Jelen dolgozat arról fest - meglehet: csak vázlatos - képet, hogy milyen szerepet töltött be a helyi zsidósághoz fűződő viszony a közép-európai nemzetállamok kialakulásának főbb szakaszaiban 1945 előtt. Négy rövid - a cseh-, a magyarországi, a romániai és a szlovákiai állapotokat bemutató - esettanulmány illusztrálja az elemzést. Különböző okokból - a belső zsidóellenes erők akciója folytán, vagy a náci hódítás következtében, vagy a kettő kombinációja nyomán - a térség zsidóságának túlnyomó része a Soá áldozatává vált. Ez a tragikus történelmi fejlemény igazolja, hogy ezt a vizsgálódást az antiszemitizmus különféle politikai funkcióinak szempontjai mentén kíséreljük meg elvégezni, még akkor is, ha - a társadalomtörténeti valóságban nem kevésbé fontos - gazdaság- és kultúrtörténeti összefüggések emiatt háttérbe kerülnek.
Az antiszemitizmus minden fajtája egyedi sajátosságokkal rendelkező ideológiai konstrukció.
Alapja az adott társadalmon belül élő kisebbségi zsidóságról alkotott egységes ellenségkép, mely - mint minden hasonló kollektív ellenségkép a "belső idegenekről", a hazai "másokról" - megerősíti a többségi társadalom tagjainak közösségi önértelmezését, integráltságát, érzelmi egységét, "mi-tudatát". A "nemzeti mi-tudat" természetesen szintén egy imaginárius vagy ideológiai munkával konstruált közösségre vonatkozik, akárcsak az a szerep, melyet ebben az antiszemitizmus betölt. Ezt a szerepet más is be tudja tölteni, nevezetesen külső ellenségkép, mely a közép-európai nemzetállamok mindegyikének egyik fontos legitimációs bázisa kialakulásuk, tehát a romantikus nemzetkoncepció érvényre jutásának idején. A xenofóbia a külső és belső ellenség elleni erő-összpontosításra mozgósít, melynek segítségével a fenyegető "nemzethalál", a "népek tengerében való elmerülés" tragikus jövővíziói ellen fel lehet venni a harcot. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus elsősorban vagy mindenekelőtt - így például a zsidók és a keresztények tényleges kapcsolatrendszerétől is jórészt függetlenül - a többségi társadalom integrációs igényeiből fakad. Egy valóságos "társadalmi funkcióról" van tehát szó - a kifejezés durkheimi értelmében -, melynek történelmi súlyát, fontosságát aztán befolyásolhatják (de csak módosítólag) más - gazdasági (például a zsidók gazdasági erejével kapcsolatos), felekezeti (például a szekularizáció mértékéhez kötött) vagy antropológiai (például a kollektív erőszak elfogadottságát érintő) - tényezők is.
Ez azt jelenti, hogy a modern társadalmakban az antiszemitizmus jelenségei jórészt függetlenek magától a zsidó-keresztény viszony természetétől. Ezért fordul elő (Közép-Kelet-Európában többé-kevésbé mindenütt), hogy az antiszemita diskurzus politikai hatékonysága a zsidóság tragikus eltűnése után is fennmarad. A lengyel szavazók nagy hányada még ma is a (milliós sokaságúnak képzelt) zsidók uralmától félti hazáját, miközben immár a legtúlzóbb becslések sem teszik számukat öt-hatezernél többre a negyvenmilliós országban. Általánosságban meg lehet kockáztatni azt az állítást, hogy semmifajta arányosság vagy párhuzam nem mutatható ki a zsidó népesség nagysága vagy gazdasági súlya és az antiszemitizmus intenzitása között. A múlt századvég legsúlyosabb zsidóellenes hisztériája a Franciaországot és a sajtón keresztül egész Európát felkavaró Dreyfuss-ügy Európa egyik legnépesebb országában tört ki, ahol összesen mintegy nyolcvanezer zsidó élt - kevesebb, mint a korabeli Budapest legbelsőbb kerületeiben. A zsidóság nagyságrendjében hasonló népességi arányai mellett sem a századvégén a Balkánon kialakuló nemzetállamokban (Bulgária, Görögország, Szerbia, Horvátország), sem az egyesített Olaszországban nem fejlődtek ki a politikai zsidóellenességnek jelentős bázisai. A XIX. század végén már nagy szervezettséget mutató német, román, osztrák vagy cseh antiszemitizmus is olyan társadalmak terméke, amelyekben a zsidóságnak sem számbeli aránya, sem gazdasági ereje vagy politikai tekintélye nem ért el olyan mértéket, mint Magyarországon, ahol pedig az antiszemita agitáció ekkoriban még nem könyvelhetett el hasonló sikereket. Az antiszemitizmus viszonylagos társadalomtörténelmi függetlensége ennek állítólagos "objektív okaitól" képest könnyen bizonyítható.
Az antiszemitizmus független mind a vizsgált társadalmat környező társadalmak viszonyaitól, mind annak történelmi múltjától. Egyrészt éppen azért, mivel az antiszemitizmus főképp belső társadalmi igény terméke, a rávonatkozó fantazma-rendszer alakzatai - a zsidóknak tulajdonított bűnök, a tőlük eredeztetett veszélyek, kollektív tulajdonságaikról való képzelmek formájában - legtöbbször szedett-vedett, kölcsönvett, egyik kultúrából a másikba könnyen vándorló és gyökeret eresztő, legtöbbször egy kaptafára készült sztereotipikus ideológiai szövegekből állnak össze. Társadalmi hatékonyságuk nem tartalmuktól függ, hanem a funkciójukra való társadalmi igénytől. Márpedig ezt a funkciót voltaképpen bármely - mégoly sablonos és a zsidók valóságos szerepétől elrugaszkodott - ellenségkép be tudja tölteni, mihelyt bizonyos ideológiai befektetések tárgyává lesz. Különösen igaz ez akkor, amikor határokat átívelő mozgalmak tűzik ki az antiszemita jelszavakat zászlójukra, mint ahogy ez az 1873-as tőzsdekrach után Közép- és Nyugat-Európa egyes államaiban történt. Ilyen helyzetben az antiszemita sziréneknek a "fejlett Nyugatról" jövő és példaértékűnek minősíthető hívása számottevő többletlegitimációt biztosított a közép-kelet-európai (román, magyar, osztrák) antiszemita agitációnak. Az ilyenfajta többletlegitimáció elérésének záloga viszont a zsidóellenes diskurzus érvrendszerének folytonos és mintegy nemzetközi összehangolása.
