Gondolataim kiindulópontjaként és kereteként az Egyesült Államokbeli Nemzeti Zsinagógák Tanácsának és a Katolikus Püspöki Kar Ökumenikus és Vallásközi Bizottságának közös nyilatkozatából választottam ki néhány mondatot. A nyilatkozatot 1998. május 5-én adták ki, címe: Megfontolások a Millenniumról. Sok minden, amit hallottam és átéltem e két nap termékeny eszmecseréje során, erre emlékeztetett. A nyilatkozatot közösen fogalmazták olyan zsidó és katolikus vezető személyiségek, akik sok információval és tapasztalattal rendelkeznek a katolikus-zsidó párbeszéd terén. "Az évezred fordulóján, amely egyre inkább a központjába kerül a társadalmi és vallási áramlatoknak a mai kultúra szinte minden területén", e vezetők a saját vallási meggyőződésük alapján teljesen elkötelezték magukat arra, hogy a pozitív katolikus-zsidó kapcsolatokat előmozdítsák, nemcsak a saját javukra, hanem az egész emberiség javára. Idézek.
"Olyan zsidóként és keresztényként szólunk, akik sokat merítettek a párbeszédből, amely az utolsó harminc évet jellemezte a II. vatikáni zsinat óta. Annak az évszázadnak a végén szólunk, amelyet II. János Pál pápa a "Soá évszázadának" nevezett. Párbeszédünk miatt és annak folytatására elkötelezve nagyobb reménnyel és bizalommal tekintünk az eljövendő évszázad elé, mint ez lehetséges lett volna akár egy nemzedékkel ezelőtt.
Közösségeink vallási vezetőiként beszélünk, mint rabbik, püspökök, klerikusok és laikusok, akik elszánták magukat arra, hogy a népeink közötti kiengesztelődés útját járják. Tudomásul vettük a tesuva (bűnbánat) kifejezését, amelyet Európában Katolikus Püspöki Karok [1] mondtak ki a Holocaustról és a korábbi, igen gyakran tragikus évszázadokról, valamint azt a nyilatkozatot, amelyet a Szentszék a közelmúltban adott ki Emlékezünk: Megfontolások a Soáról címmel.
Nyomon követtük a Szentszék következetes tanítását is a II. vatikáni zsinat óta, amely elismeri azt, hogy Istennek a zsidó néppel kötött szövetsége állandó érvényű. A vallási csoportok a múltban egymás megtérítésére törekedtek. Evvel szemben mi a kölcsönös tiszteletben osztozunk a két vallási hagyomány iránt, hiszen mindkettő - II. János Pál pápa szavaival - "magában hordozza a sok évezredes istenkeresés visszhangját".
Egyek vagyunk abban a törekvésünkben, hogy legyőzzük a vallási közömbösség terjedését, amely "korunk egyik feltűnő jelensége, különösen az európai-amerikai kultúrában. Sokan úgy élnek mintha Isten nem létezne"."
Miután rögzítették "mindkét vallási hagyomány eltéréseit", ezek a zsidó és katolikus vezetők elkötelezik magukat arra, hogy "közösen fáradoznak azért, hogy a vallási együttműködésről pozitív, együttes képet tárhassanak a nyilvánosság elé". Továbbá, annak a tudatában, hogy "folyamatos, mély és tartalmas párbeszéddel megáldottak", "újból át akarják tekinteni azt a hosszú történelmi időt, amelyben népeik osztoznak, és közös tanulmányok által törekszenek az emlékek gyógyítására annak érdekében, hogy olyan kölcsönös megértés kereteit alakítsák ki, amelyre rá lehet építeni az eljövendő nemzedékek nevelési programját". Valóban, "annak az évszázadnak végén, amely a Soában megtapasztalta egy nép elembertelenítésének végső megnyilvánulását, közösen megerősítjük és kinyilvánítjuk az emberi személy szent voltát." Valóban, "közös szent könyveink [...] együttes tanulmányozása arra tanít, hogy az emberiség az Isten képmására lett alkotva". Befejezésül ezt írják: "A millenniumhoz közeledve, utakat találunk az együttműködéshez, hogy tanúságot tehessünk mindarról, ami közös a lelki örökségünkben. Nemcsak eltérő, mégis rokon hagyományaink gazdagságával szállhatunk szembe napjaink mélységes problémáival, hanem együtt is dolgozunk Isten eljövendő országa (uralma) előkészítésében, amelyért mindketten imádkozunk, mint a Tikkun Olam feladata (a világ tökéletesítése vagy megjavítása)".
