A jó öreg, hagyományos magyar fajgyűlölet a fajok versenyét idézte meg. Feltörekvő és versenytárs népeket, fajokat gyűlölt. Az antiszemitizmus hátterében a másság, a más civilizáció, a más kultúra utálata mellett a zsidó versenytárs felértékelése állott. A fajgyűlölet "fölfelé" szólt. A modernizáció, polgárosodó versenyben elmaradók, kisebbrendűséggel vívódó és fölöslegessé válástól félő társadalmi csoportok varrattak sárga csillagokat szomszédaikra.
A kelet-európai - és ezen belül a magyar - társadalmak egyes csoportjai a polgárosodás megindulta után irtóztak és féltek a modernizálódás, a világiasodás folyamataitól, s e félelmüket, ellenérzésüket a modernizációban résztvevőkre hárították: zsidó- és németgyűlölet párosult itt a "zsidóbérenceket" szidalmazó antiliberalizmussal és antiszocializmussal.
A zsidó-magyar, magyar-zsidó párhuzamos és aszinkron történelmet, az izraelita-keresztény és keresztény-izraelita együttélést az teszi különösen bonyolulttá és nehezen feltárhatóvá, hogy kavarognak benne a civilizációs, kulturális, a vallási, a nemzeti és az etnikai elemek. A szereplők önazonossága is kérdéses. Az összefonódás és a hasítottságon keresztüli elválasztottság a magyarországi és közép-európai történeti tudat egyik legfontosabb jelensége.
A zsidó-magyar, magyar-zsidó történelmet igen határozott történeti mítoszok, eredetmondák jellemzik. Talán majd a mítoszkutatók fogják kimutatni, hogy a magyar eredet- és nemzetmítoszokban mennyi a sajátosan magyar és közép-európai (azaz szlovák, román, lengyel, szerb, horvát stb.), illetve mennyi a zsidó (vagy éppen örmény) eredetű. Talán nem meglepő, hogy a magyar történeti mítoszban élő "Mária országa", "kereszténység védőpajzsa", "hit védelmezője", azaz a kereszténység "kiválasztott népe", rímel a zsidó "választott nép", a "Tóra őrzője" mítoszára. "Isten minket küldött el, minket választott ki" - hirdeti mindkét történeti mitológia.
Ennek a történeti mítosznak ikertestvére a "sorsüldözött nép", az "egyedül vagyunk", a "tragédiáról tragédiára bukdácsolunk", a "teljes megsemmisülés szakadéka mellett állunk" nemzeti karaktermítosz. A magyar "tragikus nemzet", a zsidó "tragikus nemzet". E nemzetmítosz mellé sorakozik a saját, dicsőséges nemzeti állam mítosza. Állott Dávid király Jeruzsáleme, állott Izrael, majd leromboltatott és a zsidók századokig bolyongtak állam nélkül. A Soá után, a majdnem kiirtás után azonban teljesült a zsidó álom - áll Izrael.
Állott István király nagy Magyarországa. E Magyarországot lerombolták, szétverték, és 1848-49 forradalmára szörnyű megtorlás volt a válasz. De eljött a kiegyezés, s helyreáll az apostoli király által alapított szent birodalom - íme a millenniumi történeti mítosz. Nemzetállami aranykor, szétszóratás és tragédiák sora, majd ismét a helyreállított nemzetállam.
Az állam- és nemzetteremtő hagyomány összeütközése, a "ki volt itt előbb", "ki civilizált itt". A magyar-zsidó együttélésben a magyar "előbb itt létet" mindenkor ellenpontozza a "mi sokkal régebbi civilizáció vagyunk". A "magyar befogadók, zsidó jöttmentek" párosulnak a "magyar barbárok, zsidó civilizátorok" ellenmítoszával.
A magyar és a zsidó történeti mítoszokban megtalálhatjuk a szlovák, a lengyel, a román stb. mítoszok elemeit is: sorsüldözött, de kiválasztott nép, amelynek aranykora -legyen az a Nagymorva Birodalom, Boleslaw királysága, Dácia -, hogy azután bekövetkezzék a barbárok támadása, az elnyomatás, s végül itt van újra a győzedelmes nemzetállam. A kelet-közép-európai történeti mítoszok összekapcsolódnak és versengenek egymással. A zsidó jelen van valamennyiben, megtermékenyíti valamennyiüket, s megfordítva, a magyar, a szlovák, a lengyel, a román, a horvát stb. történeti mítoszok visszahatnak, magyarítják, lengyelesítik, szlovákosítják a zsidó történeti mítoszt.
