Karsai László

Ellenállni a gonosznak

Zsidók és magyarok a Soá idején

Szilárd meggyőződésem, hogy az európai zsidó vészkorszak értékelésében a szakirodalomban és a publicisztikában az 1960-as évek eleje óta dúló viták hevessége csillapodhatna, ha sikerülne legalább azt tisztázni, hogy miben is áll a Soá egyedisége. Véleményem szerint klasszikus tanulmányában [1] Yehuda Bauer a definíció alapelemeit már rögzítette. A Soá egyedisége nem az áldozatok számában van, hatmilliónál jóval több ember esett áldozatul a sztálini vagy maói társadalom-átalakítási kísérletnek, több untermenschnek minősített lengyelt, ukránt, oroszt öltek meg a nácik és csatlósaik a második világháború idején az árják Lebensraumjáért vívott ideológiai háborúban. Nem is az alkalmazott technikában: mérgező gázokkal öltek szovjet hadifoglyokat és elmebetegeket is a nácik. A zsidók többségét, jóval több mint négymillió embert nem a haláltáborokban pusztítottak el. A zsidókat nem azért ölték meg, hogy meghódítsák országukat, hiszen ilyennel akkor még nem is rendelkeztek. Nem azért gyilkolták halomra őket, hogy elvegyék vagyonukat, eufemisztikusan "árjásításnak" nevezett, állami erőszakkal végrehajtott kirablásukat már 1941 nyaráig a gettókban és azokon kívül is elvégezték. Kevéssé meggyőzőek azok a - még a szakirodalomban is felbukkanó - érvek, melyek szerint Hitler háborús ellenfeleinek tekintette a zsidókat. Ha így lett volna, akkor elegendő lett volna a zsidó férfiakat koncentrációs táborba zárni, a gettókba zsúfolt, fegyvertelen nők, öregek és gyerekek nem veszélyeztették a német hadigépezetet. Illogikusnak tűnt az is, hogy a nácik még a zsidók munkaerejét sem használták föl, megölték a munkaképes zsidókat is, ahelyett, hogy dolgoztatták volna őket. A Soá "racionális" magyarázatainak közös hibája, hogy elfelejtkeznek arról: a világtörténelemben még soha nem fordult elő, hogy egy állam vezetői egy adott embercsoport valamennyi tagjának szisztematikus legyilkolására utasítást adtak volna. A zsidók számára nem volt menekvés. Ha nagyszüleik nem tértek át időben keresztény hitre, akkor a harmadik generáció valamennyi tagját is a halálra ítéltek közé sorolták a nácik. A középkorban, ha egy zsidó áttért, a vallási alapú antijudaizmusnak többé elvileg nem lehetett célpontja. Sztálin idején ha egy kulákcsemete, vagy nagypolgár gyermeke nagyon lelkes komszomolistának mutatta magát, esetleg megúszhatta a deportálást. A zsidók számára semmiféle lehetőség sem nyílott életük megmentésére. Jól értsük meg: azt, hogy itt világtörténelmi újdonságról van szó, nem értették meg a zsidók, legalább is döntő többségük egyszerűen nem volt hajlandó ezt fölfogni, de nem értették meg a kívülállók, a nem zsidók sem. Sok oka volt annak, hogy a zsidók nem álltak ellene tömegesen a náciknak és cinkosaiknak, de talán az egyik legfontosabb az volt, hogy nem ismerték föl, mire is készülnek gyilkosaik.

Természetesen minél több információ állt az emberek rendelkezésére a második világháború idején arról, hogy mi történik a zsidókkal a lengyelországi koncentrációs- és haláltáborokban, annál nehezebb volt nem elhinni, hogy a nácik valamennyi európai zsidó kiirtásán "munkálkodnak". 1944 tavaszán-nyarán Magyarországon voltak diplomaták, (Angelo Rotta pápai nuncius nevét az elsők között kell említenem), politikusok és egyszerű emberek is, akik pontosan tisztában voltak a Soá fő tényeivel és minden tőlük telhetőt elkövettek annak érdekében, hogy minél több üldözöttet mentsenek meg. Itt és most, a rendelkezésemre álló időben főként egy sajátos forrás, a korabeli magyar sajtó új típusú elemzése alapján arra a kérdésre próbálok meg választ adni, hogy kik próbáltak meg segíteni a zsidóknak Magyarországon, milyen volt a közhangulat 1944 lázas-véres tavaszi-nyári hónapjaiban.

Kiindulópontunk Bibó István 1948-ban megfogalmazott összegzése. Bibó szerint 1944-ben Magyarországon "emberek sokasága" próbált meg segíteni az üldözött zsidóknak. Ezek az emberek "akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon lévők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat... Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik" - írja Bibó, de siet hozzátenni, hogy - "[m]indez csak csepp volt a tengerben, és nem is az ellenségesség tengerében, hanem ami ennél is sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében"[2].

A Soával foglalkozó szakirodalom eddig általában nem sok figyelmet fordított az 1944-es sajtó elemzésére. Pedig például a napilapok, az egyébként rendkívül szigorú katonai, előzetes cenzúra dacára, rendkívül sok értékes információt közöltek a magyarországi zsidókérdés "végső megoldásáról" is. A szerkesztőknek nyilván nem kis gondot okozhatott a zsidómentőkről, a zsidók sorsán szánakozókról, vagy a zsidókkal kapcsolatos hivatalos politikát bírálókról szóló cikkek közzététele. Ha "túl sok" ilyen eseményről, ilyen emberről adnak hírt, ezzel másokat is hasonló cselekedetre bátoríthatnak. Ugyanakkor ha teljesen elhallgatják ezeket az eseteket, melyeknek hírértéke vitathatatlan, azzal saját szavahihetőségüket csökkentik. A zsidóvagyon-rejtegetőkről szóló, drámainak szánt híradásoknak más szerepük is volt: a letartóztatásokról, a kilátásba helyezett büntetésekről szóló hírekkel megpróbálták elrettenteni az embereket attól, hogy az üldözötteknek segítséget nyújtsanak.