Kedves barátaim, e szavak hallatán bátorság tölt el, akárcsak akkor, amikor II. János Pál pápa szavait olvastam, amelyeket Edward Idris Cassidy bíboroshoz, a zsidósággal való vallási kapcsolatok szentszéki bizottságának elnökéhez intézett az Emlékezünk: Megfontolások a Soáról elnevezésű okmány kiadásának előestéjén. A Szentatya "forró reményét" fejezte ki, hogy "[ez a dokumentum] segít begyógyítani a múlt félreértései és igazságtalanságai által okozott sebeket". "Bárcsak hatékonyan elősegítené ez a megemlékezés azt, hogy olyan jövőt alakítsunk ki, amelyben a Soá kimondhatatlan gonoszsága soha többé nem következhet be" - írta. "A történelem Ura vezesse a katolikusok, a zsidók és minden jóakaratú ember törekvéseit, hogy közösen fáradozzanak egy olyan világ felépítésén, amely minden ember életének és méltóságának igazi tiszteletén alapszik, hiszen Isten mindnyájunkat saját képére és hasonlatosságára teremtett." Más szóval, a pápa még egyszer kifejezte meggyőződését, hogy mindannyiunknak emlékeznünk kell a múltra, és főleg arra, amit okmányunk így nevez: "az embertelenségre, amellyel a zsidókat üldözték és gyilkolták ebben a században", "a Soá tragédiája". De a Szentatya felfogása szerint, erre céltudatosan kell emlékeznünk, vagyis annak az erkölcsi parancsnak értelmében, amely "biztosítja, hogy az önzés és a gyűlölet soha többé ne növekedjék oly mértékűvé, hogy ilyen szenvedést és halált okozhasson".[2]
Kétségtelenül tudják, hogy megjelenésekor, 1998. március 16-án, a nyilatkozatnak sikerült nagy figyelmet felébresztenie azokban, akiknek címezték - vagyis a világszerte élő katolikus hívőkben (tehát nemcsak Európában, ahol a Soá történt). Abban a reményben történt ez, hogy az összes keresztény hívő velük egyesülve elfogadja ezt a kihívást, sőt meghív minden jóakaratú embert arra, hogy gondolkodjék el erről a tényről. De nagy figyelmet szenteltek neki azok is, akiket a nyilatkozat nem szólított meg, bár a legőszintébben kértük zsidó barátainkat arra, hogy "nyílt szívvel hallgassanak meg minket".
