főurakkal való kapcsolataikat hitsorsosaik javára gyümölcsöztetik, révükön a lassan újra benépesülő vagy újonnan alakuló hitközségek különböző privilégiumokhoz jutnak. Ma is jól ismert a két leghíresebb bécsi udvari ágens, a törökellenes felszabadító hadjáratokat finanszírozó Samuel Oppenheimer (1630-1703) és Samson Wertheimer (1658-1724) neve és magyarországi tevékenysége. Mellettük természetesen a kormányzat hasznosította és értékelte más kisebb mérvű hadiszállítói és kereskedelmi tevékenységet folytató zsidó vállalkozó szolgálatait is. Ahogy a bécsi központi udvar, úgy a kormányszervek és a helyi hatóságok is rászorultak kisebb-nagyobb ügyek kapcsán a zsidók szolgálataira. A kormányszékek, így az Udvari Kamara és a Haditanács, és az esetek többségében a nagybirtokosok is, többnyire pártolták a zsidók gazdasági tevékenységét részint a hadsereg ellátása, részint az áru- és pénzforgalom biztosítása (valamint a zsidóktól származó bevételek) érdekében és kiálltak mellettük, ha a városi vagy megyei hatóságok részéről jogsérelmet vagy korlátozást szenvedtek.
A korábbi bevándorlásokkal ellentétben most történik meg először, hogy az ország egész területén folyamatosan telepednek le zsidók. A polgárosodás és modernizáció ekkor meginduló folyamata a teljes kibontakozást - annak minden következményeivel együtt - csak a XIX. század harmincas éveitől felgyorsuló emancipációval és asszimilációval, a zsidóságnak a magyar társadalomba való betagolódásával éri el. Ebben az időszakban, a korábbi királyi-fejedelmi pártfogó védelem megszűntével, a zsidók elsősorban a nagybirtokos dinasztiák támogatásával telepednek le - gyakran a szabad királyi városok ezzel szembenálló törekvései ellenére. Először az uradalmi központokban, majd onnan kiindulva az uraság egyéb birtokain jelennek meg.
A XVIII. század első felében a jórészt új bevándorlók révén lélekszámukban gyarapodó magyarországi zsidók községekké alakulása egy új, s igen hatékonynak bizonyuló formára lelt, miután a tehetősebb földesurak (és most már nemcsak a nyugat-magyarországiak) jövedelmük növelése érdekében kezdték birtokaikon letelepíteni vagy inkább letelepülni hagyni a zsidókat. A zsidók a jogi (és a tényleges) védelem fejében a már ismerős minta szerint különféle címeken taksákat fizettek, földeket, kisebb regálékat béreltek és többnyire ugyancsak haszonbérleti formában különféle kisipari és szolgáltató-kereskedelmi tevékenységet folytattak. Az idő múltával egyre növekvő mértékben részt vettek az áruforgalom általános élénkítésében is.
Mint már említettük, a mai magyarországi zsidóság ősei lassú és elhúzódó megtelepülésének kezdetei gyakorlatilag az ország Habsburgok általi újraegyesítésének időszakára nyúlnak vissza. 1650 körül találjuk az első zsidó bevándorlókat Nyitra megye észak-nyugati részén, a morva határ közelében, de nagyobb csoportok csak 1670-1671-ben érkeztek, a bécsi zsidók kiűzése után.[34] Esterházy Pál herceg számos menekültet Sopron és Moson megyében fekvő birtokain telepített le. Ezekkel a menekültekkel néhány kismartoni zsidó, akiket korábban szintén kiutasítottak, ugyancsak visszatért. Az elkövetkező néhány évtizedben belőlük formálódott a már említett "hét község" - Kismarton, Nagymarton, Kabold, Lakompak, Köpcsény, Boldogassony, Németkeresztúr -, amely a török kiűzését után az első magyarországi saját belső adminisztrációval rendelkező zsidó gyülekezeti komplexum volt.
Ugyanebben az időben hasonló folyamat játszódott le Vas és Zala megyében a Batthyány birtokokon (Rohonc, Szalonak, Nagykanizsa), és valamivel később (1680-1700) az akkori magyar főváros, Pozsony közvetlen közelében Vödricen és Pozsonyváralján az örökös pozsonyi főispán Pálffy grófok birtokán. Rövidesen a pozsonyi gyülekezet a magyar zsidóság szellemi és gazdasági központjává vált és ezt a vezető szerepét közel másfél századon keresztül meg is tartotta.[35] 1660 és 1670 között vándoroltak be Lengyelország felől az első zsidó családok, amelyek a Rákóczi család hatalmas északkelet-magyarországi birtokain telepedtek le és béreltek földet. Zsidókat telepített kelet-magyarországi uradalmába, sőt rabbit is hozatott a szatmári békét megkötő Károlyi Sándor gróf is.[36] Ezekről a területekről - illetve külföldről, eleinte elsősorban nyugati irányból - indult meg az ország belső területeinek zsidók általi benépesítése. Döntő többségüket nagybirtokosok fogadták be uradalmaik mezővárosaiba és falvaiba, akárcsak Nyugat-Magyarországon.