Másrészt, történelmileg, a zsidóellenes előítélet-rendszer mindig előzményekre hivatkozik, melyek legitimációs szerepe nem kevésbé erős. Határesetben elégséges ahhoz, hogy mindenfajta zsidóellenes erőszakot igazoljon. A keresztény világ ideológiai háztartásában az antiszemitizmus természetes alapozást nyert a katolikus egyház (majd a legtöbb protestáns felekezet) immár közel kétezer éves antijudaista teológiájában és sokhelyütt a legutóbbi időkig elnyúló politikai gyakorlatában. Ezekre itt nem térek ki. Sommásan meg lehet azonban állapítani, hogy a keresztény hagyomány e téren legalább három szinten biztosított keretfeltételt a politikai antiszemitizmus térnyeréséhez, konkrétan a modernkori zsidóüldözések véghezviteléhez.
Először is a keresztény hagyomány abszolutizálta Európában azt az eszmét, amelyet később a nácik árja-zsidó szembenállásnak hívtak. Ennek a koncepciónak rasszista, biológiai jellegű naturalizálása ugyan ellentmondott a keresztény univerzalizmus elvének, amely szerint a keresztségben mindenki egyenlő, ez a folyamat mégis már korán elkezdődött egyes keresztény államokban. Így az állami tisztségviselők "vértisztaságának" vizsgálata Spanyolországban és Portugáliában már a zsidók XV. század végi kiűzetése után általános gyakorlattá vált. Egyébként az "árjaságot" a "fajtudományukra" büszke nácik is kizárólag az érintettek felekezeti státusából és keresztény vallású felmenőik számából voltak képesek megállapítani. A zsidóság "faji" definíciója így nem más, mint a vallási definíció egyszerű lefordítása biológiai nyelvre. A keresztény egyházak gyakorlata egyébként, igaz teológiai alapelveikkel szöges ellentétben, gyakran fenntartotta - keresztség, sőt akár papi méltóság ide vagy oda - a "betért zsidók" megkülönböztetését a "született keresztényektől". Mint ismeretes, ezt a megkülönböztetést, amely még a legutóbbi időkben is elhangozhatott magyarországi főpap szájából, annak idején (a zsidótörvények hatályossága alatt) Sik Sándornak, a piarista rend későbbi tartományfőnökének is értésére adták egyes rendtársai. A szembenállás naturalizálása tehát az egyházi gyakorlatban hic et nunc esetenként még tovább folyik.
Másodszor, egyes keresztény egyházak, köztük a többségi katolicizmus Magyarországon - itt nem részletezhetően sajátos, történelmileg kialakult hatalmi helyzete és a politikai mezőben elfoglalt pozíciói folytán - már korán a politikai antiszemitizmus szekértolójává, olykor inspirátorává vált. Az 1875 után megszülető és átmenetileg még a parlamenti választásokon is sikereket elkönyvelő antiszemita párt támogatói között az alsópapság szerepére a kutatás rendre rámutat. Az 1895-ben alakuló katolikus néppárt részben átvette, részben továbbfejlesztette az akkora már kimúlt antiszemita párt érvrendszerét. A klérus - kivételektől eltekintve - messzemenően pártolta 1919 után a "keresztény kurzust", éppúgy, mint ahogy később a főrendiházban székelő egyházfők a zsidótörvényeket pártolóan megszavazták, illetve a zsidóellenes rendelkezéseket támogatták. Kritikájuk kimerült abban, hogy szóban védelmezték "betért" híveiket. Az 1941-es, harmadik (a "fajgyalázásra" vonatkozó) zsidótörvény kivételével az összes diszkriminatív rendelkezést - fenntartásokkal ugyan, de - elfogadták. Még a három nagyobb történelmi egyháznak a deportálások ellen 1944 júniusában megszövegezett, de végül kihirdetésre sem kerülő post festum tiltakozó körlevele is antiszemita felhangú, és a zsidók "bűneit" emlegeti, e tekintetben a náci kurzussal majdnem teljes összhangban.
Harmadszor, a kereszténység történelmi hagyománya magának a zsidóüldözés gyakorlatának a lehetőségét is képes volt objektív módon naturalizálni. A keresztesek vérengzései a XI. század legvége óta, később az inkvizíció szörnyűségei a judaizálással gyanúsított "újkeresztényekkel" - a kényszer-betért zsidókkal - szemben, a Közép- és Nyugat-Európában oly gyakori, atrocitásokat kiváltó hatósági kiűzetések a késő középkorban és az újkor kezdetén (XIV-XVII. század), a Talmud gyakori elégetése, a helyenként sokszor tömeggyilkossággal járó "spontán" zsidóellenes hajszák, a számos áldozatot követelő, "koncepciós" vérvádperek stb. kevés kivételtől eltekintve vagy egyházi tekintélyek áldásával, vagy rájuk hivatkozással történtek. Ez a hagyomány nemcsak azt a nézetet segítette kialakulni, hogy a zsidókat a keresztény világban mintegy normális üldözni, hanem az üldözés technikai módozataihoz is történelmileg jól kipróbált támpontokat szolgáltatott. A nácik kedvtelve hánytak máglyára nemkívánatos, mert "zsidó szellemű" könyveket, gyújtottak fel zsinagógákat a Kristallnacht előtt és alatt, majd égettek fel zsidó munkaszolgálatosokkal vagy deportáltakkal teli épületeket, nem beszélve Auschwitz krematóriumairól - az emberirtást közvetlenül igazoló ideológiától és a pusztítástechnika fejlettségi szintjétől eltekintve pontosan úgy, mintha ezt a keresztény egyházak - és közöttük is elsősorban a katolikus egyház - sok évszázados, gyakran véres antijudaista gyakorlatából vették volna át.