Bizottságunk évekkel ezelőtt döntött arról, hogy olyan kutatást kezdeményez, amelynek eredménye egy ilyen dokumentum lehetne. Ez Őszentsége, II. János Pál pápa kifejezett kérésére és az ő tanításai alapján történt. Ezt követően bizottságunk tudatébresztő és megfontolásra hívó folyamatot indított el a Soával kapcsolatban a katolikus egyház minden szintjén, különösen Európa különböző helyi egyházaiban. Tulajdonképpen abból a gondolatból indultunk ki, hogy egyetlen nyilatkozat magában foglalná mindazt, amit a katolikus egyház századunk e rettenetes tragédiájáról mondani óhajt. A munka során azonban hamar ráébredtünk arra, hogy milyen nagy különbségek vannak a különböző helyi egyházak tapasztalatai, s ennek következtében nézetei között is. Például, a német és a lengyel egyházak mondanivalója ebben a tekintetben nem volt azonos, és megállapításaik egyáltalán nem illeszkedtek hozzá más földrészek egyházainak tapasztalataihoz, például a Közép-Keletéhez és Izraeléhez, vagy akár Lesotho, Szváziföld vagy Pápua Új-Guinea tapasztalatához.[3]
Németország, Lengyelország, Hollandia, Svájc, Franciaország és Magyarország püspöki karai jártak az élen: mindegyik kiadott egy bátor nyilatkozatot, s bár ugyanarról a témáról szóltak, ezt országuk népének sajátos tapasztalatának szemszögéből tették, s ez feltétlenül szükségesnek bizonyult. A katolikus egyház az Egyesült Államokban hasonlóan járt el: az amerikai püspöki kar Ökumenikus és Vallásközi Bizottságának elnöke adott ki nyilatkozatot. Idén március 16-án az olasz püspökök követték a példát, s egy hivatalos levelet nyújtottak át az olasz zsidó közösségnek. A szlovák püspökök szintén közzétettek egy nyilatkozatot. Így megnyílt a Szentszék előtt az út, hogy az egyetemes egyházhoz szóljon, az egész egyház nevében. A katolikusok elméjét és szívét akartuk elérni mindazokban az országokban, amelyek nemcsak földrajzi és történelmi okokból voltak távol azoktól az igazságtalanságoktól, amelyekkel sújtották a keresztények a zsidókat a múltban, hanem messze is vannak attól a helytől, ahol a Soá ténylegesen végbement. Sajnos, e tény fölött sokan elsiklottak, mások pedig ezt egyszerűen nem vették tudomásul, mivel őket egyedül a Vatikán bűnvallomásai és mea culpái érdekelték, és ezért túlzott, téves elvárásokat támasztottak zsidó oldalról. Ez utóbbiak még több akadályt gördítettek utunkba. Mivel ez a téma nagy lehetőségeket kínál egyéni érdekek érvényesítésére, nehéz volt ellenállni a csábításnak, hogy ezt a "jó" alkalmat kihasználják az egyház ellen. Egyes zsidó vezetők (különböző szervezetek képviselői) ennek nem is álltak ellen, amint ez az 1994-es Katolikus-zsidó Nemzetközi Összekötő Bizottság jeruzsálemi találkozóján kiderült, amikor egy bizalmas előtanulmányunk kiszivárgott a médiához. Az akkor bekövetkező incidens valóban nagyon komoly volt, nemcsak azért, mert megingatta a bizalmat egyes zsidó dialógus-partnereinkben (bár a legtöbb jelenlévő zsidó épp úgy fel volt háborodva, mint mi), hanem mert kétségkívül ártott a munkánknak, és jelentősen késleltette a dokumentum megjelenését. Szem előtt kell tartani, hogy egy ilyen okmánynak, jellegénél fogva az a célja, hogy fölkeltse a címzettek figyelmét, ne pedig elriassza őket.
Másrészt viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy számos zsidó barátunk megfontolásai és belátásai ihlettek, irányítottak és támogattak bennünket a dokumentum elkészítésében. Csak néhány nevet szeretnék említeni: a holland Awraham Soetendorp rabbi például, aki a Soá egyik túlélője, a keresztény-zsidó nemzetközi tanács konferenciáján 1995-ben Eisenachban azt mondotta a résztvevőknek, hogy a bűnbánat (tesuva) valódi értelme nem az, hogy bűntudat terhel, hanem az, hogy tanulunk a tapasztalatból, hibáinkat és vétkeinket pedig átváltoztatjuk egy új jövőért való fáradozásra. Az Egyesült Államokban pedig Jack Bemporad és Michael Shevack rabbi ugyanezt hirdetik remek kis könyvükben, amelynek címe: A mi korunk.[4] "Senki sem lehet annyira a múlt megszállottja, hogy ez megakadályozza a jövő felé való haladásában. Senkinek sem kellene a múltban élnie" - állítják. Arra is rámutatnak azonban, hogy "a múlt nem olyasmi, amit bármikor elhajíthatunk és elfeledhetünk [...], épp ellenkezőleg, emlékezni kell rá, megszívlelni tanulságait, okulni belőle, hogy soha meg ne ismétlődjék".[5]
Pontosan erre törekedtünk, amikor megfontolásainkat összeállítottuk a Soáról, és ezért adtuk ezt a címet a dokumentumnak: Emlékezünk. A Szentatya több alkalommal rendkívül erőteljesen és határozottan beszélt erről, különösen az 1994. április 7-i vatikáni koncerten a Soáról való megemlékezés alkalmából. "Emlékezünk - jelentette ki -, de nem elég, hogy emlékezünk... kötelezettségünk is van. [...] Kötelezettségünk a következő: ha nincs bennünk égő vágy az igazságra, ha nem kötelezzük el magunkat arra, hogy mindenki a saját képességei szerint küzd azért, hogy a gonosz ne diadalmaskodjon a jó felett, ahogyan ez a zsidó nép gyermekeinek millióival történt, akkor azt kockáztatjuk, hogy újra a legkegyetlenebb halálnak tesszük ki az áldozatokat".