A XVIII. századi Magyarországon a zsidók által lakott települések számáról, az ott élők létszámáról csak közelítő képet alkothatunk, mivel a több ízben is elrendelt országos zsidóösszeírások adatai erősen hiányosak, pontatlanok. (A különböző adók, legfőképpen a későbbiekben röviden bemutatott türelmi taksa kivetése miatt sem az összeírt zsidóknak, sem az őket befogadó földesuraknak nem állt érdekében a valóságos adatok közlése. Az adatfelvételi hiányosságok mellett ez a másik oka a korabeli zsidóösszeírások megbízhatatlanságának.) 1700 körül a magyarországi zsidóság legfeljebb 3-4000 főt számlált.[37] A XVIII. század első évtizedében a Duna bal partján elterülő megyékben élő zsidók zöme, mivel védelmezőik, a nyugat-magyarországi földesurak a Habsburgok oldalán állottak, uraikkal együtt az előrenyomuló kurucok elől átmenetileg a császári kézen maradt területre menekült. (Rákóczi hadai elől elfutott, 1709-ben Pozsonyban és Bécsújhelyen összeírt zsidók lajstroma körülbelül 200 családfő nevét tartalmazza.[38] 200 családfő körülbelül 1200-1400 fős zsidó népességnek felel meg.) Ugyanebben az időben a Rákóczi uradalmak csekélyszámú zsidósága hűséges marad a fejedelemhez. Rákóczi prefektusai a szabadságharc egész ideje alatt zsidó árendásokkal szerződnek. A zsidók posztóhoz, csizmához juttatják a kuruc katonákat, puskacsövekhez és pisztolyokhoz való acélt szereznek, puskaporhoz szükséges salétromot szállítanak. Ők értékesítik külföldön a Nagybányán kiaknázott rezet is. A belgrádi Alboer testvérek élénk gazdasági kereskedelmet bonyolítanak a fejedelem megbízásából a Török Birodalommal.[39]
A békés viszonyok helyreállása után az első országos összeírást a további bevándorlás korlátozása céljából (a célkitűzés már az országban tartózkodó zsidók viszonylag nagy számáról tanúskodik) a Helytartótanács 1725-ben rendelte el.[40] A vonakodó vármegyék - némelyike hozzá sem kezdett - 1725-1728 között írták össze a területükön élő zsidókat. A rendkívül hiányos összeírás szerint a családfők száma mintegy 1700 volt. 40-nél több településen a családok száma már meghaladta a tízet. Ezek zömében már kialakulóban volt, vagy létrejött a hitközségi szervezet. Az adatok alapján a zsidóság többsége továbbra is a nagy nyugat-magyarországi uradalmak mezővárosaiban kisebb-nagyobb tömbökben élt; a már többször említett "hét község"-ben, valamint Rohoncon és Pozsonyváralján. Az ország más részein azonban - kivált az északi, észak-keleti megyékben a földesúrral kötött, többnyire szeszfőzési vagy korcsmabérlési szerződés alapján szétszórtan is laktak zsidók, falvanként, mezővárosokként maximum 1-2 család. Számuk fokozatosan növekedett, különösen azután, hogy III. Károly 1726-ban kibocsátott rendeletében megtiltotta, hogy az osztrák örökös tartományokban élő zsidó családoknak egynél több tagja megházasodhasson és önálló háztartást vezethessen. E rendelet következtében sok nősülni szándékozó zsidó fiatal vándorolt Magyarországra, kiváltképp Cseh- és Morvaországból. Ők népesítették be Nyitra, Pozsony és Trencsén vármegyék zsidó községeit.
Az 1735 és 1738 között megismételt országos összeírás, a híres Conscriptio Judaeorum,[41] amelynek adatai már jóval bővebben maradtak ránk, tanúbizonysága szerint tíz év alatt a családfők száma 2531-re, a tíznél több családból álló zsidó községek száma pedig közel 60-ra emelkedett. A Conscriptio Judaeorum az első kísérlet a teljes magyarországi zsidó népesség (hallgatólagosan adózási célokból történő) összeírására. (A korviszonyoknak megfelelően végrehajtására csak lassan és hiányosan került sor. Nem történt meg a zsidók összeírása Erdélyben, a Bánságban és a horvát-szlavón területeken. Az elkészült összeírások közül is hiányoznak három megye adatai. Jelenleg 32 megye összeírása ismeretes, 13 megyében a konskripció negatív eredménnyel zárult, vagy a terület eleve tilalmas volt a zsidók számára. A kimutatott 12 219 főnél a zsidók tényleges száma minden bizonnyal magasabb volt.) Az összeírás tanúsága szerint a családfők 35 százaléka vallotta magát magyarországi születésűnek.[42]
A türelmi adó kivetése céljából személyenként elrendelt újabb, 1746-1748-as összeírás szerint az országban élő zsidók száma 14 847 fő volt: Nyitra (2357), Pozsony (2117) és Sopron (1313) megyékben élt a legtöbb zsidó. (Az ország zsidó népességének tényleges lélekszáma - a fennmaradt uradalmi kimutatások tükrében - a fenti adatnak akár másfélszerese is lehetett.)
A XVIII. századi Magyarország utolsó nagy zsidóösszeírása a kelet-közép-európai zsidóság emancipációjában oly nagy szerepet játszó II. József császár híres népesség-összeírásának mellékterméke. Ez az összeírás nem csupán a magyarországi zsidók számáról, de területi elhelyezkedésükről [43] is értékes adatokat tartalmaz. Mint ismeretes, a "kalapos király" 1785-ben rendelte el az első, az egész történeti államterületre kiterjedő országos összeírást, amelyet 1787-ben megismételtek. Ez a konskripció már kiterjedt Erdélyre, a Bánságra és a horvát-szlavón területekre. Nem végeztek összeírást a katonai határőrvidéken, de itt a zsidóknak amúgy is tilos volt megtelepedniük.
II. József összeírása szerint a század nyolcvanas éveinek derekán a zsidók száma közel kilencvenezer, tehát a magyarországi zsidó népesség a század során a legóvatosabb becslés szerint is legalább a nyolcszorosára nőtt. E szaporulat zömét a (nyugati irányból történő) bevándorlás adta. A 35 százalék "bennszülöttel" szemben - akik nyilván többségükben legfeljebb másodgenerációsak - az 1735-38-ban összeírt családfők 38 százaléka Morvaországból származott. Jellemző módon 1735-38-ban a Duna jobb parti területeken a családfők 83 százaléka volt magyarországi születésű, míg a Duna bal partján elterülő megyékben ez a szám - jelezvén a bevándorlás akkori irányát - csak 24,8 százalék volt.