A napisajtó híradásait figyelve az egyik vidéki bajtársi egyesület 1944. május elején felháborodott hangú levelet írt vitéz Endre László BM államtitkárnak. "Az utóbbi másfél hónap publicisztikájában nap mint nap találkozhatunk hírekkel, amelyekből tudomást szereztünk arról, hogy nem is kis számban élnek Magyarországon olyan úgynevezett magyarok, akik még március 19-e után is nemcsak tüntetnek a filoszemita mentalitásukkal, nemcsak tüntetően sajnálkoznak a zsidók sorsa felett, nemcsak karonfogva sétálnak az utcán a csillagosokkal, de - legtöbbször anyagi érdekből - hathatósan közreműködnek a zsidó vagyon elrejtésében."[3]

Az antiszemiták nyilvánvalóan azt hitték, hogy a zsidók sárga csillaggal történő megbélyegzése, gettókba, gyűjtőtáborokba való terelése országszerte hatalmas örömet fog okozni. Jaross Andor belügyminiszter is nehezen leplezett csalódással, felháborodással fenyegetőzött egyik nyilvános beszédében. "Aki ma úgy érzi és úgy látja jónak, hogy neki kötelessége megvédeni esetleg rosszabb sorsba került úgynevezett embertársait, annak azt mondom: válasszon azonnal és örökre a kettő között: vagy 13,5 millió magyar érdekében hajlandó politikát csinálni és ezek sorsával vállal közösséget, vagy azzal a néhány százezer emberrel, aki nem tartozott sohasem a magyar közösséghez."[4]

A zsidók sorsán nyíltan szánakozókat bíráló egyik újságíró "hazaárulónak" nevezte az ilyen embereket és azt állította, hogy például a villamosokon "főleg nők sajnálkoztak a zsidók sorsán. Az asszonyok ezt felelőtlenül teszik, beszélnek, csak azért, hogy ne legyenek kénytelenek csendben üldögélni, és olyan dolgokat hoznak fel, amelyek igazán nem rájuk tartoznak."[5] A névtelenség homályába burkolózó szerző szerint tehát a zsidókérdés a (magyar) férfiak ügye, és csak a butuska nők szánakozhatnak a zsidókon. Pröhle Vilmos a zsidókon sajnálkozó árjákat ostorozó írásában olvashatjuk, hogy "a gój olyan ostoba, olyan feledékeny és olyan lágyszívű, hogy egy krokodiluskönny láttára is mindent megbocsát."[6] Nyilván saját tapasztalatai alapján írhatta Győr városáról az egyik újságíró, hogy a sárga csillag bevezetésekor derült ki igazán "mennyire elzsidósodott ez a város. Sajnos, még mindig akadtak - szép számmal - olyanok, akik a galíciai mákony régi bódulatában álhumanitárius érzésektől vezérelve sajnálkozással vették körül a zsidókat."[7]

Az 1944-es napisajtóban öt olyan tudósításra bukkantam, amelyekben azt kifogásolták, hogy a zsidókat nem a városszélén zsúfolták gettóba. A Magyarság jegyzetírója szerint Budapesten a budai villanegyedekben a leggyönyörűbb kertes villaházakat, Pesten a legtöbb kényelemmel berendezett bérpalotákat jelölték ki a zsidók részére.[8]

Ugyanez az újság Polgáry Pált, az egri járás főszolgabíráját ünnepelte, mert egy elhagyott bányatelepen négy járás 1500 zsidóját "azonnal munkára fogta". Polgáry főszolgabírót - jegyezzük meg - semmiféle központi utasítás, rendelet nem kötelezte arra, hogy dolgoztassa is a neki kiszolgáltatott zsidókat, pusztán visszaélt hatalmával. Ugyanakkor, fűzi hozzá rosszallóan a Magyarság jegyzetírója, nem hagyható megjegyzés nélkül, hogy "az egri zsidóság elhelyezése a város kellős közepén" történt.[9]

A hódmezővásárhelyi Népújság is felháborodottan tiltakozott Beretzk Pál polgármester-helyettes állítólagos döntése ellen, mely szerint a "város szívében" tervezték a gettó kijelölését.[10]

A Magyarság újságírója úgy tapasztalta, hogy az esztergomi zsidóknak talán még soha nem volt olyan jó dolguk, mint éppen 1944 tavaszán. A gettót a belvárosban jelölték ki számunkra, szép házakban, zsidók tulajdonában lévő épületekben helyezték el őket, úgyszólván minden bútorukat, minden ingóságukat magukkal vihették. Ráadásul még a helyi zsidó munkaszolgálatosok is "jól élnek, betegszabadság ürügyén elszállásolási helyük erkélyén napkúráznak... a város magyar lakossága értetlenül áll ezekkel a visszásságokkal szemben" - állítja az újságíró.[11]

Kezdetben a kaposvári gettót sem kerítették el, rajta forgalmas főútvonal vezetett át. Ezt használták ki azok, akik rendszeresen átkerékpároztak a gettón, élelmiszercsomagokat dobáltak el, csomagokat, kézitáskákat, szatyrokat "veszítettek el" útközben.[12]