A keresztény antijudaizmus történelmi referenciái olyan átható erejűek, hogy lehetetlen tőlük függetlenül értelmezni a modernkori szekularizált politikai antiszemitizmus erőszakrendszerét. Hozzájárult ehhez az is, hogy maguk a nácik is - még inkább a náluk sokkal kevésbé "elvilágiasodott" (vagy elpogányosodott) horvát, magyar, román vagy szlovák tanítványaik - például a reverendás szlovák fasiszta bábállamfő, vagy nálunk a nyilas "nemzetvezető" - kifejezetten hivatkoztak erre a "keresztény legitimitásra". Az "árjásítás" már a náci típusú rezsimek uralomra jutása előtt is mindenütt a kereszténység, vagy legalábbis az úgynevezett "keresztények" védelmének égisze alatt folyt, és ismeretes, hogy ez ellen - legalábbis Közép-Kelet-Európában - intézményesen egyik nagyobb keresztény egyház sem emelt szót. Az összefüggés tehát történelmi tény, akkor is, ha ezt az egyházak mai vezetőinek már semmiképp sem lehet felróni. A tény fel- és elismerése viszont az érintett egyházak önismeretéhez és a zsidó-keresztény viszony tisztázásához feltétlenül hozzátartozik.
A nemzetállam is egy ideológiai konstrukció, egy a modern társadalmak szervezését megalapozó képzetrendszer, melynek funkcióit az itt tárgyalt kérdésnek megfelelően, bizonyos leegyszerűsítések árán néhány pontban össze lehet foglalni.
Mindenekelőtt egy társadalom egészét integráló, egységesítő elvről van szó a deklarált népszuverenitás és az elvi jellegű állampolgári egyenlőség alapján.
Ez utóbbit azért nevezem elvi jellegűnek, mert sok szempontból, amelyeket pedig már a francia forradalom ideológusai kijelöltek a modern jogállamra érvényes általános "emberi és állampolgári jogok" vonatkozásában, sohasem valósult meg. A képviseleti demokráciák legtöbbje legalább a XIX. század közepéig vagy második feléig vagyoni vagy műveltségi szinthez kötötte például a választójogot, amelynek kiterjesztése nőkre csak a huszadik században valósult meg. A politikai egyenlőség elve mégsem volt teljesen fiktív. A három hatalmi ág - a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás - elválasztása és különösen az igazságszolgáltatás függetlensége minden állampolgár védelméhez hozzájárult. A politikai képviseleti rendszer - bár sokáig mindössze a lakosság egy töredéke volt választójoggal felruházva (Magyarországon 1918-ig nem több mint a felnőtt férfiak 6-7 százaléka) - a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat a merev rendi viszonyoktól idegen, új, konkurenciális elvek szerint osztotta szét. A képviseleti jelleg tehát már a nemzetállam kezdeteitől fogva a feudális berendezkedéssel összehasonlítva ténylegesen új típusú legitimációt biztosított az államhatalomnak, melyben elvileg minden polgárnak, ha nem más, legalább esélyei támadtak a részesedésre.
Éppen ezek az elvként elfogadott egyenlő politikai részvételi esélyek vetették fel a nemzetállam-építés kezdeti szakaszaiban a zsidóság problémáját, hiszen ennek társadalmi definíciója annakelőtte egyrészt éppen egyedi típusú jogfosztottságon, kirekesztett pária-státuson, másrészt a sajátos, közvetítő jellegű gazdasági szerepkörön, harmadrészt a rendi társadalmon kívüli hitközségi szervezettségen nyugodott. Márpedig az ilyenértelmű "társadalmon kívüliség" mindenütt többszörös, egymást hol kiegészítő, hol módosító, esetenként megcáfoló fantazma-rendszer kialakulásához vezetett a zsidókkal kapcsolatban. Ebben hol a zsidók gyengesége, az erőszakkal szembeni passzivitása, "gyávasága" került hangsúlyozásra, hol pedig - és ez volt a gyakoribb - ennek ellenkezője, legalább kétfajta tematizálásban: vagy a zsidók rejtett erőforrásait, gazdagságát, és ennek a nemzsidó társadalomra nézve való veszélyességét emelték ki, vagy pedig azt, hogy a zsidó hitközségi háló és az ezt megalapozó "zsidó szolidaritás" "államot képez az államban", és mint ilyen a keresztény népesség és az állammal szembeni ellenséges hatalom forrása.
Mind a paraszti, mind a nemesi körök hajlottak arra, hogy bizalmatlanul kezeljék a tőlük idegen gazdasági szerepkörök betöltőit. A pénzzel bánó, kereskedő rétegek negatív megítélése Közép- és Kelet-Európában annál általánosabb volt, hogy ezek legtöbbször etnikai idegenek - örmények, görögök, románok és a XIX. századtól mindinkább zsidók - voltak. A zsidót nemcsak azért lehetett csalónak tekinteni, mert mint közvetítő elem fekvő vagyon híján forgótőkével rendelkezett, pénzt kezelt egy pénzszegény gazdaságban, hanem azért is, mert kívülálló, idegen, másvallású és így feltehetőleg "rossz erkölcsű" is volt. A veszélyesség képzelmeit a társadalmi távolság szülte elsősorban. Ugyanez azonban felerősíthette a zsidókkal szembeni politikai bizalmatlanságot is. A zsidókat szervezeti, hitközségi különállásuk, és az ennek is tulajdonított "összetartásuk", különös, a keresztény társadalommal feltehetően ellenséges jellegű csoportszolidaritásuk szintén veszélyesnek minősítette. A rossz erkölcsiség, a politikai megbízhatatlanság, az államhűség hiánya, a pártállásra, sőt "összeesküvésre" való hajlam a XVIII. század vége óta a zsidók polgárosításáról szóló vita állandó toposzai egész Európában.