A magyar-zsidó együttélés a keresztény-izraelita összefonódással és ellentéttel párosul. A magyarországi zsidókra kivetült a keresztény antijudaizmus. Krisztus és a keresztények zsidó megtagadása és üldözése a Római Birodalom területén kialakította a keresztény érzékenységet, nárcizmust. Ennek a nárcizmusnak az eredménye egyrészt a keresztény hitben megjelenő hasítottság, vagyis a krisztianizmusnak egyedül üdvözítő hitként való elfogadása, ahol az örök Jó nem lehet az örök Rossz, a "másik" üldözése, térítése, megváltása nélkül. Az antijudaizmus az egyházatyák tanításaiban fellelhető helyek, illetve a zsinati határozatok révén összefüggő és világos teológiai, ideológiai leckévé, a mindennapi életet és viselkedést meghatározó keresztény gyakorlattá vált.
A nyugati és a keleti kereszténység szétválása, a reformáció és a protestáns egyházak, felekezetek megjelenése nem változtatott azon az alaphelyzeten, hogy a kereszténység az antijudaizmusban találta meg önazonosságának egyik legfontosabb elemét. A katolicizmus, a protestantizmus és a pravoszlávia fenntartotta az antijudaizmus minden lényeges tézisét, teológiai kánonját. Ennek következtében a keresztény antijudaizmus a modernkori antiszemitizmus legbiztosabb alapjává lett.
A magyar-zsidó, keresztény-izraelita történelem kettős - általában ellentétes, kivételesen párhuzamos - történet. A történeti tükörben ezt látjuk: 1686-ban a keresztények - magyarok -, visszafoglalják Budát a törököktől, ez a kereszténység nagy győzelme és ünnepe. A zsidók a törökök oldalán harcolnak, mert tartanak a keresztények antijudaizmusától. Az ostromot irtózatos vérengzés követi, a "nagy zsinagógába" menekült zsidókat lemészárolják, a zsinagógát felgyújtják és földig rombolják. Az ostrom héber neve hurbán, pusztulás, miként egykor Jeruzsálem elpusztításáé volt. A keresztényeknek harangkongató örömünnep, a zsidóknak fekete gyásznap.
1848 márciusában kiüt a magyar forradalom. A pesti zsidók örömmel állnak a forradalom mellé, ám szinte azonnal megkezdődnek a pogromok, a zsidók emancipációjának megtagadása. "Az egyenlőség nevében legelőször is a zsidókat döngetni és fosztogatni kezdették. Maga a hatalom, nagyobb teendői lévén, kényszerült egy időre hódolni e gyűlöletnek..." - írja Vörösmarty 1848 májusában. Már ekkor kialakult az a bonyolult lélektani és szociológiai helyzet, hogy a magyarországi zsidók a birodalommal szemben a magyarsággal azonosultak - ellentétben a szláv és román nemzetiségűekkel -, ám a magyar többség nem, vagy tartózkodóan fogadta el a forradalom és a szabadságharc ügyéhez való zsidó csatlakozást. Az 1848-as liberális politikusokban maradandó élmény e disszonancia. Lelkiismeret-furdalás és felvilágosultság egyaránt táplálói az emancipációs igények elismertetésének.
AZ 1867-es kiegyezés után látszólag egymásra talál az emancipálódó zsidóság és a modernizálódó magyarság. Csakhogy a függetlenségi gondolat képviselői és nemzeti mítoszteremtői a kiegyezés utáni korszakot "nemzeti elfajulásként", a "magyar alkat eltorzulásaként és zsákutcás fejlődésként", a "magyarnak saját hazájában bennszülötté válásaként" értékelték. A zsidó emancipáció és tömeges asszimiláció, valamint a zsidóság látványos részvétele a magyarországi kapitalizálódásban és városiasodásban, függetlenség és antimodernizációs, antikapitalista sérelmeket okozott. Ami az egyiknek kiszabadulás a gazdasági és kulturális gettóból, az a másiknak túlterjeszkedés, foglalás, a függetlenség csorbítása, a nemes alkat torzítása.