Az 1726 és 1860 közötti közel egy és fél évszázad során a zsidók kisebb-nagyobb hullámokban folyamatosan vándoroltak be Magyarországra. A XIX. század elejéig a német államokból, az osztrák alpesi tartományokból, de legfőképpen Morva- és Csehországból, valamint Sziléziából érkeznek (körülbelül 70-80 000 fő), azután elsősorban keletről. A keleti jövevények, az úgynevezett "Galizianer-ek" száma a nyugati bevándorlók kétharmada lehetett, mintegy 50 ezerre rúgott. A keleti és nyugati zsidóság közötti arányok - az előbbiek jóval magasabb termékenységének következtében - az első világháború előtti utolsó ötven-hatvan évben egyenlítődtek ki körülbelül 50-50 százalékra. A nyugati zsidók az ország északi és középső részein, míg a keletről érkező zsidók elsősorban az ország északkeleti részein és az Alföld keleti szegélyén telepedtek le.
Mivel a bányavárosok övezete az ország északi részének közepén terült el (Szepes, Gömör, Zólyom, Bars, Hont megyék) és ettől délre is tilos volt a zsidók megtelepedése a Jászságban, a Kis- és Nagykunságban, a Hajdúságban, a korábbi Külső-Szolnok, és Heves megyékben, valamint Csongrád és Csanád megye nagy részében és Bács megye déli részének településein, a katonai határőrvidéknek számító úgynevezett Csajkás-körzetben az ország zsidósága hosszú ideig két különálló részre oszlott, amely egyidejűleg a kettős bevándorlásnak is megfelelt. Magukat a zsidók - a nyugati bevándorlóktól származó - korabeli terminológiával oberlandiaknak (oiberlendish - Nyugat-, Északnyugat-Magyarország, Dunántúl) és unterlandiak (interlendish - Kelet-Magyarország és Erdély [44]) nevezték.
A keleti és nyugati irányból bevándorlók között igen nagy a társadalmi-kulturális különbség. A galíciai zsidóság par excellence keleti típusú volt, nem csupán tradicionálisan ortodox, hanem jelentős mértékben az azon belül is elkülönülő hászíd, míg a nyugati típusú bevándorló zsidóság távlatilag nyitott az emancipációs-asszimilációs folyamatok előtt, vallási szokásaiban javarészt a neológiára hajló. A nyugati zsidóság fokozatos földrajzi térnyerésének feltűnő vonása, hogy nemcsak a határ menti megyékben, de az ország belsejében is túlnyomórészt német-sváb területeken, községekben telepedett meg. Ennek a nyelvi okokon túlmenően nyilván az a magyarázata, hogy a nyugati, "német" kultúrkörből származó zsidóság elsősorban a magyarországi németségben találta meg azt a már hozzá képest meggyökeresedett réteget, amely megkönnyítette, lehetővé tette beilleszkedését.
A század második harmadától a zsidó népesség elhelyezkedésében bizonyos súlyponteltolódás ment végbe. A továbbra is népes nyugat-magyarországi zsidó közösségek mellett jelentősek a bazini és modori gyülekezetek a Pálffyak, valamint a tatai és pápai közösségek az Esterházyak révén. Megnőtt az ország középső részein élő zsidó közösségek, köztük elsősorban az óbudai Zichy-uradalmon kialakult gyülekezet jelentősége is. Az országnak egyre inkább kulturális-gazdasági központjává váló, de a zsidók számára tilalmas Pest-Buda közelében fekvő Óbuda zsidó népessége különösen a század közepén indult növekedésnek. A XVIII. század közepén Óbuda az ország zsidóságának második szellemi központjává vált. 1785-87-ben az itteni zsidó közösség létszáma 1647 főre nőtt. Ez a szám és az itteni közösség gazdasági jelentősége komolyan veszélyeztette a pozsonyi gyülekezet primátusát.[45]
Ebben a korban már jól megfigyelhető a magyarországi zsidóságon belüli differenciálódás. A szatmári béke után III. Károly néhány zsidó család, így a Schlesingerek, a Keppisch testvérek, Simon Michel (Heine dédapja) és hozzátartozói, Izsák Hirschel famíliája stb., szolgálatait azzal jutalmazta, hogy privilégiumleveleket állított ki számukra. Ezek a kiváltságot kapott családok a hazai zsidóság valóságos arisztokratái ebben a korban. A királyi védlevél jóvoltából az országban - a zsidók számára tilalmas helyek kivételével - bárhol letelepedhetnek, megfordulhatnak, mindenféle áruval nyitott üzletben kereskedhetnek. A kiváltságlevéllel rendelkező zsidónak nem kellett zsidó jelet viselni, ugyanannyi vámot fizetett, mint keresztény honfitársa. Vallását szabadon gyakorolhatta, ügyeiben nem a helyi hatóságok, hanem a király képében a magyar királyi kamara döntött.