Mindezért a zsidók politikai integrációjának terve már eleve problematikusnak tűnt még az aufklérista ideológusok szemében is. Így a korábbi szokásjog és a népszuverenitás elve közötti törést elkerülendő, a nemzetállam-építés korai szervezői hajlamosak voltak a zsidókkal mintegy kivételt tenni, és továbbra is kirekeszteni őket a politikai jogokból. Ez átmenetileg még a francia forradalom szellemi vezérkarára is érvényes volt, hiszen náluk is erős volt kezdetben az ellenállás a zsidók feltétel nélküli jogi "polgárosításával" szemben. Így aztán az a javaslat, hogy az "idegen" nyelvűnek és erkölcsűnek tekintett elzászi és lotaringiai zsidókra is terjesszék ki a polgárjogokat, szenvedélyes vitákat eredményezett annak ellenére, hogy a délvidéki, valamint a helyi társadalomba messzemenően integrálódott "portugál" zsidók emancipációját a forradalmi nemzetgyűlés már 1790 januárjában megszavazta. Ennek következtében csak 1791. szeptember végén, majd kétéves késéssel fogadták el a javaslatot. A zsidók beemelése a politikai alanyok körébe mindenütt a nemzetállam-építésnek már előrehaladott stádiumában, csak más jogfosztott csoportok - például a jobbágyság - emancipációja után következett be. Romániában - mint látni fogjuk - a modern nemzetállam 1866-ban elfogadott alkotmányának hírhedt és Európában egyedülálló hetedik, "keresztény cikkelye" a zsidókat - egyéni kivételektől eltekintve - mint "idegen állam védelme nélküli idegeneket" több mint fél évszázadon keresztül kirekesztette az elemi állampolgári jogok gyakorlásából. Ha ezt történelmi határhelyzetnek is minősítjük, minden nemzetállamban megfigyelhetők fenntartások a zsidókra való jogkiterjesztéssel szemben.
A fenntartásoknak azonban volt egy másik forrása is. A nemzetállam koncepciójában nagy súllyal szerepel a politikai mellett a szimbolikus integráció is, amely két pilléren nyugszik. Az egyik a leendő polgárok meglévő, objektív adottságnak tekintett és mint ilyen "naturalizált" szimbolikus közösségére történő hivatkozás. Ilyen szimbolikus közös elem esetenként a nyelv, a vallás, a múlt vagy a történelmi emlékezet hasonlósága, az érintettek leszármazásbeli közössége ("vérközösség"), a lakhelyi folytonosság ("ősi föld") stb. A másik ennek a végső soron önkényesen konstruált közösség-fogalomnak (hiszen a nyelvi, felekezeti, leszármazásbeli stb. határokat a nemzet tagjai és a kívülállók között mindig másutt is meg lehetett volna és meg lehetne húzni!) abszolút értékké avatása, az általa kialakított "mi-tudat" szentesítése, képviselete egy sor nemzeti szimbólumhordozó gyakorlat vagy intézmény által, rendszeres és rituális megerősítése vagy objektivációja: himnuszéneklés, zászlólengetés, erre kijelölt szépirodalmi, képzőművészeti vagy zenei művek kötelező ismerete, nemzeti zarándok- és emlékhelyek látogatása, iskolahálózat, nemzeti színház, nemzeti múzeum és tudományos akadémia. A szentesítés a tulajdonképpeni ideológiai konstrukció önkényességét hivatott utólag legitimálni.
Ez az önkényes jelleg azonban tulajdonképp sohasem volt teljes. A nemzeti ideológia elemei függenek az ideológiát kitermelő elitek - Közép-Európában általában a nemességnek a politikai modernizáció iránt elkötelezett egyes frakciói - érdekeitől, társadalmi kapcsolathálójától, klientúrájától, történelmi hagyományaitól. Így a polgári jogkiterjesztés Magyarországon is legelőször a nemesség tényleges gazdasági partnereit - a városi polgárságot - vagy segédszemélyzetét - a jobbágyságot - érintette, a szimbolikus integráció pedig elsősorban azokat, akiket a nemesség többségével közös kultúra - nyelv, vallás, antropológiai szokásrend, helybenlakásbeli folytonosság stb. - fűzött össze. A szimbolikus integráció elkerülhetetlenül nehézségekbe ütközött azoknál a csoportoknál, melyek - éppen az adott nemzetállam-koncepció szimbolikus hivatkozási forrásainak szempontjából - távol álltak az uralkodó elittől (pl. más nyelvet beszéltek, idegen, "külön" történelmi tudattal, adott esetben csoportsajátos intézményrendszerrel - iskola, egyházszervezet - bírtak) vagy pedig más, idegen, esetleg konkurens nemzetállam-koncepció hatása alatt álltak. Az előbbire elsősorban az erdélyi szászok, az utóbbira főképp a románok, a szerbek vagy a szlovákok egy része nyújtottak példát Magyarországon a hosszú XIX. század folyamán.