Tudjuk, hogyan kapcsolta össze a forradalmakat és Trianont az ellenforradalmi korszak ideológiája. Az 1918-as polgári, majd 1919-es proletár forradalmakat zsidó vezetésű, idegen és nemzetellenes megmozdulásokként írták le, amelyekből egyenesen származott a trianoni megcsonkítás. Az ellenforradalmi mítosz mellé egy ennél sokkal messzebbható nemzeti sérelmi mítosz is került: a trianoni trauma magyarokat érint. Zsidók, legyenek akár a legjobb szándékúak, ellenforradalmárok is, nem érthetik, nem élhetik át őszintén ezt a magyar fájdalmat. A magyar sérült, érzékeny nemzet, amelynek napjai Trianon árnyékában telnek.
"A zsidó nem tehet arról, hogy zsidó, talán nem is ő idézte elő közvetlenül a haza elveszését, de nem lehet köze a mi fájdalmunkhoz." A magyarországi zsidók helyzete így már a konkrét zsidóellenes intézkedések, törvények előtt társadalmilag vált elfogadhatatlanná. Ha sírt Trianon miatt, akkor képmutatónak és tolakodónak, ha nem sírt, akkor érzéketlennek és nemzetellenesnek minősült. Ha megpróbálta folytatni az asszimilációt, akkor azért, ha megkülönböztette magát, akkor azért volt elfogadhatatlan.
A magyar ellenforradalmi érzelmek, a nemzeti sérelmi mítoszok és a mindennapos egyházi antijudaizmus együttesen antiszemita törvénykezéshez vezettek, amelyek csúcspontja az 1938-41 közötti országgyarapításra esik. Örömükben sírók és éljenzők állnak a tereken Kassán, Kolozsváron és Beregszászon, eközben zsidó származású magyar állampolgárokat megfosztanak elemi emberi jogaiktól.
"Harmadik pedig az a jámbor parasztgazda, aki kinn álldogált a ház előtt, ott pipált csendesen a kapufélfát támasztva, ott állott az anyjok is a gazda mellett, nézték azt a bánatos zsidó csapatot, amelyik ott vonult 44 őszén a falun keresztül, a nehéz batyu alatt lehajtott fővel igyekezvén előre Szálasi vitézeinek a biztató rikkantásai közben.
Megmozdul az öreg gazda szíve, amint nézte ezt a késerves zarándoklatot. Balról jobbra taszítja a szájában a pipaszárat és azt mondja csendesen:
- Szegény büdös zsidók."
(Szép Ernő: Három felebarát)
A Soá más. Különbözik a Rossz valamennyi más alakzatától. François Furet-nek tökéletesen igaza van, hogy ez a másság "a zsidó népnek az emberiség, és különösen Európa történetében játszott szerepében rejlik. A Biblia népe elválaszthatatlan az antikvitástól és a kereszténységtől. Túlélték mint egy másik hitüldözött tanúi a keresztény középkort. Számarányukon felül vettek részt nemzetek gazdagításában és a demokrácia kiterjesztésében. Mártírrá téve, megsemmisítve őket, a nácik Európa civilizációját ölték le, Európa egyik legcivilizáltabb népének fegyvereivel - és mi, hangsúlyozom, mi európaiak és nemcsak a németek - nem vonhatjuk ki magunkat e szörnyűség alól, amit átéltünk."[1]
A Soá másságának elfogadása a legnehezebb. Európa keleti része a hallgatást választotta. Az 1945 utáni egyik néma diskurzus, egyik élethazugság, a magyarországi zsidóüldözések és a magyar részvétel, illetve az 1945 utáni pogromok (Kunmadaras, Miskolc) eltagadása, elhallgatása. A magyar társadalom jelentős része a hallgatás mélyében arra gondolt, hogy a Soá nem nagyobb, nem különböző sérelem, mint a magyarok számára Trianon. Ennek megfelelően 1945-öt megszállásként, második Trianonként élték át, és sok tekintetben zsidó sérelmek megbosszulásaként.
A Kádár-korban a hivatalosság és a vele az elhallgatásban együttműködő társadalom nem tudta, nem akarta, nem merte feldolgozni, illetve rosszul és felemásan dolgozta fel 1944 élményét. Az a szembenézés, amire keresztény oldalról csak Bibó István volt képes, nem érintette se a politikai felvilágot, se az eliteket, se a néma diskurzust elfogadó társadalmat.
1956-ig aktív és alig ellenőrizhető a népi antiszemitizmus. E népi antiszemitizmus támaszkodott a világháború előtti antiszemita propaganda hagyományaira, és arra a hitre, hogy a Rákosi-rendszer Kun Béla kommunista és zsidó rendszerének egyenes folytatása, az Államvédelmi Hatóság emberei pedig egy zsidó bosszú végrehajtói.