Először ezt kell megértenünk ahhoz, hogy a dokumentum célját megértsük. A pápa olyan okmányt akart, amely világszerte segíti a katolikus hívőket abban, hogy "vallásuk héber gyökereit újra tudatosítsák"; hogy megtanulják a történelemből, hogy keresztények is "milyen módokon sértették meg és torzították el a Teremtő képmását az emberben"; hogy a Soában nézzünk szembe "avval az embertelenséggel, amellyel a zsidókat üldözték és lemészárolták ebben az évszázadban [...] egyedül azért, mert zsidók voltak"; hogy tudatára ébredjünk "[az Európában, azaz ősi keresztény kultúrájú országokban élő] testvéreink nehéz lelkiismereti terhének a II. Világháború alatt", de már előtte is: ez a szolidaritás és a bűnbánat érzését követeli tőlük is napjainkban. Ahogy ez az okmányban kifejezésre jut: "Ennek az évezrednek végén a katolikus egyház mélységes sajnálkozását fejezi ki gyermekeinek bármely korszakban elkövetett hibái miatt. A bűnbánat (tesuva) tette ez: az egyház tagjaiként ugyanis részünk van az egyház minden gyermekének bűneiben is, érdemeiben is. [...]. Nem puszta szavak ezek, hanem valóban elszánt elkötelezettség."
Valóban, sok zsidó barátunkkal osztjuk azt a meggyőződést, hogy ez a dokumentum hatékonyan tudja segíteni azt, hogy küzdjünk azok ellen, akik a Soá valóságát tagadni próbálják, vagy csökkenteni próbálják jelentőségét a zsidók, a keresztények, sőt valójában az egész emberiség számára. Azt akarjuk, hogy az összes katolikus, az összes keresztény hívő és mindenki más tudjon róla. Azt akarjuk, hogy mindenki tudja, hogy - a pápa szavaival - "a bűntudatnak mindig a bűnbánat kiinduló pontjává kell lennie". Más szavakkal, az Emlékezünk című nyilatkozatnak határozott nevelő célzata van, és ezt sok katolikus (és zsidó) melegen üdvözölte. Például, William Keeler bíboros és Eugene Fisher, az amerikai katolikus püspöki kar Ökumenikus és Vallásközi Titkárságának nevében kijelentette: "Át kell gondolnunk ennek a dokumentumnak a következményeit nevelési programjaink szempontjából, a felkínált alkalmat arra, hogy régi kategóriákat újra átgondoljunk, s behatoljunk az erkölcsi gondolkozás legnehezebb területeire. A Soával komolyan foglalkozni azt jelenti, hogy visszatekintünk az évszázados keresztény félreértésekre mind a judaizmussal, mind magával az Újszövetséggel kapcsolatban, ahogy azt a szöveg hangsúlyozza, és mindkettőt pontosabb értékeléssel próbáljuk felcserélni. Hogyan tudjuk megvalósítani osztálytermeinkben és szószékeinken azt, amire ez a nyilatkozat felszólít?"[6] Lawrence Frizzell, kanadai pap, aki a zsidó-keresztény kapcsolatok vezető egyénisége az Egyesült Államokban és a Seton Hall-i (New Jersey) Egyetem Zsidó-keresztény Intézetének professzora, a nyilatkozatot "a katolikusoknak címzett tanító okmánynak" hívta[7], és pontosan ez az, aminek a dokumentumot szántuk.