A soknemzetiségű Magyarországon a nemzetállam kulturális homogenizációs programjának megvalósíthatósága már eleve sokkal nehezebb volt, mint másutt. Ez sokkal nagyobb mértékű intézményes erőszakot követelt, illetve sikerének esélyei gyengébbek voltak. Így elkerülhetetlen volt, hogy a magyar politikai vezetőréteg, amikor ez hatalmában állt, erőszakkal kísérelje meg a homogenizáció stratégiai lépéseinek véghezvitelét. Első lépésként a magyar nyelvet államnyelvi státussal ruházták fel (1843). Az államnyelv a nemzetállam európai modelljében mindenütt fontos tartozéknak minősült. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy míg másutt a többségi nyelv egy kiemelt dialektusát vagy dialektusait emelték az iskolarendszer, a jogszolgáltatás és az egész adminisztráció által szentesített piedesztálra, nálunk egy kisebbségi idiómát, melyet a reformkorban az ország lakosságának alig kétötöde beszélt anyanyelvként. Az erőszakos nyelvi asszimiláció tehát nálunk már a nemzetállam építésének kezdetén központi politikai kérdéssé vált, és visszatekintve, már eleve kudarcra volt ítélve. Mi köze azonban ennek a példának a zsidósághoz?
Míg a polgári integráció célcsoportjai közül a zsidóság számított a legidegenebbnek a helyi allogének vagy "idegenek" között, addig helyzete a nyelvi és kulturális "asszimilálhatóság" szempontjából talán a legelőnyösebbnek volt tekinthető. Ez a paradoxon állt elő a politikai modernizáció elején - csakúgy, mint Európában mindenütt másutt - nálunk is.
A zsidóság, tudjuk, nemcsak nyelvében és szokásrendi kultúrájában volt idegen, de - és ez minden szekularizáción inneni társadalomban nagy súllyal esett a latba - vallásában is, továbbá a rendiségen kívüli pária-státusával és sajátos gazdasági rétegezettségével is. Evvel mind a parasztságon, mind a földbirtokos osztályon, mind a városi joggal bíró patrícius vagy céhes polgárságon, mind a szolgáltató honorácior értelmiségen kívül, sőt gyakran velük szemben jutott hely számára a társadalmi erőtérben. A zsidóság és más csoportok között kialakult objektivált társadalmi távolságot az antijudaista ördögkép, a zsidókra vonatkozó, hagyományos félelmekre és fantazmákra épített hiedelemrendszer is növelte. A zsidók szimbolikus integrációja a nemzetállamba mindenütt sokkal nehezebbnek, sőt sokak számára egyenesen kilátástalannak, és ezért gyakran a nemzetállam homogenizációs célkitűzéseinek siker-esélyei szempontjából nemkívánatosnak is tűnt.
Ugyanakkor pedig a gyakorlatban még a polgárosítási folyamat kezdete előtt valamelyest mindenütt megkezdődött a zsidóság nyelvi-kulturális asszimilációja. Ami a nyelvet illeti, a zsidókat az egyszerű kereskedelmi szükség is a nyelvváltás vagy legalább a többnyelvűség felé hajtotta. Ennek több előzetes feltétele volt. Egyrészt a zsidóság szellemi egységéhez a mindennapi használatra szánt nyelv sohasem volt fontos. Ezt a rituális funkciójú héber biztosította. A zsidók világszerte igencsak különböző nyelveket tartottak sajátjuknak. Kelet-Európában a jiddist, Dél-Európában a ladinót vagy a judezmot-t, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten arab dialektusokat. Így például a pusztán közhasznú zsargonnak tekintett jiddist a zsidó identitás fenntartása szempontjából egészen a XIX. század legvégéig és a zsidó nacionalizmus mozgalmainak erőre jutásáig egyáltalán nem illette meg használóik szemében az egyéb "nemzeti nyelvekhez" hasonlítható, és "nemzeti érzelmekkel" túlfűtött, szentesített státusz. Ugyanakkor a többnyelvűség a szokásrend és a hagyományos tudás állandó részét képezte. A vallásgyakorlás a héber írástudáshoz kötődött - akárcsak a keresztény papságnál a latinhoz, avval a különbséggel, hogy ezt minden felnőtt férfitől megkövetelték egy bizonyos szinten -, míg a gyakorlati életben az így szentesített nyelv használata jórészt (bár nem mindig és mindenütt) tilos volt. A zsidóság asszimilációjának voltaképpen elsősorban vagy csak a vallás terén voltak a szekularizációs folyamat felfutása előtt meghaladhatatlan gátjai. Amikor azonban az egyházak és az állam fokozatos elválasztásával, a világiasodás előrehaladásával a vallásosság közösségteremtő és a csoportokat egymástól elhatároló szerepe meggyengült, a csoportközi távolságnak ez az eleme is vesztett korábbi erejéből.
Ha tehát a nemzetállam-építés folyamatában az eliteknek a zsidósághoz - ezekhez a "többinél idegenebb" idegenekhez - fűződő kapcsolatát mindenütt súlyos fenntartások jellemezték és konfliktusok kisérték, ez nem a zsidóság asszimilációs készségétől függött, amely tulajdonképpen lényegesen jobb volt, mint a legtöbb, a nemzeti elit nézőpontjából allogén csoporté. Az, hogy ez az asszimilációs potenciál mennyire valósult meg, és hogy a zsidóságot milyen mértékben és formák között integrálták a nemzetállamba vagy rekesztették ki abból, azoknak az érdekviszonyoknak történelmileg nem kevéssé változó függvényeként lehet értelmezni, melyek a politikailag hegemón elitcsoportokat a zsidósághoz kötötték. Erre nézve kísérlek meg itt, igen sommásan, néhány közép-európai példát felvázolni.
Románia
Nemcsak azért érdemes a román példával kezdeni - és a magyarral szembeállítani -, mert ebben a két országban a nemzetállami fejlődést kísérő zsidópolitika egymással ellentétes volt, hanem azért is, mert mindkettő a kirekesztés, illetve a befogadás határesetének tekinthető a régióban.