Nem véletlen, hogy 1956 forradalma, utcai megmozdulásai félelemmel és veszélyérzettel töltötték el az 1944-es magyar tömegérzületre emlékező zsidókat. Bár 1956 mentes volt a zsidó pogromoktól, a helyzet tisztázatlansága sok zsidó családot vitt az emigrációba. Kiket azért, mert a felkelőktől féltek, kiket azért, mert a kádárista megtorlásoktól, nevezetesen, hogy a forradalmat zsidó forradalomként fogják a megtorlók számon kérni.
A konszolidációs Kádár-kor az asszimilációt segítette elő. Ahogy a magyar lakosság többsége a kompromisszumkész, fogyasztói civilizációt részesítette előnyben a szakító és távolságtartó ideologikus magatartással szemben, a zsidó kisebbség ugyancsak hajlott arra, hogy a galut száműzetés jellegét feledje és tagadja, aktív részese legyen az új, fogyasztói és világi, életforma-nacionalizmusára büszke Magyarország kialakításának. Az elitben elfoglalt helye, civilizációs gyökerei, diaszporális kapcsolati rendszere ismét módot adott arra, hogy a magyar civilizáció egyik útjának aktív építője legyen.
Ennek a magatartásnak kifejezetten használt a ki nem beszélés, az eltitkolás, a szerepjátszás. A magánélet terének növekedése, a depolitizálódás, az erőteljes szekularizáció, az államnacionalizmus és a kultúrnacionalizmus meggyengülése a népi antiszemitizmus jelentős csökkenéséhez, a zsidósággal szembeni közömbösödéshez vezetett. Az életforma-magyar mindenkit magyarnak tekintett, aki úgy él, fogyaszt, mint ő. Legyen bár állampolgárságában, nyelvében magyar, nem tekintette annak azt, aki másként élt. Az életforma-nacionalizmus nem származási, nem nyelvi határokat, hanem életmódbeli normákat szab.
A zsidó ember és a zsidó mitikus figura elvesztette bűnbak karakterét a kisemberek mindennapi életében. A kádári, mindennapi helyi hatalomnak egyáltalán nem volt "zsidó jellege". A gazdagodó, felemásan polgárosodó kisember, az "elviselhetetlen és tűrhetetlen másságot", a bűnbak-funkciót a beilleszkedni nem tudó alkoholistára és a cigányra ruházta át.
A felemásan polgárosodó és középosztályosodó magyar társadalom többsége közömbösen, sőt, bizonyos toleranciával fogadta a vele együtt polgárosodó, együtt fogyasztói értékekbe menekülő zsidók szerepét. Zsidó mássága nem keltett se megdöbbenést, se visszatetszést. A Soára emlékeztetés se váltott ki mélyebb érzelmeket abból a társadalomból, amely fogyasztói világa előtti történelmét egyetlen zsákba kötözve dobta a Dunába.
Maga a kádári hatalom is közömbösséget és egyenrangúságot tettetett. A nyílt antiszemitizmust elfogadhatatlannak tekintette, de magáévá tette az 1967-es és az 1973-as háborúkban a szovjet tömb anticionista magatartását. A Kádár-rendszer sohasem rendezett antiszemita tisztogatást, mint például Gomulka Lengyelországában tették. Nem tagadta meg a zsidóktól az Izraelbe való fölmenetel, az alija lehetőségét, ellentétben a Szovjetunióval. De nem is "árusította ki" a magyarországi zsidókat, miként azt Ceauşescu rendszere tette.
A kelet-közép-európai Soá és a lengyel, a román kivándorlások után a magyar zsidó diaszpóra maradt az egyetlen önmagát fenntartó, önálló diaszpóra. Másutt már csak a kövek és az emlékművek, a papírtekercsek és könyvek maradtak. A lengyel és a román civilizációk is zsidó civilizációk egyben, de egyre kevésbé az élet, és egyre inkább a történelmi hagyomány értelmében.
A magyar civilizáció történetileg teljesen megfertőződött a zsidó civilizációval, és megfordítva a zsidó civilizációnak különleges változata a magyartól átitatott zsidó civilizáció. A magyar társadalom civilizációsan zsidó társadalom is. Valamennyien zsidók (is) vagyunk. Nyelvünk, szokásaink, értékeink, kulturális környezetünk, történelmünk nemcsak magyar, hanem zsidó történelem is.