A magyar zsidóság második csoportját a zsidó hitközségek alkották. Csak a földesúr és a helyi zsidó község beleegyezésével és bizonyos összeg lefizetése ellenében kaphatták meg a felvételi jogot. A zsidók harmadik csoportját szegény, kóborló hontalanok alkották, akik ideiglenes gondozása a községek feladata volt, de nem élvezték a községi tagság előnyeit és biztonságát, és ki voltak téve annak a veszélynek, hogy az ország területéről bármikor kiutasíthatják őket.[46]
A magyarországi zsidók többsége kereskedelemmel foglalkozott. Túlnyomó többségük faluról falura járó vándorkereskedő volt, aki a falusiaknak pántlikát, kendőt, harisnyát stb. árusított, illetve felvásárolta a parasztoktól a nyúl- és báránybőrt, régi ruhát, ócskavasat. Fölöttük helyezkedett el a boltot tartó kereskedők rétege, akik különféle árukat, így értékes portékának számító posztót vagy selymet árusítottak. Egy részük, az ún. "vásározó" zsidók, a legkülönbözőbb árukat, az ősterményektől a hazai és külföldi iparcikkekig, kínált a vásárokon. A legfelső, leggazdagabb réteg (távolsági) nagykereskedelmet folytatott. Közülük kerültek ki a kisebb regálék bérlői (kocsma, pálinkafőzés, földesúri vám, rév, malom), a mágnások "házi zsidai", akik a birtokon megtermelt árukat értékesítették, illetve az uradalom, legfőképp a földesúr és családja, külföldi (luxus)áruigényét elégítették ki és adott esetben hiteleket, kölcsönöket folyósítottak a nagybirtokosoknak vagy akár a vármegyének is.
A zsidók kisebb része kézműves mesterséget folytatott. A leggyakoribb szabómesterség mellett további jellemző szakmák voltak az üveges, ötvös, könyvkötő, pipametsző, pecsétvéső, azaz már bizonyos luxus, de legalábbis differenciált igényeket kielégítő foglalkozások. E szakmák művelése leginkább a fejlettebb nyugati és középső területekre voltak jellemzők. A keleti- és észak-magyarországi megyékben lakó zsidók legelterjedtebb foglalkozása az urasági korcsma és pálinkafőzde bérlete volt.
A földesúri joghatóság alá való tartozás nem érintette a korona adójogosultságát. A kamara-szolgaság helyébe a türelmi adó került, mint a zsidók speciális, "megtűrésük" fejében fizetendő extra szolgáltatás. A pénzszűkével küszködő kincstár számára kapóra jött a zsidóktól beszedhető különadó. I. Lipót már 1698-ban kísérletet tett a zsidók megtűrése fejében kirótt tolerantialis taxa bevezetésére (a zsidók összeírását célul kitűző Olbern-bizottság felállításával), ez azonban a megyék ellenállásán megbukott.
A türelmi adó gondolatát évtizedekkel később, 1743-ban Mária Terézia újította fel, bár minden valószínűség szerint ez húzódott meg az apja, III. Károly által elrendelt 1735-38-as zsidóösszeírás mögött is. A türelmi adó bevezetése, illetve az adó összegének meghatározása a rendek és az országgyűlés hozzájárulása nélkül történt. Sem Mária Terézia, sem utódai a császári és földesúri joghatóság alatt álló zsidóság megadóztatásához nem kérték a nemesség beleegyezését, jóllehet a magyar rendek általános adó-megajánlási jogukra hivatkozva többször is (eredménytelenül) tiltakoztak a türelmi adó kivetése ellen. A zsidóságot sújtó különadó nem csupán jogi síkon sértette a nemesi érdekeket, de materiálisan is. Ez az adónem ugyanis érzékenyen érintette a nemeseknek a birtokaikon megtelepedő zsidóktól a földesúri jogvédelem fejében származó jövedelmeit.
A megyék ellenállásával sikeresen megküzdve Mária Teréziának néhány évi szívós előkészítő munka után sikerült elfogadtatni a türelmi adó kivetését. Az eredetileg rendkívüli jellegű hadisegélyt a királynő az osztrák örökösödési háború idején már a zsidók köteles adójának tekintette, amelyet 1743-tól családonként - (6 forint) -, 1746-tól pedig nemre és korra való tekintet nélkül fejadóként - tehát nők, gyerekek, szolgálók után is (2 forint) - szedtek be. A türelmi adó ezek helyébe lépett. Nevével nyíltan kifejezésre juttatta, hogy ezt az adót a zsidóknak a puszta jelenlétük megtűréséért kellett fizetniük. Ennek összegét - melynek fizetéséért a hazai zsidóság egyetemlegesen volt felelős - 1749-ben évi húszezer forintban állapították meg. Azt, hogy milyen felosztás, repartitio alapján szedi be a pénzt, a zsidóság maga dönthette el.
A taksa felosztása sok viszályt és egyenetlenséget okozott a vármegyék és azok községei között, sőt még a községeken belül az egyes tagok között is. Végül is, mivel Cseh- és Morvaországtól eltérően a zsidóságnak Magyarországon nem volt csúcsszerve, a zsidóság lélekszámának megfelelően az egyes megyékre külön-külön vetették ki a türelmi adót úgy, hogy a helyi zsidó közösségeket kötelezték az adó összegyűjtésére. Általában - ez térben és időben változott - a zsidók ezt az adót kombináltan fizették. Az adó egyharmada ugyanis fejadó volt, míg a többit vagyoni helyzetüknek megfelelően vetették ki rájuk a gyülekezet vezetői. A türelmi adó összegét a zsidók létszámának növekedésével, de még inkább a kincstár pénzigényének fokozódásával az uralkodó folyamatosan emelte. 1755-ben ez az összeg évi huszonötezer, 1760-ban harmincezer, 1772-ben ötvenezer, 1778-ban nyolcvanezer, míg 1813-ban már egyenesen százhatvanezer forint volt.[47] Jelentős bevétele volt a kincstárnak a zsidó kereskedők által fizetett vámokból is. (Mindazonáltal a földesuraknak a védelem fejében fizetett summák és különféle szolgáltatások a zsidóktól származó állami bevételeket jelentősen meghaladták.)