A két román fejedelemség vezető elitje az 1859-ben végrehajtott egyesítés előtt tulajdonképpen nem volt zsidóellenes. A XVIII. századi és XIX. század elejei lengyel zsidók bevándorlását a moldvai fejedelmek kifejezetten pártolták a városok és a városi gazdasági funkciók megerősítése végett. A kisszámú, szefárd eredetű havasalföldi zsidóság szintén nagyobb ellenállás nélkül épült be Bukarest és néhány nagyobb település társadalmába. Az 1848-as forradalmi mozgalmakban zsidók is részt vettek és a reformtervek között a zsidó emancipáció is szerepelt.
A román elit magatartása az egységes állam megalakulása után, főképp az első fejedelem, Cuza bukását (1866) követő időszakban változott meg radikálisan. A zsidóellenes konszenzus kialakulása, mely ezekben az években követhető nyomon, ezután legalább fél évszázadra, de sok szempontból azután is, máig ható érvénnyel meghatározta az egymást váltogató politikai vezetőrétegek lényegében változatlan zsidópolitikáját, melynek főbb elemei (igen merészen) néhány pontban összegezhetők. A zsidók idegenek, a nemzetállamba nem integrálhatók, integrálásuk nem is kívánatos. Jelenlétüket feltételekhez és megszorításokhoz kell kötni (melyeket fokozatosan érvényesítettek is) - külön adókhoz, kitiltásukhoz a falvakból, gazdasági korlátozásokhoz, az államhivatalból, sőt egyes államilag szabályozott szabadfoglalkozásból (így az ügyvédségből) való többé-kevésbé teljes kirekesztéshez, elemi iskolai numerus clausushoz (a közületi iskolákban) stb. A "nemzeti ideológia" és így minden párt programja, amely erre hivatkozik, zsidóellenes. Egyöntetűen szorgalmazzák, alkalom adtán támogatják a zsidók eltávolítását az országból.
A konszenzuális zsidóellenesség Romániában az egész politikai és szellemi életet áthatotta. A kutatók nem az önjelölt, prominens antiszemitákat szokták felemlíteni, mint egyebütt, hanem azokat a személyiségeket, akik kivételesen nem voltak azok - így a drámaíró Caragialet vagy a politikus Maiorescut. Ennek az egyetértésnek leglényegesebb következménye az volt, hogy a liberális belga alkotmányt másoló román parlamenti rendszer egészen az első világháború végéig ellenállt a zsidó emancipáció kimondásának annak ellenére, hogy ezt a független román állam létét garantáló nagyhatalmak kezdettől fogva (az 1878-as berlini kongresszus óta) követelték. Amikor azonban az 1919 után megnagyobbodott országban, melynek zsidó népessége is megsokszorozódott Besszarábia, Erdély, Bánát és Bukovina bekebelezésével, végül az 1923-as alkotmány formális polgárjogokat biztosított a helyi zsidóságnak, egyben a fasizálódás folyamata is kezdetét vette. Ez az 1941-1943 közötti háborús években valóságos "belső népirtáshoz" vezetett a meghódított Nyeszteren túli területekre való gyilkos deportálások és tömegirtó pogromok formájában.
A román nemzetállamra jellemző "strukturális antiszemitizmus" keretfeltételeire csak utalni lehet itt. Kialakulásában szerepet játszott az, hogy 1918 előtt az uralkodó elit által megfelelően kialakított kritériumok értelmében a népesség etnikailag, vallásilag és nyelvileg nagyjából egységesként volt definiálható, a legnagyobb kulturális kisebbséget éppen a zsidók alkották. Ugyanez vonatkozott az elitcsoportokra is. A nemzetállam szimbolikus homogeneitásának eszménye szempontjából tehát a zsidók képezték legkirívóbban az "idegen" elemet. Gazdaságilag a zsidók leginkább az etnikailag autochton kereskedőréteg konkurensei voltak. 1918 előtt a zsidóság számaránya összességében nem volt magas (igaz, hogy ezt az 1880 után tömegessé váló állandó kivándorlás is befolyásolta), ezért jogfosztottsága helyi szövetséges rétegek híján nem váltott ki súlyosabb társadalmi konfliktust. Ugyanakkor egyes moldvai városokban népességi súlyuk látványos volt, számarányuk magasabb, mint egyebütt Közép-Kelet-Európában. Ezért az országos méretekben terjesztett ideológiai fantazmáknak nem volt nehéz a zsidókról mint a városokat elözönlő idegenekről, a románság elnyomóiról, kereskedelmi kiszipolyozóiról helyileg kialakított bűnbak-előképeket találni. Mindezt a nemzetállam-építés kezdetén ideológiailag alátámasztotta az elitekben oly pregnánsan meglévő xenofób politikai kultúra, amely a múltbeli külső elnyomó hatalmak ellen (oroszok, oszmánok) éppúgy irányult, mint a veszélyes szomszédok (magyarok, bolgárok) és a belső ellenség (zsidók, cigányok) ellen.
Ebben az összefüggésben azonban - talán a látszat ellenére - az ortodox kereszténységre mint "nemzeti egyházra" való hivatkozás csak kiegészítő szerepet játszhatott, hiszen másutt a Balkánon (pl. Bulgáriában, Görögországban vagy Szerbiában) az ortodoxia számottevően nem járult hozzá hasonlóan militáns politikai antiszemitizmus kifejlődéséhez.