A legvadabb "törzsökös magyar" is Szép Ernő és Molnár Ferenc, Szerb Antal és Kertész Imre nyelvén beszél, a "zsidó Budapest" utcáin sétál. Lajta Béla vagy Sós Aladár házai közt. Sokszor leírták, hogy az atombomba előállítók egymás közt magyarra váltottak: nem tudom, hogy dicsőségünk-e, hiszen zsidó származásuk miatt menekültek az Egyesült Államokba. Zsidók voltak, akik magyarul (is) tudták a fizikát és a matematikát. A magyar civilizáció része a szomszéd zsidónál gyújtott gyertya, a zsidó civilizációé az adys mulatás. A magyar civilizáció egészen más lenne a zsidó civilizációs hatás nélkül, miként a zsidó civilizáció is a magyar nélkül, akár Magyarországon, akár Izraelben, akár az Egyesült Államokban.
Mindez nem jelent feltétlen asszimilációt. A civilizációs keveredés nem szükségképpen vezet a kultúrahordozók szociológiai egységesüléséhez. A kádári világban éppúgy megtörtént a zsidók szociológiai megkülönböztetése, mint a rendszerváltás után. Miközben a civilizációk egymással elválaszthatatlanul ölelkeztek, a magyarországi zsidók megkülönböztetése, a zsidónak tulajdonítás továbbra is fennmaradt. A szekularizáció, vegyes házasságok növekedése, a Soára adott letagadó reakció - "mi nem vagyunk zsidók, mi kommunisták, mi jó magyarok vagyunk" - a többségi megkülönböztetés és a szégyenlős önmegkülönböztetés hajlamát nem csökkentette.
Továbbra is fennmaradt a származás térképészete, a maga kiszámíthatatlanságával, pontatlanságával és érthetetlenségével. E térképtan tartalmazta a gyerekkori rákérdezés és tagadás, megszégyenítés és beismerés viselkedésformáit éppúgy, mint a cizellált társasági gesztusokat, amelyek révén kideríthető a másik származása. Várat magára annak leírása, mi módon járta körül, térképezte föl, egyszóval hogyan jött rá Kádár János, hogy Grósz Károly nem zsidó, mint azt föltételezte. Nincs lefestve, hogy próbálta a tanszékvezető tudtára adni kollégájának, hogy itt bizony nem másért, zsidóságáért nem szeretik, a ménfőcsanaki parasztgyerek kolléga legnagyobb csudálkozására.
A Kádár-kor fenntartott egy kimondatlan és jogszabályokba nem foglalt numerus clausus-t, amely a zsidók számát korlátozta a politikai vezetésben és az erőszakszervezetekben. Nem vezetett ugyanakkor semmiféle korlátozást az oktatásban és képzésben, s nem gördített akadályt a karrierutak döntő többsége elé. A kádári hatalom kibeszélés és biztosítékok nélkül helyreállította a zsidótörvények előtti sajátos egyensúlyt, amely a zsidók asszimilációs aranykorára, a múlt század végére, e század elejére utalt.
Ez a gyakorlatias kormányzati magatartás a magyarországi zsidók szemében elegendő volt Magyarországnak a "béke szigeteként" és "otthonként" való elfogadásához. Nem indult meg se a tömeges kivándorlás Izraelbe, az Egyesült Államokba, se egy radikális kisebbségi disszimilációs csoportosulás szerveződése.
Ha a népi antiszemitizmus le is csökkent, az elitek közötti gyűlölködés viszont nem múlt el, csak elfojtásra került. Egyrészt az elitek nagyon is emlékeztek a sérelmekre, sőt, bizonyos eliteket éppen a sérelmi politika tartott életben. Másrészt az elitek között igen aktív versengés indult, hogy a kádárista modernizáció elitcseréjében ki és milyen szerepet játszhat. A hatalom ügyesen ki is használta a maga javára ezt a versengést, az urbánus-népi háborút.
A kádár-kor lassú társadalmi és gazdasági nyitása nagyon sok felemás, többarcú, bizonytalan körvonalú szerep eljátszását tette lehetővé. A kádár-kor lényege, hogy kizárja a karakteres, átlátható és tisztázott szerepeket. Nem hagyta, hogy a magyar (vegyes) civilizáció tisztázza viszonyát a zsidó (vegyes) civilizációhoz, de engedte, hogy a maga habarék, se hús, se hal civilizációjában összeolvadjanak. A homo kadaricus nem volt ideologikusan, nacionalista alapon se magyar, se zsidó, hanem sajátos "életforma-magyar".