A felemás kormányzati politikának megfelelően, amely egyrészt pénzügyi megfontolásokból támogatta a zsidók megtelepülését, másfelől mind vallási meggondolásokból, mind a szabad királyi városok polgárságának, és általában a céhek, a nem zsidó kereskedők és iparosok követelésére (ők ugyanis minden tőlük telhetőt elkövettek a zsidók letelepedésének megakadályozására, vagy ha ez már nem sikerült, tevékenységük korlátozására) az uralkodók időről időre intézkedéseket tettek a zsidók mozgásterének korlátozására. 1727-ben a Helytartótanács eredménytelen javaslatot tett a zsidók bevándorlásának megakadályozására. 1737-ben ugyancsak a Helytartótanács jelenti Bécsnek, hogy milyen intézkedést hozott a zsidók országos "csavargásának" megakadályozására, s egyúttal kéri, rendeljék el, hogy egyetlen zsidó se léphesse át útlevél nélkül az ország határát, akár az örökös tartományokból, akár Lengyelországból érkezik.[48]
1746-ban a zsidóktól vallási okokból kifejezetten viszolygó Mária Terézia kitiltotta a zsidókat Budáról. Néhányan közülük a szomszédos Óbudán telepedtek le, de néhány család egészen Lengyelországig futott. Csak negyven évvel később, II. József uralkodása alatt költözött ismét néhány zsidó család Budára, és Pesten is csak 40 zsidó élt (1785-87), miután 1686-ot követően száz évig nem engedélyezték, hogy a zsidók megtelepedjenek ebben a városban, amelyet már 1703-ban a szabad királyi város rangjára emeltek. (A pest-budai tilalom a magyarázata annak a kevéssé ismert ténynek, hogy a mai budapesti zsidóság előfutárai a földesúri fennhatóság alatt álló Óbudáról költöztek a XVIII. század végén a számukra korábban tilalmas Pestre és Budára.[49])
A század közepétől - párhuzamosan a türelmi adó bevezetésével és növekedésével - változni, enyhülni kezdett a központi kormányzat zsidókkal kapcsolatos álláspontja. Mária Terézia 1762-ben rendeletileg eltiltotta a zsidó gyermekek erőszakos áttérítését. 1763-ban felszólította a katolikus papságot, hogy ne szedjen stólapénzt a másvallásúaktól. 1764-ben a kormányzat elrendelte, hogy engedjék szabadon azokat az orkutai zsidókat, akiket 1764-ben Sáros megyében az első újkori magyarországi vérvád perben eredménytelen kínvallatással próbáltak beismerő vallomásra kényszeríteni. (A második vérvádra 1791-ben Szilágypéren, a Tisza bal partján elterülő régióban került sor.[50])
A Mendelsohn nevével fémjelzett zsidó felvilágosodás és II József császár magyarországi uralkodásának tíz éve (1780-1790) hosszú távon döntőnek bizonyult változásokat indított el az államhatalom (és társadalom) és a magyarországi zsidóság kapcsolatában is. A korábban a legszorosabb vallási-etnikai egységben élő helyi Natio Hebraica megindult a XIX. századi nyugat- és közép-európai zsidóság többsége által vallott, népiségét megtagadó pusztán felekezetté válás útján. Csak a legfontosabb állami aktusokat tekintve: a türelmi rendelet (1781) kihirdetésekor már a magyarországi zsidókra vonatkozó Systematica Gentis Judaicae Regulatio címet viselő szabályozás tervezete is készen állt. A tervezetet véleményező magyar kancellária és a megyék késlekedése miatt a nevezetes rendeletet csak 1783 március 31-én [51] tette közzé a Helytartótanács. A rendelet a bányavárosok kivételével engedélyezte a zsidók szabad letelepedését, a német nyelv érdekében a héber és jiddis nyelv elhagyására kötelezte a zsidókat, s e célok érdekében elrendelte az állami felügyelet alatt álló zsidó iskolák felállítását, továbbá megengedte, hogy zsidó tanulók keresztény iskolákat is látogathassanak. (Néhány éven belül több mint húsz ilyen úgynevezett Normalschule nyitotta meg kapuit.[52]) Hasonlóképp lehetővé tette, hogy zsidók egyes egyetemi fakultásokat látogathassanak. A rendelet kiadásától számított tíz év múlva az iskolát nem végzetteket eltiltotta az iparűzéstől, kereskedelemtől, földbérlettől. Minden, a céhek által addig makacsul őrzött foglalkozást felszabadított a zsidók előtt, s ha maguk művelték, még földet is bérelhettek. Eltörölte az öltözeten viselt megkülönböztető jeleket, bizonyos esetekben engedélyezte a kardviselést is. Jó szándéktól vezérelt, jellegzetes aufklérista rendelete a zsidók szakállviselésének eltiltására olyan ellenállást váltott ki, hogy a császár ezt a rendelkezését három hónap múltával visszavonni kényszerült.
Bár a türelmi adó beszedéséről fiskális okokból nem mondhatott le, a megszégyenítő elnevezést 1785-ben a semleges "kamerális taksa" megnevezéssel cserélte fel. Ugyanebben az évben a zsidók kérésére eltörölte az egy forintra rúgó megalázó, a belső tartomány és országhatárok átlépésekor csak a zsidók által fizetendő úgynevezett személyi vámot, csak a birodalom határán hagyva meg azt. 1787-ben elrendelte, hogy minden zsidó a következő év január elsejétől köteles német családnevet választani magának.[53]
II. József halála a zsidók helyzetében beállott kedvező változásokat is kétségessé tette, mivel halálos ágyán egyéb rendelkezéseivel együtt zsidó tárgyú rendeleteit is visszavonta. A városok a zsidók újbóli kiűzését és egyben a gazdasági korlátozások visszaállítását követelték. Ezt azonban az udvar és a magyar országgyűlés - lévén, hogy e kérdésben érdekeik közel azonosak voltak - megakadályozta. A De Judaeis című 1790:38. tc. a zsidók 1790 január elsején fennállt állapotainak fenntartására, illetve visszaállítására kötelezte a városokat.[54] A maga korában rendkívül nagyfontosságú, előremutató rendelkezés kerek fél évszázadig maradt életben, idővel azonban a zsidók társadalmi-gazdasági mobilitásának egyre inkább kerékkötőjévé, az emancipációs-asszimilációs törekvések korlátozásának eszközévé vált.