A zsidómentőkről elmélkedve a Magyarság meg is jegyezte, hogy hazánkban "csaknem minden magyarnak megvolt a maga házi zsidója, akiről váltig erősítgette, hogy ez a zsidó kivétel, akit nem szabad egy kalap alá venni becstelen fajtestvéreivel." Az újságíró szerint a zsidó hatalmán kívül a "középosztályba és felsőbb rétegekbe beszüremkedett zsidó vér" hatásával magyarázható, hogy ilyen sokan próbálták meg védeni a zsidókat. A cikkben az egyik vidéki főszolgabírót azért dicsérték meg, mert elunva a nála a zsidók érdekében kilincselőket, irodája folyosóján kifüggesztette azok névsorát, akik nála a zsidók érdekében eljártak.[13]

Bágyoni Váró Andor tudta azt is, hogy azért került oly sok magyar férfi zsidó nő hálójába, mert "[a] zsidó nő jellegzetesen túlfűtött és legtöbbször ellenállhatatlan érzékiségé"-nek nem tudtak ellenállni.[14] A Magyarság mint közismert, cáfolhatatlan tényt közli, hogy a zsidó feleséggel rendelkező nem zsidó férfiak a zsidósághoz asszimilálódtak.[15] Ebben a gondolatkörben élve tette közzé a Magyarság az Országos Társadalombiztosítási Intézetben (OTI) dolgozó hivatalnokok, orvosok közül azoknak a nevét, akiknek zsidó származású feleségük volt, ezzel is alátámasztva a cikk fő állítását, miszerint az OTI "zsidóbújtatással" foglalkozik.[16]

Zsidók és nem zsidók között sokféle kapcsolat létezett 1944 előtt Magyarországon. Az elsősorban polgári, kispolgári rétegekben üzleti, baráti, rokoni kapcsolatok sokasága létezett. Az antiszemiták mindenkor komoly aggodalommal figyelték azok sorsát is, akik zsidóknál vállaltak munkát. 1944-ben a zsidók és "árják" egymástól való elszigetelését célozta az a rendelet is, amellyel megtiltották zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását. A rendelet a kormány 1944. március 29-én az első, legfontosabb rendeletek között tárgyalta meg, két nappal később már közzé is tették a Budapesti Közlönyben, a kormány hivatalos lapjában. A Magyarság cikkírója szerint ezzel az intézkedéssel "100 000 magyar lány szabadul a zsidók hálójából."[17]

Az antiszemiták szomorúsággal tapasztalták, "hogy a magyarok között is akadtak igen sokan, nem csak kisemberek, hanem magasállású és igen jó vagyoni viszonyok között élő, sőt közhivatalnokok, ügyvédek, közjegyzők és felsőházi tagok, akik a zsidókkal összejátszottak." Az újságíró meg is fenyegeti ezeket az embereket, ha ezen a téren nem lesz "javulás", nevüket nyilvánosságra hozzák.[18] Szombathelyről Horváth Anna 21 éves keresztény kiszolgálónő esetéről tudósított az egyik napilap. Az ő "bűne" az volt, hogy karonfogva sétált és beszélgetett egy sárgacsillag viselésére kötelezett zsidóasszonnyal.[19] Czermin Margit Reichinger Péter 6 éves zsidógyermeket csempészte Debrecenbe, "bűne" nem csak "zsidógyermek-csempészés" (sic!), hanem okirat-hamisítás is volt, mert a kisgyermeknek Harsányi Péter nevére szóló igazolványt is szerzett.[20]

Sokan próbáltak zsidó kisgyermekeket megmenteni, például azzal, hogy családjukba fogadják őket. Erre utalhat az egyik vidéki lap közleménye, mely "felvilágosítja" olvasóit, hogy az érvényben lévő jogszabályok értelmében zsidó gyermeket keresztények nem fogadhatnak örökbe.[21]

A legkevesebb személyes kockázattal, ugyanakkor a legnagyobb anyagi haszonnal zsidók pénzének, értéktárgyainak elrejtése járt. A zsidóvagyon-rejtegetők egy része nyilvánvalóan felebaráti szeretetből vállalta ismerősei vagyontárgyainak elrejtését és szép számmal tudunk olyan példákat is, hogy deportálást túlélt zsidók hiánytalanul vissza is kapták tulajdonukat.[22] Óvatos becslés szerint is több tízezerre tehetjük azok számát, akik, mit sem törődve a kormányzat, a hatóságok és a sajtó fenyegetőzésével, vállalkoztak arra, hogy zsidók értéktárgyait elrejtik. Baky László belügyminisztériumi államtitkár ezzel kapcsolatban "eléggé el nem ítélhető" törekvést emlegetett és hozzáfűzte, a zsidóvagyon-rejtegetőkkel a "háborús időszaknak megfelelő eszközökkel" járnak el, számukra "nem lesz irgalom".[23] Az első fenyegetőzések hatástalanságát belátva a hatóságok újabb és újabb határidőket szabtak, büntetlenséget ígérve próbálták meg rávenni az embereket arra, hogy "önként" adják ki az elrejtett értékeket.[24]

1944 júniusában Párkányból jelentették, hogy "igen sok keresztény" bevallotta a náluk elrejtett zsidó értéktárgyakat, miután az önként jelentkezőknek "kíméletet ígértek".[25] A VI. (debreceni) csendőrkerült nyomozó alosztályának a hajdúföldi Debreceni Újság számára kiadott sajtó-közleménye "megdöbbentőnek" nevezte, hogy milyen sok zsidóvagyont rejtegető keresztény neve "került napfényre".[26]

Azok, akik 1944 tavaszán-nyarán zsidókat, vagy zsidók vagyontárgyait rejtegették, életüket nem tették kockára. A zsidómentők élete csak 1944. október 15. után, vagyis Szálasi Ferenc és nyilaskeresztesei hatalomra kerülése után forgott veszélyben. De hivatalosan még ekkor is a zsidóbújtatókat, valamint mindazokat, akik "tudtak ilyesmiről, de a feljelentést elmulasztották", "csak" azzal büntették, hogy a családfőt munkatáborba szállították, a közvetlen családtagokat pedig internálták.[27] Ellentétben Lengyelországgal, Ukrajnával, vagy Szerbiával, ahol zsidók rejtegetéséért egész családokat, falvaikat irtottak ki a nácik.