A Kádár-kor hatalma nem engedte, hogy a magyar társadalom magára vegye a zsidó társai kiirtásáért viselt felelősséget, s azt sem engedte, hogy a magyarországi zsidók levonják és kibeszéljék a Soá tanulságait. A magyarországi zsidók nem élhettek se a következetes asszimilációval, se a karakteres magyarországi kisebbségi disszimilációval, se a "kettős civilizációban éléssel" vagy a "száműzetésből" való Izraelbe "felmenetellel", alijázzással. Mindennek lehetett lenni, csak következetesnek nem. Lehettél "ez is, az is", de nem lehettél "ez" vagy "az".
A kérdést bonyolította, hogy a hagyományos magyar liberális, polgári radikális és szocialista gondolkodás nemcsak az antiszemitizmust utasította el, de a cionizmust és disszimilációs magatartást is elvetette. A magyar nacionalizmus és sovinizmus elleni harcában egyedüli helyes és öntudatos magatartásként az asszimiliációs magatartást fogadta el, a zsidók nacionalista megkülönbözetését éppúgy elutasította, mint a cionista önazonosság kinyilvánítását.
A liberális, radikális és szocialista közgondolkodás a zsidótörvényeket és a Soát a jobboldali nacionalizmus számlájára írta. Kitartott a magyar társadalom megreformálhatósága, demokratizálhatósága és benne a magyarországi zsidók civilizációs szerepe, a diaszpóra pozitív fennmaradása mellett. "Itt vagy otthon, ez a hazád, itt van feladatod!" - állította és állítja a liberális és szocialista közgondolkodás. Mindazokat a magyarországi zsidókat, akik a magyarországi és a kelet-európai zsidóüldözést a keresztény Magyarország és magyarság állandó és törvényszerű jellegzetességének tekintették, és a Soá után nem láttak lehetőséget a magyarországi továbbélésre, éppúgy elítélték, mint a magyar nacionalistákat.
A cionista eszme - "Izraelben vagy otthon, most a galutban (száműzetésben) élsz, itt nincs dolgod, ott van feladatod!" - nemcsak Herzl idején maradt kisebbségben, hanem a XX. század végi magyarországi zsidó társadalom felfogásában is. A nem zsidó és zsidó származású liberális, radikális és szocialista gondolkodók ezért fő magatartási formának az asszimilációs magatartást tekintették, amelyet legfeljebb kiegészíthet a kivándorlás, vagy a zsidó kisebbségként való megjelenítés.
Már a Kádár-korszak alkonyán kibontakozott az ellenzéki csoportok között az urbánus-népi háború. A népi-nemzeti ellenzék úgy érezte, hogy másodlagos és alárendelt szerepet tölt be az urbánus ellenzék mellett, mert se intellektuálisan, se nemzetközi kapcsolataiban nem tudja felvenni a versenyt. A nemzeti szekértábor először egyenrangúságot, majd a "nemzeti többség" alapján vezető szerepet követelt, s a kisebbség "helyretételét", számarányára szorítását. Ezzel azonnal helyreállt a század ördögi köre és mítosza: az "idegen", intellektuális elit kisebbség és a "nemzeti" számkivetett többség, felvilágosítók és felvilágosítandók, európaiak és bennszülöttek, "hígmagyarok és mélymagyarok", nemzetietlenek és nemzetiek rossz kettőssége.
Ehhez járult a Soában való magyar részvétel lehető legrosszabb fölvetése. 1990-ben Csoóri Sándor azt írta le, hogy a Soá után a magyarországi zsidóktól nem várható el megbocsátás, mert nem bocsáthatják meg a megbocsáthatatlant. Így nem várható tőlük a magyar néppel való azonosulás és szolidaritás sem. Erről nem tehetnek, itt egy tragikus helyzet állt elő, de sajnos ez a helyzet. Természetén pedig senki nem változtathat.
Csoórinak és a nemzeti tábornak ez a felvetése akaratán kívül is megkérdőjelezte a magyarországi zsidók lojalitását a magyar nemzethez és államához, méltán váltva ki ellenérzéseket. Különösen tanulságos volt ez azok után, hogy a nemzeti tábor azt követelte a Trianon utáni utódállamoktól, hogy ne kérdőjelezzék meg a romániai, a szlovákiai, a jugoszláviai magyarok lojalitását az utódállamok iránt, miközben a magyarok szenvedéseit elviselhetetlennek és megbocsáthatatlannak írták le.