Jegyzetek
[1] Alexander SCHEIBER, Jewish Inscriptions in Hungary. Akadémiai Kiadó
- E. J. Brill, Budapest - Leiden, 1983., 25-31. Az egyéb feliratok és tárgyi
emlékek, valamint a vonatkozó irodalom ismertetését lásd uo. 13-72. [vissza]
[2] SZABOLCSI Bence, A zsidóság története Magyarországon. In Simon DUBNOV, A
zsidóság története. Gondolat - Bethlen Gábor Kiadó, Budapest, 1991., 227-8.
[vissza]
[3] KOHN Sámuel. Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez.
Budapest, 1881., 10-23. [vissza]
[4] A kazár kérdéshez és a zsidók korai, Árpád-kori megtelepüléséhez lásd SCHEIBER,
i. m. 75-6. és HARASZTI György, A zsidóság Kelet-Közép-Európában az első ezredfordulón.
In uő. Két világ határán. Múlt és Jövő, Budapest, 1999., 7-56. [vissza]
[5] A modern politikai, faji antiszemitizmus érthetetlen az őt megelőző vallási
antijudaizmus nélkül. Ennek vizsgálata, vagy akár csak magyarországi érvényesülésének
taglalása hosszas tanulmányokat igényelne. Itt röviden csak megjegyezném, hogy
az ókori társadalmak hagyományos xenofóbiájának speciális változataként megjelenő
etnikai antiszemitizmust felváltó és univerzálisan kiterjesztő vallásközpontú
keresztény zsidóellenesség a kultúra és tradíció csatornáin keresztül kétezer
éves múlttal rendelkezik. Az antijudaizmus elsősorban a zsidó vallás ellen
irányul (és persze követői ellen), mivel a zsidók nem tértek át a kereszténységre.
(Ellentétben modern utódával, amely a zsidó egyént és népiséget mint
megváltoztathatatlan tényt veszi célba, a kitérés reális lehetőséget nyújtott
az antiszemitizmus ellen) A keresztény zsidóellenesség hittételei megtalálhatók
az Újszövetségben, az egyházatyák írásaiban és a közelmúltig az egyházi tanításokban.
A keresztény eszmeiség részeként antijudaizmus az egész nyugati kultúrát nyíltan
vagy burkoltan átjárta, a gonosz zsidó képzete, amelyet az egyház évezredeken
keresztül hirdetett, és amely gyűlölni tanított, átitatta a nyugati civilizáció
intézményeit és ideológiáit; mélyen bevésődött a köztudatba. Vö. RÁNKI Vera,
Magyarok - Zsidók - Nacionalizmus. Új Mandátum, Budapest, 1999., különösen
16-28. Nem állítható, hogy a modern politikai és faji antiszemitizmus az egyházi
antijudaizmus egyenes következménye, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy
az ötvenes-hatvanas évek középiskolai történelemtankönyvei egyenes utat sugalltak
vezetni Dózsa temesvári tüzes trónjától a mohácsi csatatérig, de az összefüggés
túlságosan nyilvánvaló. Mint ahogy a német megszállás és kézi vezérlés sem menti
fel a magyar társadalmi, kulturális és politikai életet évtizedeken keresztül
átitató, állami támogatást élvező "magyar" antiszemitizmust, a zsidók
deportálásban aktív szerepet vállaló állami intézményeket, vagy a genocídiumot
hatékony tiltakozás nélkül eltűrő "keresztény" társadalmat a Soá felelőssége
alól. [vissza]
[6] GONDA László, A zsidóság Magyarországon. Századvég, Budapest, 1992.,
16-7. [vissza]
[7] Magyar Zsidó Oklevéltár (MZsO). 1. kötet, IMIT, Budapest, 1903.,
23-30. [vissza]
[8] MZsO. 1. kötet, 106-7. [vissza]
[9] "A keresztény egyház Magyarországon, akárcsak az egész középkori Európában,
a keresztények számára egymás között tiltotta a pénzen való haszonvevést. IV.
Béla privilégiuma a zsidóknak megengedte a pénzügyleteket. Kölcsön fedezetéül
vehettek zálogot. Követeléseiket jogvesztés terhe mellett - évente meg kellett
újítaniuk. Nem fizetés esetén a zálogot eladhatták, vagy más módon behajthatták
követelésüket. A kamat a XV. században Zsigmond királyrendelkezései értelmében
- maximum heti 2 %, elvben elérhette, kicsivel meg is haladta az évi 100 %-ot,
bár ténylegesen ennél jóval alacsonyabb volt. Más kölcsönöknél a tartozás összege
a határidő minden hosszabbításakor megduplázódott. A magas haszonnal hasonlóan
nagy kockázat állt szemben. A király, élve kegyelmi jogával, gyakorta eltörölte
a zsidókkal szemben fennálló kamattartozásokat. Az aktus egykori elnevezése
"levélölés (Brieftöten)" talán azért ezzel a
kifejezéssel, mert a kölcsönt tanúsító okmányokat átlyukasztással volt szokás
érvényteleníteni. A sokféleképpen megnehezített kereskedelem mellett zsidók
számára a pénzügyletek jelentették az egyetlen szabad megélhetési forrást, s
a királyi udvaroknak, városoknak, nagyuraknak nyújtott pénzkölcsönök a legfőbb
lehetőséget arra, hogy tartózkodási, letelepedési engedélyt szerezzenek maguknak."