A Magyarság bár "megtorló intézkedéseket" említett cikke címében, a konkrétumokra térve csak azzal tudta megfenyegetni a zsidóvagyont rejtegetőket, hogy súlyos pénzbüntetés, elzárás, internálás vár rájuk.[28] Ruszin Györgynét rendőri felügyelet alá helyezték zsidó gyermek elrejtéséért, de amikor - azt is mondhatnák "visszaeső bűnözőként" - zsidók vagyontárgyait próbálta elrejteni, internálták.[29] Prokopecz Miklóst zsidók rejtegetéséért internálták, feleségét, zsidók vagyontárgyainak elrejtéséért tíz napi elzárásra ítélték.[30] Szabó Gyulánét, aki egy zsidó nő szökését elősegítette és zsidók ingóságait lakásán "tartotta", szintén rendőri felügyelet alá helyezték.[31] Kuster Emilt 3 hónapi elzárásra és 8.000 pengő pénzbüntetésre ítélték,[32] mert Szabó Márton textilkereskedő 20.000 pengőjét elrejtette.[33]

Könnyen kitalálható, melyik, Magyarországgal szomszédos államra gondolhatott az az újságíró is, aki irigykedve említette: ott, ti. Szlovákiában, most elrendelték, hogy "azokat a zsidókat, akik a határon átszöknek, valamint azokat is, akik őket a szökésben segítik, minden további nélkül ki kell végezni. Ugyanezt kéne csinálni a zsidó bűnözőkkel és cinkosaikkal" Magyarországon is, fűzte hozzá.[34]

Voltak ennél kevésbé radikális javaslatok is. A Magyarság egy népes, fiatalokból álló olvasói kör ötletét idézte, akik szerint a zsidóvagyon-rejtegetőket úgy is le lehetne leplezni, ha nem csak a zsidókat, hanem az általuk feladott leveleket, csomagokat is megjelölnék.[35]

A napilapokhoz 1944 tavaszán-kora nyarán, mint erről a Magyarság egyik cikke is tanúskodik, csaknem minden városból naponta érkeznek jelentések arról, hogy zsidók értékeit keresztények elrejtik.[36] A lap május végén kötelező feladatként jelöli meg, hogy "[e]gyes keresztény körök közismert zsidóbarátságát az új idők szellemének megfelelően fel kell számolni." Antiszemita olvasói bizonyára az undortól borzongva olvasták a követelést alátámasztó esetleírásokat: Sátoraljaújhelyen harminc nem zsidó lakost kellett internálni, mert nem jelentették a náluk elrejtett zsidó vagyont; Kassán több lakos ellen büntető eljárást indított a rendőrség, mert a "zárt területre beutalt" - ti. gettóba zárt - zsidóknak élelmiszert akartak becsempészni; Szatmárnémetiben több kérést intéztek a városi árvaszékhez, zsidó árvagyerekek örökbefogadásáért.[37] Egy hónappal később már arról olvashatunk, hogy Nagyváradon kilencven zsidóvagyon-rejtegető ellen indult eljárás és az elítéltek (pénzbüntetéseket rótt ki a rendőrbíró, illetve néhány esetben internálást javasolt) között néhány "ismert személyiség is" volt.[38]

A napisajtóban sűrűn jelentek meg olyan híradások, melyek arról tanúskodtak: az antiszemiták az élet sok területén találkoztak zsidókat segítőkkel. A Magyarság jegyzetírója felháborodottan bélyegezte meg azokat a kereskedőket, akik "nem értve meg az idők parancsoló szavát, akár rosszindulatból, akár tapasztalatlanságból" zsidó vásárlóik számára félreteszik az árucikkeket, keresztény vásárlóiknak pedig azt mondják, hogy "nincs, elfogyott" stb. Az újságíró ezt a fajta magatartást "nemzetárulásnak" nevezi és kijelenti, hogy az ilyen kereskedőknek osztozniuk kell a zsidóság sorsában.[39] Az újságíró nem említette, hogy nemcsak filoszemita magatartásról lehet itt szó. 1944. június 4-től a sárga csillaggal megjelölt zsidók Budapesten csak 11-től 13 óráig vásárolhattak, nyilvánvalóan hálásak voltak azoknak a kereskedőknek, akik számukra, ha esetleg némi felár kedvéért is, de félretették az árut.[40]

Csak közvetett adattal rendelkezünk arról, hogy valójában hány feljelentést is írtak például a magyar politikai rendőrségnek 1944-ben. Harnung József detektív 1945 tavaszán úgy emlékezett, hogy 1944 decemberéig, bár az akták számozását kétszer is újrakezdték, a sorszámok elérték a 25 000-et.[41] Pécsett például 1944 májusában, a gettó felállítása után, mint arra Vész Béla detektív a népbíróság előtti tanúvallomásában úgy emlékezett vissza, hogy "tömegesen érkeztek a rendőrségre bizalmas bejelentések, keresztények ellen, akiknél zsidó ingóságok vannak elrejtve. Ezen bejelentések oly nagy tömegben érkeztek, hogy azokat a vezető rendeletére nem iktatták, hanem kiosztották a detektíveknek azzal az utasítással, hogy utólag lesznek beiktatva. A detektívek által beszállított bűnjelek nagy mennyisége nem fért már el a bűnjelkamrában, így azok egy része a hivatalos szobákban volt elhelyezve, sőt még a folyosóra is kerültek."[42]