Az MDF-párt és a kormány megnyilatkozásai érthetővé tettek egy alkotmányvédő mozgalmi magatartást, amelynek egyik fő pontja a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni harc volt. AZ MDF radikálisainak sikertelensége, a Demokratikus Charta sikere világosan megmutatta, hogy a magyar társadalomban milyen mértékben tűnt el a népi antiszemitizmus és mennyit ér egy nacionalista elit antiszemitizmusa. Igen sajnálatos viszont, hogy az antiszemitizmus szempontjából feddhetetlen Antall József nem volt képes maga megállítani a pártjában megjelenő csurkistákat, amire viszont olyan túlreakció következett a másik oldalról, ami Antall és köre jóhiszeműségét is megkérdőjelezte.
A rendszerváltás nem váltotta ki a gazdagok rasszosítását, nemzetiesítését. A gazdag, mi több, az újgazdag nem vált önműködően zsidóvá. A gazdagellenes érzelmek nem lettek zsidóellenes érzelmekké. A "fent lopnak és rabolnak", az "ott mindannyian korruptak", "nem dolgoznak, csak sarcolnak és kizsákmányolnak" ítéletei és előítéletei nem a zsidókra vonatkoznak. A "fent" se gazdagságként, se hatalomként nem azonosítódott a Zsidó Gazdagsággal, a Zsidó Hatalommal. Vannak gazdag és hatalmon lévő zsidók ,de a "fentet", a "felüllévőket" - állítson bármit néhány jobboldali politikus - az "alant", az "alullévők" nem látják se idegennek, idegenszerűnek, se zsidónak.
Az elitekben lehet irigység, félelem, düh és sérelem, a társadalmi többség nem osztja ezeket az érzelmeket: közönyös. Nem lát okot se irigységre, se félelemre. Ellentétben a harmincas és a negyvenes évekkel, amikor a társadalom mélyrétegeiben is ott rejtőztek nemcsak a zsidók magyarsága fölötti kételyek, de tulajdonuk, szellemi és hatalmi pozíciójuk jogosságának kérdései is, mára ez elmúlt.
Az az elképesztő és kétségbeejtő természetesség, ahogy a keresztény középosztály tagjai beültek a zsidó vagyonokba, ahogy parasztgyerek csendőrök puskatussal a vagonokba rekesztették a férfiakat, asszonyokat és gyerekeket, mára egy újfajta természetességnek adta át a helyét. A magántulajdon kétségbeesett védelmének, legyen az bárkié, s az érdeken alapuló együttműködés természetességének.
De a népi-urbánus háború időszaka megint alkalmatlannak bizonyult az elmélyült gondolkodásra és kibeszélésre, a tiszta szerepek fölvételére. Lehetett nem rasszistának, nem antiszemitának lenni, de az urbánus szekértáborban, a liberális, radikális és szocialista közgondolkodásban csak a fő ellenféllel, a magyar nacionalista rémmel lehetett vívni. Aki e szekértábor, e nyáj magatartását, akcióit bírálni merészelte, kockáztatta, hogy automatikusan antiszemitává is minősülhet.
Másrészt a "nemzeti sértettek" azonnal kizárták táborukból azokat, akik liberális gondolatokat mertek megfogalmazni, nem vagy "nem úgy" azonosultak a nemzeti sérelmekkel. Ami ennél is rosszabb, a felek "politikailag korrekt" tabuszótárakat alakítottak ki, amelyeket az egyszerű halandó minduntalan megsértett. Rituálék alakultak ki, társasági menüett-lépések, hogy kell a másikról kitudni származását, de nem beszélni, vagy éppen beszélni róla. Természetesen a helyes lépéseket csak bennfentesek, a társasági ítélethozók ismerik, ezért szinte szükségszerű a botlás. Így válhat egyetlen személyiség antiszemita zsidóbérenccé. Az urbánus-népi háború végül nem párbeszédbe ment át, hanem átmenetileg érdektelenül elhalt. A sérelmek fennmaradtak és halmozódtak. Minden esélyünk megvan arra, hogy adott pillanatban újabb acsargó küzdelem támadjon.