(FROJIMOVICS Kinga - KOMORÓCZY Géza - PUSZTAI Viktória - STRBIK Andrea, A
zsidó Budapest. 1-2. kötet, Városháza - MTA Judaisztikai Kutatócsoport,
Budapest 1995., 24-25. [vissza]
[10] KUBINYI András, A zsidóság története a középkori Magyarországon. In GAZDA
Anikó, Magyarországi zsinagógák. Műszaki, Budapest, 1989., 23. A 37 település
közül 11 szabad királyi város, hét püspöki székhely (Esztergom és Zágráb egyben
királyi város is), 19 pedig mezőváros vagy földesúri helység volt. [vissza]
[11] KUBINYI, i. m. uo. [vissza]
[12] BÜCHLER Sándor, Szerencsés Imre származása. In Mahler Ede Emlékkönyv.
Budapest, 1937., 406-14. Újabb adatok, Scheiber Sándor, A Szerencsés Imre-irodalomhoz.
In MIOK Évkönyv (Szerk. Scheiber Sándor) MIOK, Budapest, 1976., 295-305.
Szerencsés életéről, családi viszonyairól, tevékenységéről lásd Kohn Sámuel,
A zsidók története Magyarországon. A legrégibb időktől a mohácsi vészig.
Athenaeum, Budapest, 1884., 271-86.; Büchler Sándor, A zsidók története Budapesten
a legrégibb időktől 1867-ig. IMIT, Budapest, 1901., 63-72. [vissza]
[13] KOHN, i. m. 208-32. [vissza]
[14] A zsidók Mohács utáni kiűzetésének részleteit lásd Büchler Sándornak eredetileg
az Egyenlőség 1917-1919 évfolyamaiban megjelent monográfiatöredékében
(A zsidók története Magyarországon. A mohácsi vésztől a szabadságharcig). Magyar
Zsidó Levéltári Füzetek 1977., 2., 20-34. [vissza]
[15] VÖRÖS Károly, A magyarországi zsidóság helyzete a mohácsi vésztől 1918-ig.
In Gazda Anikó, i. m. 28. [vissza]
[16] Angelica SCHASER, Die Juden Siebenbürgens vom 16. bis 18. Jahrhundert.
In Südostforschungen Band IL. R. Oldenbourg Verlag, München, 1990., 59-60.
és MOSHE CARMILLY-WEINBERGER, A zsidóság története Erdélyben (1623-1944).
MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995., 33-4. [vissza]
[17] SCHASER, i.m. 60. [vissza]
[18] MZsO 2. kötet IMIT. Budapest, 1937. 102. sz. [vissza]
[19] Magyar Zsidó Lexikon. (Szerk., Újvári Péter) (Továbbiakban MZsL.)
1929, Budapest, 235. A zsidó kereskedők hozták "az árucikkeket Konstantinápolyból,
Velencéből, Bécsből Krakkóból. Hoznak hintókat, szerszámokat, élelmiszert, fűszert,
angliai ónedényeket, kristályokat, tükröt, festményt, drága ékszereket, hangszereket.
Bethlen Gábor maga is kereskedelmi kapcsolatban állt konstantinápolyi kereskedőkkel,
köztük zsidókkal is. Nagy mennyiségű higanyt ("kéneső") adott el nekik.
[...] A jellegzetes erélyi viselet, lakberendezés szállítói hosszú évtizedeken
át a Törökországot járó zsidó kereskedők voltak, s jobbára ők közvetítették
az erdélyi "úri" ízlésben, de a népművészetben is meghatározó jelentőségű
törökös stílust." (MOSHE CARMILLY-WEINBERGER, i. m. 68.) [vissza]
[20] MZsL 235. A gyülekezet temetője - egy 1637. évi adásvételi szerződés
szerint - a gyulafehérvári Malom utcában volt. Vö. MZSO, 2. kötet, IMIT,
Budapest, 1937., 113. sz. [vissza]
[21] Schaser, i. m. 61. [vissza]
[22] MZsL 333. [vissza]
[23] SZAKÁLY Ferenc, Utószó. In SCHULHOF Izsák, Budai krónika. Magyar
Helikon, Budapest, 19812, 76. [vissza]
[24] BÜCHLER, A zsidók története Budapesten..., 73-91.; B. Lewis, Notes
and Documents from the Turkish Archives. Erez-Israel IV. (1956), 174.
[vissza]
[25] GONDA, i.m. 26. [vissza]
[26] ZOLNAY László, Buda középkori zsidósága és zsinagógáik. BTM, Budapest
1987., 37-8. [vissza]
[27] Vélhetőleg az 1686-os ostrom elől menekült a birodalom szívébe, illetve
a kiváltottak közé tartozott az a 64 zsidó is, akit a török hatóságok Konstantinápolyban
- egy 1688-89-es összeírás szerint - mint eredetileg budai illetékességűt tartottak
nyilván. Vö. SZAKÁLY, i. m. 66. [vissza]
[28] Hugo GOLD (Hg.), Gedenkbuch der untergegangenen Judengemeinden des Burgenlandes.
Tel-Aviv, 1970.; Josef KLAMPFER, Das Eisenstädter Ghetto. (Burgenländische
Forschungen 51) Eisenstadt, 1965.; Fritz Peter HODIK, Beiträge zur Geschichte
der Mattersdorfer Judengemeinden im 18. und in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts.
(Burgenländische Forschungen 65) Eisenstadt, 1975.; Wolfgang HÄUSLER, Probleme
der Geschichte des westungarisches Judentums in der Neuzeit. (1. Teil) In Burgenländische
Heimatblätter 42. Jg. Heft 1, 32-8.; uő., Probleme der Geschichte des westungarisches
Judentums in der Neuzeit. (2.Teil) Burgenländische Heimatblätter 42.
Jg. Heft 2, 69-100. [vissza]
[29] MARTON Ernő, A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidóság
településtörténetéhez. Fraternitas, Kolozsvár, 1941., passim. [vissza]
[30] Ezt a tilalmat halálbüntetés terhe mellett 1700. január 19-én kiterjesztette
Erdélyre is, a zsidókat eltiltotta az arany, ezüst és higanybányák közelében
való tartózkodástól és e fémekkel való kereskedéstől - vö. MZsO 2. kötet,
IMIT, Budapest, 1937., 322. sz.