Ma örömmel hallunk nyilatkozatunk tényleges alkalmazásáról és megvalósításáról a tanításban és az igehirdetésben, úgy, ahogyan ezt szándékoltuk. Véleményem szerint ez a helyes válasz az okmányra, ez a válasz azokra a visszhangokra is, hogy mindez "túl kevés, elkésett", és más, hasonló kijelentésekre. Egyes zsidók eljuttatták hozzánk válaszukat az ilyen reagálásokra. Csak egyet idézek. "Szánjuk el magunkat arra, hogy erőfeszítéseinket a megértés célpontjára irányítjuk, és harcolunk a csoportgyűlölet és az üldözés patológiája ellen, polémiáktól mentes légkörben. Nem vagyunk felelősek annak a világnak az előítéleteiért, amelybe beleszülettünk, de felelősek vagyunk azért, hogy küzdjünk ellenük. Nem vonhatnak felelősségre a múltban történtekért, amelyeket nem mi követtünk el, de felelősségre vonhatnak a jövőért. Közös felelősségünk, hogy a történelemmel szembenézzünk, és az emberi és lelki szolidaritás új hagyományait felépítsük - gyermekeinkért, a világunkért, és Annak a megszenteléséért, aki mindannyiunknak Szent."[8]
Szerintem a kulcsszó (és a "kulcs-valóság" ebben a kérdésben) a befogadás: befogadása annak, hogy mire és miért emlékezünk, elsősorban mi katolikusok, de más keresztények is, s valóban minden jóakaratú ember mindenütt. Ami késlelteti ezt a folyamatot, az nem érdemel figyelmet. Komolyan kell vennünk az olyan kijelentéseket, mint Gustav Niebuhrét a New York Times-ban (1998. március 29.). "A gyakran óvatosan fogalmazott okmányra adott választ a katolikus-zsidó kapcsolatok terén az 1960-es évek eleje óta bekövetkezett rendkívüli változások fényében kell mérlegelni: a fejlődés a hideg távolságtartástól a magas szintű meleg elkötelezettségig vezetett"[9] - aki nem így jár el, az mindennek az elvesztését kockáztatja. David Rosen ortodox rabbi, a Nemzetközi Keresztény-zsidó Tanács újonnan megválasztott elnöke, a zsidó és vallásközi kapcsolatok körének egyik vezéregyénisége nyilvánvalóan nem hajlandó ezt a kockázatot vállalni, s ezért így fogalmazott: a két vallási közösség a "korábban példa nélkül álló jó kapcsolat korszakába lépett". Amikor megkérdezték a nemrégen Lengyelországban történt viszályról, amely a zsidó közösség indulatait fellobbantotta, David Rosen így válaszolt: "Nem lehet elhallgatnunk ezeket a viszályokat. Néha olyanok, mint a villámhárítók. Bizonyos fokig úgy tekintem őket, mint régmúlt ügyek kihaló következményeit, a tragikus múlt csökkenő hagyatékát. Nem tekintem őket nagyobb kihívásnak mostani kapcsolatunkban. Azok, akik a párbeszédben részt vesznek, egyre inkább azt érzik, hogy a felelősségük abban áll, hogy egyre inkább a jövő felé haladjanak, ugyanakkor azt is kimondva, hogy a múlt eseményeivel soha sem foglalkoztunk kimerítően." Ami a lényeget illeti, Rosen rabbi a keresztény-zsidó kapcsolatokat kimagaslónak tartja a Soá óta. "Mert a kapcsolatok keresztények és zsidók között ennyit haladtak az utolsó ötven évben, mert nincs igazi válság [ebben] a kapcsolatban - az egyház többé nem a problémához tartozik a zsidók számára, hanem éppen a megoldásnak részese." "Az elmúlt ötven év kapcsolata a keresztények és a zsidók között az emberi történelem egyik nagy forradalma" - jegyezte meg. S azt mérlegelve, hogy Isten mit mondhatna a két vallásnak, arra a következtetésre jutott, hogy a cél már nem egyszerűen a kibékülés, hanem a valódi partneri kapcsolat építése. "Mint társakat látom magunkat isteni küldetésünkben, az üzenet két különböző módjával" - fogalmazta meg az újságírónak.[10]
Az ilyen álláspont, mint az övé, megérdemli megfontolásunkat. Összefoghatunk, kétféle hitünk közt meglévő igen mély különbségek tiszteletben tartásával, miközben vallásos emberként igyekszünk "felfedezni a történelem folyamatában az isteni Gondviselés tevékenységének jeleit, de ugyanakkor azt is, hogy a Teremtő képmását az emberben hogyan sértették meg és torzították el".