Magyarország az utolsó vegyes civilizációjú társadalom Kelet-Közép-Európában. Itt még egymás mellett élnek magyarok, zsidók, németek, cigányok, szlovákok, románok, szerbek és az eltérő vallási hagyományok. Valamennyi társadalom homogenizálódott az Oderától és a Lajtától keletre: Lengyelországban már nincsenek jelentős számban zsidók és németek, ukránok és litvánok. Románia megfosztotta magát a zsidóktól és a szászoktól. Horvátország megtisztítja magát a szerbektől, Jugoszlávia a horvátoktól. Szlovákia és Csehország német-, magyar- és cigányellenes politikát visz.
Népek próbálják elhitetni magukkal, hogy "megtisztulva" jobb lehetőségeik támadnak a történelemben. Pedig éppen az ellenkezője az igaz. Minél inkább kényszer-homogenizált egy társadalom, annál kisebb a teljesítménye, annál kisebb a rugalmassága. A különböző civilizációkkal való látható és láthatatlan mindennapos együttélés, diskurzus tágabb lehetőségeket teremt a világgazdasági, világpolitikai beilleszkedésre éppúgy, mint a mikrokapcsolatok rugalmasabb megszervezésére. Az együttélés nem alkalmi tolerancia, hanem mindennapos alkalmazkodás.
A világ globalizálódása, a diaszporális hálózatok felértékelődése nagy jelentőséget ad a magyar civilizációs kapcsolódásnak: összefonódhatunk a magyar diaszpórákkal éppúgy, mint a zsidóval, a svábbal és a cigánnyal. Magyarként zsidók, svábok, cigányok is vagyunk. A Magyarországon élő vagy innen elvándorolt zsidó, német és cigány szereti, nem szereti, civilizációsan magyar is. Ebből a kevercsből sokkal több jó származik, mint amit hajlandók vagyunk elismerni. De mit is várhatunk, amíg önmagunkban is kutakodunk a törzsökös és idegenszerű után?
"A második egy miniszteriális úr, volt ezredtársam. Találkoztam a Vörösmarty téren vele, 44 áprilisában, mellemen volt már a csillag. Szembejöttünk, nem lehetett a köszönés elől kitérni. ((Milyen kényelmetlen lehet szegénynek.) És ha már össze kellett köszönni, meg is állott őméltósága: volt egy kis megütközés-féle a tekintetében: - Te is? - azt mondja. - Te is, kérlek?
-Persze, hisz én is zsidó vagyok, nem tudtad?
- Nem, öregem fogalmam se volt róla. Nnahát, ki hitte volna. No de, hogy terád is rád parancsolták ezt a sárga csillagot, hát ez igazán... Legalább az intézték volna el, hogy mindjárt elszállítsák a zsidóságot Turkesztániába (így mondta), nehogy ilyen uraknak, mint te is, szégyenszemre így kelljen sétafikálni. Kérlek, ne csodálkozzál, azt rebesgetik, hogy a zsidókat majd elviszik innét Németországba, az isten tudja, mi várj rájuk.
A magyar kormánynak meglett volna rá a módja, hogy már a háború előtt kitelepítse a zsidókat Turkesztániába, ahol éppen elég hely van a számukra. Ha idegen is a magyar törzsöktől valaki, lehet azért tisztességes, becsületes ember, akit nem muszáj agyonsértegetni, és pláne kitenni a német barbarizmusnak. Mondhatom, drága öregem, egyáltalán nem tartom korrekt úri eljárásnak, ami itt veletek történik, mikor a kormánynak meglett volna a módja, és ideje hozzá, hogy a zsidóságot kitelepítse Turkesztániába."
- írja Szépe Ernő 1947-ben, csak úgy magának.
Egyik nagyvárosunk hitközségében tartok előadást arról, hogy nekünk talán még nagyobb szükségünk van a nálunk élő zsidókra, mint nekik ránk. "Tudom, hogy valamennyiüknek van egy becsomagolt bőröndje, minden eshetőségre. Nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném. De talán annyit mondhatok, az ajtó mellől, ahol mindig belebotlanak, tegyék föl a szekrény tetejére."
A folyosón megállít egy velemkorú asszony. "Honnan tudta? Nálunk tényleg be van rakva egy kis bőrönd a legszükségesebbel. A múltkor kérdezi a tizenhárom éves lányom, hogy minek. Mondom neki, hogy a nagyapja, az én apám hazajött Auschwitzból, és megfogadta, hogy készen várja akár a menekülést, akár a halált. Azóta mindig össze vagyunk készülve, ki tudja, mi jön."
Jegyzet
[1] L'antisémitisme moderne. Commentaire, 1997, 80. [vissza]