"Egy 1736-ban kiadott rendelet értelmében zsidó és török kereskedők csak
Törökországból hozott szőrme- és bélésárukkal kereskedhettek. Német- vagy Lengyelországból
nem importálhattak. Ha ennek ellenére behoztak ezen országokból árut, azt elkobozták.
Zsidók nem bérelhettek vámot."( MOSHE CARMILLY-WEINBERGER, i. m. 91. [vissza]
[31] Lásd GONDA, i.m. passim és GRÜNWALD Fülöp, A zsidók története
Magyarországon 1790-ig. Kiadatlan kézirat a Magyar Országos Rabbiszeminárium
könyvtárban, é. n. [1940-es évek eleje]. [vissza]
[32] ERNŐ László, Hungarian Jewry, Settlement and Demography 1735-38 to 1910.
In R. L. Braham (ed.). Hungarian-Jewish Studies. Vol. I, World Federation
of Hungarian Jews, New York, 1966. 63. [vissza]
[33] Kurt SCHUBERT, Die österreichischen Hofjuden und ihre Zeit. (Studia
Judaica Austriaca Bd. XII.) Österreichisches Jüdisches Museum in Eisenstadt,
Eisenstadt, 1991. [vissza]
[34] Lásd erről részletesen David KAUFMANN, Die letzte Vertreibung der Juden
aus Wien und Nieder-Österreich. Wien, 1889. [vissza]
[35] LÁSZLÓ, i.m. 69-70. [vissza]
[36] KOVÁCS Ágnes, Károlyi Sándor. (Magyar História Életrajzok) Gondolat,
Budapest, 1988., 218. [vissza]
[37] LÁSZLÓ., i.m. 70. Acsády Ignác (uő, A magyar Zsidók 1735-38-ban. In Évkönyv.
IMIT, Budapest, 1897.) becslését követve. [vissza]
[38] MZsO 2. kötet, 433-8. Más területek zsidóságáról ugyanebben az időszakban
lásd MZsO 2. kötet, XIV, XVII, passim. [vissza]
[39] BÜCHLER Sándor, Kurucz idők. Magyar Zsidó Szemle 1894., 87-102.
[vissza]
[40] A XVIII. század első felének zsidóösszeírásairól lásd GRÜNWALD Fülöp -
SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század
első felében. In MZsO 7. kötet, MIOK, Budapest, 1963., 5-48.; és EMBER
Győző, A magyarországi országos zsidóösszeírások a XVIII. század első felében.
In MZsO 7. kötet, MIOK, Budapest, 1964., 49-77. [vissza]
[41] ACSÁDY Ignác, A magyar zsidók 1735-38-ban. In Évkönyv IMIT, Budapest,
1897., 173-88. Lásd továbbá VARGA László, Zsidó bevándorlás Magyarországon.
Századok 1992., 1., 59-79. [vissza]
[42] Az egész anyag az egyes családokra történő lebontásban kiadásra került
a MZsO már említett VII. kötetének 219-689.oldalán. [vissza]
[43] A keresztény és zsidó népesség táblázatos összesítéseit THIRRING Gusztáv
(Magyarország népessége II. József korában, MTA, Budapest, 1938.) tette
közzé. A zsidókra vonatkozólag lásd A zsidóság (50-4.) és különösen A
zsidók arányszámának térképe 1787-ből (52-3.). [vissza]
[44] Az erdélyi zsidóság kialakulása csak a XVIII. század második felében indult
meg. II. József uralkodása idején néhány száz zsidó élt csak a korábbi Alsó-Fehér,
Maros-Torda és Szolnok-Doboka megyékben. [vissza]
[45] GÁL Éva, Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században. Századok
1992., 1., 3-34. [vissza]
[46] VENETIANER Lajos, A magyar zsidóság története. A honfoglalástól a világháború
kitöréséig, különös tekintettel gazdasági és művelődési fejlődésére, Fővárosi
Nyomda Rt., Budapest, 1922. (Reprint, Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1986),
passim; Wolfdieter Biehl, DasJudentum Ungarns 1780-1914. Studia Judaica
Austriaca III. Roetzer, Eisenstadt, 1976., 17-31. [vissza]
[47] EMBER, i.m. 49-50.; GONDA, i.m. 37., 40-1. és speciálisan Béla BERNSTEIN,
Die Toleranztaxe der Juden in Ungarn. In Gedenkbuch... David Kaufmann.
Breslau, 1900., 599-628. [vissza]
[48] GONDA, i.m., 40-41. [vissza]
[49] HARASZTI György, Két világ határán. Múlt és Jövő (Új folyam) 1993.,
2., 15-6. [vissza]
[50] LÁSZLÓ, i.m. 100. [vissza]
[51] Wolfdieter BIHL, Zur Entstehungsgeschichte des josephinischen Patents für
die Juden Ungarns vom 31. März 1783. In Heinrich FICHTENAU - Erich ZÖLLNER (Hrsg.),
Beiträge zur neueren Geschichte Österreichs. Wien-Köln-Graz, 1974., 282-98.
[vissza]
[52] MANDL Bernát, A magyarhoni zsidók tanügye II. József alatt. In Évkönyv.
IMIT, Budapest 1901., 166-220. [vissza]
[53] SCHEIBERNÉ BERNÁTH Lívia, A magyarországi zsidóság személy- és családnevei
II. József névadó rendeletéig. MIOK, Budapest, 1981. [vissza]
[54] Leopold LŐW, Zur neueren Geschichte der Juden in Ungarn. Beitrag zur
allgemeinen Rechts- Religions- und Kulturgeschichte. Budapest, 1874., 46.
[vissza]