Magyarország
A magyar helyzet közismert alapadottságai között említésre méltó itt az antijudaizmus történelmi hagyományának gyengesége, az ország túlnyomóan soknemzetiségű, illetve allogén - azaz nem magyar - jellege, a felekezeti megosztottság és ezen belül a népesség negyedrészét kitevő protestáns egyházak (különösen a kálvinizmus - mint "magyar egyház") társadalmi tekintélye, egy erős, magát a parlamenti rendszer kialakulása után is politikailag "birtokon belülinek" tudó nemesség, valamint a visszásnak ítélt nemzeti függőség Ausztriától. Ebben a felállásban a nemzetállami reformokat szorgalmazó, de csak egy etnikai kisebbséget képviselő nemesi elitnek a felvállalt politikai erőszakon túl szövetségesekre is szüksége volt a függetlenség kivívásához, a gazdasági modernizáció véghezviteléhez és a nemzetállam szimbolikus integrációja érdekében. Ezeket majdnem kizárólag a németség és a szlovákok egyes elemeiben (az északi lutheránus cipszerekben, szlovák nemességben valamint más, főképp a budapesti szlovákságban, a katolikus svábságban) és a zsidóságban találta meg, mivel az egyéb nemzetiségi csoportok legtöbbjének (ez alól talán csak a csekélyszámú örménység kivétel) más irányú nemzetállami elkötelezettségei voltak. Az ebben a szükséghelyzetben politikai aduvá váló zsidóság megnyerése - a magam gyártotta (és sokszor kritizált) kifejezéssel élve - egy asszimilációs társadalmi szerződés keretei közt zajlott. Eszerint a zsidóságtól nyelvi és kulturális azonosulást vártak el (közvetlenül azért is, hogy a hivatalosan magyar ajkúak a népességben többségre juthassanak) és a nemzeti függetlenségi tábor politikai támogatását, míg cserében szabad vallásgyakorlatot és maximális védelmet ajánlottak fel a zsidóellenesség támadásaival szemben, a kinyíló konkurenciális piacokon szabad gazdasági-szakmai érvényesülést, állami támogatást az iparosítási program végrehajtására, a modernizációt szolgáló intézményrendszeren keresztül (iskolák, egyetemek) szabad "mobilitási tőkeszerzést", ezen kívül bizonyos mértékű integrálódási lehetőséget -például az 1895 óta törvényesített vegyes házasságok révén - az új "úri" középosztályban.
Az asszimilációs társadalmi szerződés mindent egybevéve 1918-ig jól működött, mert elvárásait mindkét oldalon teljesítették. Az 1919 utáni elitcsere következtében azonban az államhatalom fokozatosan felmondta a szerződést. Ha az 1920-as egyetemi numerus clausustól talán nem is vezetett egyenes út az 1938-as zsidótörvényig, majd ettől az 1944-es népirtásig - melyet, ugyan német katonai megszállás alatt, de a magyar államgépezet készített elő és hajtott végre a haláltáborokba irányuló deportálásokig és a védtelen munkaszolgálatosok jórészének legyilkolásáig -, meg lehet állapítani, hogy a folyamatot (tudniillik, hogy zsidókat hatósági igazolással szabadon lehet mészárolni) az 1919-es fehérterror indította el, nemcsak szimbolikus értelemben. Talán az 1989-es fordulat után újraformálódó "nemzeti történelmi emlékezet" hiányosságaira is utal az a tény, hogy jelen dolgozat szóbeli változata Pannonhalmán egy olyan teremben hangozhatott el, amelyet egyetlen arckép díszített, a numerus clausus és az 1939-es második zsidótörvény - egyébként közismert történelmi érdemekkel rendelkező - szerzőjéé.
Szlovákia
A szlovák független állam, mint ismeretes, az első csehszlovák köztársaságból, ennek 1939-ben történt feldarabolásával náci bábállamként keletkezett. Maga a szlovák nemzeti mozgalom kezdettől fogva egy xenofób és mélységesen antiszemita politikai kultúra szülöttje. Ennek azonban - román megfelelőjétől eltérően - nemcsak képzelt, felnagyított vagy "kivetített", hanem valóságos történelmi indokai is voltak, hiszen egy 1919-ig - sőt sok érintett szemében ezután is - gyarmati helyzetűnek tekinthető etnikai csoport kényszerhelyzetét voltak hivatva kifejezni.
A XIX. századbeli magyar nemzetállami impériumon belül kialakult gyarmati helyzet
ismérvei között érdemes külön kiemelni, hogy a szlovák nemzeti mozgalom kezdettől
fogva súlyos "káderhiányban" szenvedett. Természetes vezetőrétege,
a helyi nemesség, már a 18. században jórészt messzemenően elmagyarosodott,
illetve - amennyiben megtartotta anyanyelvét - legalább politikailag a magyar
nemzetállam hívévé vált. A nacionalista elit így a honorácior kisértelmiségből
(tanítókból, tanárokból stb.) és az alsópapságból rekrutálódott, mely a mozgalomban
való részvétellel saját társadalmilag alárendelt helyzetén is javítani igyekezett.
Márpedig az elnyomásként átélt alárendeltség értelmezéséhez nem nagyon kellett
bűnbakokat keresni. Erre a szerepre bőven rászolgált a magyar vagy elmagyarosodott
földbirtokos nemesség, a német agrárpolgár patrícius osztály, a nem kisrészt
zsidó újbirtokos réteg (mely - földreform híján - a helyi parasztságot nem engedte
kiemelkedni szegénységéből), valamint a magyar állami adminisztráció, amely
rendre megakadályozta a nemzetiségi intézményrendszer megerősödését. Ne felejtsük
el, hogy a nagyobb nemzeti kisebbségek között egyedül a szlovákok csekély gimnáziumi
hálózatát számolták fel rendeletileg már 1874-ben. A szlovákság nacionalista
szemmel tragikus sorsát mi sem bizonyítja jobban, hogy maga a történelmi emlékezet
is majdnem kizárólag idegen elemekkel kénytelen szembesülni. Szlovákiában az
elitkultúra majdnem minden objektivációja (városok, kastélyok, művészi alkotások
stb.), amely másutt a nacionalista "szentesítés" oly fontos folyományának
tárgya lehetett volna, idegenekhez kötődött. Ez is súlyosan sértette a nemzetépítő
elit önérzetét.
Ebben a helyzetben a zsidóság helyi történelmi szerepe legalább három szempontból
tűnhetett sérelmesnek. Egyrészt mint a gyenge, tőkeszegény és nehezen izmosodó
nemzeti vállalkozó réteg domináns konkurense. Másrészt mint a magyar asszimiláció
szlovák nemzeti szempontból egyértelműen negatív modellje és ennek (a neofita
kompenzáció révén) még a honos magyarságnál is türelmetlenebb és sovénebb szálláscsinálója.