Az eredeti feljelentő levelek hiányában nem tudjuk megmondani, hogy hányan jelentették fel embertársaikat. Egy ember több feljelentést is írhatott, egy levélben több embert is feljelenthetett, sőt arra is volt példa, hogy egyetlen embert többen is följelentettek. Például Temin Aladár fehérnemű-tisztítósegédet is, aki nem viselte a sárga csillagot, ez több ismerősének is feltűnt és egymástól függetlenül feljelentették őt a rendőrségen.[43]

Seprűs Jánost, Gyömrő jegyzőjét fél tucat levélben jelentették föl 1944-ben zsidóbarát magatartása miatt.[44]

1944 őszén Vadon József munkaszolgálatos parancsnok ellen is több feljelentés érkezett, azért, mert túlságosan enyhén bánt az alája rendeltekkel. Az I. hadtest parancsnokságán Gobbi Ede százados ezeket a feljelentéseket "több más, hasonló tartalmú feljelentéssel együtt" ad acta tette.[45] A háború után, amikor Vadon Józsefet népbíróság elé állították, többen is igazolták, hogy a vádlott sok üldözötten önzetlenül segített. Többek között Szalkay János mérnök is, aki elmondta, hogy 12 éves fiát Vadon saját munkaszolgálatos századánál, mint munkaszolgálatost rejtegette, "kinevezve" a fiút 16 évesnek. A nyilas puccs után századának vatikáni és más menleveleket szerzett és minden módon megvédte embereit.[46]

A feljelentések nagy száma nem csak arra vall, hogy milyen sok ember jelentette föl embertársait, hanem arra is, hogy milyen sokan próbáltak meg az üldözött zsidóknak segíteni. Mint a fenti példák is bizonyítják: nem csak zsidókat jelentettek föl Magyarországon is, hanem zsidómentőket, zsidóbújtatókat, zsidóvagyon-rejtegetőket is.
Az 1944-es napisajtó híradásai is bizonyítják, Magyarországon, legalábbis az antiszemiták szerint, "túl sokan" vannak olyanok, akik megsajnálták a zsidókat és segíteni is próbáltak az üldözötteknek. Ennek okát már 1944-ben többen próbálták megérteni. Endre Lászlónak 1944 áprilisában írott levelében vitéz M. M. érdekes magyarázatot talált. Mint megírta, barátaival "sok tucatjával" gyűjti a zsidóbarátság nyílt "megvallását". Ügyvédbarátja szerint "bírák, állami tisztviselők, közhivatalok altisztjei nyilvánosan, szinte tüntetően mutatják ki együttérzésüket a zsidókkal. Ma a sárga folt a hivatali előszobákban jó beajánlás." M. M, barátaival együtt nem érti, hogy az a magyar társadalom, amelynek tagjai eddig "kétségtelenül" antiszemiták voltak, a sárga csillag viselését előíró rendelet életbe lépése óta tüntet a zsidóbarátsággal. Magyarázatul M. M. szerint az szolgálhat, hogy a fronton bátran, hazafiasan viselkedő zsidó munkaszolgálatosok sok "derék magyar meggyőztek", ezért javasolta, hogy a fronton bátorságukkal kitűnt munkaszolgálatosokat mentesítsék a zsidóellenes rendeletek hatálya alól, hiszen ezek az emberek csak érnek annyit, ha nem többet, mint a vegyesházasságban élő "árja párják".[47]

Május végén egy másik levélíró arról tájékoztatta Endre államtitkárt, hogy Erdélyben a "társadalmilag vezető réteg" nem ért egyet a kormány zsidópolitikájával. Ennek fő oka az, hogy húsz évnyi román uralom alatt - a levélíró szerint - "a zsidók számtalan példáját mutatták magyarságuknak. A románok előtti, kiváltságosabb helyzetüket, nagyon sokszor arra használták fel, hogy egy-egy bajba jutott magyar sorsát egyengessék".[48] A levélíró állítását alátámasztó példák sorából csak kettők idézünk. Dr. Melinda László nagykárolyi ügyvédnek Bárdossy László miniszterelnök aláírását viselő mentesítése volt, melynek indoklásából kiderült, hogy ő lelkes magyar nacionalista volt, a román hatóságokkal komoly összetűzésbe került, földjét ki is sajátították. Melinda dr. a Magyar Párt nagykárolyi tagozatának alapító tagja és a cionizmus ellenfele volt. Bárdossy mellett Kölcsey Ferenc, Szatmár, valamint Jósika János, Szilágy vármegye főispánja és dr. Soós István, Nagyvárad polgármestere is támogatta Melinda dr. mentesítési kérelmét.[49]

Dr. Székely Géza kolozsvári ügyvéd érdekében 1944. április 20-án a polgármester, Vásárhelyi László írt "helyhatósági bizonyítványt". Ebből kiderült, hogy Székely dr. részt vett az 1918-1919-es ellenforradalmi mozgalmakban, a román hatóságok előtt nem volt hajlandó letenni a hűségesküt és másokat is erre biztatott, végül "mindenét elvesztve" kénytelen volt elmenekülni Erdélyből.[50]