Az Emlékezünk című dokumentum egy nagyon jelentős imádsággal végződik.
Evvel az imával szeretném én is befejezni. "Imádkozzunk azért, hogy a zsidó
nép által elszenvedett tragédia miatt érzett fájdalmunk új kapcsolatokhoz vezessen
a zsidó néppel. Szeretnénk, hogy a múlt bűneinek tudatából szülessék szilárd
elhatározás arra, hogy olyan új jövőt építsünk fel, amelyben nem lesz többé
antijudaizmus a keresztények között, és keresztényellenes indulat a zsidók között,
hanem inkább kölcsönös megbecsülés, amint illik azokhoz, akik egyetlen Teremtőt
és Urat imádnak, s a hitben közös atyjuk van, Ábrahám."
Jegyzetek
* Az előadás szövegét megjelentette a Vigilia (64., [1999] 4., 269-275.,
fordította Graff Klára). [vissza]
[1] Például a Magyar Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa
közös nyilatkozata 1994 novemberében, a Soá 50. évfordulójára. [vissza]
[2] II. János Pál pápa beszéde a zsidó vezetőkhöz Budapesten, 1991. augusztus18-án.
[vissza]
[3] A zsidósággal való vallási kapcsolatok szentszéki bizottsága dokumentumot
adott ki 1974. december 1-jén Irányelvek és javaslatok a Nostra Aetate zsinati
nyilatkozat 4. pontjának végrehajtásával kapcsolatban. Ebben arra utal,
hogy "a Zsinat által megtett lépés történelmi háttere azokban a körülményekben
található, amelyeket mélyen érintett a zsidók üldözésének és lemészárlásának
emléke, amely Európában a II. világháború előtt és alatt végbement". Mégis,
hangsúlyozza az Irányelvek, "a zsidó-keresztény kapcsolatok problémája
magát az egyházat érinti, amikor "saját misztériumát vizsgálja",
amely találkozik Izrael misztériumával. Ezért ez fontos probléma marad ott is,
ahol nincsenek zsidó közösségek". [vissza]
[4] Jack BEMPORAD - Michael SHEVACK, Our Age: the historic new era of Christian-Jewish
understanding, New City Press, Hyde Park New York, 1996. [vissza]
[5] I. m. 64. [vissza]
[6] Katolikusok emlékeznek a Holocaustra. NCCB 1998. szeptember. [vissza]
[7] Ramon GONZALEZ, Western Catholic Reporter 1998. április 6., 7. [vissza]
[8] Banki Judit programigazgató (Marc Tanenbaum Vallásközti Megértés Központja,
New York) küldte ezt a nyilatkozatot bizottságunknak az Emlékezünk dokumentum
megjelenése után. Fel akarom hívni a figyelmüket Edward Cassidy bíboros 1998.
május 15-ei beszédére az Amerikai Zsidó Bizottság előtt (megjelent az Origins
című folyóiratban, később a NCCB említett kiadványában), amely alapvetően fontos
a dokumentum helyes megértéséhez. E beszédében a bíboros eloszlatta azokat az
aggodalmakat, amelyeket a zsidók közvetlenül az okmány megjelenése után kifejeztek.
[vissza]
[9] Week in Review: A vatikáni békefelajánlás ismét felszakítja a háború
sebeit [vissza]
[10] Ross DUNN: Beszélgetés David Rosen rabbival, Ecumenical News International,
News Service, 1998. szeptember 17. [vissza]