Végül, mint felekezeti ellenség, amelynek "idegen", "krisztusölő",
"rosszerkölcsű" stb. sztereotip jellemzőit a jórészt klerikus státusú
(katolikus és evangélikus) nacionalista vezetőréteg a régi keresztény antijudaizmus
hagyományait felelevenítve politikai céljaihoz konstruált ellenségképében hatékonyan
felhasználhatott. Így a szlovák nemzeti mozgalom xenofób világképében a magyarok,
a németek majd (a köztársaság alatt) a csehek gyűlölete mellett a radikális
antiszemitizmus is előkelő helyet nyert.
Talán ennek tudható be, hogy ez a (legalábbis a csehektől) "független" csatlósállam nemcsak sietve küldte a zsidókat haláltáborokba, de Szlovákia volt az egyetlen olyan állam, mely kész volt minden deportáltért még fejpénzt is fizetni a Harmadik Birodalomnak. Mint ismeretes, a szlovák parlament egyhangúlag voksolt a deportálások megindítása mellett - a magyar kisebbséget képviselő, boldogemlékű és tragikus sorsú Esterházy János gróf egyetlen ellenszavazatával szemben.
Csehország
A cseh fejlődésben két szakaszt kell megkülönböztetni. A cseh nemzeti mozgalmak XIX. és XX. századi zsidópolitikájá egymással szemben áll.
A XIX. században a nemzeti mozgalmak (leegyszerűsítve a mérsékeltebb "régi" és a radikálisabb "újcseh" mozgalom) kétfrontos harcra voltak kényszerítve egyrészt a belső ellenség ellen, melyet a német vagy elnémetesedett és a németséggel helyileg sokszor politikai szövetségben álló zsidóság képviselt, másrészt a bécsi kormány által megjelenített külső ellenség ellen. Ehhez járult a század utolsó negyedében a magyar vezetőréteg befolyása elleni harc, hiszen ez akadályozta meg, hogy a kettős monarchia hármas központú, trialista államalakzattá alakuljon át Csehországnak Magyarországéhoz hasonló belső függetlensége révén. Ebben a felállásban érthető a cseh nemzeti mozgalom többé-kevésbé radikális zsidóellenessége, hiszen a zsidóság mind Csehországban magában, mind Magyarországon és Bécsben a kettős monarchia addigi berendezkedésének támogatói között sorakozott fel. Paradox módon a cseh nacionalisták éppen a század végén rendezték meg leglátványosabb antiszemita tüntetéseiket, amikor a helyi politika és a gazdasági-társadalmi egyenjogúsítás terén erőfeszítéseiket már mondhatni teljes siker koronázta.
A cseh nemzeti mozgalom még politikai téren is annyira sikeres volt ugyanis, hogy a cseh többségű városok adminisztrációját a század közepe óta (Prágáét már az 1860-as évektől) fokozatosan átvette és a tartományi kormányzásban is döntő hatalomhoz jutott. Ugyanakkor látványos sikereket könyvelhetett el mind a nemzeti mozgalmak szimbólumrendszerének, mind az elitcsoportok újratermelésében perdöntő közép- és felsőoktatás nemzetesítésében is. A német világ legelső egyetemének számító Károly-egyetemet már 1883-ban kettéosztották, és ezután a cseh egyetem növekedési üteme rendre meghaladta a németét. Párhuzamosan többségivé vált az országban a cseh gimnáziumi hálózat és sorra alakultak újabb csehnyelvű felsőoktatási intézmények. Ennek megfelelően a cseh népesség írásbeliségi és egyéb művelődési mutatói a századfordulóra elérték a helyi németnyelvűekét és a legmagasabb európai szinten helyezkedtek el. Ugyanakkor a cseh vállalkozó réteg tőkeerejével, szakmai kompetenciájával és piaci térhódításaival behozta korábban a német és zsidó polgársággal szemben meglévő hátrányait. A század végére a cseh nemzeti mozgalom "belső térhódítása" sikeresen lezártnak tekinthető az állami önállóság elnyerésén kívül, amely csak a Monarchia felbomlása következtében valósul meg.
Talán éppen a mozgalom sikere is magyarázza a cseh-zsidó közeledés felgyorsulását
a századvég óta és főképp a nyíltan zsidóbarát Masaryk elnökletével alakult
első köztársaság évtizedei alatt. Ha maga a cseh szellemi orientációt szorgalmazó
értelmiségi cseh zsidó mozgalom a múlt század közepén megindult, nagyobb eredmények
a cseh asszimiláció terén csak a századfordulón születtek, mikor például Prágában,
Kafka városában, már a zsidó népesség fele cseh anyanyelvűnek vallotta magát.
A helyi zsidók asszimilációja és a cseh nemzeti eszmékkel való azonosulása gyors
ütemben folytatódott ezek után, annak ellenére, hogy a zsidó középrétegek, melyek
többsége - mint másutt is - a városokban koncentrálódott, messzemenően megtartották
két vagy többnyelvűségüket. Még ha fiaik gyakran koptatták is a német egyetemek
padjait ezek után, legtöbbjük egyre kisebb fenntartással vette át a cseh polgárság
politikai céljait, mivel korábbi németnyelvű szövetségeseik leszármazottainak
egyre nagyobb csoportjai kerültek az 1880-as és 1890-es évek után az ausztriai
és a német birodalmi elit és az ottani egyetemi testületek által terjesztett
politikai antiszemitizmus hatása alá. Érthető, hogy 1933 után a náci nyomás
kivédését a cseh nemzetállam keretében csehek és zsidók már egyértelműen közös
ügyként élték meg és ennek elbukásával tragikus sorsuk a továbbiakban is összekötötte
őket.