A szakirodalom - Lévai Jenő nyomán - általában azt hangsúlyozza, hogy amikor 1944. április 5-én a zsidókra kényszerítették a sárga csillag viselését, az emberek a "legjobb esetben" is csak közönnyel szemlélték a megbélyegzett zsidókat. Lévai szerint például Budapesten "elszomorítóan kevés" volt azok száma, akik együttérzést mutattak, ezzel szemben "tömegesen akadtak" olyanok, akik a csillagosokat kigúnyolták, inzultálták.[51] Freudiger Fülöp ortodox rabbi 1944-es visszaemlékezésében ezzel szemben úgy látta, hogy a sárga csillaggal megjelölt zsidókat az utcákon "sohasem szidalmazták, vagy gúnyolták, csak ritkán fordult elő, hogy becsmérlő megjegyzéseket lehetett hallani."[52]

Fónad József lepsényi községi írnok saját faluját jelentette föl 1944 májusában Endre Lászlónak. "A zsidóság sok évtizedes mételyező kórságát pedig a magyar testből ki kell könyörtelenül operálni - írja. - Ezen kiállásomért sokat kellet nyelnem és tűrnöm, mert a falu sajnos a zsidók lelket mérgező befolyása alatt élt és él ma is".[53]

Miközben országszerte megindult a roham az "elhagyottá", gazdátlanná vált zsidó ingatlanokért és ingóságokért, a palotabozsoki körjegyző kénytelen volt megállapítani, hogy Szebény községben az öt holdon aluli zsidó ingatlanokat, bár rendkívül előnyös feltételek mellett kínálták, a helyi gazdák nem voltak hajlandóak átvenni.[54]

Shvoy Lajos, Székesfehérvár püspöke Serédi Jusztinián hercegprímást azzal is megpróbálta nyilvános tiltakozásra rávenni, hogy június 1-jén megírta neki, hogy "Pünkösd óta Székesfehérvár lakosságát izgalomban tartja a zsidók gettóba költöztetése és az avval járó atrocitások. A város vezetői, jóravaló katolikus urak kérve kérnek, hogy a püspöki kar lépjen közbe, s vessen véget ennek az embertelen eljárásnak"[55]

Logikusnak tűnik, hogy emberek bajba jutott ismerőseiknek, barátaiknak, rokonaiknak és szerelmeiknek megpróbáltak segíteni. E. J-né még 1942-ben került titkárnőnek V. Gy. jómódú zsidó ügyvédhez. Itt ismerkedett meg G. Gy-vel, egy gazdag zsidó család fiával, köztük nagy szerelem támadt. Ezek után, mint azt e sorok írójának elmondta,[56] számára természetesnek tűnt, hogy a német megszállás után sem hagyta cserben sem munkaadóját, sem szerelmét. V. ügyvédék négyéves, Vera nevű kislányát személyesen vittel el a pesti Carmelita Intézetbe, ahol Hubertina nővér be is fogadta a gyermeket. Szerelmét még a nyilas időkben is bújtatta. Szülőfalujából saját szülei és bátyja "őskeresztény", igazi személyes okmányait fölhozta a fővárosba és odaadta szerelme szüleinek, akiknek megszerezte a vatikáni védlevelet is. Szerelme családjának tagjait pedig a nyilas razziákkal, bombázással nem törődve még a pesti gettóban is élelmiszerrel segítette.

Mint már az 1944-es napisajtó elemzésekor arra utaltunk, sokan vállalkoztak arra, hogy a zsidók értéktárgyait, pénzét elrejtik. Nagyobb kockázattal járt 1944 tavaszán-nyarán zsidókat a gettókból, gyűjtőtáborokból megszöktetni. Nyilvánvalóan ilyesmire viszonylag könnyebben szánták rá magukat rokonok, közeli barátok, kollégák. Szőnyi István festőtársát rejtegette lakásán, Péter fiával együtt pedig százával hamis iratokat gyártott az üldözötteknek.[57] Ottlik Géza író Vas István költőt fogadta be lakásába, noha róla annyit tudott előzőleg, hogy üldözött és versei jelentek meg a Nyugat-ban.[58]

Szántó Piroska írónőt egy parasztasszony rejtette el Bajót községben, ahol, bár az egész falu tudta, hogy ő zsidó, az embereknek eszük ágában sem volt őt feljelenteni.[59]

Hradeczky József nagynénjét, annak zsidó származású férjét és két gyermeküket bújtatta saját lakásán.[60]

Epilógus

Bibó Istvánnak igaza van: bármennyien is próbáltak meg segíteni Magyarországon az üldözött zsidóknak, tetteik csak cseppek voltak a tengerben. Az, hogy számukat az összlakossághoz képest viszonylag kevésnek tekinthetjük nem jelentheti, hogy ebből bármiféle általánosító, elítélő következtetést kívánnánk levonni a magyar népről. D. J. Goldhagen mintegy 500, zsidók legyilkolásában résztvevő német rendőr alapján állítja, hogy minden német tömeggyilkos antiszemita indulatoktól eltelt egyén volt a második világháború idején. A magam részéről 232 olyan magyar zsidót találtam, aki zsidóbarát, zsidókat segítő, zsidókat mentő, sorsukon szánakozó németről, óvatos becslésem szerint is több tízezer emberről emlékezett meg már 1945-ben.[61] Magyarországon, még óvatosabb becslésem szerint, a körülbelül 13 millió lakosból több ezren életüket is kockáztatva megpróbáltak segíteni zsidó embertársainak. Ha a Yad Vashem igen tágkeblű "világ jámbora" kritériumát vesszük alapul, akkor pusztán a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján több száz olyan magyar ember nevét tudjuk felsorolni, akik okmányokkal bizonyíthatóan segítették, mentették az üldözött zsidókat, mégsem kapták meg e magas kitüntetést.[62] Még többre, bizonyosan több tízezerre becsülhetjük azok számát, akik zsidók értékeit próbálták menteni, elrejteni és csak százezrekben mérhetjük azok számát, akik szánakoztak a zsidók sorsán.

Jegyzetek

[1] Yehuda BAUEr: Definiálható-e a Holocaust? (Ford. PAJKOSSY Gábor) Világosság [vissza]

[2] BIBÓ István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In uő. Válogatott tanulmányok. 1-3. kötet, Magvető, Budapest, 1986., 2. kötet, 621-797., 634-35. [vissza]

[3] A szentesi "Horváth Mihály" Turul Bajtársi Egylet levele Endre Lászlóhoz, 1944. május 6., Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL)-P-1434 Endre család. i. [vissza]

[4] Jaross Andor belügyminiszter beszéde Nagyváradon, 1944. május 16-án Rajnay Károly főispán beiktatásán (Kolozsvári Estilap 1944. május 17.). Endre László belügyminisztériumi államtitkár a Zsidókérdés-kutató Intézet megnyitása alkalmából mondott beszédében 1944. május 12-én maga is sajnálkozva említette, hogy milyen sokan vannak "még ma is, akik sajnálkoznak a zsidóság sorsa felett" (Új Magyarság 1944. május 14.). [vissza]

[5] Magyarság 1944. június 18. (A sárga csillag nyomában és más időszerű apróságok című cikk, szerző nélkül). [vissza]

[6] Pröhle Vilmos dr.: Sárga csillag a trójai falovon (Magyarság 1944. május 17.) [vissza]

[7] Magyarság 1944. június 7. [vissza]

[8] Magyarság 1944. június 22. (Csütörtöki jegyzet). A valóságban, mint erről a zsidók számára lakóhelyül kijelölt házak jegyzéke mutatja, erről szó sem volt. A budapesti I., VI., VII., XIII. kerületekben zsidók számára kijelölt házak jegyzékét lásd KARSAI Elek - BENOSCHOFSKY Ilona (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. 2. kötet, 203-225. [vissza]

[9] Magyarság 1944. június 2. (Munkára fogták a gettóba tömörített hevesi zsidókat). [vissza]

[10] Népújság 1944. május 10. [vissza]

[11] Magyarság 1944. május 20. (Az esztergomi zsidók kivételes helyzete). [vissza]

[12] Új Somogy 1944. május 31. [vissza]

[13] Magyarság 1944. május 3. (A színérváraljai példa). Nem sajátos magyar jelenségről van szó. Himmler 1943. október 4-én, Posenben SS vezetők előtt tartott beszédében azt állította, hogy jönnek a németek, "mind a 80 millióan", és mindegyiknek van legalább egy tisztességes zsidója. Idézi Sarah GORDON, 195. [vissza]

[14] Magyarság 1944. április 23. (Bágyoni Váró Andor: Júdás-csók). [vissza]

[15] Magyarság 1944. május 13. (A sarki szatócsbolttól a nagyipari konszernig). [vissza]

[16] Magyarság 1944. május 10. [vissza]

[17] Magyarság 1944. április 2. A kormányülésen a rendelet-tervezetét előterjesztő Antal István igazságügy-miniszter többek között azzal érvelt, hogy a házasságon kívül született gyermekek "aránytalanul nagy része" háztartási alkalmazottként foglalkoztatott anyától származik, egyedül Budapesten mintegy hetvenezer háztartási alkalmazott van, legalább felét zsidó háztartás foglalkoztatja. (KARSAI Elek - BENOSCHOFSKY Ilona (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. 1. kötet, 75-76.) Ebben az esetben is a német példa átvételéről van szó. Az 1935-ös nürnbergi fajvédelmi törvények már megtiltották, hogy zsidók háztartásukban 45 év alatti árja nőket alkalmazzanak. [vissza]

[18] Magyarság 1944. május 28. (Okmányhamisító zsidó bűnszövetkezet a fővárosban egy kormányfőtanácsos lakásán). [vissza]

[19] Új Nemzedék 1944. április 28. [vissza]

[20] Új Nemzedék 1944. május 1. Lehetséges, hogy álhírről van szó. Egy másik napilapban Varsányi Péterné, sz. Kardos Máriáról állítják, hogy Rechnitzer Péter, 6 éves zsidó fiút próbálta meg Budapestre szöktetni. (Kárpáti Magyar Hírlap 1944. május 2.) [vissza]

[21] Kárpáti Magyar Hírlap 1944. május 21. [vissza]

[22] Az ellenkezője sem volt ritkaság, legalábbis erről tanúskodik az a vicc, amely 1945-ben terjedt el Budapesten. Találkozik egy deportálást túlélt zsidó régi "árja" barátjával, aki kérdi tőle, hogy van. "Ne is kérdezd, minden rokonom elpusztult, nem maradt semmim azon kívül, ami rajtad van." - hangzik a felelet. [vissza]

[23] Magyarság 1944. április 9. [vissza]

[24] Új Magyarság 1944. május 4. [vissza]

[25] Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (továbbiakban: MZSML) Zsidó Tanács, napi jelentések, 1944. június 12. H6/1. [vissza]

[26] MZSML-Történelem. 65.1099.46. Ugyanitt 1944. június 27-ei dátummal található egy töredékes névjegyzék azokról a debreceni és hajdúhadházi emberekről, akik zsidóktól értéktárgyakat vettek át, "megőrzésre". A lista huszonnyolc nevet tartalmaz, 43-as sorszámmal kezdődik és 75-ig tart, rajta föltüntették az is, hogy melyik zsidó kinek, vagy kiknek adta át vagyontárgyait. Általában egy zsidó egy keresztényre bízta értékeit, alig néhány esetben fordult elő, hogy keresztény két-három zsidótól is átvett értéktárgyakat. [vissza]

[27] Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 8.935/1944. B.M. eln.sz., (Budapesti Közlöny, 1944. december 2.) rendelete. [vissza]

[28] Magyarság 1944. április 29. (Megtorló intézkedések a zsidóvagyont rejtegető keresztényekkel szemben). [vissza]

[29] Kárpát Magyar Hírlap 1944. augusztus 24. [vissza]

[30] Kárpát Magyar Hírlap 1944. július 25. és 30. [vissza]

[31] Kárpát Magyar Hírlap 1944. július 16. [vissza]

[32] Hatalmas összegről van szó: egy korabeli sláger szerint "havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel." [vissza]

[33] Magyarság 1944. június 7. [vissza]

[34] Magyarság 1944. június 3. (Miért bűnözők a zsidók?). [vissza]

[35] Paulik Pálnak, a Kákai Magyar Élet Olvasói Kör ifjúsági elnökének ötletét lásd Magyarság 1944. május 10. [vissza]

[36] Magyarság 1944. május 23. (Rosenbergék ládái). A cikkben egyébként, minden bizonnyal élénk fantáziáról tanúbizonyságot téve, az újságíró azt adja hírül, hogy a Magyar Divatcsarnok tulajdonosa áruháza készletét 11 000 ládába csomagoltatta és az ország különböző részein elrejtette. [vissza]

[37] Magyarság 1944. május 26. (Árulók...). [vissza]

[38] Magyarság 1944. június 20. [vissza]

[39] Magyarság 1944. június 14. (A dugáru). [vissza]

[40] A m. kir. minisztérium 1990/1944. M.E. sz. rendelete a zsidók bevásárlásának a nap meghatározott szakaszán való korlátozása tárgyában, 1944. június 1-jén kelt. (Budapesti Közlöny 1944. június 4., 125. sz.). [vissza]

[41] Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban BFL) B. 16. 964/1949. Harnung József i., 1945. április 13-án a politikai rendőrségen tett vallomása. [vissza]

[42] Baranya Megyei levéltár (továbbiakban: BML) Vész Béla-Pécsi Népbíróság- 970//1948. V.B. 1948. Október 19-én elhangzott vallomásának jegyzőkönyve. [vissza]

[43] Új Nemzedék 1944. április 25. [vissza]

[44] Belügyminisztérium Történeti Hivatal V.(izsgálati) 128. 148 - Hortobágyi János i. [vissza]

[45] BFL-Népbíróság (továbbiakban: Nb.) 396/1946. Vadon József i., Gobbi Ede 1946. március 6-án kelt "Nyilatkozat"-a. [vissza]

[46] Szalkay János 1945. augusztus 16-én kelt "Nyilatkozat"-a, BFL-Nb. 396/1946. Vadon József. [vissza]

[47] Vitéz M. M. levele Endre Lászlóhoz, 1944. április 17. A levél teljes szövegét lásd KARSAI László: Endre László levelesládájából. Múlt és Jövő, 1989., 2., 94-95. [vissza]

[48] Múlt és Jövő, (1989) 2., 96. [vissza]

[49] MOL-K150-Belügyminisztérium. Általános i., II. kútfő. 2855. cs. 7. t. Melinda László [vissza]

[50] MOL- u. o. Székely Géza [vissza]

[51] LÉVAI Jenő: Zsidósors, 82. [vissza]

[52] SCHMIDT: Kollaboráció, 259. [vissza]

[53] Fónad József levele Endre Lászlóhoz, 1944. május 5. (OL-P-1434-Endre cs. i.) S.Z. Nagyoroszról állítja, hogy lakói (kb. 3000 fő) "rendesen viselkedtek" a zsidókkal. MZSML-Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság i. 2514. sz. [vissza]

[54] Palotabozsoki körjegyző 1927/1944. (július 14.) sz. átirata a Baranya vármegyei Közjóléti Szövetkezet Igazgatóságának. (BML, X. 102. Baranya vm. Közjóléti Szövetkezetek i. 22. d.) [vissza]

[55] Shvoy Lajos székesfehérvári püspök levele Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, 1944. június 1. O:. - Mikrofilmtár, Esztergomi prímási egyházi levéltár, 3229. d. 101. c. 1333. s. 8191/1944.) [vissza]

[56] E. J-né, született K. T., családunk rokona, ragaszkodott hozzá, hogy nevét nem hozhatom nyilvánosságra. Élményei felidézésére egy "mélyinterjúban" vállalkozott, 1996. július 23-án, Budapesten. [vissza]

[57] Yad Vashem Archives (Jeruzsálem, Izrael) - Righteous Gentiles Department, (továbbiakban: YVA-RD) 2985/1984. [vissza]

[58] YVA-RD - 4283/1989. [vissza]

[59] YVA-RD - 4283/a. [vissza]

[60] Hradeczky József - BFL. Nb. 147/1945. H. J. 1945. március 29-i népügyészségi vallomása. [vissza]

[61] Erről részletesen lásd KARSAI László: Történészek, gyilkosok, áldozatok. Beszélő 1997., június, 97-123. [vissza]

[62] 1998 őszéig csaknem 400 magyart tüntettek ki "világ jámbora" kitüntetéssel. [vissza]